Három grácia

Ma a berlini Deutsches Historisches Museumban jártam, hogy megnézzem a nagy hírveréssel beharangozott első világháborús kiállítást. A kiállításra sok szót vesztegetni kár, amikor egy is leírja: unalmas. A pincében egyetlen nagy teremben, zaklatott installációval próbálják bemutatni az első világháború teljes történetét. A próbálkozás kudarcba fullad. Aki nem ismeri részletesen a világháború menetét, annak az egy-egy hadszíntér nevével jelzett boxokban hatásvadász módon – ach, wie schrecklich, der Krieg! – bemutatott tárgyakból egyáltalán nem áll össze egységes kép, aki pedig ismeri, az világosan látja a válogatás esetlegességét és közhelyességét. Nem is írtam volna róla, ha közvetlenül a kijárat előtt, a háború utáni fejleményeket tárgyaló boxban meg nem akad a szemem egy utolsó kiállítási tárgyon.


A jó méter széles bronz emléktábla valaha a horvát parlament épületét díszítette, ma a zágrábi Horvát Történeti Múzeum őrzi. Felirata szerint – „narodno vijeće na spomen proglašenja slobodne nezavisne države slovenaca hrvata i srba u hrvatskome saboru, XXIX. X. MCMXVIII.” – a nemzeti tanács emelte annak emlékére, hogy 1918. október 29-én a horvát parlamentben kikiáltották a szlovének, horvátok és szerbek szabad és független államát. A három népet megszemélyesítő három klasszikus öltözetű nőalak egymás kezét fogja. A bal- és jobboldali figura szabad kezével tartja Nagy-Horvátország és Nagy-Szerbia sokféle tartományból kompilált címerét. A középsőnek ugyan mindkét keze foglalt, ámde hogy ő se maradjon címer nélkül, a lába alá kap egyet.


Hogy a három délszláv testvérnép meg akarja ünnepelni egyesülését a horvát parlament falán, lelkük rajta, bár a gesztus őszintesége felől komoly kételyt ébreszt a permanens testvérháború, amelyet tollal és géppuskával azóta is vívnak egymás ellen. De hogy ez alkalomból szükségesnek látták aere perennius megörökíteni Magyarország (heraldikailag hibás) címerének megtiprását is, amellyel Horvátország az egész világháborút közös oldalon vívta végig, amelyet soha nem győzött le, hanem a békeszerződés rendelkezéséből szakadt el tőle, s amellyel nyolcszáz éven át perszonálunióban volt, közösen harcolva az oszmán birodalom és balkáni martalócai ellen, úgyhogy mintha itt a saját címerét és nyolcszáz évét taposná meg – az már az újonnan létrejött kelet-európai kisállamok patológiájának része, s egyben arra is magyarázat, hogy minden történelmi megfontoláson és szükségszerűségen túl hogyan válhatott annyira fájdalmassá az a békeszerződés, amelynek épp ma emlékezünk meg kilencvennegyedik évfordulójáról.

Ivo Kerdić, a szobrász, számos világháború utáni hazafias szobor és érme alkotója külföldi tanulmányútjain szemmel láthatóan alaposan megtanulta a római klasszicizmus alapelveit. Úgy tűnik azonban, hogy sem ő, sem megbízói nem hallottak a klasszikus Róma legfontosabb alapelvéről, amellyel évszázadokon át meg tudta őrizni és felvirágoztatni hódításait, s amelyet Vergilius mint az uralkodás művészetét négy szóban foglal össze az Aeneis híres 6.853 sorában:

parcere subiectis et debellare superbos

kímélni az alávetetteket és letörni a gőgösöket

Az elv második felét bőven volt alkalmuk megtanulni 1991 és 2001 között. Az első felét, úgy tűnik, nem tanulták meg soha.

Szemközt a tengerrel

Kavicsok a sírokon.
Egy gyerek játékai, kőből faragott játékok.
Egy vonat, egy repülő, egy autó. Nizza, végállomás. Nice terminus. Nice, Nizza, Niza, Nica, Nissa, Ніцца, Ηίκαια, Nicea, Nicaea, Nisa, Ницца. A Riviéráról álmodtak, aztán megkapták az útlevelet, megszerezték a vízumot, megvásárolhatták a jegyet, és voilà, az ember felpakolja a gyerekeket, a dajkát, a nagymamát, a hajadon nagynéniket, a tüdőbajos nagybácsit, a kutyát, a papagájt, a cselédet. Az ember letelepszik Franciaországban, iskolába küldi a gyerekeket, dolgozik, még többet dolgozik, megszerzi az állampolgárságot, katonai szolgálatot teljesít, meghal Franciaországért.

