Andachtsbildek Krumauból

A Český Krumlovi Regionális Múzeum az 1650-ben alapított jezsuita szeminárium barokk épületének három emeletét foglalja el. Az alsó két emeleten időszaki kiállításokat rendeznek. A látogató csak ezek végigjárása után, a harmadik emeletre felérve találkozik a múzeum tulajdonképpeni saját gyűjteményével. Ez a rangsor talán nem véletlen. A gyűjteményt ugyanis jórészt a korábbi városi német múzeum anyaga alkotja, amelyet a Böhmerwald német lakóinak 1945-46-os kiűzése után szállítottak át az 1950-ben megnyitott múzeumba.

A resztli-jelleg a kiállítás installációján is látszik. Míg Csehország és benne a kiemelten turistamágnes Český Krumlov legtöbb múzeumát izgalmas modern koncepciókkal rendezték át az elmúlt években, a Regionális Múzeum gyűjteménye olyan levegőt áraszt, mint egy jelentéktelen kisvárosnak a 20. század elején berendezett helytörténeti múzeuma. Innen-onnan bekerült tárgyak tematikus csoportosításban, minimális kísérőszöveggel, átfogó koncepció nélkül. Köztük néhány nagyon érdekes darab, amelyek miatt mindenek ellenére megéri felkeresni a kiállítást: Český Krumlov – akkor még Krumau – nagy 1:200-as kerámiamodellje 1820-ból, a barokk jezsuita patika teljes berendezése (olyan szerencsétlenül elzárva a terem ajtaját egy kordonnal, hogy az oldalsó polcokra nem lehet rálátni), néhány szép barokk faragvány és bútor.

De mindenekelőtt tizenegy késő gótikus faszobor, amelyek a régió német templomaiból kerültek be még a német múzeumba, s aztán onnan ide.

A szobrok a folyosón állnak, az ablakok közötti posztamenseken, mintha egy gótikus templomhajó oszlopai előtt sorakoznának. Ez a fajta installáció nem fordít különösebb fókuszt rájuk, a főhajón végighaladás közbeni oldalpillantásra predesztinálja őket – ellentétben például az ugyancsak český krumlovi Kolostormúzeum középkori szobraival, amelyeket az egykori minorita kolostor termeinek közepén, körüljárhatóan, fókuszált objektumként állítottak ki.

A szobrok 1400 és 1520 között keletkeztek különböző műhelyekben, más-más stílusban, a királyi udvarokban divatos internacionális gótikától a rusztikusabb délnémet és helyi stílusokig. Krumau és környéke az 1400-as évek elejétől válik művészeti importőrből előállítóvá. A régiót – „a rózsa földjét” – uraló Rosenberg család nagy számú gótikus templomot, kolostort és búcsújáró helyet építtetett, amelyek oltárokkal és szobrokkal való ellátása piacot és lendületet adott a helyi műhelyeknek és a környező régiókból – Prágától a délnémet városokig – érkező vándor művészeknek. Ráadásul a Dél-Csehországot szinte királyként uraló Rosenbergek sokkal inkább útját tudták itt állni az oltárokat pusztító huszitáknak is, mint a cseh király a maga birtokain.

A fellendülést és a műhelyek sokszínűségét és kvalitását a gyűjteménybe bekerült tizenegy szobor (pontosabban hét szobor és két szoborpár) is mutatja. Ugyanakkor eredetükön és becsült készítési idejükön kívül semmilyen információt nem kapunk róluk. És nincs, vagy legalábbis nem találtam olyan átfogó irodalmat sem a régió középkori szobrászatáról, mint amilyen a 2013-ban megjelent kitűnő Obrazy krásy a spásy. Gotika v jihozápadních Čechách katalógus az innen nyugatra fekvő cseh vidékről, Strakonicétől Klatovyig. A látogatónak, akit megragad ezeknek a szobroknak a szuggesztivitása, magának kell kikutatnia legalább néhány történelmi és stilisztikai háttérinformációt a szobrok bekerülési helyeiről, ikonográfiájáról, más gyűjteményekben – Český Krumlovban, České Budějovicében, Hluboká nad Vltavouban, a prágai Nemzeti Galériában és másutt – található párhuzamaikról. Ezeket akár helyi művészettörténészek is előkereshetnék, párhuzamba állíthatnák és publikálhatnák egy olyan szép és alapos albumban, mint az Obrazy krásy a spásy. Český Krumlov évi kétmillió látogatója bőséges piacot biztosítana számára.

Az első szobor egy Pietà a Moldva-menti Dolní Vltavicéről / Untermoldauról, vagy helyi tájszólásban Unterwuldauról, 1450 tájról.

Hogy egy szobor honnan került be a múzeumba, az még nem sokat mond az eredetéről. Egy középkori faszobor készülhetett bármely város műhelyében, ahol a megrendelő jónak látta megrendelni. Akár Český Krumlovban is, ahol 1450 körül már több műhely is működött, s a vidéki templomok gyakran rendeltek tőlük. De elég valószínű, hogy ahonnan bekerült a múzeumba, ott őrizték és tisztelték hosszú időn át, s ott közös története szövődött más helyi szobrokkal, képekkel, kultuszokkal, búcsújárásokkal, zarándokok számára készült metszetekkel. Ha elegen tisztelték és csodákat tulajdonítottak neki, akkor felvehette a hely nevét: pl. Unterwuldaui Mária. Erről a szoborról ilyet nem tudunk. Viszont az biztos, hogy Unterwuldauban csak egyetlen helyen állhatott: Szent Leonard 1355-ben alapított templomában.

A limousini Szent Leonard (magyarosan Lénárd) I. Klodvig frank király udvarában élt, s 496-ban vele együtt együtt tért meg kereszténynek, majd remetének állt, végül a maga alapította kolostor apátja lett. Tisztelete a középkorban francia és német földön elterjedt volt. Mindenekelőtt foglyok szabadulásáért, baj nélküli szülésért és a jószág egészségéért kérték segítségét. Cseh földön viszonylag kevés temploma volt, így hát Unterwuldau fontos búcsújáró helyévé vált. Az oltár előtt külön pad állt, az „ökörpad”, amelyen ülve a parasztok a szent segítségét kérték állataik gyógyulásáért vagy sikeres eladásáért. A templomban vasból öntött állatkákat is árultak 2-3 krajcárért, amelyeket fel lehetett ajánlani a szentnek a gyógyítani vagy eladni kívánt állat képviseletében. Később az a szokás is kialakult, hogy a búcsújárók a szentély falába mélyesztett fülkéből kölcsönöztek vasból öntött állatfigurákat, azokkal megkerülték az oltárt, imádkoztak állataik egészségéért, némi aprópénzt dobtak a perselybe, majd visszatették a figurákat oda, ahonnan elvették.

Szent Leonardnak egy 1500 körüli szobrát a gyűjtemény is őrzi, „Český Krumlov környéke” eredetmegjelöléssel. Nagyon valószínű, hogy ez is az untermoldaui templomból származik. Kezében leoldozott bilincset tart, minthogy a frank király kegyelméből joga volt kiszabadítani a meglátogatott foglyokat, ezért is lett a fogolyszabadulás közbenjáró védőszentje.

