Viking temető Észtországban

Nyikolaj Roerich: Tengerentúli vendégek, 1901 (Tretyakov Képtár).

„Úsznak előre az éjszakai vendégek. A Finn-öböl partja könnyű szalagként húzódik a láthatáron. A víz magába itta a fényes tavaszi ég azúrkékjét, a szél fodrozza, sötét bíbor csíkokat és köröket rajzolva rá. Sirályok raja csap le a hullámokra, könnyedén lebegve, csak a hajók orrának közvetlen közelében meglebbentve szárnyukat. Valami ismeretlen, valami sosem látott zavarta meg békés életüket. Új sugár hasítja fel a mozdulatlan vizet, behatol az évszázados szláv életbe, keresztül az erdőkön és mocsarakon, tágas mezőkön át, s felébreszti a szláv fajt, amely ritka, ismeretlen vendégeket lát majd, s csodálkozik kemény, harcos, idegen szokásaikon. Hosszú sorban haladnak a hajók. A nap vörös fénnyel ragyog az égen. A hajók orrán íves orrdísz emelkedik magasan, karcsún.”

Nyikolaj Roerich: По пути из варяг в греки, 1900

Mielőtt a folyókon felhajóztak volna a „szláv faj” földjére, a vikingek először a Finn-öböl partvidékén és szigetein telepedtek meg. Az észt partokon és szigeteken sok száz falut, sok ezer tanyát alapítottak, néhol a már ott élő észtek között, néhol még lakatlan területeken. A skandináv bevándorlási hullám egészen a 13-14. századig tartott. Vormsin – svédül Ormsön, „a kígyók szigetén”, Észtország negyedik legnagyobb szigetén –, még a 20. század elején is közel kétezer svéd élt kétszáz tanyán, amivel a többséget jelentették a 100-200 közötti helyi észthez képest.

Svéd lakosság az észt tengerparton 1944 előtt. A sárga a többségi, a halvány zöld az észttel vegyes svéd lakosságot jelzi. A jobbra fenn levágott felirat Reval, azaz Tallinn. Az észtországi svédek haapsalui (svédül Hapsal) múzeumából

Rúnákkal írott észtországi svéd naptár, 1819. A tallinni Észt Történeti Múzeumból

Észtországi svéd szobabelső. Az észtországi svédek haapsalui múzeumából

Noha az 1700-1721 közötti északi háborúban az orosz birodalom elfoglalta a svéd királyságtól a Finn-öböl keleti partvidékét, az itt élő svédek továbbra is itt maradtak, saját archaikus tájszólásukat beszélve, és a helyi – svéd – földesurak hatalmi túlkapásai elől nem az orosz cárnál, hanem továbbra is a svéd királynál keresve igazságot. Némi orosz betelepülés csak Sviby kikötőbe volt, ahol romosan és elhagyatottan, de még mindig áll az 1890-ben Krisztus Mennybemenetelének szentelt orthodox templom. Annak idején az államilag támogatott orthodox hittérítő kampány keretében épült, a helyi lutheránusok áttérítésére, de az a 230 áttért svéd, akinek nem hozta meg a kívánt előnyöket, 1905-ben testületileg visszatért a lutheránus egyházba. A megszállástól a függetlenségig tsz-raktárként működött.




Tallinnból Rohuküla kikötőbe autóval közel két óra az út, ötkor kell indulnom, hogy a hét órás komphoz odaérjek. Ilyenkor, nyáron sok héttel korábban kell jegyet foglalni rá, de most szerencsém van, a megcsappant idegenforgalom miatt még pont volt egy jegy oda is, vissza is. Sötétben indulok, útközben kel fel lassan a nap. A mezők fölött alacsonyan felhők úsznak.




A komp egy óra alatt teszi meg a közel 10 km-es távolságot. Tengeri horizontot szinte egyáltalán nem látni: az út végig jobbra-balra kis szigetek között halad. Sirályok szállnak a hajó farvizén zsákmányt remélve, a sekély parti vizeket különféle halászmadarak vigyázzák.





A szigetet kicsi, hagyományos tanyák hálója teríti be, egymástól egy-két kilométerre. Az épületek többsége háború előtti. Amikor a szovjet hadsereg 1940. június 16-án megszállta Észtországot, a helyi svédek egy része azonnal elmenekült Svédországba, az ottmaradtakat pedig a Gulagra deportálták. A sziget a szovjet birodalom határzónájának számított, a betelepülést és látogatást korlátozták. A tanyák az észt függetlenség óta kezdenek újjáéledni. Az elmenekültek visszakapták tulajdonukat, amelyeket nagyrészt hétvégi háznak használnak, Svédországból járnak vissza ide. És nagyon sok észt is házat vett itt, a sziget elit üdülőterületnek számít. A hagyományos tanyák bejáratánál, az út mellett az észt néprajzi múzeum egy-egy archív fényképe illusztrálja, hogy nézett ki a tanya a háború előtt.



A sziget egyházilag egyetlen parókiának számított, központjában a 14. században épült Szent Olaf templommal. A két négyzetes térből – hajó és szentély – álló egyszerű középkori templom alacsony kőkerítéssel körülvéve magányosan áll az erdőben Hullo falu tanyái között, háromszögű oromzatán Szent Olaf király festett szobrával. A svédek eltűnése után csak 1990-ben vették újra használatba. Mellette gránit emlékmű áll az 1918-19-es függetlenségi háborúban elesett vormsi svédek neveivel, amely valahogy túlélte a szovjet uralmat. A templom körül néhány régi sír, bár többségük a közeli temetőben van. Körben gazdagon terem a kék áfonya, megebédelek belőle.

Gyermekágyas Szűz Mária szobra a vormsi Szent Olaf-templomból, 14. sz. vége. A szobrot a menekülő svédek magukkal vitték, s 2006-ig a stockholmi Svéd Történeti Múzeumban őrizték. Ekkor ajándékozták a tallinni Niguliste Múzeumnak

A temető ugyancsak az erdőben fekszik, alacsony kőfallal körülvéve. Legnagyobb különlegessége a „napkeresztek”, észtül rõngasrist, azaz körbe írt kőkeresztek. 343 maradt fenn belőlük a temetőben. Régebbi helytörténészek fantáziáltak róla, hogy a motívumot a vikingek hozták magukkal, ahogy azt a vikingek által alapított Novgorod egyik kortárs falfestményén is látjuk.


A motívum azonban az egész világon elterjedt, a bronzkori kultúráktól az ír keresztekig, nem kell föltétlenül viking eredetet keresni rá, csak mert a szigetet a vikingek leszármazottai lakják. Amellett itt, a vormsi temetőben a datált keresztek kései dátumokat mutatnak: 1743-as az első és 1923-as az utolsó. Ez egybeesik azzal is, hogy a szárazföldi Észtország más temetőiben is ekkortájt bukkan fel ez a kereszttípus. Mintha olyan 17-19. századi kordivat lett volna, amelynek kiindulópontját még nem ismerjük.

Kullamaa, Szent Miklós-templom temetője, 1624

Ridala, Mária Magdolna-templom temetője, 1844

A finoman hullámzó, mohával benőtt, a fenyők árnyékával erezett talajon szétszórt kis napkeresztek azonban valóban nagyon archaikusak. Mint egy finom selyem felületre hintett rúnák. Nem véletlen, hogy a sziget skandináv leszármazottai a napkeresztet identitásuk részének tekintik, s a sziget jelképeként használják.


A napkereszteken kívül hagyományos kőkeresztek is vannak a temetőben ugyanebből a korból, illetve 19. századi vas- és fakeresztek, egészen az 1940-es évekig, mind svéd felirattal. A svéd sírokat szemmel láthatólag még gondozzák. A temető bejáratához közel szerény észt sírok is vannak az utóbbi évekből.



Hagyományos svéd templomi népének Vormsi/Ormsö szigetéről. Énekli Sofia Joons, Tallinn

A temetőtől csak néhány kilométer az út Saxby világítótornyához, Vormsi legnyugatibb pontjához. A jégkorszaki sziklatömbökkel teleszórt tengeröbölben hattyúk úsznak, gémek halásznak. Ez volt az, amit a vikingek Svédországba menekülő leszármazottai utoljára láttak a kígyók szigetéből.