Az ember meghal.
A nizzai zsidó temető közel másfél évszázada a várdomb tetején terül el, szemközt a tengerrel.
A sírokon régi, megbarnult, kikapart, megfakult fotók, mosolygó, vagy elgondolkodó, vagy komor, vagy büszke arcok.

Kijevben születtek, Varsóban, Kisinyovban, Mariupolban, Kherszonban, Odesszában vagy Nyikolajevben, Kaunasban, Berlinben, Szentpétervárott, Lwówban, a bukovinai Radautzban, amely ma Rădăuți Romániában, Algériában, Oranban vagy Constantine-ban, Taganrogban, Konstantinápolyban vagy Londonban, a burmai Rangoonban, vagy Kairóban. Johannesburgban.


Nizzában haltak meg, vagy Mentonban, vagy olykor még távolabb, de családjuk visszahozatta őket ide, az övéikhez. A tenger fölött ragyogó napfényre.

A fekete években, amelyek itt még mindig kevésbé feketék voltak, mint másutt, némelyikük messze Keleten halt meg. Belőlük csak az emlékükre felvésett néhány sor maradt.



Némelyik sírkő meglepően archaikus. Ide hozták át ugyanis a korábbi zsidó temető régi sírköveit is, amely valaha a domb aljában állt. A legrégebbi sírkő 1540-ből való. Másokon a megzöldült réz betűk a kőben tükrözik az egykor élő nyelvek sokaságát: francia, héber, lengyel, olasz, 1918 előtti régi helyesírású orosz, angol, német. És kőbe vésett, megfakult betűk, elfelejtett szavak.

A kövek lassan elmaradnak az emlékeket kereső látogató lábai alól. Odalenn, a fák alatt, a vakító kék tenger.

Délutáni melankólia

itt szemközt az udvaron
ki látja meg először

Ex libris

Omnia mea mecum porto, mindenemet magammal hordom – ideális mottó annak, aki többnyire egyetlen hátizsákkal járja a világot. Bár Rollenhagen teknősénél jobban tetszik az embléma csigával illusztrált változata, amely az egész házát magával hordja. De a legtökéletesebb jelképállat, azt hiszem, egy kenguru lenne, erszényében egy terabájtos külső winchesterrel.

A legmacerásabb ugyanis az, hogy az ember a könyvtárát is magával hordja, vagy legalább azt a néhány tucat könyvet, amelyre idegenben szüksége van. Evégből a legcélszerűbb a megvásárolt könyveket lefotózni / beszkennelni, majd továbbajándékozni. Az értékesebbeket, ritkábbakat vagy hasznosabbakat könyvtáraknak, hogy minél többen hozzáférjenek. S ha már az ember a könyvtárgyarapító mecénások példáját követi, hozzájuk hasonlóan szeretné, ha ennek a könyvben is nyoma maradna. Például egy egyszerű, de szép pecsét: „A wangfolyo.com ajándéka”, ha magyar könyvtárnak adom, és „Gift of riowang.com”, ha külföldinek.

Ennek a két pecsétnek az elkészítésére hirdetek most pályázatot a Wang folyó olvasói számára. A határidő pontosan egy hét, amikor az első nagyobb szállítmányt vinném haza a budapesti Szabó Ervin könyvtárba. A legjobb pályaműveket közzéteszem közönségszavazásra. A díj pedig az, hogy ez a pecsét és a készítő neve-címe áll majd annak az oldalnak a tetején, amelyen az egyes könyvtáraknak ajándékozott könyveket listázom, hogy megkönnyítsem a hozzáférést. És persze az, hogy ezt a pecsétet látja majd mindenki, aki a könyvet a könyvtárban kézbe veszi. Minél többen, remélem.

Nowy Wiśniczben terepmunkán

Búcsú Kőrösmezőtől

Az elmúlt hónapokban valamiképpen újra meg újra visszatértünk Kőrösmezőre, a Tisza forrása és a Galíciába vezető Tatár-hágó alatt fekvő „német-orosz faluba”. Hol tavaly nyári túráink felfedezéseit osztottuk meg, hol az idegenrendészeti eljárás keretében életüket vesztettekről emlékeztünk meg, hol az egykori utazó, Török Sándor kalauzolásával kapaszkodtunk fel a lengyel határra, majd szálltunk a határállomáson magyar vonatra. Tegnapi bejegyzésünkben pedig a Sztrukovszka-templom dombjáról körültekintve, és egy különös képeslap palackpostáját betűzgetve beleláthattunk a régió hányattatott sorsába. Ezzel egy időre elhagyjuk Kőrösmezőt, legalábbis amíg újra túrát nem vezethetünk ide, a Fekete-Tisza forrásához. A cseh ajedna fotóblog melankolikus képeivel búcsúzunk tőle, amelyek, akárcsak Ivan Olbracht írásai, szépen tanúsítják, milyen szeretettel és nosztalgiával emlékszik egy másik nép is erre a vidékre.


Dunajo, Dunajo, ruszin népdal, felvéve 2010-ben

A Hucul Köztársaság

A Kárpátalja hovatartozását feszegető tegnapi poszt után már tényleg nem halogathatom tovább, hogy végre előrukkoljak a találós kérdés megfejtésével, amelyet éppen négy hónapja tettem fel a Wang folyó olvasóinak.

„Kőrösmező. Gátvíz érkezésekor tutajosok imája”

„Ngs. [Nagyságos] Tabéry Géza urnak, Oradea-Mare, Kálvária útca 21.

Édes Gézám,
oly szép ez a vidék, ahol járunk, hogy idekivánunk benneteket is. Pompás helyek, kitünő koszt, szegény zsidók és rongyos oroszok… Igen érdekes helyek. Cseh-lengyel határnál, néha átjárunk 14°-os pilseni sört inni Csehiába. Kár hogy oly kevés a hátralevő idő, de vigaszul szolgál, hogy visszatértünk utján ujra meleg és értékes aranyos közeletekben leszünk pár órára. Igen nagy szeretettel gondolunk rátok! Károly.”

Kőrösmező/Yasinia a mai Kárpátalján

„Mint tudjuk – írtam akkor –, Kőrösmező (akkoriban Jasiňa) a két világháború között az egész Kárpátaljával együtt Csehszlovákiához tartozott, s ténylegesen 1944-ben, békeszerződés szerint pedig 1947-ben került át Ukrajnához. A fenti képeslapot azonban, amelyet egy árverési szájton találtunk, román felirattal és román bélyeggel küldték 1922. júliusában * Kőrösmezőről Nagyváradra (mégpedig nem is akárkinek: Tabéry Géza ekkor már a nagyváradi, s később az egész erdélyi kisebbségi magyar irodalom meghatározó figurája volt). Ráadásul a feladó azt írja, hogy Kőrösmezőről „átjárnak Csehiába” sört inni – tehát Kőrösmezőn, és mégsem Csehszlovákiában vannak.

Hogyan lehetséges ez?”

A kérdésre számos válasz érkezett, kommentben és magánlevélben egyaránt. A legszellemesebb megoldás Szávoszt-Vass Dánieltől, aki Agatha Christie módszerével, a képeslap egymást követő rétegeinek elemzése révén tévedhetetlenül kimutatta, hogy a képeslapot a másik, Suceava megyei Frasinban adták fel, ahol egy élelmes vállalkozó szerzett be egy nagyobb tételt a kárpátaljai Frasin/Jasiňa/Kőrösmező képeslapjaiból, s azt árulta az ott nyaraló nagyváradiaknak. Egy meglehetősen tagolatlan, ám annál magabiztosabb ukrán olvasó a cseh sörfokolást nem ismervén úgy vélte, hogy a 14°-os, tehát szerinte bor erősségű sörtől rúgott be Károly annyira, hogy már nem volt vele tisztában, melyik országból melyikbe ment át. Deák Tamás szerint Károly maga a képen látható tutajos, aki a cseh Kőrösmezőn vett képeslapot valahol a román Máramarosszigeten adta fel Nagyváradra. Néhány további hozzászóló pedig egy eddig nem említett ismeretlen, az úgynevezett hucul köztársaság beiktatásával próbálja megoldani az egyenletet.

No de mi az a hucul köztársaság, és hogy lehet onnan román képeslapot küldeni?

A kárpátaljai ruszin dialektusok Paul Magocsi: Encyclopedia of Rusyn history and culture (Toronto, 2005) c. könyvéből (nagyítás). Piros ponttal jelölve a helységek, amelyekről alább szó lesz.