A templom és a falu, ahogy a fenti képeslapon látszik, eléggé a Moldva szintjében feküdt, úgyhogy a lipnói víztározó nyelte el őket 1958-ban sok más faluval együtt. Német őslakóit akkor már tizenegyhéhány éve kitelepítették, a falvak üresen álltak, semmi akadálya sem látszott eltakarításuknak. A templomot egy darabig még meg akarták őrizni műemlék gyanánt, de aztán a víztározó igazgatósága megvette 89957 koronáért (kitől?), és 1958 májusában felrobbantotta. A harmadik Habsburg katonai felmérés (1869-1887) térképét a Mapire.eu szájton a mai állapottal összevetve láthatjuk, mennyi maradt a faluból: a faluszéli pár ház, amelyeket ma a Moldva-rév szervez közösséggé, és a Dolní Vltavice él! mozgalom fenntartóivá. Szent Leonard temploma, amelyet a régi térkép pirossal jelöl, ma a víz alatt romokban nyugszik.

A még el nem árasztott Untermoldau Joseph Seidel krumaui / český krumlovi fotográfus képén az 1930-as évekből

A krumlovi Pietàn kívül még egy faszobor származik a Szent Leonard-templomból, amely magas kvalitásával arról tanúskodik, milyen rangos hely lehetett a templom. Ez egy női szent mellszobra, amelyet ma a hluboká nad vltavoui Aleš-galéria őriz. Az álmodozó tekintetű, befont hajú fiatal nő képmása valószínűleg a prágai Parler-műhelyben készült 1380-90 körül. Két ehhez hasonló ereklyetartó szobrot 1934-ben vásárolt meg a düsseldorfi galéria „untermoldaui” jelzéssel: meg kellene nézzem őket. És állítólag a vasból öntött állatfigurák egy része is otthonra talált Nové Hrady / Gratzen múzeumában: őket is meg kellene látogatnom.

De mi az, hogy Pietà? A szó maga „együttérzést” jelent. Vizuális műfajként viszont egy olyan képi formulát, amely a középkori Andachtsbildek közé tartozik. Az Andachtsbild a késő középkor jellemző és hangsúlyos képi műfaja volt: a český krumlovi szobrok is szinte mind ehhez a típushoz tartoznak.

A német művészettörténet által az 1920-30-as években kiérlelt kifejezés olyan vallásos képeket jelöl, amelyek ugyan bibliai történetekből származnak, de nem illusztrációi, hanem inkább rendkívül koncentrált összefoglalói, emblémái azoknak. Az ilyen képek – a Pietà mellett a szenvedésének nyomait és eszközeit sírban állva felmutató Jézus, a Fájdalmak Embere (akiről Bellini kapcsán külön előadást is tartottam), a kereszten királyi ruhában, koronával függő Krisztus, Keresztelő Szent János levágott feje egy tálcán és sok más – a középkori kolostorokban jöttek létre és onnan terjedtek el a meditáció és imádság összpontosításának és az érzelmi azonosulás elősegítésének eszközeiként.

A Pietàt a keresztlevétel egy olyan mozzanatának tekinthetjük, amikor a halott Krisztust anyja ölébe helyezik. Ez a mozzanat azonban apokrif: az evangéliumok nem említik. Valójában a passiótörténet kibővített középkori változatából származik, amelyet a nagypéntek esti keresztlevétel-szertartáskor adtak elő, s mediterrán vidéken mindmáig elő is adják: amikor a keresztről levett Krisztust anyja elé tartják vagy ölébe helyezik, s ő elénekli fölötte azt a Mária-siralmat, ami nekünk is egyik legrégebbi nyelvemlékünk. Ez ment át az Alpoktól északra a keresztlevétel több szereplős ábrázolásaira is – mert az Alpoktól délre Mária a földön kiterített Jézus fölött jajgat –, ahogy Mária a keresztről éppen leeresztett Krisztust öleli át. Innen már csak egy lépés az, amit Rogier van der Weyden Pietàján látunk, hogy mindenki más eltűnik, csak a leereszkedő Jézust átölelő Mária marad, a háttérben felsejlő keresztfával.

A Pietà jelképes ábrázolás tehát, nem egy mozzanat illusztrálása, hanem a történet sűrítménye és érzelmi csúcspontja. Olyan emblematikus kép, amely a két szereplő testtartásának és arckifejezésének kontrasztja révén rendkívüli érzelmi erővel jeleníti meg a közöttük lévő bensőséges viszonyt, a gyászt és fájdalmat, amelyet ezáltal a szemlélő vagy imádkozó is átérezhetett, és így közelebb kerülhetett Krisztushoz, vagy ahogy ma mondanánk, katarzist élhetett át.

Az untermoldaui szobron Mária mint magna mater magasodik fel, a gyásznak egy késői pontján, már csak egészen kevéssé a holttest fölé hajolva, már száraz szemeivel nem is rá tekintve, hanem egyenesen előre, a néző felé, mintha azt mondaná: „látod, mit tettek Vele?” A holttest szinte rongybabaként hanyatlik el az ölében, amire az ügyetlenül vékonyra faragott lábak is ráerősítenek.

A český krumlovi gyűjtemény másik, a városból behozott, 1400 körüli Pietàján ezzel szemben a jóval fiatalabb Mária fájdalmas arccal hajol fia teste fölé, s mintha kendővel törölgetné azt. Ez az Andachtsbild az intenzív fájdalom átérzésére és együttérzésre hív fel.

Az Andachtsbildek nemcsak az Anya, hanem az Atya fájdalmával való együttérzésre is kínáltak képtípust. Ez a Not Gottes vagy Gnadenstuhl, ahol a halott Krisztust nem Mária tartja ölében, hanem az Atyaisten fogja két karjával, mintegy felmutatva a világ számára, mint ezen a Putschenből / Bučíból behozott 1500 körüli szobron. (A megsemmisült német falu a mai Bohdalovice területén feküdt. Jelentős gótikus temploma is kellett legyen, ha ilyen szobrot hoztak be onnan)

A képtípus abból az elképzelésből származik, hogy Jézus önmagát mutatta be áldozatul a keresztfán, s ez az áldozat éppúgy felszállt az Atyához, mint azok az állatáldozatok, amelyeket a zsidók mutattak be az Örökkévalónak. A katolikus misében máig elhangzik az átváltoztatás után:

„Kérünk, Urunk, szent angyalod vigye áldozatunkat mennyei oltárodra isteni Fölséged színe elé…”

Az Atya pedig az elfogadott áldozatot felmutatja az áldozat által megváltott emberiség előtt. Ahogy a Róm 3:25-ben írja Szent Pál (alább a középkorban elfogadott Vulgata latin szövegét fordítva, mert a modern fordítások éppen a „felmutat” szót másként fordítják):

„Isten Krisztust mutatta fel mint véres engesztelő áldozatot – amelyet hittel fogadunk – hogy így mutassa meg igazságosságát.”

A képtípus tehát mindenekelőtt a Krisztus kereszthalála által történt megváltás valódiságáról tanúskodik a hívő számára. Ugyanakkor mivel két isteni személy már eleve jelen volt rajta, ezért a Szentlélek hozzáadásával – aki a katolikus teológia szerint az Atyától és a Fiútól származik, mintegy kettejük megtestesült kommunikációja – a Szentháromság bevett ábrázolásává is vált. Legkorábbi változatain – az 1120-as cambrai-i missalétól kezdve – az Atya a kereszten függő Krisztust tartja, de a 14. századtól egyre gyakrabban Krisztus meggyötört élettelen testét mutatja be, a Pietàhoz hasonlóan érzelmi azonosulásra és együttérzésre ösztönözve a nézőt.

És nem mellékesen ez lesz az a formula, amellyel Masaccio 1426 és 1428 között a firenzei Santa Maria Novella Szentháromság-mellékoltárán megteremti a reneszánsz festészetet, ahogy azt már részletesen megírtam.

Anakronisztikus dolog olyanfajta pszichologizálást belelátni középkori szobrokba, amilyenek talán csak Messerschmidttel jelennek meg a 18. században. De a bucheni Atyaisten merev, szinte őrült tekintete láttán, amely Repin Rettegett Ivánjára emlékeztet, nem tudja elhessegetni az ember azt az eretnek gondolatot, hogy „ha ezt követelte meg a törvény – amelyet én alkottam –, hát akkor így kellett legyen”.

A fiát az emberiség elé táró Atya párdarabja az Anya, aki felmutatja karján tartott fiát.

Vélhetnénk, hogy a gyermekét tartó Madonnát a betlehemi születés-jelenetből absztrahálták, de nem, egyáltalán nem. A képtípus eredete is teljesen más: a hellenizált Egyiptomból ered, az ikonok őshazájából, ahol az ősi egyiptomi formulák hellenizált formáit keresztény jelentésekkel kezdték ellátni. Így értelmezték át többek között a gyermek Hóruszt tartó Íziszt is a Gyermeket karján tartó Máriává.

Isis lactans, a Hóruszt szoptató Ízisz. Karanis, Fayyum, Alsó-Egyiptom, 300 k.

De még a teljesen kereszténnyé vált figurát sem a születés-történethez igazították aztán, hanem egy másikhoz, amely kozmikus dimenzióban értelmezte azt: a Jelenések könyvének napba öltözött asszonyához, aki a sárkány fenyegetése ellenére és az angyaloktól oltalmazva szüli meg fiát. Az álló Madonnák szinte mindig koronát viselnek, a Holdon taposnak és körülöttük a Nap sugároz. A Gyermek pedig csak karonülő formáját tekintve gyermek, valójában már felnőtt – ezt gyakran testtartása és arca is hangsúlyozza –, aki már túl van a kereszthalálon és a feltámadáson, s most a világ ura és fenntartója, mint azt a kezében tartott országalma mutatja.

Ez a krumaui Gyermek a Madonnával meglehetősen ambivalens. A Madonna nem karján tartja Jézust, hanem magától kissé eltolva szinte a képünkbe nyomja: tessék, itt van, ezt tettem én értetek, és ezt tettétek ti Vele. Ugyanazzal a gesztussal, amivel a keresztlevétel után tartják a hívők elé Krisztus holttestét. Ez egy rejtett Pietà (ahogy voltaképpen a Pietà is egy rejtett Madonna a Gyermekkel), és egyszersmind Eucharisztia-jelkép is. A szobor naiv, népies kivitelezése csak ráerősít az abszurditásra, de vannak a típusnak elegánsabban kivitelezett cseh párdarabjai is.

Ilyen elegánsan kivitelezett Madonna a korszak legismertebb krumaui szobra, az 1393-ban készült Krumaui Madonna, amelyet ma a bécsi Kunsthistorisches Museum őriz. A szobor kecses tartása, S-vonala, gazdag, finom ruharedői az internacionális gótika úgynevezett „szép Madonnáinak” formuláját követik, amely a francia udvari művészetből eredve a cseh Luxemburg-dinasztia nemzetközi kapcsolatain keresztül érkezett el a prágai udvarba és terjedt el onnan Csehország-szerte.

Ezt a formulát követi a český krumlovi gyűjtemény egy másik Madonna-szobra is. A faszobor jobb oldala hiányzik, de tartása utal rá, hogy egykor éppúgy a gyermek Jézust hordozta, mint internacionális gótikus mintaképei.

Ez a szobor Ktiš / Tisch faluból került be a múzeumba. Minden bizonnyal a Szent Bertalan templomból, amelyet 1310-ben alapított Heinrich zlatá korunai / goldenkroni ciszterci apát. A szobrot 1400 körülre, az internacionális gótika csúcspontjára datálják. Talán Prágában készült, és az udvarral szoros kapcsolatban álló goldenkroni kolostor rendelte meg a Szent Bertalan-templom számára.

A következő český krumlovi Andachtsbild háromszereplőssé bővíti ezt a párost. Ez az úgynevezett „Szent Anna harmadmagával” avagy „Mettercia” típusa, ahol a Madonnához és kis Jézushoz Mária anyja, Szent Anna társul jóságos nagymamaként.

A típus eredete nagyon érdekes és kacskaringós. A Biblia egyáltalán nem tesz említést Mária szüleiről. A közel-keleti zsidó és görög hagyomány azonban egyaránt megkövetelte, hogy a hősök – így Jézus és anyja, Mária – gyermekkorát és felmenőit is ismerjük, s ennek az igénynek tett eleget egy apokrif, a Szent Jakab apostolnak tulajdonított Protoevangelium Jacobi. Ez, mint neve is mutatja, az evangélium előzményeit meséli el, hogy hogyan vágyakoztak gyermekre Mária költött szülei, Joachim és Anna, hogyan teljesítette Isten kérésüket egy leánnyal, s hogyan határozták el, hogy az ajándék gyermeket Istennek szentelik, hogy a Templom függönyébe a vörös színt (=Krisztus emberi fonalát) beleszője. Ezért sző többnyire Mária az Angyali üdvözlet-képeken. A mese természetesen az ószövetségi Hannah történetét másolja, aki szintén idős korában, hosszú könyörgés után foganta meg Sámuel prófétát, s aki szintén a Templom szolgálatára szenteli fiát.

Az apokrifot hosszan csak a keresztény Keleten ismerték, éppúgy, mint Szent Anna és leánya ábrázolásait, amelyek egy másik elterjedt anya-leány-képmást követtek, Démétér és Perszephoné kettős képét (itt alább a thesszaloniki régészeti múzeumból). Nyugaton csak egyetlen korai ábrázolását ismerjük, a római Fórumon álló Santa Maria Antiqua egykor nagyon tisztelt freskó-ikonját, amely a templom 6. századi bizánci freskórétegéhez tartozik, s amelyet egy 9. századi földcsuszamlás ezer évre eltemetett, úgyhogy nem talált követőkre.

Az apokrif és a képi ábrázolások, mint oly sok más keleti keresztény legenda és kép – például a sárkányölő Szent György alakja – a keresztes hadjáratokkal kerültek át Nyugat-Európába. A Protoevangelium kivonatát Jacobus de Voragine beemelte a szentek legendáinak mértékadó gyűjteményébe, az 1260 körül összeállított Legenda Aureába, amely oly népszerűvé tette azt, hogy például Giotto alig ötven évvel később már ez alapján festhette meg Joachim és Anna történetét a padovai Scrovegni-kápolnában. A történet ezt követően is tovább bővült, a megözvegyült Anna két további férjet is kapott, s így állt elő a késő középkorra Jézus rokonsága, amely Erzsébeten és Keresztelő Szent Jánoson kívül öt apostolt és egy tanítványt is tartalmazott.

