Perzsiai útirajzok

Vasárnap reggel. Róma zsúfolásig megtelt a Szeplőtelen Fogantatás ünnepére. A pályaudvar felől árad a tömeg, a metróban rendőrök irányítják a forgalmat, a buszokra felférni lehetetlen. Gyalog megyek a ragyogó napsütésben a Santi Apostoli terére, az Odescalchi-palotába, ahol a Minerva Auctions december 10-i könyvárverésére előkészített tételeket lehet három napig megtekinteni. Közöttük egy olyat, amely magyar és orientalista szempontból egyaránt rendkívül fontos: Karacsay Fedor gróf keleti útialbumát.

Az album, írja az árverés katalógusa, harmincnyolc színezett rajzot tartalmaz anatóliai és perzsiai népviseletekről, katonákról, városokról. Ami különlegessé teszi őket, az keletkezési idejük és az összeállító személye. Az album címlapja az „1853, 1854, 1855” dátumot viseli: ez Perzsia nyugati nyitásának kora. Összeállítója, sőt mint látni fogjuk, a rajzok készítője pedig olyan magyar arisztokrata, aki kiemelkedő szerepet játszott ebben a nyitásban. Mégpedig egy évtizeddel az első nagy perzsiai magyar utazóként számon tartott Vámbéry Ármin útja előtt.

A palota könyvtártermében Silvia Ferrini, az aukciós ház szakértője fogad. Személyesen mutatja be az albumot, amelynek rajzait rossz minőségű, erősebb érintésre is töredező keleti kartonpapírra kasírozták. Nagy örömömre beleegyezik, hogy az album valamennyi oldalát lefotózhassam. Átérzem a történelmi pillanat jelentőségét: ezek a sebtében készített képek fognak tanúskodni egy páratlan történelmi dokumentumról, amely csupán három napra bukkant fel az ismeretlenségből egy római magángyűjteményből, hogy aztán valószínűleg újra eltűnjön legalább egy nemzedékre egy másik magángyűjteményben.

Miközben én a római hotelszobában a fotókat rendezem, Kálmán Dani Budapesten a szerző életrajzát állítja össze:

Karacsay Fedor gróf arcképe az osztrák nemzeti könyvtár képarchívumából

A magyar utazók már régóta járják Perzsia útjait. Kezdetben csupán diplomáciai céllal, a felemelkedő, majd ereje teljében lévő Oszmán Birodalom elleni összefogás reményében indultak útnak, később ehhez már új, tudományos érdeklődés is társult. Amíg azonban Vámbéry Ármin vagy Kégl Sándor útjai jól dokumentáltak, van a magyar-iráni kapcsolatok történetének egy sokkal kevésbé ismert alakja: vályeszákai Karacsay Fedor gróf.

Karacsay Fedor (1787-1859) manapság leginkább talán festőként ismert, ha ugyan ismert egyáltalán. A különböző internetes művészeti adatbázisok, egymástól véve át a szócikket, elintézik annyival a jellemzését, hogy festő és grafikus volt, aki „etnográfiai munkáit illusztrálta”, egy akvarelljét pedig a Magyar Történeti Képtár őrzi. Emellett azonban térképeket is készített, és változatos írónak bizonyult. Szinnyei József életrajzi lexikona nyolc, német és francia nyelven írt munkáját említi, de az ember utánakeresve találhat még néhány, Szinnyei felsorolásában nem szereplő művet. Ezek között akadnak katonai kézikönyvek, a 19. században népszerű Bell-Lancaster tanítási módszerről írt értekezés, és számos, francia nyelven írt útikönyv: Szicíliáról, Rómáról és Nápolyról, Londonról, és nem utolsósorban Moldva-Bukovináról, Havasalföldről és Besszarábiáról.