A Kárpátok völgyeiben élő ruszin csoportok etnogenezise bonyolult folyamat volt, amelyben ezerötszáz év során számos nép vett részt a kora középkori fehér horvátoktól a kijevi Ruszból érkező bevándorlókon át a 16. századi elszlávosodott vlach pásztorokig, akiknek emlékét még ma is számos ruszin településnév Wołosky jelzője őrzi a Besszádoktól Morvaországig. Legkésőbb érkező csoportjuk a huculok voltak, akik a 17. században húzódnak fel Galíciából, a lengyelek és törökök elől mai területükre, a Tisza két forrása közötti, akkor jórészt lakatlan völgyekbe. Nevük eredete vitatott: egyesek szerint az úz török nomádoktól ered, akik ezer éven át a határ túloldalán pásztorkodtak, hosszan az Arany Horda határőreiként – innen a számos „Tatár”-kezdetű helynév a hegygerinc túloldalán –, mások szerint a „rabló” jelentésű román hoțulból származik. Tény, hogy Magyarországra érkezve a pásztorkodás mellett elsősorban rablással foglalkoztak a Tatár-hágón át vezető út mentén, mígnem Oleksza Dobos, a hucul Robin Hood 1745-ben, haldokolván, meg nem parancsolta követőinek, hogy osszák szét egymás között a rablott pénzt és telepedjenek le: ez a hucul honfoglalás legendája.

A huculokat mint néprajzi egzotikumot a csehszlovák képeslap-kiadás fedezte fel

A török veszély elmúltával az 1723. évi 103. törvénycikk adómentesség ígéretével hívta be az ország néptelen területeire a nyugati telepeseket. Kőrösmezőre az 1720-as években érkeztek németek, akik a század második felére már kiterjedt és tervszerű fakitermelést végeztek a Tisza egész felső folyása mentén. A munkába bevonták az olcsó hucul munkaerőt is, akik ettől fogva kezdenek felhagyni a pásztorkodással és falvakat alapítani. A német mesterek völgyzáró gátak sorát építették a Tiszán, amelyeket hetente kétszer felhúzva úgy megemelték a folyó szintjét, hogy az addig kitermelt fából előkészített tutajok akadálytalanul tudtak leúszni az Alföldre: a képeslap egy ilyen felhúzás előtti pillanatot ábrázol. Az út során a tutajosok fokozatosan eladták a fát, illetve a máramarossziget-aknaszlatinai sóbányákban felrakodott sót, s Szolnoktól a Tisza mentén gyalog tértek vissza Kőrösmezőre, amelyet Fényes Elek 1851-ben „orosz-német faluként” említ. A vállalkozásban a képeslapon említett mindkét náció részt vett, a „rongyos oroszok” mellett éppúgy a „szegény zsidók” is, akiknek Elek Judit állít emléket a Tutajosok c. filmben (1988), s akiknek a hegygerinc másik oldalán, a Cseremos folyón tett hasonló útjairól Funk, az erdei zsidó mesélte Stanisław Vincenznek, a Találkozás haszidokkal szerzőjének:

„Nyolcvanhét nagykanyar van a Cseremoson! Kisebb meg – rengeteg. És azt mind fejben kell tartani, mintha papírra lenne föltérképezve! Különben, ajaj, arról jobb nem beszélni mi lenne… nagy emberek voltak a hegyi kermanicsok, halál les rájuk jobbról-balról, de nekik az semmi. Hol találunk ilyen embereket a nagyvilágban? Én csak kisinas vagyok, összesen vagy húsz évet jártam a folyón. Gondoljanak csak bele, mikor felnyílik a Szybene-tó gátja, ott fönn a hegyen, és megindulnak a rönkök, zúg ám az ár, az aztán nagyot csobban! Az ember meg, öcsém, egyedül viszi, de micsoda tömeg! Potomság, öt vagon fa! Ahogy maguk számítják, ötven tonna. Csekélység! Az ember meg csak azt studérozza, hogyan csusszanhat át ezekkel a sziklák között. Na meg aztán vannak még örvények, víz alatti kövek és zátonyok, a változatosság kedvéért, hogy ne unatkozon az ember, ördöngösség. Viszont micsoda utazás! Volt nálunk a hegyekben egy nagy ember, bár mintha paraszti sorban élt volna, Foka Szumej gazdának hívták. Az bejárta az egész világot. Mi mindent nem látott, mégis azt mondta, nincs annál fáintosabb utazás, mint tutajjal járni a Cseremoson.”

