Szardínia 1959. Carlo Bavagnoli: Afrika idehaza


Talán azért, mert szeretem Szardíniát, talán mert Szardínia számomra elsősorban a belső hegyvidéket jelenti, talán mert 1959-ben születtem… de tény, hogy amint megláttam Carlo Bavagnoli könyvét, mindjárt tudtam: ez kell nekem.


Carlo Bavagnolinak, a fotósnak a létezéséről sem tudtam, ami miatt kicsit szégyellem magam, de azt a Szardíniát, amelyről képei beszélnek, nagyon jól ismertem, kezdetben Grazia Deledda regényeiből, aztán később Baroniában és Barbagiában tett vándorútjainkról.

Mert ez a múltbeli szegénység még mindig nyilvánvaló ott. Ezek a kőből és vályogból épült, pusztuló öreg házak még mindig részei a városképnek.


És ellenállhatatlan hatást gyakorolnak ránk. Ezekbe a kövekbe még bele van írva azoknak az embereknek a története, akik a gazdasági fellendülés kezdetéig elképzelhetetlen elmaradottságban és nyomorúságban éltek itt, de megőrizték méltóságukat, büszkeségüket, és egyfajta eleganciát is. Elég szóba állnunk bármelyik öregemberrel vagy öregasszonnyal, hogy ezt megtapasztaljuk.


Carlo Bavagnoli 1959-ben érkezett Szardíniába Livio Zanettivel, az Espresso szerkesztőjével. Az általuk gyűjtött tanúságtételeken alapult a folyóiratnak az interjúsorozata, amely egy parlamenti vizsgálóbizottság számára dokumentálta a Dél szegénységét.

„Miért menekülnek Északra? Afrika idehaza”

Carlo Bavagnoli számára nem ez volt az első szardíniai interjú. Az előző évben már járt Oraniban, ahol a festő és szobrász Costantino Nivola tevékenységét dokumentálta.

Costantino Nivola: Női figura

Costantino Nivola: Hazatérés Ithakába. Carlo Bavagnoli fotója – Orani, az óváros utcái

Rengetegen hagyták el akkoriban Szardíniát, és mentek a kontinensre egy jobb élet reményében. Mindannyiukra nehéz, sors várt, elszakadás a gyökereiktől, bizonytalanság, marginalizálódás. Ugyanaz, ami ma vár az Afrikát elhagyó tömegekre. Ha a hegy nem megy Mohamedhez, mondták, végül is Mohamednek kell a hegyhez mennie. A csodára nyilvánvalóan várni kell.

1959-ben születtem, a fotóriport évében.


Első osztályos koromból emlékszem még a perselyre, amelyben az afrikai és bangladesi szegény gyerekeknek gyűjtöttünk pénzt. Jobbnak láttuk tőle a felnőtteket, de ez a távoli szegénység nem a mi közvetlen felelősségünk volt. Csak sok évvel később értettem meg, hogy a Délről hallgatni kellett. Vándorlásaim során mindig meg akartam kérdezni, miért tartják karban a romokat. Azt hiszem, azért is, hogy emlékezzenek, hogy el ne felejtsék, kik voltak, mi volt Szardínia. Azt hiszem, ez a könyv, amelyet megvettem, ugyanezt jelenti nekem. És némi jóvátételt is. Mert pontosan azon a napon, amelyen Olaszország északi részén megszülettem, 1959. november 20-án, valaki Észak-Olaszországból Szardíniára ment, hogy csak azt lássa, amit látni akart.


Carlo Bavagnoli 1932-ben született Piacenzában. A klasszikus líceum után jogra iratkozott be Milánóba. Brerában találkozott néhány fiatal fotográfussal, Alfa Castaldival, Mario Donderóval és Ugo Mulasszal. 1955-ben Milánóba költözik, és fotósként kezd dolgozni az Illustrazione Italiana, Tempo illustrato és Cinema Nuovo folyóiratoknak.

1956-ban az Epoca fotósa lesz, s a folyóirat székhelyére, Rómába költözik. Itt hozzáfog a trasteverei külváros mindennapjainak dokumentálásához, amelynek köszönhetően kapcsolatba kerül az amerikai Life folyóirattal, ahol néhány képe is megjelenik.

1958 márciusában első alkalommal jár Szardínián, Oraniban, ahol a Life számára fotózza Costantino Nivelát, amint a Madonna d’Itria templom homlokzatát dekorálja, s a falu utcáin elhelyezett szobrait is dokumentálja.


A következő évben egy hónapot tölt New Yorkban, ahol ugyancsak a Life megbízásából készít fotóriportot az utca életéről. Két év múlva a folyóirat állandó olaszországi tudósítója lesz. Néhány évig szabadúszóként dolgozik számos újságnak.

1960-1961-ben az Espresso megbízásából visszatér Szardíniába, Loculiba és Irgoliba, ahol az olaszországi szegénységről tudósít. A következő  években többször is Amerikába utazik. A Life számára dokumentálja a II. vatikáni zsinat megnyitását, XXIII. János pápa temetését, és VI. Pál megválasztását. Közben az Epocában is folyamatosan publikál.

1964 fordulópont munkásságában. Egyedüli olaszként felveszik a Life szerkesztőjének. Egy new yorki év után a folyóirat párizsi székhelyére költözik.

1972-től, a folyóirat megszűnésétől kezdve újra Olaszország felé fordul, többször utazik haza, számos fotóalbumot publikál, dokumentulmfilmeket készít az olasz tévének, és klasszikus zenével foglalkozik.


sardegna2 sardegna2 sardegna2 sardegna2 sardegna2 sardegna2 sardegna2 sardegna2 sardegna2 sardegna2 sardegna2 sardegna2 sardegna2 sardegna2 sardegna2 sardegna2 sardegna2 sardegna2 sardegna2

Nincsenek megjegyzések: