A kőfaragók udvarában

A velencei Sotoportego del Tagiapiera, a Kőfaragók átjárója és udvara két elegáns klasszicista oszloppal nyílik a Campielo del Solról, a Nap terecskéjéről, amely a középkorban a Campielo de la Scoazera, azaz a Szemétdomb tere nevet viselte. A 15. századtól kezdve itt volt ugyanis a Rialto városrész fallal körülvett szemétlerakója, ahonnét a burchieri, a teherfuvarosok a városi Magistrato alle Acque megbízásából a szemetet időnként gondolára rakták és Velencén kívülre szállították. 1617-ben a szemétlerakót megszüntették, a falakat lebontották, majd a gondolák közlekedési útvonalát, a Rio Terà San Silvestro – Rio Terà Sant’Aponal csatornát is feltöltötték (erre utal a Terà = terrato, betemetett szó) és gyalogúttá alakították. Ekkor vált szárazföldi úton is megközelíthetővé a kőfaragók udvara, ahová azért továbbra is a hátsó vízi kapun át, a Rio de le Becarie mentén hozták az isztriai követ és vitték el a város sok-sok épületéhez készült kőfaragványokat.


Velencében a 14. században kezdenek el tömegesen követ használni az addigi fa épületek helyett. Ekkor, 1307-ben alakul meg a kőfaragók céhe, amelynek scuolája, azaz vallási és testületi életének központja a közeli San Aponal templom melletti háromszintes épület legfelső emeletén volt. Erre emlékeztet mindmáig az épület falán lévő, 1603-as dátumú dombormű a „SCOLA DEL TAGIAPIERA”, a Kőfaragók Scuolája felirattal, s fölötte a Quattro Santi Coronati, azaz a (vértanúk koszorújával) megkoronázott négy római keresztény kőfaragó alakjával. A kőfaragóudvar első ábrázolása 1545-ből maradt ránk egy kéziratban.


Idáig jutok a csoportnak tartott előadásban, amikor az udvar egyik műhelye előtt beszélgető két fiatal férfi mosolyogva megkérdezi: „Ugyan mi érdekes van ezen az udvaron?” „Hogy ez volt Velence első kőfaragóudvara”, mondom. „És hogy amúgy is nagyon szép. Az egész udvar, az oszlopok, a vasalatok és kopogtatók”, mutatok mögöttük az ajtóra. „Igen, most kovács dolgozik itt”, mondja az egyik. „De azelőtt asztalosműhely volt, a nagyapám asztalosműhelye. Ott hátul, a folyó felőli kapun hozták bárkán a nyers fát, ott pakolták ki az udvarra, itt dolgozta fel, készített belőle asztalokat, szekrényeket.”

„Honnan jöttek?” kérdezi a másik. „Magyarországról.” „Igen? Tudja, hogy a Serenissima és Magyarország sokáig harcolt Dalmáciáért, míg végül Velencéé lett?” kérdezi büszkén. „Hogyne. És azt tudja”, riposztozom, „hol írták alá erről a két állam közötti szerződést?” „Nem tudom.” „Hát a szomszéd utcában, a Szent Szilveszter-templomban, 1409-ben.” „Ne mondja”, álmélkodnak. „Itt nőttünk fel, és még sosem hallottunk róla.” „Bizony, ott van az emléktábla a templom falán”, mondom. Ha már szóba jött, arra kanyarodunk a csoporttal, hadd nézzék meg ők is az előző után ezt a második magyar emlékhelyet Velencében.

„1409. július 9-én ebben a templomban írták alá az oklevelet, amelyben a Magyar Királyság lemond Velence javára minden jogáról Zara és Dalmácia fölött, ezáltal évszázadokra megszilárdítva a Dalmácia és Velence közötti ősi kötelékeket. Állíttatta a Dalmát Hontörténeti Társaság, 2013. november 29.”