Bergoglio listája

1976. március 24-én Argentínában a hadsereg magához ragadja a hatalmat. A szélsőbaloldali gerillaszervezetekkel való harc ürügyén diktatúrát vezetnek be, és tömegesen hurcolják el – „szippantják be”, ahogy a kortársak mondják – otthonukból, munkahelyükről, az utcáról, sőt a templomokból is mindazokat, akikre a gyanú legcsekélyebb árnyéka vetül, hogy nem értenek egyet a rendszerrel: diákokat, munkásokat, szakszervezeti tagokat, szociális munkásokat, a szegénynegyedekben dolgozó hitoktatókat és papokat, s mindezek hozzátartozóit. Az elhurcoltak túlnyomó többségét megkínozzák, majd repülőről az Atlanti-óceánba vetik. 1976 és 1983 között – míg csak a diktatúra bele nem bukik a dicstelen falklandi háborúba – harmincezerre becsülik az ilyen módon eltűntek, a desaparecidos számát.

Az argentin katolikus egyház vezetői, akik szintén tartottak a kommunista mozgalmak megerősödésétől, nem léptek fel határozottan az általuk kisebb rossznak, vagy éppenséggel a nemzet megmentőjének tekintett junta visszaéléseivel szemben. Ezért számos bírálat érte őket a diktatúra bukása után az újjáéledő argentin demokrácia részéről. A megbíráltak közé tartozott Jorge Mario Bergoglio is, aki ebben az időben szintén fontos pozíciót töltött be az argentin katolikus egyházban, mint a jezsuita rend argentin tartományfőnöke. Noha a diktatúra bűneit kivizsgáló bíróság több ízben is tisztázta őt a rendszerrel való együttműködés minden gyanújától, a sajtóban mindmáig napvilágot látnak olyan nyilatkozatok, amelyek szerint legalábbis erőteljesebben kiállhatott volna a rendszer üldözöttjei – közöttük a szegények között végzett munkájáért több hónapon át fogva tartott magyar jezsuita, Jálics Ferenc – mellett.

Ez a kép „Bergoglio megáldoztatja az argentin diktátort, Videla tábornokot” hamisított aláírással évekig a Bergoglio-ellenes sajtó egyik toposza volt. Noha már régen kimutatták, hogy a rajta szereplő pap nem Bergoglio, még ma is rendszeresen szerepel – igaz, már képaláírás nélkül – az őt támadó cikkek illusztrációjaként.

2013. március 13-án, amikor Jorge Mario Bergogliót Ferenc néven pápává választják, ezek a szemrehányások új erőre kapnak a nemzetközi sajtóban. Ez indítja arra Nello Scavót, az olasz Avvenire újságíróját, hogy nyomozásba fogjon: mi igaz a vádakból. S a Bergoglio egykori ismerősi körével készített részletes interjúk során megdöbbentő eredményre jut. Nemcsak hogy a jezsuita tartományfőnök nem asszisztált a diktatúrának, de széles körű titkos hálózatot kiépítve tömegével mentette meg mindazokat, politikai hovatartozásukra való tekintet nélkül, akiket a rendszer elhurcolással és halállal fenyegetett. Rendszerint a buenos airesi jezsuita rendházban adott menedéket számukra „lelkigyakorlat” ürügyén néhány napig, míg meg nem szervezte, hogy jezsuita kapcsolatai titokban Brazíliába juttassák őket, ahol a követségeken működő ismerősei európai vízumhoz juttatták őket.

A könyv címe – Bergoglio listája, amely nyolc másik nyelv után most az én fordításomban magyarul is megjelent az Akadémiai kiadónál – természetesen Schindler listájára utal. A magyar olvasó nyilván külön érdeklődéssel lapozza fel majd a Jálics Ferencről szóló fejezetet, minthogy a pápaválasztás óta a Dél-Amerika iránt egyébként érdektelen magyar sajtó is szívesen felmelegíti a nemzetközi sajtó sok éves konzervhíreit. A Horacio Verbitsky újságíró által a New York Times-tól az argentin Página 12-ig terjesztett – majd végül nyilvánosan visszavont – állítás szerint a tartományfőnök jelentette fel a gerillákkal való együttműködés vádjával a szegények között dolgozó két jezsuitát, Jálicsot és Orlando Yoriót, vagy egy későbbi, enyhített változat szerint csupán „megvonta védelmét” tőlük, így könnyítve meg a diktatúra dolgát. Ám Jálics e fejezetben egyértelműen kijelenti: „Yoriót és engem nem Bergoglio jelentett fel”, s a kilencvenes években nyilvános misét is koncelebrált Bergoglióval, hogy elhallgattassa a vádakat. Ezek szerint sikertelenül: a szenzációhajhász hírek mindig izgalmasabbak a valóságnál. Amely ebben az esetben, mint a fejezet részletesen dokumentálja, az volt, hogy Bergoglio személyesen járt közben, a jezsuita rend és a Vatikán nyomásával fenyegetőzve, a diktatúra képviselőinél, a két jezsuita szabadon bocsátása érdekében, ami végül is megtörtént. Elképesztő ritkaságként, hiszen a rendszerről köztudott volt, hogy tanút élve nem hagy, s akit egyszer beszippantott, többé elő nem kerül.

Nello a „Bergoglio listáján” szereplő sok száz túlélő közül csupán egy tucattal készült részletes interjúját közli e kötetben. Ám ennyiből is nyilvánvalóan kiderül, hogy Bergoglio a diktatúra idején, argentin tartományfőnökként is ugyanazt vallotta és cselekedte, mint pápává választása után: a szegények és üldözöttek oldalán állt.