Pogányok Garniban


Garni hellenisztikus temploma anomália Örményországban. A mély szurdok fölötti platón, ahol zömök, csúcsos sisakos kaukázusi templomot várnánk, oszlopos-timpanonos tökéletes görög templom emelkedik magas lépcsősor tetején, mintha a tér-idő egy pillanatra összezavarodott volna, s az Ararát alatt vezető út hirtelen a Peloponnészosz hegyei közé kanyarodna fel. Valószínűleg a kortársak is a tér-idő hasonló megbicsaklásaként élték meg, hogy I. Tiridatesz király Kr. u. 66-ban a hatszáz éves perzsa szövetséggel szakítva Rómába utazott, ahol Nérótól királyi koronát, szövetségesi jobbot és ötven millió drachmát kapott, hogy hegyi országát erődítményekkel lássa el a perzsák ellen. Az erődrendszer központja Artashat királyi főváros volt a mai Khor Virap kolostor mellett, északi kulcspontja pedig Garni erődítménye, benne a Napistennek szentelt templommal, akihez továbbra is a perzsa Mihr néven fohászkodtak.

Hogy a templom miként maradhatott fenn a kereszténység felvétele után, nem tudjuk, de 1679-ben még állt, mert ekkor döntötte romba a folyó szurdokából mint epicentrumból kiinduló földrengés. Újjáépítése többször is felmerült, már a cári időkben át akarták vinni Tifliszbe, hogy ott az első Róma tekintélyével hitelesítse a harmadik Róma kaukázusi uralmát, de végül csak 1975-ben sikerült helyreállítania Alexander Sahinian jereváni akadémikusnak. A rekonstrukció meggyőző, a sok jól jelölt kiegészítés nem zavaró az épségben fennmaradt márványtömbök között. A leghitelesebbek azonban a graffitik, amelyek arról tanúskodnak, hogy a templom már a régi századokban is kihívást jelentett a látogatók valóságérzéke számára. A hetedik századi kufi kézírással írt mementót – „Allah, a könyörületes és irgalmas nevében, itt járt Ahmed” – valószínűleg arab hódító véste a tempom alapjába, míg a 16. századi perzsa kereskedő Isten segítségét kéri útjára, miután itt evett és ivott. Az ő nyomukba lépünk mi is, még ha látogatásunkról nem is a templom, hanem a Facebook falán hagyunk nyomot.

garni garni garni garni garni garni garni garni garni garni garni garni garni garni garni garni garni

A falu határában rendőrautók keresztben az úton, előttük hosszú autósor. Izgatott örmény autósok vitatkoznak a hajthatatlan pózban feszítő rendőrökkel. Az egyik rendőr előresétál a kocsisor mellett, visszafordulásra sürgeti őket. Egy sofőr kiugrik, nekitámad, verekedni kezdenek. A többiek szétválasztják őket. Előremegyek. „Nem lehet továbbmenni?” „Nem.” „Nézze, magyar csoport vagyunk, egyszer az életben jutunk el Garniba, és most a célnál forduljunk vissza?” A tiszt kicsit habozik, aztán int. „Menjenek.” Boldogan húzunk el az elképedt örmény autósok mellett. Néhány kilométer múlva újabb rendőrkordon. Itt már a magyar csoport sem használ, ott kell hagynunk a buszt, csak gyalog mehetünk tovább, de onnan már csak egy kilométer a templom. „Miért nem lehet továbbmenni busszal?” kérdezem. „Nem tudom”, mondja a rendőrtiszt. „Áhá, akkor biztosan politika”, böködöm a mellét. Elvigyorodik. „Maga mondta.”




Nemsokára egy harmadik kordon is feltűnik, ez már civil. Keresztbefordított égszínkék kisbusz, oldalán örmény tacepaók. A kocsi és az út szélességének különbségét rőzsével és kövekkel töltötték ki. Előtte izgatott csoportok tárgyalnak, az út mentén öregemberek ülnek sorban, fekete varjak az út korlátján. „Zdravsztvujtye”, állítok eléjük, mint Osztap Bender az Aranyborjúból. „Mi történik itt?” A kattogó örmény hangokból csak a „ruszulit” értem, nyelvet keresnek. Az egyik öregember magához int. „Van nekünk egy folyócskánk. A templomhoz mennek? No hát ha a völgybe lenéznek, azt látják. A megyei tanács el akarja vezetni csőben a nagy részét, víztározóba. Hát mi abból élünk, abból öntözzük a földjeinket. Azt nem adjuk. Már egy éve folynak a tárgyalások, semmire nem jutottunk. Most két napja lezártuk az utat, azt akarjuk, legyen végre döntés.” „Molodcy, jól teszik”, dicsérem. „És van valami foganatja?” „Ma délután négyre kijön a köztársasági elnök, tőle akarunk ígéretet, hogy nem veszik el a folyónkat.” „És hogyhogy csak maguk férfiak vannak itt? Hol vannak az asszonyok?” „Most otthon, de ne féljen, négyre kijönnek ők is.” „Udacsi, sok sikert”, búcsúzkodunk.