Karacsay Fedor által rajzolt Szicília-térkép a szigetről szóló útikönyvéből

Életéről azonban nem sokat tudunk, valamivel többet, mint amennyit Szinnyei ír róla. A bécsújhelyi Katonai Akadémián, a Theresianumban végzett, ezután változatos karriert futott be: 1805-ben a Liechtenstein huszárezred hadapródja, 1813-ban főhadnagyként szolgált a Napóleon győzelmével végződő drezdai ütközetben. Később a vele közel egykorú Habsburg-Estei Miksa József főherceg kamarása, majd Mantovában az 1. dzsidásezred ezredese és térparancsnoka. Az 1830-as években az osztrák kézen lévő Cattaro (ma: Kotor, Montenegró) városparancsnoka volt, vedutákban örökítette meg többek között a Kotori-öblöt, emellett a bécsi udvar számára tudósított az oszmán érdekszférába tartozó Montenegró belső helyzetéről, állítólag jó kapcsolatokat ápolt II. Petrović-Njegoš Petar montenegrói vladikával (herceg-püspökkel) is. A Montenegróról szóló könyve 1939-ben, aktuálpolitikai okokból csak erősen cenzúrázva jelenhetett meg. 1849. június 15-én, a szabadságharc végnapjaiban a magyar kormány előbb a belgrádi pasához, majd a szerb kormányhoz küldi követségbe, szeptember végén pedig már Isztambulban van, mint a magyar nemzet képviselője.

Utolsó, Karacsay Fedorról szóló európai híradásunk az a levél, amelyet 1853. május 24-én írt Brünnből Deák Ferenchez és amelyet június 20-án az Akadémia Történettudományi Osztályának ülésén Kubinyi Ferenc paleontológus olvasott fel. A szakirodalom ugyan hivatkozik erre a levélre, de a benne foglaltakat nem részletezi, tartalmát az Akadémiai Értesítő 1853. évi kötetének kivonatából ismerjük. E szerint hivatalos teendői mellett Karacsay minden olyan tudományos kutatásra és anyaggyűjtésre is késznek mutatkozott, amely „a’ magyar származás és a régi lakók” kérdését illette. A felolvasás idejére már jelentést is küldött Teheránból, mely szerint legközelebb Herátba, Balkhba és Bokharába megy kiküldetésbe, remélve, hogy eljuthat Szamarkandba is, amely az általa a magyarok őseinek tartott ujgurok székhelye volt. Hogy ezekből a nagyszabású tervekből, amelyek megvalósításához megérkezését követően nem sokkal kétségtelen lelkesedéssel fogott hozzá, végül mennyi valósult meg a rendelkezésére álló hat év alatt, nem tudjuk. Annyi bizonyos, hogy hat évvel később, tábornoki rangban halt meg 1859. július 2-án, Teheránban.

A Qajar-kor, Perzsia „hosszú 19. százada” a később az országra nézve oly végzetesnek bizonyuló Nyugat felé való nyitás időszaka, amelynek egyik betetőzése Naszreddin sah (ur. 1848–1896) három, Budapestet is érintő európai körútja 1873-ban, 1878-ban és 1889-ben. De az egyik legfontosabb, a 19. század második felében Perzsia egész kulturális életére kiható mozzanata a Dar al-Fanun, az első iráni felsőoktatási intézmény megalapítása volt 1851-ben. A politechnikumot Amir Kabir (1807–1852), Naszreddin sah ellentmondásos és rövid életű vezírje hozta létre, aki öt éves (1848–1852) hivatali működése alatt a modernizáció egyik fő mozgatórugójának bizonyult. A sah ugyan, engedve az udvari intrikáknak, 1852-ben meggyilkoltatta, a főiskola azonban folytathatta működését. A művészeti oktatás mellett elsősorban a természettudományokon volt a hangsúly, az Európából, eleinte elsősorban Ausztriából érkező tanárok többek között orvostudományt, matematikát, geológiát oktattak, de külön fakultást kapott a fényképészet is, ez az európai szemmel polgárinak tekintett művészet, amely már feltalálása után néhány évvel megjelent Perzsiában és egyedülálló módon a kezdetektől fogva az akkor még trónörökös sah pártfogását élvezte. Nagy hangsúlyt kapott emellett a mérnöki és katonai oktatás is, amelynek célja az iráni várak megerősítése és a hadsereg megreformálása volt. Nem tudjuk pontosan, Karacsay gróf, személyes érdeklődése mellett milyen okokból kifolyólag került Perzsiába, szakmai tapasztalatai kétségkívül szerepet játszottak ebben, és annyi bizonyos, hogy hadseregszervezési, térképészeti és oktatási feladatai mellett rövidesen, 1854-ben a sah vezérkari főnökévé nevezték ki, az iráni történetírás pedig az újkori iráni hadsereg egyik megszervezőjeként tartja számon.

Az album különlegessége tehát, hogy olyasvalaki állította össze, aki belülről és alaposan ismerte a korabeli Perzsiát, ugyanakkor az európai szemével tudta nézni és az európai néző számára megörökíteni azt.


A kék bársonyba kötött, fémbetűs „ALBUM” címet viselő gyűjtemény negyven számozott oldalból áll. Az első oldal a címlap, amelyen perzsául és franciául szerepel a szerző által adott cím: یادآوری برای ولایت شرقی, Yâdâverî-ye barâye vilâyet-e sharkî (Emlékezés a keleti tartomány[ok]ra), illetve Souvenirs d’Orient (Keleti emlékek), és a szerző neve: dessinés par le Comte F. Karacsay en 1853, 1854, 1855: rajzolta Karacsay F[edor] gróf 1853-1854-1855-ben. A második oldal a kötet francia nyelvű tartalomjegyzéke. A harmadik oldal, a kötet első rajza a fiatal Naszreddin sahot ábrázolja, mintegy a kötet „hivatalosságának” emelésére. Ezt szolgálja az is, hogy a kép alatt a francia mellett perzsául is szerepel a cím: ناصرالدین شاه ایران, Nâsir al-Din Shâh-e Îrân, Naszir al-Din, Perzsia királya. Nem tudni, Karacsay készítette-e a képet. Hiányzik róla az összes többi képen szereplő „Ky” szignó, és stílusa is eltér azokétól. Bár ez annak is betudható, hogy a portré nem élet után készült, hanem perzsa miniatúrát másol, Muhammad Isfahani néhány évvel korábbi uralkodóportréjának valamelyik változatát. Fontos különbség, hogy az album képén a sah a legfőbb katonai parancsnok rangjelzését, a világoskék szalagot viseli.

Muhammad Isfahani: A fiatal Naszreddin sah, 1850-es évek eleje

A következő tizennégy, majd további három rajz (4-17., ill. 23-25.) olyan néprajzi típusokat ábrázol, akikkel Karacsay Konstantinápolyból Perzsiába utazva, vagy később Perzsiában találkozhatott: konstantinápolyi, trapezunti, szinopi törököket, anatóliai és perzsiai kurdokat, örményeket, örményországi nesztoriánus asszírokat (akik az 1915-ös örmény genocídium során majd Perzsiába, az Urumiai-tó környékére menekülnek), perzsákat, teheráni türkméneket.

A következő öt rajz (18-22.) az új, európai típusú perzsa hadsereg figuráit ábrázolja, amelynek modernizálása éppen Karacsay feladata volt.

Végül a hátralévő tizenöt rajzon (26-40.) városokat látunk Trapezunttól az anatóliai hegyeken átkelve Teheránig, illetve egyet (39.) Khoraszánból, amely a herati afgán harcost ábrázoló 23. rajzzal együtt arra utal, hogy Karacsay már Perzsiába érkezése után eljutott az ország keleti határára. Érdekes, hogy Vámbéry Ármin is ugyanezt az utat járta be és írja le részletesen perzsiai útikönyvében, s ő is beszámol találkozásáról Naszreddin sahval, de egyetlen szóval sem említi Karacsayt, márpedig valószínűleg nem volt mellékes fogadtatása szempontjából, hogy a magyar név már be volt vezetve a perzsa udvarnál.


A rendkívüli orientalista dokumentum és hungarikum kikiáltási árát a katalógus 3-4 ezer euró körül adja meg. Nagyon jó lenne, ha magyar közgyűjteményben találna megérdemelt helyére. Bármilyen valószínűtlen legyen is ez, szeretnénk egy esélyt adni rá ezzel a bejegyzéssel.