Török Kávéházi Estek

Gül Baba utca, Budapest, innen

Ha a magyar-török viszony és a két nép múltjának közös elemei kerülnek szóba, a legtöbb magyarnak két dolog biztosan eszébe jut: a török hódoltság időszaka és a már-már legendás török vendégszeretet, amellyel magyarként az embert manapság Törökország-szerte fogadják, az isztambuli bazártól Antalyáig.

Pedig a magyar-török kapcsolatok nem érnek véget ennyivel. Térben és időben is jóval messzebbre nyúlnak. A legelső a honfoglalás előtti korszak, amelyről a finnugor mellett meglévő török nyelvi örökségünkön túl – amelyet már mi is említettünk – népmesei, valamint a Bartók Béla és újabban Sipos János által kutatott népzenei párhuzamok is szép számmal tanúskodnak. A közös népzenei vonásokat az utóbbi években a legérzékletesebben talán a marokkói-magyar származású Guessous Majda Mária népzenész közvetíti a szélesebb közönség számára is.


A „Kurt paşa çıktı Gozan'a” (Kurt pasa bevonul Kozanba) kezdetű török népdal Bartók gyűjtéséből Osmaniyéből, és a Kodály által Hontfüzesgyarmaton gyűjtött egyik magyar változata, az „Üveg az ablakom, nem réz”, Guessous Majda Mária előadásában. Videóját lásd itt.

Ezzel a keleti örökséggel élesen szemben áll az oszmán-török uralom százötven esztendeje, az az időszak, amelynek közvetett hatása máig érződik, és amely szigorúan véve kicsit korábban kezdődött és kicsit később ért véget mint ahogyan az a köztudatban él: itt Nándorfehérvár 1521-es újabb, ezúttal sikeres ostromával, ott az 1718. évi pozsareváci békével, amikor a történelmi Magyarország területén utolsóként a Temesi Bánságban is megszűnt a török uralom. A közvetlen kapcsolatok időhatára pedig még tovább tágítható, az 1370-1380-as évek első katonai érintkezéseitől, és a déli végvárrendszer ezt követő fokozatos kiépítésétől az 1791-ben véget ért utolsó magyar-török háborúig.

Hogy az ellenségeskedés emléke hogyan élt tovább a 19. században – gondoljunk csak Kölcsey Himnuszára, vagy az Egri csillagokra –, párhuzamosan egy új keletű, a korabeli aktuálpolitikától sem mentes törökbarát felfogással (ahogyan arról Kégl Sándor perzsiai útja kapcsán mi is írtunk), az már a modern nemzeteszme és vele járó útkeresés történetének lapjaira tartozik. Ennek az útkeresésnek és a 18–19. században Európa-szerte népszerű orientalizmusnak is köszönhetjük a magyar keletkutatás megindulását, amelynek többek között az ún. „ugor-török háború” révén nagy szerepe volt a magyar nyelvészet számos eredményének megszületésében. Érdekes, hogy ehhez képest a Vámbéry Ármin útja nyomán feltáruló Közép-Ázsiáról szerzett ismereteknek köszönhetően fellendülő turanizmus eszméje, jóllehet Magyarországon is teret hódított, és a két világháború között sokban járult hozzá a finn-magyar néprokonsági eszme közvetítéséhez, az azonos oldalon végigharcolt világháború ellenére sem volt olyan jelentős, mint Finnországban, vagy Japánban, ahol a két világháború között nagy népszerűségnek örvendett (Finnországban a tagság létszáma elérte a negyvenezret is), vagy Törökországban, ahol egy ideig hivatalos ideológia volt.


Erről és még sok minden másról is szó esett Fodor Pál turkológus-történész, az MTA BTK Történettudományi Intézetének főigazgatója „Magyarok és törökök – egymás szemével” címmel tartott előadásán december 3-án, szerdán, a Török Kávéházi Estek rendezvénysorozat keretében, amelynek a Bobula-palotában működő, az oszmán török nyelven alkotó 14. századi török költő és szúfi misztikusról elnevezett Yunus Emre Enstitüsü adott helyet.


Az immár négy éves múltra visszatekintő kávéházi estek példaértékű módon, civil kezdeményezésként indultak. Rüll Ildikó és Tóth Ágnes angol szakos bölcsész, illetve nemzetközi tanulmányok háttérrel szervezik hónapról hónapra az esteket, hatalmas lelkesedéssel, és a török kultúra iránti szeretetből. Ennek köszönhetően is nőhette ki magát mostanra a rendezvénysorozat azzá, ami: a budapesti török kulturális intézet húzórendezvényévé. Az előadás előtt velük beszélgettünk a kávéházi estekről, az időközben az Intézet munkatársává lett Tóth Ágnes pedig az intézmény működéséről is mesélt.

Tóth Ágnes

Mikor alakult az Intézet, mik a főbb célkitűzései, programjai?