Joachim és Anna találkozása a jeruzsálemi Aranykapunál, illetve Mária fogantatása. Részlet Giotto padovai freskóciklusából, 1303-1305

Jézus rokonsága. Dél-német műhely, 1480-1490 k., Washington, National Gallery of Art

Nyugaton Anna és Mária kettőséhez nagyon hamar hozzáillesztették a gyermek Jézus figuráját is, mint az egész leszármazás végső célját és értelmét. Ez eleinte olyan képeket eredményezett, ahol a még gyermek Mária mellett már ott van a gyermek Jézus is. Noha ez az ábrázolás nem harmonizálja a szereplők életkorait, éppen ezért annál erőteljesebb a szimbolikus jelentése, Jézus emberi leszármazásának felmutatása, s egyúttal annak illusztrálása, hogy Isten csodák által, még a reménytelen helyzeteket is megoldva, de az emberi közreműködésre is számítva valósítja meg céljait.

Szent Anna harmadmagával. Velhartice / Welhartitz, Délnyugat-Csehország, Michel Erhart köre, 1480 k. Velhartice, Mária Születése templom Szent Anna-oltára

Szent Anna harmadmagával, 1490-1500 k. Olmütz / Olomouc, érsekségi múzeum

Hans Leinberger: Szent Anna harmadmagával, 1510 k. München, Bayerisches Nationalmuseum

De hamarosan Annát megöregítették, Máriát fiatal anya korúnak ábrázolták, s így az ábrázolás már realisztikusabb formát kapott.

Hans Leinberger: Szent Anna harmadmagával, 1513. Ingolstadt, Sankt Johann im Gnadenthal kolostortemplom

Ezt a realisztikus formulát követi a český krumlovi múzeum 1520 körüli veleslavicei / weislowitzi Szent Anna harmadmagával-szobra is. Bár itt inkább csak Máriát növelték anya-korúra, úgyhogy Anna szinte vele egykorúnak tűnik. Viszont itt kap minden szereplő olyan édes, szerethető pofikát és gesztikulálnak olyan szeretettel egymás felé, hogy valóban alkalmassá vált Andachtsbildnek, a gyermektelen apácák érzelmeit felébresztő áhítati képnek.

A gyűjtemény hátralévő négy szobra már nem Andachtsbild, hanem szentek oltárszobrai. Két Szent Péter és Pál-páros. Az egyik az 1397-ben alapított svérázi / twerasi Szent Péter és Pál-templomból származik. Ezt a Dél-Csehországban jelentős Žebráki Keresztlevétel Mestere műhelyének tulajdonítják és 1520 körülre datálják. Ugyanebből a templomból származik egy 1420 körüli Szép Madonna-szobor is, amelyet ma a hluboká nad vltavoui Aleš-galéria őriz.

A Žebráki Keresztlevétel, 1510 k. Prága, Nemzeti Galéria

Madona ze Svérázu (1420 k.), Alšova jihočeská galerie v Hluboké nad Vltavou

A másik Péter és Pál-páros Vyšný / Weichseln templomából már kilóg a gótikából, 1700 körüliek, de még mindig nagyon archaikusak.

Noha ez a két páros nem Andachtsbild, de a szentek ábrázolásán túl valami szimbolikus többletjelentést azért hordoznak. Tudjuk, hogy Szent Pétert és Pált a katolikus egyház egyazon napon, június 29-én ünnepli. A hagyomány szerint azért, mert egyazon napon haltak mártírhalált Rómában. Még az is lehet, hogy így volt. De a valódi ok inkább az, hogy a római egyház őket kettőjüket együttesen tekinti alapítójának. Manapság már csak a Vatikánban nyugvó Szent Péterről gondoljuk ezt, de a kora középkori római hagyomány még úgy tartotta, hogy Szent Péter térítette meg Róma keleti származású, zsidó és szír népességét, Szent Pál pedig magukat a római pogányokat. Ezért ábrázolták őket újra meg újra kettős képen, mint a második legrégebbi keresztény mozaikon, a Santa Pudenziana bazilika apszismozaikján (390), vagy a Santi Quattro Coronati Szent Szilveszter-legendaciklusán, ahol Konstantin császár Szent Péter és Pál kettős ikonján ismer rá arra a két mennyei alakra, akik álmában jelentek meg gyógyulást ígérve, ha keresztény hitre tér.

Ilyenformán ketten együtt nem pusztán két szentet ábrázolnak, akiknek ünnepe egyazon napra esik, hanem a legszentebb római egyház alapítóit, s ezáltal a római egyház primátusát.

Az Andachtsbildek a középkori művészeti szimbolika csúcsát jelentik, amennyiben egy evangéliumi helyzet lényegének sűrített megragadásával egy fontos teológiai koncepciót mutatnak be közérthető módon, olykor az absztrakciótól, sőt abszurditástól sem visszariadva, s mindezt az érzelmi azonosulás révén teszik evidenssé és könnyen befogadhatóvá. Széles körű elterjedésüket mutatja, hogy milyen mértékben használták őket például a dél-cseh vidéken, Krumau környékének falusi templomaiban és kolostoraiban. S ez az elterjedtség biztosan hozzájárult az európai szimbolikus, absztrakt gondolkodás széles körű megerősödéséhez is, amelyre majd a reneszánsz, barokk és későbbi korok képi világa építhet.

Temető az égben

Utazás Khamban: • Dzsashidelej! • Temető az égben

• Kangding, Tibet kapuja • A kangdingi szerelmes dal • Tagong kolostora • Drakgo Buddhái

• A Himalája tornyai • Nomád esküvő Tibetben • Két Tibet határán. A Dzokchen kolostor

Szeretem a temetőket, ezeket az útikönyvekben nem említett múzeumokat, amelyek gyakran másfajta történelemről mesélnek, mint a hivatalos várostörténet. Köveiket gyakran másfajta betűkkel, más nyelven, más kifejezésekkel írták, más vallási jelképekkel szakralizálták, mint amelyek ma megszokottak a városban. Stílusuk, motívumaik sztenderdizált, mégis folyton priváttá és intimmé alakított formavilágot követnek, s olyan kis történeteket mondanak el, amelyek nem föltétlenül kerültek be a város nagy történetébe. Ahol csak tehetem, felkeresem őket.

Így tettem volna a kham-tibeti Garzêban is, ahol Kandze kolostorban arról tudakozódtam a szerzeteseknél, hol van a temetőjük. Megütközve néztek rám, aztán felfelé mutogattak. „Az égbe temetkeznek?” „Igen.” Felelevenedtek bennem az olvasmányélmények a tibeti szerzetesek „égbe temetkezéséről”: hogy a kolostorok mögött, a hegyek között, csak a szerzetesek és családtagok részvételével a keselyűknek adják át a holttestet. Mint a zoroasztriánusok tették egész addig, amíg az iráni iszlám hatalom ezt meg nem tiltotta nekik, vagy utódaik, az indiai párszik addig, amíg a marháknak adott diklofenák gyulladásgátló ki nem irtotta az egész indiai keselyűállományt. Tibetben máig követik ezt a rítust, de az utóbbi években a kínai kormány – helyes ízléssel – megtiltotta, hogy turisták részt vegyenek rajta, filmezzék és aztán a közösségi médiában terjesszék a képeit.

