Szentivánéji álom

„non si svende non si svende neanche se non funziona neanche se non funziona niente saldi di speranze niente saldi di esistenze” „nem eladó, nem eladó még ha nem is működik még ha nem is működik mérleget a reményeknek mérleget a létezésnek nem vonunk”

„Szovjethatalom plusz villamosítás nem lesz kommunizmus.” Már néhány hónapja Tbilisziben éltem, egy barátom lakásában, a város peremén. Kommunalka, betontömbök, sprével felfújt házszámok, az idő kifakította tömbszámok. Az erkélyek törékeny fém konzolain fehérnemű és lepedő. Kóbor kutyák. A taxiban alvó taxisofőrök. Nyár. Férfiak ponyva alatt. Cigarettafüst. Szétszórt csikkek. Hangok, rituális üvöltések. ნარდი, nardi, ostábla. Körben kölykök, remélve, hogy ellesnek néhány trükköt. A hetedik emeletről, ahol a lakásom van, szinte mindent látni szinte az egész negyedben. A fákat, a kóbor kutyákat, a külváros lassú életét. Nők, nehéz szatyrokkal, bevásárlásból hazafelé. Nyár. A lakásban negyven fok. Odakint fáradt póznák, csak távvezetékeiket veszíthetik. A Tbiliszire néhány napja leszállt nyúlós szmogtakaró elvegyül a meleggel. A lift, ლიფთი, öt tetri minden alkalommal. A szovjet időben ez a pénz állítólag a tömbfelügyelőnek járt, aki a lift karbantartásával is foglalkozott. Mára a tömbfelügyelő eltűnt. Maradt a lift, és a kommunalka tíz emelete. Innen nem látni a várost. A központ túlságosan messze van. A szemhatárt Didi Dighomi kommunalkái jelentik, a másik nagy külvárosi lakótelep, ahol az utóbbi években indult be az ingatlanbiznisz. A kormányváltás után tovább tart a sokemeletes იყიდება-házak építése. Így hívják őket, mert ennek a környéknek minden házán, akár régi akár új, mint anonim tulajdonos neve áll a felirat: იყიდება, „eladó”, és egy telefonszám. A külváros közben ürül ki. Régi családok távoznak. Újak nem jönnek. A gazdaság görbéje lefelé tart. Jön a nyár. Jön a lari leértékelése, az infláció, a munkanélküliség, az emigráció. Jön Grúzia. Toronyházamtól a város elérhetetlen messzeségben van. Nincsenek áruházak, nincs „Goodwill”, mint Didi Dighomiban, nincs „Tbilisi Mall”. A város messze van.

A vízierőmű még itt van. Csökkentett termeléssel. A régi szovjet cementgyár is dolgozik. Váltott műszakban, váltott munka. Már rég nem a fényes szocialista jövő. Végállomás.

„vali molto di più di un aumento economico meriti molto di più di un posto garantito che non avrai che non avrai” „sokkal többet érsz egy gazdasági fellendülésnél, többet érdemelsz egy garantált munkahelynél ami nem lesz neked nem lesz neked soha”

Börtön, bank, élelmiszerbolt, zöldség-gyümölcs. Ebben a négyszögben, az aszfalt kibirhatatlan melege és a kóbor kutyák agresszivitása közepette kezdtem tanulni. Először az életet, aztán a nyelvet. A negyed lassú, kemény életét. A szomszédok és a részegek üvöltését, veszekedéseit. A napról napra csendesebb negyedet. A távozásokat. A szovjet időszak a kommunalkákat a vízierőműben dolgozó munkások és családjaik számára tervezte. A Szovjetunió hirtelen eltűnt, s vele együtt a munka is. A lakótelep utcái olyan neveket viselnek, amelyek egy letűnt ideológia és kor képzelet- és jelentésvilágát, a technológia fényes jövőjébe vetett hitet tükrözik: „Energetikosi”.