Tóth Ágnes: Az Intézet 2013 szeptemberében nyitotta meg hivatalosan a kapuit, de már előtte is szerveztünk néhány kulturális programot, így többek között a kávéházi estek volt az első program, amelyet ebben az épületben tartottunk. Egyébként vannak rendszeres eseményeink, amelyek minden hónapban megrendezésre kerülnek: a kávéházi estek mellett török filmestek, van egy „Yunus Emre beszélgetések” nevű programsorozatunk, kifejezetten csak török nyelven. Emellett pedig vannak nagyobb kiemelt eseményeink is, részt veszünk olyan, már népszerű programokon, mint a Múzeumok Éjszakája, de az is a célunk, hogy már befutott rendezvényhelyszínekkel vagy tudományos intézetekkel működjünk együtt. Márciusban volt egy Gül Baba-nap, ahol a konferencia kapcsán együttműködtünk a Magyar Tudományos Akadémiával, az esti koncertre pedig külső helyszínen került sor. Ezenkívül nálunk is van nyelvoktatás – mi talán annyiban különbözünk a többi hasonló intézménytől, hogy a mi tanáraink csak törökök lehetnek. Illetve most már van egy magyar tanárunk is, de ő is Törökországban tanult, és szigorú elvárás a török tanárok felé is, hogy mindenképpen török egyetemi végzettségük legyen, török nyelvet vagy török irodalmat kell tanulniuk.

Hogyan látjátok, milyen a közönség illetve a látogatók korosztály szerinti megoszlása a kávéházi esteken, vagy az intézet rendezvényein?

T. Á.: Ez igazából programtól is függ, például a filmestekre nagyon sok fiatal jár, de a kávéházi estek közönsége változó, az egyetemistáktól a hetven éves korosztályig terjed. Ugyanígy a táncházakban és a nyelvtanfolyamokon is, gimnazistáktól kezdve hetvenen felüli diákjaink is vannak. Szóval nagyon szerteágazó, természetesen próbáljuk a fiatalokat is elérni, de azért a tudományos témákat sem szeretnénk háttérbe szorítani. A zene területén is szeretnénk minél szélesebb spektrumot megmutatni, a klasszikus zenétől kezdve a népzenén át a jazzig mindenfajta koncertünk volt már.

Hogyan indultak a kávéházi estek? Honnan jött az ötlet?

Rüll Ildikó

Rüll Ildikó: Ágival mindketten jártunk Törökországban, nagyon megszerettük a kultúrát, mindketten nagyon lelkesen jöttünk haza, kerestük a lehetőségeket, hogy hogyan lehetne ezzel a kultúrával itthon is találkozni. Egy ilyen eseményen találkoztunk egymással és eldöntöttük, hogy mivel ebből olyan kevés van, csinálunk valami rendszereset, így jött a kávéházi beszélgetések ötlete, ami minden hónap első szerdáján jelentkezik. Egy informális beszélgető estet szerettünk volna létrehozni, minden alkalomra egy-egy témát kiválasztva ebből az óriási, kulturálisan sokszínű palettából, amihez meghívunk egy szakértőt, de őt csak arra kérjük, hogy egy fél órában vezesse fel a témát, a továbbiakban pedig a közönség kérdéseire alapul a beszélgetés, elég interaktív estek szoktak létrejönni így. Nyolc fővel kezdtük, ha jól emlékszem, egy kis teázó tetején ültünk, nagyon hangulatos volt. Később a szóbeszéd révén terjedt a hírünk, mindenki hívott még több embert, egy ideig még jártunk helyről helyre, végül tavaly februártól vagyunk itt. Akkor még nem nyílt meg hivatalosan az intézet, de nagyon örültünk neki, hiszen ennek az eseménysorozatnak ez a legjobb otthona, és ők is nagyon örültek, mert továbbra is ez az intézet húzóeseménye. Nagyon örülünk neki, hogy sikerült a négy év alatt egy elég jó bázist kialakítanunk, sok visszatérő arccal találkozunk, kialakult egy közösség és sokszor mi is tanulunk ezekből az estekből, mert egyikünk sem turkológus. Egyébként a témák annak mentén alakulnak, hogy mi az, ami minket érdekel, de a közönség is javasolhat témákat.

T. Á.: Meg amihez találunk előadót, mert nagyon sok olyan téma van, ami érdekel minket, de nincs hozzá szakember.

Miért pont a török kultúra?

T. Á.: Ezt a kérdést még mi sem tudtuk megválaszolni. (nevet)

R. I.: Erre szoktam azt mondani, hogy vannak dolgok, amiket nem feltétlenül kell racionálisan megmagyarázni.

T. Á.: Semmi családi kötődésünk nincs, mindkettőnknek annyi volt a történet, hogy kiment Törökországba és beleszeretett. Én legelőször egy diákegyetemen voltam kint, egy diákszervezet szervezett egy kéthetes nyári egyetemet, akkor estem szerelembe az országgal, azóta igyekeztem minél többször visszamenni.