Saját felvételek híján egy negyven évvel ezelőtti beszámolót fordítok le itt. Az egyik legjobb kortárs kínai szerző, Ma Jian (1953-) a kínai kulturális forradalom alatt élte zaklatott és vagabond fiatalkorát. 1979-ben sajtófotós lett Pekingben, s úgy nézett ki, megállapodik, de egy válás újra az utakra lökte. Tibetbe ment, ahol három évet töltött hegyi falvakban, kolostorok és nomád szállások között kóborolva. Erről az időszakról írta Öltsd ki a nyelved című kis novellakötetét, amelyben, akár egy kínai Móricz Zsigmond, kendőzetlen nyíltsággal ír a tibeti vidéken uralkodó embertelen viszonyokról. A könyvet 1987-es megjelenése után azonnal betiltották Kínában, mint ami „kárt okoz az ország etnikai csoportjai közötti testvéri szolidaritásnak”.

Az elbeszélések, mintha egy alászállás folyamatát követnék, fokról fokra válnak egyre sötétebbé, tanúskodnak egyre kegyetlenebb viszonyokról. Pedig már a legelső, amely egy fiatal lány „égbe temetéséről” szól, is elég megrázó.

A könyv olasz fordításának címlapja nagyon pontos illusztrációja a tartalomnak, ahogy egy tibeti fiú egy leölt jak koponyáját tartja saját emberi feje helyébe. A fordítás címét – Öltsd ki a nyelved – játékos utalásnak is érthetnénk a jellegzetes tibeti köszöntésre, de az eredeti cím ennél hosszabb és súlyosabb, ami a szerzőnek a valóság kendőzetlen ábrázolására való elszántságáról tanúskodik: 亮出你的舌苔或空空荡荡, liàngchū nǐde shétāi huò kōngkōng dàngdàng, „öltsd ki nyelved [hogy megállapítható legyen a betegséged], vagy hallgass”

„A nő és a kék ég

Autóbuszunk lassan araszolt felfelé az ötezer méter magas Kambala-hágón. Mögöttünk néhány katonai teherautó küszködött az emelkedőn. Ahogy az utolsó felhők is felemelkedtek a sziklákról és az imakövekről a hegycsúcson, és legördültek a vízmosásba, feltárult előttünk a Yamdrok-tó. Ahogy a tó felszíne visszatükrözte a kék eget és fejjel lefelé belemártotta a távoli hófödte csúcsokat a tó medrébe, hirtelen vágyakozás tört rám, hogy valakit átöleljek. Ez volt a hegyi út Belső-Tibetbe.

A Lhasában töltött hónapban sok régi kolostort és szentélyt felkerestem, de a Jokhang-templomba tértem vissza a legtöbbször. A Jokhang a tibeti buddhizmus legtiszteltebb helye. Tibet minden sarkából özönlenek ide a zarándokok, akik szüntelen menetben járják körül a kolostort, imakerekeket forgatnak, s azért imádkoznak, hogy szenvedéseik ez életben végetérjenek, és jobb helyre szülessenek a következőben. Tömegek vetik magukat a földre a bejárat előtt, akárcsak a hivatásos atléták, a földre hullva, imára kulcsolt kézzel felállva, majd újra földre hullva. A vallásos hevületnek ezek a megnyilvánulásai nagy hatást tesznek a távoli utazóra, de az égbe temetkezés még nagyobbat. Amíg Lhasában voltam, többször is felmásztam a temetkezőhelyhez, fényképezőgéppel a kezemben. De temetést soha nem láthattam. Vagy már végetért, mire odaértem, vagy az elhunyt rokonai messziről észrevettek, és rámkiabáltak, hogy maradjak távol. Néha még kövekkel is megdobáltak. Mindig eredménytelenül és rossz hangulatban tértem vissza Lhasába.

Azt mesélték, hogy amikor egy tibeti meghal, a rokonok három napig a háznál tartják a holttestet, majd kiviszik a temetkezőhelyre, ügyelve rá, hogy hátra ne nézzenek az úton. A falu kapujához vagy keresztúthoz érve agyagkorsót törnek szét a földön, hogy a halott lelke soha ne térjen vissza. A temetkezőhelyen a temetésmester illatos borókaágakból tüzet rak. A gazdagabb családok lámát is fogadnak, hogy kántáljon az írásokból, s elbeszélje a buddhista mennyország őreinek a halott érdemeit és eredményeit. Ezeken múlik, hogy a halott visszatér-e az emberek világába, vagy mindörökké a buddhista mennyországban marad. A temetésmester levágja az összes húst a testről, és apróra darabolja azt.  A csontokat finom porrá őrli, és vízzel egyfajta pasztává keveri. Ha a csontok még fiatalok és lágyak, őrölt árpával dúsítja fel őket. Ezután a pasztát és a húst feleteti az odagyűlt sólymokkal és keselyűkkel. Ha az elhunyt buddhista volt, a szent szvasztikát is a hátába vésik. Ha minden elfogyott, a mester az elhunyt fejbőrét átadja a rokonoknak, s a temetést befejezettnek tekintik. Ettől fogva a rokonok már csak a templomba menve és ott imádkozva kommunikálhatnak az elhunyttal.

Belső-Tibet egy elhagyott vidékére utaztam. Amikor a busz leért a hegyek lábához, és nekilódult a Yamdrok-tó partján, szédülés fogott el. Kinyitottam az ablakot. A tó tükre nyugodt volt, egy fodrozódás sem látszott rajta. A busz azonban zsúfolt volt, s a hátulró áradó nedves birkabőr bűzétől alig tudtam lélegezni. Amikor nem bírtam tovább, megkértem a sofőrt, hogy álljon meg, és kiugrottam.

Augusztus volt, a tibeti fennsík arany hónapja. Az ég olyan kék és áttetsző volt, mintha nem lett volna köröttünk levegő. Lesétáltam a tó partjához, letettem a hátizsákot, elővettem egy törölközőt, és megmostam az arcomat. A távolban, egy hegy lábánál láthattam Nagarzê faluját. Vagy száz agyag házikó szabályos sorokban a hegy alján, minden tetőről imazászlók lebegtek. Fölöttük, félúton a hegy csúcsa felé, kis buddhista templom állt. Falaira vörös és fehér csíkokat festettek, az ereszpárkány alatt kék sávval. A közelében egy kolostor romjai álltak, s egy frissen fehérre meszelt sztúpa, benne egy szent hamvaival, csillogott a napon.

Gyönyörű nap volt. A tó partja tiszta, s a víz annyira áttetsző, hogy minden kavicsot láthattam. A napsugarak lehatoltak egészen az aljáig. A színes imazászlók a távoli tetőkön libegtek a szélben, a buddhista mennyország szépségéről suttogva. A házak előterében a tó partján kis beton épület állt. Úgy véltem, ez a falusi helyőrség, úgyhogy előhúztam zsákomból egy vörös pecséttel lepecsételt hamis igazoló levelet. Ahogy közelebb értem, láttam, hogy nem helyőrség ez, hanem csak egy házikó. Egy katona lépett elő belőle. Kiejtéséből hallottam, hogy szecsuáni. Beinvitált, hogy üljek le, úgyhogy követtem őt. A házikó egy katonai szerelőállomás volt. Az ide helyezett katona feladata az volt, hogy biztosítsa a hadsereg telefonösszeköttetésének zavartalanságát. Ha a vonal jó volt, horgászni ment a tóra, és kung-fu regényeket olvasott, a padlón álló stócokból ítélhetően. Nagyon örült, amikor megkérdeztem, maradhatnék-e. Négy éve élt már ott, és meglehetősen jól beszélt tibetiül. Gyakran járt be a faluba egy italra a helyiekkel. A falon egy szögről puska lógott. A szobában olyan nagy rendetlenség uralkodott, mint egy ócskavastelepen.