A huculok, írja Paul Magocsi kiváló ruszin enciklopédiájában, hagyományosan megkülönböztették magukat a kárpáti ruszinoktól, s a századfordulótól kezdve a Lembergből terjedő ukrán nacionalizmus hatására egyre inkább ukránnak vallották magukat. Ezért nem csoda, hogy 1918-ban, amikor a Monarchia széthullásakor a ruszinok a Magyarországhoz, Csehszlovákiához vagy Nyugat-Ukrajnához való csatlakozás közül választhattak, egyedül a huculok döntöttek a harmadik mellett. Érdemes röviden áttekinteni e három választás történetét.

Amikor Károly császár 1918. október 16-i kiáltványában meghirdette a Monarchia föderatív átalakítását, s felszólította az egyes népeket, hogy hozzák létre nemzeti tanácsaikat, a november 9-én Ungváron Petr Gebej és Avgusztin Volosin vezetésével megalakult Ruszin Nemzetgyűlés, amely nem érzett közösséget a Kárpátokon túli ukránokkal, viszont nagyra értékelte a magyar kormány – az Ivan Olbracht által is dicsért Egán Ede kormánybiztos – háború előtti erőfeszítéseit a ruszinság életszínvonalának emelésére, a Magyarországon belüli autonómia mellett döntött. November 29-én a budapesti Városházán összehívott ruszin nemzetgyűlés jóváhagyta a Ruszin nemzet programját, s a december 23-i magyar törvény kihirdette a Munkács központú Ruszka-Krajna autonóm kormányzóság létrejöttét.

A huculok azonban nem értettek egyet a maradással, s november 8-án Kőrösmezőn a helyi születésű Sztepan Klocsurak volt osztrák-magyar katonatiszt vezetésével kikiáltották a független Hucul Köztársaságot, amely – akárcsak napjainkban a Krími vagy a Donyecki Köztársaság – azonnal kérte felvételét a két héttel korábban Lembergben létrejött Nyugat-Ukrajnai Köztársaságba. A Tisza mentén lejjebb élő huculok Huszton határoztak ugyanígy november 10-én, s 17-én Máramarosszigeten „ukrán nemzeti radát” alakítottak, amely hadat üzent az ungvári ruszin nemzetgyűlésnek. 1919. januárjában az ukrán hadsereg a Hucul Köztársaság megsegítésére betört Kárpátaljára, mire január 21-én a nemzeti rada kimondta Kárpátalja egyesülését Ukrajnával. Az ukrán hadsereget azonban a munkácsi nemzetőrök néhány nap múlva puskalövés nélkül elfogták, és fegyvertelenül visszaszállították Lengyelországba.

Húsz évvel később. A 49. hucul lövészezred, 1939. Adam Nowak gyűjteményéből. Az ezred 1939. szeptember 14-én Lwów előtt fél óra alatt felmorzsolta a „Germania” SS-ezred motoros századát

Közben azonban szerveződni kezdett a harmadik, s a ruszinok számára eleinte a legvalószínűtlenebbül hangzó opció is, a Csehszlovákiához való csatlakozás. Tomáš Garrigue Masaryk leendő cseh elnök, aki Wilson elnök unokahúgának férjeként különleges lehetőséget élvezett a háború utáni viszonyok befolyásolására, már 1918. májusi amerikai útján felvetette ezt az amerikai ruszinok előtt, akik azonban döbbenten utasították vissza. Ám Masaryk már Brecht előtt is tudta, hogy ha a vezetés elégedetlen a néppel, a népet le kell váltani. Kapcsolatba lépett tehát Grigorij Zsatkovics jogásszal, a detroiti General Motors jogtanácsosával és a leendő Podkarpatská Rus első kormányzójával, aki létrehozta a Ruthenian American National Councilt, s ennek nevében Pittsburghben szerződést írt alá Masarykkal a leendő autonóm kárpátaljai Ruszinföld csatlakozásáról a leendő Csehszlovákiával. Wilson elnök, akinek Masaryk bemutatta a szerződést, úgy látszik maga is valószínűtlennek tartotta az elképzelést, mert azt kérte, hogy jóváhagyás előtt kérjék ki róla a magyarországi ruszinok véleményét.