R. I.: Én pedig egy magánúton voltam kint. Lehet, hogy ezért is sikeresek a török kávéházi estek, mert más szemmel tekintünk rá, tulajdonképpen mindenki kívülálló. Ezért is gondoltunk informális előadásokra, hogy ne egy egyetemi előadás legyen. Mindig elmondjuk az elején, hogy nincs rossz kérdés, bárki kérdezhet bármit, vagy hozzászólhat, ne féljenek az emberek megosztani a véleményüket, gondolataikat. A mi célunk alapvetően az, hogy minél több emberrel megszerettessük ezt a kultúrát, illetve hogyha valaki úgy gondolja, hogy őt csak a török kézművesség érdekli, a történelem nem, ha később eljön az estekre, lehet, hogy rávilágíthatunk neki, hogy a történelem meg az irodalom is érdekes lehet, szóval szélesíteni tudjuk a látókörét azoknak is, akik már érdeklődnek valamilyen szinten a téma iránt.

Mit tudtok róla, mennyire van híretek Törökországban?

T. Á.: Az intézetről rendszeresen jelennek meg hírek, mert Törökországban nem csak egy hírügynökség van, hanem több is, és az ő itteni képviselőik rendszeresen el szoktak jönni a rendezvényeinkre, tudósítanak róla, aztán van amit lehoznak, van amit nem. Az egyéves szülinapunkról például nagyon sok hír megjelent Törökországban is, de hogy konkrétan a kávéházi estekről írtak-e, azt nem tudom.

R. I.: Szerintem arról még nem, de Magyarországon szerencsére egyre többen beszélnek, aminek nagyon örültünk, mert ez egy abszolút civil kezdeményezésként indult, nem állt mögöttünk senki, ez egy jó good news story, hogyan lehet összefogással is egy ilyen rendezvényt csinálni.

Finanszírozni sem lehetett egyszerű, főleg az elején…

T. Á.: Igen, kezdetben olyan helyszínekre mentünk, ahol nem kellett bérleti díjat fizetni, és akkor mi a saját pénzünkből mindig vettünk egy csokit ajándékba az előadóknak, akik egyébként teljesen ingyen tartják az előadásokat. Aztán amikor kezdte kinőni magát a rendezvény, akkor olyan helyszínre kellett mennünk, ahol már volt bérleti díj, fizetni kellett a technikáért, a hangosításért, a projektorért. Ezt úgy oldottuk meg, hogy felkerestünk több török üzletembert – nem egy szponzort szerettünk volna kiválasztani, mert valószínűleg úgy nem támogattak volna minket, hanem minden hónapra egy-egy embert kértünk fel, akik azt a kevés bérleti díjat kifizették cserébe természetesen feltüntettük a logójukat és bemondtuk a nevüket. De volt olyan alkalom is, amikor nem találtunk szponzort, akkor adományokat gyűjtöttünk. Ahogy Ildi is mondta, nagyon sok visszajáró vendégünk volt, akik látták, hogy már évek óta ezen dolgozunk, és tényleg nagyon szeretjük ezt csinálni. Kitettünk egy kis dobozt a bejárathoz és mindig mondtuk, hogy ha tetszett az este, akkor amennyivel gondolják, járuljanak hozzá...

R. I.: …és mindenki egy százassal, kétszázassal hozzá is járult, így összegyűlt az összeg a következő terembérletre, tulajdonképpen velük együtt és nekik tudtuk szervezni a következő alkalmat.

A szponzorokat mi alapján választottátok ki? Igyekeztetek például az adott esthez kapcsolható szponzorokat találni?

T. Á.: Nem, nem, csak ismeretség alapján kerestük meg őket.

R. I.: Mivel mindketten a fő munkánk mellett csináltuk, nem volt ez ennyire tudatosan kitalálva, a tematika mentén. Most, hogy Ági már az intézetben dolgozik, próbáljuk a kávéházi esteket is úgy szervezni, mivel az intézetben minden hónapban vagy kéthavonta más a tematika, így ahhoz lehet igazítani az esteket.

Milyen jövőbeli terveitek vannak? Terveztek más programokat, például Budapest oszmán török kori emlékeire koncentráló városnézést?

T. Á.: Az intézetben a folyamatosan megrendezésre kerülő események folytatódni fognak, ezen kívül a Múzeumok Éjszakáján biztos részt szeretnénk venni. Ahogy ebben az évben is, a jövőben is igyekszünk törekedni arra, hogy minden hónap egy tematikus hónap legyen. A májusi hónap például különleges lesz, mert az csak a gasztronómiára fog koncentrálni, lesz tradicionális reggeli, vacsora, főzőkurzus.

R. I.: Nagyon sokan megkeresnek bennünket, hogy milyen jó lenne, hogyha szerveznénk egy ilyen városnézést, úgyhogy ezen gondolkozunk, igazából minden a humán erőforrás kérdése, hogy tudunk-e még erre is fókuszálni, mindezt megszervezni. De nagyon jó lenne, így, hogy a kávéházi esteken már kialakult egy közösség, amire jó lenne építeni.

Végel Dániel fényképei az estről, a Yunus Emre Budapest Facebook-oldaláról