Megkérdeztem, van-e temetkezőhely a környéken, s azt mondta, van. Aztán megkérdeztem, volt-e a közelmúltban temetés. Egy pillanatra megmerevedett, aztán azt mondta, hogy egy nő a faluból nemrég hunyt el. Amikor megkérdeztem, vajon megengedik-e, hogy részt vegyek a temetésen, valamit motyogott, aztán azt mondta, hogy el kell mennie sört venni. Pénzt nyújtottam át neki, de eltolta a kezem, és kiment az ajtón. Úgy éreztem, ez az utolsó lehetőségem, hogy égbe temetést lássak. Nem tűnt valószínűnek, hogy a közeli jövőben legyen még rá alkalmam. Nem szalaszthattam el ezt a lehetőséget.

Este kinyitottuk a sört, s a legutóbbi kínai hírekről fecsegtünk. Igyekeztem megnyerni a tetszését. Minthogy szeretett horgászni, azt mondtam, én is szeretek, s megígértem, hogy Pekingbe visszatérve küldök neki egy külföldi rozsdamentes acél horgászbotot. Megadtam neki a címemet, és azzal dicsekedtem, hogy Zhao Ziyang elnök a szomszédom. Mondanom sem kell, napokig járhatott volna Pekingben anélkül, hogy megtalálta volna a papírra lefirkantott címet. Vad történeteket meséltem neki a mai felszabadult nőkről, és szecsuáni tájszólásban biztosítottam őt, hogy ha Pekingbe jön, alhat a barátnőmmel. „Semmi probléma nincs ezzel”, mondtam. Ő kezével az asztalt simogatta, aztán szünetet tartott, és azt mondta, hogy a nő csak tizenhét éves volt. Nem akartam elhinni. Ilyen fiatal? „Vérzésben halt meg szülés közben”, mondta. „A magzat még a méhében van.”

Elnyomtam a cigarettát. Mindketten hallgatunk. A szoba padlója nyirkos volt. Egyetlen ágy volt a falnak tolva. Az ágy fából készült és sárgára festették. Fejénél egy vörös csillag volt és egy katonai lajstromszám. A szoba falait színes újságkivágások borították. Az ajtó mögötti mosdóállvány körül horgok és elektromos kábelek álltak halomban. A szobának csak egyetlen ablaka volt. Alsó tábláját újsággal fedték be. A felső táblán keresztül figyeltem, ahogy az ég sötétkékből feketére vált. Jó ideje nem hallottam már odakintről autó hangját.

A katona felállt, az ágynak dőlt, és azt mondta: „Elmehetsz a temetésre, ha akarsz. Az itteniek nem bánják. A legtöbben fényképezőgépet sem láttak még. Myima két férje biztosan nem.”

„Kinek a két férje?” kérdeztem.

„A halott nőé.”

„Hogyhogy két férje volt?”

„Két testvérhez ment hozzá, azért”, válaszolta nyugodtan.

Egy darabig hallgattam, aztán megkérdeztem, miért ment hozzá két testvérhez. De alighogy a kérdés elhagyta a számat, mindjárt felfogtam, milyen tiszteletlenül hangzik ez. A nő halott volt. Nem rám tartozott, miért ment két férfihoz.

A katona mégis válaszolt. „Myima nem idevalósi volt. Nathulában született. Gyenge gyermek volt, tizenegy közül az utolsó. Amikor hat éves volt, a szülei eladták egy itteni családnak kilenc birkabőrért.”

„Még ma is megtörténik az ilyen?” kérdeztem

Figyelmen kívül hagyta kérdésemet, és folytatta. „Miután ide került, megerősödött. Még iskolába is járt Lungmatsébe. De ez még azelőtt volt, hogy a nevelőanyja meghalt volna.”

„Hogy hívták?” kérdeztem, előkotorva egy tollat a zsákomból. Érdekes történetnek hangzott.

„A nevelőapja alkoholista. Ha iszik, énekelni kezd, és nőket fogdosni. Néha Myimát is fogdosta. Miután a felesége meghalt, a viselkedése még rosszabb lett. Hogy védhetné meg magát egy fiatal lány egy ilyen vadállattól?” Hangja remegett. Tudtam, hogy mindjárt átkozódni fog. Nem sokkal korábban, amikor imponálni akart nekem, átkozódások egész özöne szakadt ki belőle.

„Az a kurva szemét állat! Megállj csak, amíg le nem vetem az egyenruhát!” Arca vörösből lilába fordult, a szecsuáni férfiak mogorva, makacs módján. Csöndben vártam, hogy haragja csillapuljon.

Az ajtóhoz ment, és ellenőrizte a szél járását. A telefonvonal teljesen rezzenéstelen volt. Megittam a sörömet, és fel-alá kezdtem járni a szobában. Noha nyár volt, olyan magasan voltunk, hogy nem voltak szúnyogok. A tó párás levegője beömlött a szobába, és borzongatta a csontjaimat.

„Elviszel a testvérekhez?” kérdeztem.

Anélkül, hogy körülnézett volna, felragadott egy kulccsomót és egy lámpást az asztalról, s azt mondta: „Gyerünk.”

Sötét és szűk, sáros ösvényeken kapaszkodtunk fel a faluhoz. Az út egyenetlen volt és göröngyös. A földön heverő széna és trágya csöndesen hőkölt vissza elemlámpám fényében. Minden fal mögül kutyaugatás hallatszott.

A katona belökött egy kaput, s néhány tibeti szót kiáltott be a házba, ahonnét fény szűrődött ki az ablakon. Bementünk.

A tűz körül ülő férfiak megfordultak, és tátott szájjal bámultak rám. A legidősebb felállt, s tibetiül kezdett beszélni a katonával, míg a többiek egyfolytában engem bámultak. Elővettem öngyújtómat és megkattintottam. A láng fellobbant, tátott szájuk elernyedt. Odaadtam az öngyújtót annak, aki felállt. Átvette, és leült. Mindenki az öngyújtóra bámult. Kézről kézre adták, időről időre rámtekintve, egy-egy mosolyt küldve felém. Végül úgy éreztem, hogy már leülhetek. A mellettem ülő fiatal ember elővett egy darab szárított birkahúst a táskájából, s levágott nekem egy darabot. Yangpachenben ettem már nyers birkát, úgyhogy kihúztam a kést az övemből, és levágtam belőle egy szeletet. Elégedettnek tűntek, s egy csésze árpabort toltak elém. Még zöld volt, és pelyva úszott a felszínén. Gondolataim a halott nőre terelődtek.

Az égő trágya szaga fojtogatott. Körbepillantottam a szobán. Egyszerűen volt berendezve, mint a legtöbb tibeti otthon: imasálak egy fa asztalra terítve, fehérre meszelt falak. Az ajtótól jobbra bejárat nyílt egy sötét szobába. Úgy gondoltam, ez lehetett Myima szobája, vagy talán egy éléskamra. A tűzhellyen szemben hagyományos tibeti láda állt, fölötte Yamának, a Halál Urának képével, amint az Élet Kerekét szorongatta, és vad fogait vicsorgatta. Régi kép lehetett már, tépett széleit a szent iratok szavaival nyomtatott papírfecnikkel ragasztgatták meg.

