A német út


„Éljen a szovjet bíróság, a világ leghumánusabb bírósága!” – kiáltja a vádlott a per kezdetén A kaukázusi fogolynő utolsó jelenetében. Németországban a bürokrácia a világ leghumánabb bürokráciája. Nemcsak a „tévedni emberi dolog” elve értelmében, amelyet maximálisan kihasználnak. Hanem azért is, mert az átgondolatlan és kényszeresen túlszabályozott rendszerbe kódolva vannak az inkompatibilitások és zsákutcák, az egész egyetlen rozsdás kafkai ördöglakat, ahol a hivatalos út előírásszerűen kudarchoz vezet. Minden hivatalban van azonban néhány ember, aki valamilyen mértékben hajlandó felelősséget vállalni és kreatív módon elintézni az ügyet. Ettől a néhány embertől működik az egész rendszer. Ha tehát az ember látja, hogy a hivatalos úton nagyjából eljutott a falig, a megoldás kulcsa nem az, hogy „mit kell tennem”, hanem hogy „nem tudna-e valamit tenni”. Ez rendszerint sikerrel jár. De ez azt is jelenti, hogy egyetlen ügyet sem szabad postán vagy telefonon intézni. Mindig mindenüve személyesen be kell menni és személyesen, az erre alkalmas hivatalnokkal együtt megkeresni a személyre szabott megoldást.

Három éve élek itt, három éve csak így sikerül az ügyeket elintézni. Ma határoztam el, hogy krónikát vezetek hivatalos ügyintézéseimről. Hétfőn utaltam saját folyószámlámról saját VISA-kártyámra, egyazon bankon belül, ami Magyarországon pár percen belül átmegy. Minden nap bemegyek a bankba, hogy még mindig nem ment át a pénz. Elcsevegünk egy fél órát – neki ezt fizetik, nekem nem –, a fiú azzal biztat, holnap már biztosan. Ma, pénteken van az utolsó nap, hogy Szardíniára előleget utalhatok, ezt csak saját nevemen, saját VISA-kártyámmal tehetem meg. A pénz még mindig nincs a kártyán. Ismét bemegyek, hogy ma már tényleg tegyenek valamit. Ismét megnézi az utalástörténetet, és most fedezi fel, hogy az általa az utalócédulára kézzel írt kártyaszám utolsó két számjegyét az eolvasó OS-nak olvasta 05 helyett. Egy olyan kódot, amelyben csak számjegyek szerepelhetnek. És a rendszer nem jelzett vissza, hogy ezer euró lebeg egy nem létező számla fölött napok óta ugyanabban a bankban. Kijavítja. „Most már rendben van, hétfőre ott lesz.” „Nem lehetne ma?” „Leider nicht, egy munkanap az átutalási idő.” „Ne haragudjon, nekem föltétlenül ma kell. Négy napon át a maguk hibájából nem jött meg, most tegyenek valamit.” Telefonál egy darabig. „Kézzel átvezeti a kolléganő, egy órán belül ott lesz a számlán.”

A bankban van egy orosz kolléganő is, Nágya. Ha vele hoz össze a sors, el szoktunk beszélgetni oroszul a rég látott, drága Urálról. A múltkor egy hasonló ügyben ő maga azonnal kijavította a tévedést. Eddig azt hittem, azért alkalmazták itt, Berlin orosz negyedében, hogy legyen, aki saját nyelvükön intézi az ügyeket az orosz kuncsaftokkal. Most azonban már látom, elsősorban azért, hogy a teljesen másfajta, kézivezérelt ügyintézéshez szokott orosz kuncsaftok fel ne robbanjanak. Vagy fel ne robbantsák a bankot.



George Ipsilanti – Pjotr Lescsenko: Я тоскую по родине (Hazámba vágyom). Előadja Alla Bajanova. Szövegét és fordítását lásd itt

Utóirat. Miután ezt megírtam, újra próbáltam az utalást, természetesen ma sem ment. Záróra előtt harminc perccel bementem a bankba, és kelet-európai szokás szerint leüvöltöttem a fejüket. Öt percen belül megcsinálták, végre működik. Túl minden antropológiai megfontoláson, néha csak ez használ.

a fotók a berlini Siemensbahn használaton kívüli vonalán készültek

3 megjegyzés:

Petrus Augustinus írta...

No. A jó öreg káeurópai módszer ott a nagy Germaniaban is működik. :D

László Bálint írta...

A legendás német precizitás :D

Studiolum írta...

Azt hiszem, ez már csak odahaza legendás. Itt még nem találkoztam vele. Hacsak úgy nem, hogy a kelet-európai vendégtől még megkövetelik, ha ők már nem is élnek vele :)