A Google Maps már sokkal naprakészebb. Jól látszanak rajta a háztömbök (mind egyforma), és az új utcanevek, amelyek a mai Grúzia új történelmi és politikai kurzusához igazodnak. Grúz politikusok és hírességek nevei, nem föltétlenül napjainkból. A történelem lépést vált. Egy külvárosi utcán is meg lehet jeleníteni egy közösséget, a nemzetet. Itt is lehet politikát csinálni, megteremteni a valami nagyobbhoz tartozás érzését. Nem a rendszerhez. Újratöltött identitások. Graffitik a falon, მიყვარხარ. Matricák, „Dinamo Tbilisi”. Frissen festett műfüves minifutballpálya, Saakashvili elnök ajándéka a lepukkant külvárosok színvonalának emelésére. Az utcatáblák még megvannak, a plakátokat már letépték. Ha sápadtan is, fénylik még a ქართული ოცნება, „a grúz álom” csillaga. Ivanishvili. Változik a rendszer, változnak a nevek. Nem változnak a kommunalkák, nem változnak a kóbor kutyák. Változnak a generációk. Lesz változás?

Az idézeteket a „CCCP – Fedeli alla linea” együttes „Manifesto” c. számából vettük.


CCCP – Fedeli alla linea: Manifesto. Kelet-Berlin, 1983

Egy év Kárpátalján

Január 17-én, amikor Végh László kárpátaljai képei megjelentek a Magyar Nemzetben, megosztottam őket a Wang folyó Facebookján. Most, hogy április végi galíciai utunkra készülve újra megnéztem, azt gondoltam, a blogon is megosztom. Hogy még többen lássák, s hogy ne csak magyar nyelven olvassák.

Olena több évtizeddel ezelőtt költözött Moszkvából Kőrösmezőre

„A Magyar Nemzet Magazin fotóriportere a Pécsi József fotóművészeti ösztöndíjnak köszönhetően többször is megfordult Kárpátalján. Találkozott frontról hazatérő katonákkal, családtagjukat gyászolókkal, Krímből menekült tatárokkal. S nem mindennapi vendégszeretettel.

Egy nagyobb fotóriport elkészítésénél az ember nem indul csak úgy neki a nagyvilágnak, így én is tájékozódni kezdtem a témában. Először is felvettem a kapcsolatot egy kárpátaljai újságíróval, aki rengeteg helyszínre elkísért, sokaknak bemutatott, s ha kellett, tolmácsolt nekem. Ő volt a fixerem. (Fixernek nevezik azokat a helyismerettel rendelkező embereket, akik egy-egy nagyobb újságírói munka során kalauzolják, segítik a külföldi zsurnalisztákat, fotósokat.)

Márciusban mentem először. Tisztán emlékszem a napra. Egy kelet-ukrajnai harcokban elesett katona temetésére indultam Verbőcre. Háromszáztizenhat kilométer után megérkeztem a határra. Útlevél. Papírok. Ellenőrzés. Érkezés Kárpátaljára. Rossz utak. A múlt lenyomatai mindenhol. Szürkeség. Szakadó eső. Majd Beregszászról kifelé menet rendőrségi bírság. Nem is kevés. És közel egy óra késés. Elcsigázva tértem vissza a szállásomra.

Márkusz Viktor temetése. A katona a 128-as hegyi gyalogdandárnál szolgált

Bármennyire is igyekeztem, az első néhány alkalommal sehogy sem sikerült felvennem az ottani ritmust, majd egyre több embernek mutattak be, egyre többen segítettek. Például Szláva néni, akinek a fia 22 éves és szerződéses katona. Ő folyamatosan kapcsolatban van a fronton harcoló kárpátaljai katonákkal, minden kérdésemre tudta a választ, és mindig mindenben segített. Szláva néni egyébként egy kétnyelvű iskola magyar osztályában tanít ukránt.

És nagyon sokszor szegődött mellém a szerencse. Például Kőrösmezőn, ahol véletlenül rossz irányban indultunk neki a hegynek, és így botlottunk bele Olenába, aki Oroszországból költözött Kárpátaljára. Vagy amikor egyik este a szálláshelyünkre tartva halványan pislákoló gyertyalángot pillantottunk meg a szomszéd ház ablakában. Szállásadóink – egy magyar család – mondták, hogy ott egy idős néni lakik, akit András Máriának hívnak, és minden reggel-este így imádkozik. Sikerült is bejutnunk hozzá, és megengedte, hogy imádkozás közben készítsek róla néhány kockát. Vagy Frédi papó Fancsikán, aki hallotta a faluban, hogy Kárpátalját járom, és fotózom az emberek hétköznapjait. Szólt a faluban lévő ismerősömnek, hogy szívesen megmutatná a galambjait.


És ott voltak azok a magyar családok, amelyek elvesztették szeretteiket a háborúban. Órákat töltöttem el náluk. És volt, hogy elő sem vettem a fényképezőgépemet, csak beszélgettünk. Szeptember 16-án temették Lőrinc Sándort Fancsikán. Amikor megtudtam a temetés időpontját, kocsiba ültem, és előző nap megkerestem a családot. Bemutatkoztam, és elmondtam, hogy ki vagyok, honnan jöttem, mit szeretnék. Sokat beszélgettem Sándor édesanyjával, Anna nénivel. A virrasztásnál is jelen lehettem a kicsi ház kicsi szobájában, amelyben ott állt az ukrán zászlóval letakart koporsó. Másnap a temetésen rengetegen voltak, a falu apraja-nagyja. Ukrán katonák, akikkel márciusban Verbőcön is találkoztam. Odajöttek hozzám, és azt mondták, remélik, legközelebb valami vidámabb eseményen látjuk viszont egymást.

A temetés után indultam volna vissza Budapestre. Anna néni azonban azt mondta, nem mehetek el addig, amíg meg nem ebédeltem velük. Szabadkoztam, de nem engedtek el. Még fánkot is csomagoltak az útra. Budapest messze van, jól fog majd esni.

A kelet-ukrajnai harcokban elesett magyar katona, Lőrinc Sándor temetése Fancsikán

Amerre jártam az elmúlt időszakban Kárpátalján, mindenhol barátságos fogadtatásban volt részem. Pedig nem csak magyar családokhoz jutottam el. Megfordultam Krímből menekült tatár családnál, amelynek tagjaival számítógépes fordítóprogram segítségével beszélgettünk. A gyerekek nagyon élvezték, hogy néha nem értjük, mit mond a másik, s kézzel-lábbal mutogattuk el mondandónkat. Activity. Jártam katonáknál, önkénteseknél, akik a háborúban harcoló kárpátaljai katonáknak gyűjtenek élelmiszert, ruhát. Aknaszlatinán, a régi sóbánya romjai között belebotlottunk Jura bácsiba, aki régen ott dolgozott, jelenleg pedig éjjeliőr a bánya területén. Találkoztunk Béla bácsival, akinek a kertje végében hatalmas „kráter” tátong, mert beomlott a föld.

A Kárpátalján élő magyarok száma drasztikusan csökken, 2001-ben, a népszámláláskor százötvenezren vallották magukat honfitársunknak. Sok a vegyes házasság, amelyben a gyerek már nem beszél magyarul. A kilátástalan gazdasági helyzetben aki csak teheti, külföldön próbál szerencsét. Nehezebb dolguk van a maradás mellett döntőknek. Kevés pénzből élnek, egyik napról a másikra, de hiszik, hogy nem reménytelenül tartanak ki, és van jövőjük szülőföldjükön. Amely a történelem szeszélye folytán az utóbbi száz évben ötször cserélt gazdát.”

Kőrösmező

Az örmény ábécé

Andrej Bitov kora ellenére – jövőre lesz nyolcvan – az orosz posztmodern irodalom kiemelkedő figurája. A Дворец без царя (Palota cár nélkül) szürreális elbeszélés-gyűjteményéért kapta meg 2006-ban az Ivan Bunyin díjat. Első jelentős műve azonban az 1978-ban, negyvenkilenc éves korában megjelent Уроки Армении (Leckék Örményországról), amelyben örményországi utazásai során összegyűjtött hétköznapi megfigyeléseit és elmélkedéseit állítja össze szubjektív enciklopédiává. A könyv tavaly nyerte el az egyik legrangosabb orosz irodalmi elismerésnek számító Jasznaja Poljana-díjat. Alább az „Ábécé” szócikkből fordítunk egy részt.


„Ha nem is az első, de a második kérdés, amelyet örmény földre érkezve feltettek nekem, az volt: „Na hogy tetszik az ábécénk? Nagyon, ugye? Mondd meg, de igazán, melyiket találod szebbnek, a tiédet vagy a miénket?”

