Örményországban a fény

A régi örmény királyi út a Hrozdan folyó szurdokában vezet Jerevántól Bjni felé, mellettünk a meredek sziklafalakon lila virágok nagy gombócai nyílnak, a folyópartot friss zöld fű vékony szőnyege borítja. Ugyancsak megváltozott a táj tél óta, amikor hófalak között haladtunk itt, a vidéket egyenletesen borító fehér takaróba vágott, egy autó széles úton.


A faluba érve megállunk a hídon, a vár alatt, amelyet a Pahlavuni hercegek építettek, amikor a 11. században a Bagratuni királyok rájuk bízták a hadi út felügyeletét Sevantól Jerevánig. A híd karfáját az egykori örmény helyőrségi katonák leszármazottai támasztják, szégyenlősen mosolyognak, zavarodottan poénkodnak egymással, amikor a busz összes hölgye rájuk irányítja a kamerát. A folyó partján öregasszonyok valamit szedegetnek a fűben. „Mit gyűjtenek?” kérdezi Dorka az egyiktől, ahogy felkapaszkodik a parton. „Gyógyfüveket.” „És mire jók?” „Mindenre, édeském, az égvilágon mindenre!”



A madaras khachkarok között öregember kapálja a gyomot egy fehér kőből faragott khachkar előtt. „A fiamé. A háborúban esett el, ezért a katholikosz engedélyével ide temethettük a templomkertbe. A kő egy olyan khachkar másolata, amelyet az azerbajdzsáni hadsereg pusztított el a julfai temetőben. Fénykép után faragtuk.”


A vasárnapi mise nemrég érhetett véget, a pap a templomkertben asszonyokkal uzsonnázik. A kupola ablakán beeső fénysugár késpengeként tör át a templombelső sötétjén, éppen mint egy éve a lembergi örmény templomban. Elmesélem a többieknek, hogyan lépett oda hozzánk akkor a templomi kórus vezetője, és hogyan énekelte el nekünk húsvéti himnuszukat. Ekkor lép be a templomba a pap. Honnan jöttünk, hogyan tetszik Örményország. Majd a templom akusztikájának illusztrálására az oltár előtti felolvasóállványhoz lép, amelyen a 17. században Velencében, Misztótfalusi Kis Miklós örmény betűivel nyomott misekönyv fekszik tán azóta, s a lenyűgözötten hallgató társaság előtt elénekli belőle a húsvét utáni vasárnap himnuszát.



Bjni, húsvéti himnusz