A templom előtt vásáros bódék, a legtöbb a megcsappant turistaforgalom miatt bezárt, de néhányan kitartanak. Egy idős asszony gránátalmabort árul kimérve és palackozva. Ajánlom a többieknek, ha valami helyi érdekességet akarnak ajándékba, ezt vegyék. „Jerevánban nem lehet kapni?” kérdezi Cesare. „Nem könnyű itt visszafelé egy kilométeren át zacskóban cipelni.” „Lehet, persze, de én ha tehetem, mindig inkább helyi árusoknál vásárolok, az őket erősíti. Local business”, mondom.

Ahogy visszafelé indulunk, autók érkeznek a templomhoz, turisták szállnak ki belőlük. Minden örmény volt vagy lesz taxis, ez náluk veleszületett mesterség, nem sok kell az aktiválásához. A helyi örmény autótulajdonosok felismerték a váratlan üzleti lehetőséget, és a rendőrkordontól a templomig fuvarozzák az ott leállított turistabuszok utasait. „Local business”, mondja Cesare.






Mire a kordonhoz érünk, már ott van a tévé is, éppen Garni parlamenti képviselőjét interjúvolja, ritka rossz arcú ember, akárcsak a kísérői, vastag nyakú, magabiztos tekintetű maffiózók. Nem értem, de körülbelül el tudom képzelni, mit ígér, és hogy a körben álló tömeg ebből mennyit hisz el. A gyerekek fenyegetően emelik a magasba a tacepaókat, hogy a ritkán látott vendég is jól lássa. „Van maguknál is ilyen?” kérdezi tőlem a fiatal kameraman a riport végén. Szívesen mondanám, hogy nincsen. „A mi kormányunk sem jobb”, vigasztalom. „Idióták ott is?” vigyorog. „Cseréljünk, mi odaadjuk ezeket, adják nekünk a maguk idiótáit”, mondja. „Nem járnának jól velük”, óvom Örményországot.



A kordonnál néhány turistabusz, menetrendszerű marsrutka, iskolabusz vár gyalogosan visszaérkező utasaira. A rendőrök melett elhaladva kiintek, hangosan köszönök el tőlük. Mindannyian tisztelettel intenek és köszönnek vissza, hálásak az emberi szóért a kimerítő veszekedéssel eltöltött nap után.


4 megjegyzés:

Tamas DEAK írta...

A maradék garnis feliratokról sejthető, hogy mit jelentenek?

Studiolum írta...

Nem bogarásztam még ki őket, de megteszem.

Balázs Árpád Rafael írta...

„...a templom már a régi századokban is kihívást jelentett a látogatók valóságérzéke számára.” Ez tetszik... egyébként mindenkit megdöbbent a fantasztikusan szép templom, s aki nem tudja, hogyan, mi - amit itt szépen leír Studiolum -, szintén csak csodálkozik. Érdekes, mikor Pulában jártunk,a főtéren álló, ottani párjáról valahogy ez ugrott be. Róma még nem volt semennyire felfedezve általunk.

Balázs Árpád Rafael írta...

Bocs, még egy szó: hát igen, itt van (itt is van) az Ararát. Gyönyörű fotók! Sírnivalóan szép. Nem tudom, miért, de ezt ők is, az örmények így látják. Nyilván benne van a bibilai vonatkozás is ebben az érzületben... Még a régi Szovjetunió útikönyvben olvastam a nevezetes Csicserin féle bon mot-ról, miszerint egy török képviselő nehezményezte a Népszövetségben, hogy mit keres Szovjet-Örményország címerében az Ararát, mikor nem is az ő területén van. A szellemes válasz a következőképp hangzott: a félhold sem Törökország területén van, mégis megtalálható a zászlaján.