Nagyszerű ábécé ez, amelyben a hangzás pontosan megfelel a grafikus ábrázolásnak. Az egész egyetlen célra irányul, egyetlen körré zárul össze. Az örmény beszéd konok hangzása („az örmény nyelv – vadmacska”, írta Mandelstam) egybevág az örmény betűk kovácsoltvas formájával, az írásba foglalt szó láncként csörren. Világosan el tudom képzelni, hogyan jöttek létre ezek a betűk a kovácsműhelyben: a fém meghajlik a kalapácsütések alatt, a salak kiég belőle, és csupán az a kékes csillogás marad vissza, amely számomra minden örmény betűben jelen van. Ezekkel a betűkkel eleven lovat lehetne patkolni. Vagy kőből is faraghatnák őket, mert a kő Örményországban éppolyan természetes, mint az ábécé, s az örmény betűknek sem keménysége, sem alakíthatósága nem áll ellentétben a kővel. És az örmény betűk felső íve éppannyira hasonlít a régi örmény templomok vállára vagy boltozatára, amiképpen ez az ív tűnik fel hegyeiknek körvonalában, vagy a női mell kontúrjában. Ennyire egyetemes érvényű az örmények számára a keménységnek és lágyságnak, a merevségnek és hajlékonyságnak, a férfinak és nőinek ez a meglepő összefonódása, a tájban éppúgy, mint a levegőben, az épületekben és az emberekben, az ábécében és a beszéd hangzásában.

Ezt az ábécét egy zseniális ember, aki mélyen átérezte szülőföldje szellemét, egyszer s mindenkorra, máig tökéletes formában alkotta meg. Ez az ember Isten képmása volt a teremtés pillanatában. Az ábécét megalkotván ez volt az első mondat, amelyet írásba foglalt:

Ճանաչել զիմաստութիւն եւ զխրատ, իմանալ զբանս հանճարոյ

Čanačʿel zimastutʿiwn ew zxrat, imanal zbans hančaroy

És a mondat pontosan azt jelentette, amit magában foglalt:

A bölcsesség és tanítás megismerésére; az értelem szavának befogadására.

(Salamon Példabeszédei, 1,1-2)

Amikor ezt a mondatot írásba foglalta – nem leírta, nem papírra vetette –, felfedezte, hogy egy betű még hiányzik. Ekkor ezt a betűt is megalkotta. Ettől az időtől, Krisztus után 405-től fogva „áll” az örmény ábécé.

Számomra nem létezik meggyőzőbb ennél a történetél. Ki lehet találni egy embert, és ki lehet találni egy betűt is, de nem lehet kitalálni egy embert, aki kifelejtett egy betűt. Ez csakis így történhetett. Tehát ez az ember létezett. Nem puszta legenda, éppolyan történelmi tény, mint ez az ábécé. Meszrop Mastoc a neve.

Ha rajtam állna, ennek az utolsó betűnek a szobrával állítanék emléket Mastocnak, mint kőszilárd bizonyítékkal, hogy igaza volt.”

Az örmények számára azonban minden betű egyformán fontos. Ezért ők minden egyes betű khachkar (középkori örmény kőkereszt) formájában megfaragott szobrával állítanak emléket Mastocnak Oshakanban, az általa alapított kolostorban, ahol sírja 440 óta zarándokhely az örmény hívők számára, valamint a közeli „Örmény ábécé mezején”.

A többi kép a ganzasari kolostorból származik, Karabahból, ahol Mastoc elsőként hozott létre kolostori iskolát az örmény írás tanítására

A héber tengerész

Póla bájos kisváros az Isztrián, az Adriai-tenger mély öblében. Van római amfiteátruma és diadalkapuja, középkori főtere és reneszánsz városházája, velencei erődje, Monarchia-kori vásárcsarnoka és permanensen bezárt régészeti múzeuma. És száz éve még hadikikötője is volt.

Póla térképe az 1910-es Baedeker Österreich-Ungarn-ból. Nagy felbontásban itt. A régi képeslapok bármelyik pontra kattintva végiglapozhatóak.

A Habsburg-haditengerészet a pólai kikötőt 1859-ben választotta ki a birodalom legfőbb támaszpontjának és hajóépítő központjának. Az is maradt egészen 1918. október 31-ig, a háború utolsó napjáig, amikor a D’Annunzio által lelkesített olasz katonatisztek végbevitték az olasz haditengerészet legnagyobb hőstettét, s titokban felrobbantották a kikötőben állomásozó Viribus Unitis csatahajót, a Monarchia zászlóshajóját. A dolog szépséghibája volt, hogy a hősök nem tudták: a háborúnak már vége, s a hajót már átadták az újonnan megalakult délszláv államnak, amelynek így négyszáz tengerésze veszett oda a robbanásban.