Úgy gondoltam, a férfiak a kérésemről beszélgetnek, hogy részt vehessek az égbe temetésen. Néhányan tibetiül mondtak valamit, és bólogattak felém. A katona felállt, és intett, hogy kövessem. Bevitt a sötét szobába, s lámpájával egy nagy kenderzsákra világított, amely felül össze volt kötve, és néhány agyagtéglán állt.

„Ez ő”, mondta.

A zsákra világítottam. A nő, úgy tűnt, egyenesen ül, az ajtó felé fordulva, de fejét lehajtva. Úgy gondoltam, a férfiaknak le kellett nyomniuk a fejét, hogy beköthessék a zsákot.

A katona kunyhójába visszatérve az ágyon feküdtem, nyitott szemmel, s elképzeltem, milyen lehetett a nő. Bizonyára énekelt, mint azok a tibeti nők, akiket az erdőkben vagy a hegyi ösvényeken hallottam. Délben birkabőr köntösét derekára kötötte, s a föld fölé hajolt, hosszú hajfonatai előbuktak füle mögül. Egy olyan lány arcát adtam neki, akit a buszon láttam: nagy vörös járomcsontokkal, kis orral, feketével kihúzott szemmel, állhatatos pillantással. Nyaka lágy volt és fehér. Ahogy mellette álltam, láttam, hogy keblei között a sötét völgy a busz minden rázkódására megremeg.

A katona visszatért a telefonvezeték esti ellenőrzéséből, és felkapcsolta a villanyt. Arca sápadt volt. Cigarettára gyújtott, s mellém feküdt. Egyikünknek sem volt kedve aludni.

Végül beszélni kezdett. „El is mondhatom neked. Pár nap múlva úgyis elmész. Amellett úgysem tudom tovább magamban tartani. Túlságosan fáj”. Egy párnát toltam a falnak, és felültem.

„Myima és én nagyon közel álltunk egymáshoz”, folytatta. „Ezért maradtam itt ilyen sokáig. A legtöbben már évekkel ezelőtt kérvényezték volna áthelyezésüket. A hegyen találkoztam vele először. Innen két heggyel arrébb mentem fel megjavítani a telefonvezetéket. Ő a nyájat terelte ki, és a füvön ült. Visszafelé egy nagy köteg vezetéket vittem a vállamon, nyomhatott vagy egy tonnát. Köszöntem neki, és leültem melléje. A kutyája csak felpillantott rám, aztán újra elaludt. Meleg délután volt. A nyája szétszéledt, szanaszét legelt egy szeles lejtőn. Rám mosolygott, és egyenesen a szemembe nézett, minden szégyen vagy zavar nélkül. Elmondtam neki, hogy a lenti javítóállomáson dolgozom. Nem értette, úgyhogy ujjammal mutattam végig neki az utat a telefonvezeték mentén, le a házamig. Nevetett, és a Kambala-hágó felé fordult. Két teherautó ereszkedett le a lejtőn, túlságosan messze ahhoz, hogy hallhassuk őket. Myima azt mondta, hogy látott már korábban, s megkérdezte, miért maradtam itt olyan sokáig. Kiejtése más volt, mint a falu tibeti tájszólása. Mielőtt elbúcsúztam volna, levágtam egy hosszú vezetéket, és neki ajándékoztam. Azt mondtam, hogy használhatja ruhateregetésre, vagy dolgok összekötésére.

Ettől kezdve gyakran mentem fel a hegyre, hogy találkozzam vele. Mindig ott ült, várva rám, házi  szárított birkahússal és árpaborral. Olykor pálinkát is készített nekem datolyából vagy hegyi körtéből. Napnyugtáig vele voltam. Tisztább volt, mint a tibeti lányok többsége, és megszerettem a bőréből áradó birka- és tejszagot. Egyik nap kinyújtottam a kezem, hogy kioldjam birkabőr köntöse szíját. Nem tolt el, és én a derekára tettem a kezem. Ő volt az első nő, akit megérintettem. Ettől fogva, ha közel kerültem hozzá, vagy kezem a köntösére tévedt, pánik fogott el. Tudtam, hogy szeretné, ha kezem a köntös belsejébe csúsztatnám, de túlságosan félénk voltam. Elmondta, hogy nevelőapja fogdossa őt, s hogy gyakran menekül el otthonról és fél hazatérni. Mindenki tudta ezt a faluban. És minden fiatal férfi lenézte őt a faluban.

Tavaly egyik éjszaka, nagyjából ezidőtájt, bejött a szobámba, és az ágyamig tapogatózott. Soha korábban nem aludt nálam… Együtt töltöttük az egész éjszakát. Hajnalban félrelökött, és azt mondta, mennie kell. Segítettem neki felöltözni, aztán visszabújtam az ágyba. Mielőtt elment, levette a türkiz nyakláncot, amit gyerekkora óta viselt, és a párnám alá dugta. Csak másnap tudtam meg, hogy elfogadta a két fivér házassági ajánlatát.”

Szünetet tartott, aztán rám nézett. „Ha ez kitudódik, végem. Az elöljáróim megölnek érte.”

Ünnepélyesen bólintottam, és jeleztem, hogy néma leszek, mint a sír. Ezért emlegetem őt ebben a történetben csak úgy, hogy „a katona”.

Elővette a nyakláncot a fiókból. A lámpa elé tartottam, és közelről megvizsgáltam. Agát és vörös fa gyöngyök füzére volt, középen nagy türkiz nyakékkel. A türkiz sima és sötét volt, s még őrizte a nő tejillatú bőrének emlékét. Most rá gondoltam, ahogy a kenderzsákban ült, az agyagtéglák tetején.

„Eljött hozzád még aztán?” kérdeztem.

„Nem. Miután férjhez ment, a háztartási teendőkkel volt elfoglalval, és ritkán ment el hazulról. A fivérek nyilvánvalóan nagyon kedvelték őt. Amikor ittak, az egész falu késő éjszakáig hallotta Myima kiáltozását. A fiatalabb fivért még lóháton is látták szeretkezni Myimával hazafelé Wangdan templomából. Myima akkor már terhes volt. A fivérek negyven évesek voltak. Korábban nem volt feleségük.”

„Miért nem jött el újra hozzád?”

„Eljött“, mondta a katona. „Csak nem akarok mindent elmondani neked.”

Mire odaértem az égbe temetés helyére, a nap már felkelt. Ez itt nem egy lapos plató volt egy szikla tetején, mint a lhasai temetkezőhely, hanem egy kavicsos terasz valahol félúton a hegy lába és a magasabban fekvő völgyek között. Mocskos kötelek lógtak a szikla repedéseibe szorított vas póznákról. Mellettük rozsdás kések, két kalapács és egy törött nyelű fejsze hevertek. A kavicson szétszórva csontdarabok, hajcsomók, széttört gyűrűk és üveggyöngyök, és emberi körmökkel tarkított madárürülék hevert. A hegy csendes volt. A hegycsúcsokon sólymok és keselyűk ültek. Lent, a völgyben ködszalagok emelkedtek fel a Yamdrokból, s az egész tavat beborító egyetlen takaróvá simultak össze. A köd sűrűsödött és terjedt, felemelkedve majd aláhanyatolva, mint egy lélegző nő mellkasa, egyre magasabbra sodródva, míg el nem takarta a vérvörös napot. A még mindig a tavat takaró köd finoman megremegett, aztán elszabadult, és a hegy lába felé úszott.