A megfelelő vélemény kialakításához azonban megfelelő körülmények kellettek. Az antant december 23-án jelölte ki Észak-Magyarország csehszlovák megszállásának keleti határát, nagyjából a szlovák nyelvhatáron, Ungvártól nyugatra. Az ezen a területen csak szórványosan élő sárosi ruszinok január 7-én csehszlovák nyomásra Eperjesen gyűlést hívtak össze, amely a ruszin nemzet nevében felszólította a csehszlovák hadsereget, hogy terjessze ki fennhatóságát Ruszinföld egészére, tehát a közben a nemzeti önrendelkezés jogán a Magyarországon belüli autonómiát választott Ruszka-Krajnára is. A csehszlovák hadsereg engedelmeskedett a felszólításnak. Január 12-én átlépte a számukra kijelölt demarkációs vonalat, s Ungvárt megszállva az amerikai megállapodás elfogadására kényszerítette a városházán ülésező ruszin nemzetgyűlést. Ezt követően, február 5-én jelentette be Edvard Beneš külügyminiszter a párizsi békekonferencián, hogy noha ez a csehszlovák igények között nem szerepelt, ám a ruszinok saját elhatározásból Csehszlovákiához kívánnak csatlakozni. A konferencia március 13-án adta át Csehszlovákiának az addig Magyarországnak ítélt Ruszinföldet.

Húsz évvel később. Hucul esküvő a Kárpátok lengyel oldalán. A házakon már az új hatalom zászlói. Adam Nowak gyűjteményéből.

A csehszlovák hadsereggel egy időben az Erdélyt megszálló Románia is támadásba lendült, hogy érvényesítse kárpátaljai területi igényeit. Január 19-én elfoglalják Máramarosszigetet a Hucul Köztársaságtól, majd június 11-én friss bukovinai hódításuk biztosítására megszállják a Felső-Tisza völgyén és a Tatár-hágón át Kolomeába és Csernovicba vezető vasútvonalat, amelynek kőrösmezei állomásáról már más vonatkozásban írtunk. A Köztársaság kormányát letartóztatják, majd egyenként kivallatva szabadon engedik őket. Utoljára, három hónap múlva, a miniszterelnököt, Sztepan Klocsurakot, akire még kalandos sors vár. Csehszlovákiában a szociáldemokrata párt egyik alapítója lesz, majd átáll a kormány-közeli agrárpárthoz, s annak ruszinföldi propagátorává válik. 1938-ban, amikor Csehszlovákia a müncheni egyezmény árnyékában végre hajlandó megadni Ruszinföldnek a húsz éve ígért autonómiát, az új kormányzó, az egykori Ruszka-Krajnát létrehozó Avgusztin Volosin titkára, majd 1939. március 15-én a néhány órára függetlenné vált Kárpát-Ukrajna hadügyminisztere lesz. A magyar hadsereg bevonulása elől Prágába menekül. 1945-ben itt tartóztatja le a szovjet kémelhárítás. A politikust, aki elsőként hirdette meg Kárpátalja és Ukrajna éppen ezekben a hónapokban megvalósított egyesülését, a Gulagra szállítják.

A román megszállás hosszan tartott Huculföldön. A győztesek hajbakaptak a koncon, s a csehszlovák-román határ sokáig meghatározatlan maradt. Románia szerette volna megszerezni a Máramarosból Bukovinába vezető Felső-Tisza völgyét a vasúttal, s hozzáfogott berendezkedni Kőrösmezőn. Hivatalos román nevet is adott a településnek, a kőris jelentésű hucul név lefordításával: Frasin, noha románok egyáltalán nem éltek a környéken. A postahivatalokban talált magyar képeslapokat román nyelven nyomtatták felül, írja Horváth Lajos a Kárpátaljai postatörténeti füzetek 3. számában (2007), ahol a fenti tutajos-lap mellett több más kőrösmezei, pardon, frasini képeslapot is bemutat. Ezek arról tanúskodnak, hogy a vidék pacifikálásával a szállóvendégek is kezdtek visszatérni az akkor már bevett üdülőhelynek számító településre. A nem hivatalos hármas – csehszlovák-lengyel-román – határ innen nem messze húzódott, s ilyen módon lehetséges, hogy Károlyék kényelmesen átjárhattak „Csehiába” egy pilseni sörre.

Máig fennmaradt csehszlovák határkő a Kőrösmező fölötti hegyekben (a szintén fennmaradt lengyel határkövet lásd itt)

A saint-germaini békeszerződés ugyan már 1919. szeptember 10-én Csehszlovákiának ítélte Kárpátalját, de a román hadsereg még ezután is hosszan az általa megszállt területen maradt. A kivonulás végül 1920. márciusában kezdődött, és egészen októberig tartott. Kőrösmezőt július 25-én adták át a csehszlovákoknak. A határviták és területcserék még sokáig folytak a két ország között, s a végleges határszerződést csak 1921 május 4-én írták alá. A prágai kormány ez alkalomból Romániának ajándékozta az eredetileg neki ítélt, 80%-ban magyar lakosságú Máramarosszigetet, „mint a jó baráti és szomszédsági viszony bizonyítékát és zálogát”. Ennek következtében a Csap-Kőrösmező vasút itt ideiglenesen román területre lépett át, s ezért a két világháború között bevett gyakorlat volt, hogy az utolsó csehszlovák állomáson román határőrök szálltak fel, a vonat összes ajtaját lezárták, s csak akkor nyitották ki újra, mikor a vasút Máramarossziget után újra csehszlovák területre ért.

A békeszerződés a Tiszát, addig a tutajosok számára a megélhetés útját határfolyóvá tette, s a kárpátaljai favágókat elvágta hagyományos magyarországi piacuktól. A faúsztatást Kőrösmezőtől Szolnokig különleges engedélyekhez kötötték. A fa fuvarozása így egyre inkább a vasútra terelődött át, amely az orosz polgárháborúban meggazdagodott cseh légionáriusok kezébe került. A huculok, mint Ivan Olbracht érzékletesen leírja a 30-as években készült tudósításában, elveszítették legfontosabb megélhetési forrásukat, s egyre mélyebb nyomorba süllyedtek.

A Hucul Köztársaság bukásával Kőrösmező elvesztette ugyan főváros státuszát, de az új országban új jelentőségre tett szert, mint a köztársaság ultima Thuléja, legkeletibb települése. Ahogy a korabeli hazafias cseh mondás tartotta: „Od Jasini do Aše republika je naše”, „[a hucul] Kőrösmezőtől [a szudétanémet] Aschig a miénk a köztársaság!” A Krisztus mennybemenetelének tiszteletére épült fatemploma (körmeneti zászlaján Szent István magyar királlyal) pedig a távoli és egzotikus tartomány szimbólumává vált, s mint a tegnapi poszt plakátjai mutatják, mindmáig az is maradt.

Az 1824-ben újjáépített „fatemplomocska” elődjét a legenda szerint egy Ivan Sztruk nevű galíciai juhosgazda alapította, aki a 16. században a Tatár-hágón akarta átterelni Magyarországon vásárolt több száz juhát, de a tél itt köszöntött váratlanul rájuk. Juhait a kápolna helyén hagyta, s ő maga is éppen csak át tudott jutni a hágón, mielőtt a havazás járhatatlanná tette volna. Tavasszal visszatért, hogy legalább a döglött juhok bőrét lenyúzza, de nagy meglepetéssel látta, hogy mind életben vannak, sőt még meg is fialtak. Hálából templomot épített itt, amelyet róla „Sztrukovszkának” neveznek, s amely a környék búcsújáró helyének számít.

A templom a csehszlovák időkben vált a kőrösmezei képeslapok kedvelt témájává

A két főváros :) Prága és Kőrösmező a köztársaság kikiáltásának 10. évfordulóján, 1928. október 28-án, ünnepi bélyegzővel

A vég kezdete. Cseh francia légiós bélyeg egy hónappal a müncheni egyezmény előtt, és prágai német levél hét évvel a prágai németek deportálása előtt. „Liebe Mama, Die erste Woche war schönes Wetter, jetzt leider jeden Tag Regen, wobei die Gegend sehr schön. Nächste Woche werde ich noch schreiben mit welchem Zug ich ankomme da ich doch nicht weiß, wo ich bleibe. Grüße, Henia.”

Az 1928-ban a köztársaság 10. évfordulójára kiadott bélyeg új szöveggel, a független kárpát-ukrajnai parlament Husztra tervezett (de meghiúsult) első ülésére. (Lásd erről Ingert Kuzych cikkét a The Czechoslovak Specialist filatéliai lap 1990. áprilisi számában.)

Boríték a független Ukrajnából

„Kapcsolat!” A Kárpátalja annektálásáról való ál-népszavazás plakátja, 2014. június, Prága