Ebből is látszik, hogy a kikötő és a flotta legénysége mindig is soknemzetiségű volt, akárcsak maga a Monarchia. Manapság különösen a csehek éreznek nagy nosztalgiát történelmük első és utolsó tengere iránt – már ha a Shakespeare-től kapottat nem számítjuk –, s tavaly nagy kiállítással és memoárkötetekkel emlékeztek meg a Monarchia cseh és morva haditengerészeiről, amelyekről hamarosan tudósítunk. Ők és a németek a korabeli statisztikák szerint főleg műszaki és szervezeti feladatokat láttak el, magyar volt a tüzérek nagy része, a tengerészek pedig főleg olaszok és horvátok. De tudunk ruszin, lengyel és román tengerészekről is, sőt a századforduló táján négy zsidó tengerésztiszt is szolgált Pólában. Héber tengerész azonban csak egy volt a Monarchiában: Göndör Aurél, a századforduló népszerű pesti komikus színésze.



Göndör Aurél: Héber tengerész, 1909 k.

Tudja rólam mindenki, hogy nem vagyok merész Leider mégis vagyok én egy héber tengerész. Tauli * lettem, be is hívtak engemet Pólába S ott tartottak tengerésznek ebbe a gúnyába Refr: Hej, mondd Lipi, hitted-e, hogy tengerész leszel Hogy életedben a hajón szolgálatot teszel No de sebaj, nem busulok, sorsom bár nehéz: Én vagyok az egyedűli Jordán-tengerész. Hogyha már a kegyetlen sors engem idetett, Ó, Jehova, hallgasd meg az én kérésemet: Zsidó vagyok, vitorlázom sima Adrián, Add meg nékem, Jordán vizén legyek kapitány. Refr, azzal az utolsó sorral: …én vagyok az egyedűli zsidó tengerész.

Hogyha járnak dühös szelek, s minden háborog A hajó kész ringlispíl, amely forog-forog. Én áthajlok a korláton, s mérgem kiadom Fájó lelkem ott kóvályog zsidó piacon (?) Refr: …én vagyok az egyedűli Jordán-tengerész. Én Istenem, hogy hiányzik a hajón a nő. Éjjel csupa tűz a testem, és a fejem fő. A tengertől ovakodjék Izráel szent népe: Csak álmában áll előtte Vénusz asszony képe. Refr: Lipi, Lipi, ne busulj, ha letelik időm Hazamegyek, szabad leszek, lesz is szeretőm Szőke-barna, mindenfajta, zsidó-keresztény, Minden leány így kiált: Lipi derék legény!

Hogy a „jordán tengerész”-t hogyan kell helyesen írni, afelől kétségem van. Népnév, mint a „héber” és „zsidó”, nem lehet. A szerző nyilván nem gondolhatott még az 1946-ban önállósult jordán királyságra, amellyel amúgy sem azonosult volna. Talán inkább Jordán-tengerésznek képzeli el magát, ahogy azt hő imájában kéri is. Az utalás jelzi a dal post quemjét, a 19-20. század fordulóját, amikor mind a cionizmus, mind az énekes-színész első nagy sikereit aratta. Az pedig, hogy szabadon hangoztathatja a keresztény nők iránti sóvárgását, egy szomorú ante quemet is, amelyet szerencsére Göndör nem ért meg. 1917-ben hunyt el, még mielőtt az osztrák-magyar Póla is semmivé lett volna.

Ő az talán, Göndör Aurél, pólai kimenőn? (Fortepan)

…és szolgálatban?

Az 1909 körül kiadott gramofonlemezt a Gramofon Online digitalizálta, Göndör Aurél több más lemezével együtt. Most pedig a pesti Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár köszönti ezzel a múzeum százéves fennállásának ünnepére holnap, szombat este 20:15-kor nyíló centenáriumi kiállításukat. Amelynek meglátogatását minden olvasónknak ajánljuk. Mazel tov!

Minden test fű

Öræfi falujának néhány háza erre a síkságra, s azon túl a tengerre tekint

Ma olyannak látjuk, mint az alábbi fényképeken. De el tudjuk képzelni, milyen lehetett a dél-izlandi Öræfi falucska tőzegtemploma (Hofskirkja) akkor, amikor még egyszerű tanyaház volt, a tenger menti elhagyott mezőkre tekintő menedékhely és az összeszedődés helye. A közösség itt temette el halottait is, a kevéssé barátságos földbe, egy nehéz munkával töltött élet végén. Ez a vidék mindig elkülönült a sziget többi részétől, mert az áradásoknak kitett környező síkságon lehetetlen volt bármilyen utat tartósan fenntartani, s a mögötte emelkedő meredek sziklák minden alternatíva lehetőségét kizárták. Ma, az izlandi körgyűrű megépülésével Öræfi rövid autóútra van csupán Reykjaviktól.


Az élet a Hof farmján nem sokat változott, amióta a mai templom 1883 és 1885 között megépült. Egészen biztosan egy másik templom fölé építették, amelynek legrégebbi írott említése 1343-ból származik. A mai épület strengurból, tőzegből kivágott méter hosszú, 5-10 cm vastag téglákból áll, s amikor épült, ez a típus még általános volt egész Izlandon. A néhány hasonló fennmaradt épület sürgős karbantartásra szorul, ha másért nem, hát egy ma már nagyon távoli múlt tanúiként. És persze arra, hogy bekössék őket a szigetet tápláló turistaipar hálózatába.


Nagyon úgy tűnik azonban, hogy épp az épületeknek mint a világörökség részeinek megóvására tett kísérlet fog elvezetni pusztulásukhoz. Építőanyaguk nagyon labilis – hiszen végső soron élő anyag –, amely állandó gondoskodást és gyors helyreállítást igényel. A jelenlegi konzervatív kulturális politika, amely úgy tekint ezekre az épületekre, mint a középkori festményekre, amelyeken minden áron meg kell őrizni az eredeti festő ecsetvonásait, azt eredményezte, hogy az a néhány hagyományos mester, aki még ezzel a technikával dolgozik, a helyreállításban való minden részvételt elutasít, sérelmezve, hogy minden beavatkozáskor meg kell számozniuk az egyes blokkokat, s az eredeti helyükre visszarakni őket. Számukra az épület nem valami egyszer s mindenkorra rögzített struktúra, hanem olyan élő organizmus, amely csakis önmagát regenerálva, s ha kell, teljesen megújítva képes fennmaradni, ahogy a természet újul meg évről évre a téli fagy után ezen a vulkáni szigeten.

A templom körül névtelen sírok, lágy földhalmok sok-sok generációja. Némelyiken megújították a keresztet, s a táblácskák az elhunyt nevével és évszámaival világosan olvashatóak. És persze van néhány valóban új is. Izland földje a hosszú téli hónapok jégpáncélja alatt minden évben megújul, s tavasszal újra mindenütt a felszínre bukkan a szigetet hordozó vulkáni kőzet. Ebben a temetőben nem nehéz átérezni az uruguayi Juana de Ibarbourou szürrealisztikusan szentimentális versét:

Amante: no me lleves, si muero, al camposanto. A flor de tierra abre mi fosa, junto al riente alboroto divino de alguna pajarera o junto a la encantada charla de alguna fuente. A flor de tierra, amante. Casi sobre la tierra, donde el sol me caliente los huesos, y mis ojos, alargados en tallos, suban a ver de nuevo la lámpara salvaje de los ocasos rojos. A flor de tierra, amante. Que el tránsito así sea más breve. Yo presiento la lucha de mi carne por volver hacia arriba, por sentir en sus átomos la frescura del viento. Yo sé que acaso nunca allá abajo mis manos podrán estarse quietas. Que siempre como topos arañarán la tierra en medio de las sombras estrujadas y prietas. Arrójame semillas. Yo quiero que se enraícen en la greda amarilla de mis huesos menguados. ¡Por la parda escalera de las raíces vivas Yo subiré a mirarte en los lirios morados!

Ne temetőbe vigyél, ha meghalok, szerelmem, a felszínen áss gödröt nekem, közel egy madárház vidám, isteni zsongásához, egy forrás bájos csevegéséhez. A felszínen, szerelmem. Szinte még afölött, ahol a nap melegíti csontjaim, és szemem megnyúlt kocsányon bukkan fel ismét látni a vörös napnyugták vad villámait. A felszínen, szerelmem. Hogy az átmenet rövidebb legyen. Előre érzem, testem hogy harcol majd, hogy felszínre kerüljön, hogy atomjai érezzék a friss szelet. Tudom, hogy odalent kezeim sosem nyugodhatnak majd: akár a vakond járnak körbe, a földet kaparászva összepréselt, szűkös árnyak között. Szórj rám magot. Hogy gyökeret verjen bomló csontjaim sárga agyagjában, s az élő gyökerek barna létráján feljöhessek ismét téged nézni a bíbor liliomokból.

Az égi nap az óceán fészkére szállt (Iceland’s Folksong Heritage. A Classic Collection albumból, szerk. Bjarni Dorsteinsson)