Lassan bontakoztak ki a ködből. Az idősebb testvér cipelte a kenderzsákot. Gondoltam, hogy nem engedhetnek meg maguknak egy temetőmestert, s talán nincs is ilyen a környéken. A fiatalabbik egy filczsákot, egy termoszt és egy serpenyőt hozott. Utánuk egy láma jött, akiben felismertem azt a férfit, aki előző este mellettem ült Myima házában. Mögöttük ködfelhők gomolyogtak.

Rámmosolyogtak. Kinyitották a zsákot, és előhúzták Myima testét. Magzati helyzetben feküdt, végtagjait mellkasához kötözték. A hátába vésett áldó svasztika már megszáradt és összezsugorodott. Amikor a kötelet megoldották, a földre zuhant. Egy fémoszlophoz kötözték a fejét, és kiegyenesítették a testét. Most a hátán feküdt, s szeme az égre és a szétszórt ködcsomókra szegeződött.

A fiatalabb fivér borókaágakból tüzet rakott, s pörkölt árpaszemeket szórt a lángokba. A sűrű füst felszállt a ködbe. Aztán egy másik tüzet is gyújtott, s egy csomó jakvajat dobott a fa állványra helyezett serpenyőre. Az idősebbik szárított tehénlepénnyel táplálta a tüzet, s a hegycsúcsokat figyelte. A láma keresztbe tett lábbal ült egy birkabőrön, s az olvasóját morzsolta egy nyitott imakönyv fölött. A tűz mellett ült. Egy darabig távolról figyeltem a holttestet, majd közelebb jöttem. Végtagjait széttárta, mintha repülni készülne. Melle fehérebb volt, mint teste többi része, s lágyan lelógott bordái két oldalára. Hasa felfúvódott, a meg nem született gyermek még benne volt. Arra gondoltam, vajon a katona-e az apja.

Rekesznyílást állítottam a fényképezőgépen, beállítottam a távolságot, aztán leguggoltam mellé, kattintásra készen. A távolban ködfelhők és a felkelő nap által pirosra festett havas hegycsúcsok voltak. A lencsén keresztül Myima kislánynak látszott. Elképzeltem, ahogy hatéves gyermekként megérkezik erre a hegyre, s kikukucskál a báránybőr köpeny alól, először megpillantva a Kambala-hágót. Sok évvel később, amikor itt legeltette a nyáját, sokszor tekinthetett fel a hágóra, visszagondolva déli szülőföldjére.

Úgy nézett ki, mintha aludna. Végigpásztáztam a testén. Puha karok, ég felé fordult tenyér, vörös anyajegy a melle alatt, sima combok. A katona nyikorgó faágyára gondoltam, s a két testvérre, akik most az árpabort vedelték. A lábára koncentráltam. Talpa fehér volt, lábujjai szorosan összeszorultak. Kislábujja olyan rövid volt, hogy nem volt rajta hely a körömnek. Hátrébb léptem, hogy szélesebben befoghassam, és megnyomtam a gombot. De semmi sem történt. Ellenőriztem a gépet, újra megnyomtam a gombot. Be volt szorulva. A lábam megremegett. Leültem a földre, visszatekertem a filmet, és kicseréltem az elemet. Ezúttal Myima arcára koncentráltam, és újra megnyomtam a gombot, de a gomb mintha odafagyott volna. Ahogy felnéztem, úgy láttam mintha Myima szája széle megrándult volna. Nem mosoly volt, sem gúny, de szája határozottan megmozdult.

Felálltam. Egy vijjogás hangzott a fejem fölött, aztán eloszlott a szélben. Egy kopasz keselyű zuhant át az égen, kört írt le a holttest feje fölött, aztán letelepedett egy sziklára, és megborzolta szárnyát.

Visszabotorkáltam a tűzhöz. A fiatalabb fivér filc táskájába nyúlt, előkotort egy tehénlepényt, és a tűzre vetette. Aztán elővett egy összecsomósodott sült árpát, s letört nekem egy darabot. Mohón faltam. Mazsola volt benne. Kivett egy kis szárított birkahúst is, s megtöltötte a termosz tetejét árpaborral. Átvettem, és egy hajtásra ledöntöttem. Arra gondoltam, vajon Myima készítette-e a birkahúst. Ránéztem. Lába széttárva; combjai között a sebzett húsból madzag lógott. Gondolom, a zaklatott vajúdás közben helyezte be valaki, hogy előhúzza a babát. Késemet belevágtam a szárított birkába. A fivérek rámmosolyogtak. Talán én is mosolyogtam, de arcom a távoli hósipkák fel fordult, amelyeket most vörösre színezett a nap fénye. A köd felszállt, és a távolban a Yamdrok olyan nyugodtnak tűnt, mint előző nap, és olyan kéknek, mint Myima türkiz nyakéke.

Az idősebb testvér felkelt, még egy kis tehénlepényt dobott a tűzre, aztán a lámához ment, és bort töltött neki. A láma félretette a csészét, és bejelentette, hogy Myima lelke az égbe emelkedett. A fiatalabb fivér felállt, s elővett egy éles kést a zsebéből. Követtem őket a testhez. Az ég hirtelen elsötétült a keselyűktől, amelyek sikongva örvénylettek a levegőben. A fivérek hasára fordították Myima testét, belevágták a kést a fenekébe, s lehúzták végig a combján, egészen a talpáig. A fiatalabb lehasított egy darab combot, és apróra vágta. Myima jobb lábából lassanként csak a csont maradt. Hasa a földhöz szorult, és ragadós folyadék kezdett szivárogni a combjai közül. Felemeltem a fényképezőgépet, távolságot állítottam, s a zár ezúttal egy kattanással működött.

A keselyűk körülvettek minket, és harcoltak minden egyes húsdarabért. Egy csapat varjú szállt le mögöttük. Talán alsóbbrendű fajnak tartották magukat, mert egyikük sem mert közelebb jönni. Tartották a távolságot, szimatoltak, várták a sorukat.

A reggeli nap fénnyel árasztotta el a temetkezőhelyet. A fiatalabb fivér Myima testének darabjaival tartotta távol a közeledő keselyűket. Megragadtam a fejszét, felemeltem egy levágott kezet, végigfuttattam a pengét a tenyéren, s egy hüvelykujjat dobtam a keselyűknek. A fiatalabb fivér mosolygott, elvette tőlem a kezet, egy kőre helyezte, a maradék négy ujjat laposra verte, s a madaraknak vetette.

Amikor az idősebb testvér Myima állába döfte a kést, s felfelé mozdította arcán, hirtelen elfelejtettem, hogyan nézett ki. Mialatt a két testvér faragott rajta, szemei továbbra is az égnek szegeződtek, míg csak feje minden darabja el nem enyészett.

Az idősebb testvér levágta Myima egyik hajfonatát, amely még mindig vörös fonállal volt összekötve, megforgatta a köröző keselyűk felé, majd visszatántorgott a tűzhöz. A varjak ekkorra már csatlakoztak a keselyűkhöz a fém oszlopnál, s az agyvelővel keveredett pirított árpát szedegették.

Órámra néztem. Már két órája idefent voltam. Ideje volt lemenni. Tudtam, hogy a katona vár rám a szobájában. Előző nap megígérte, hogy kölcsönkér egy csónakot, s elvisz horgászni a tóra.”