Csillagos házak


Hetven évvel ezelőtt, 1944. június 15-én jelent meg az a polgármesteri rendelet, amelynek értelmében a több mint kétszázezer budapesti zsidónak – akiknek április 5. óta már kötelező volt a sárga csillag viselése – egy héten belül a számukra kijelölt házakba kellett költözniük. E házak kapuja fölé, mint a rendelet fogalmazott, „kanárisárga Dávid-csillagot” kellett elhelyezni. Az ide összezsúfolt zsidók – az egyes lakásokba több családot költöztettek össze – naponta csupán délután 3 és 5 között hagyhatták el a házat. Október 15-től, a háborúból való sikertelen kiugrási kísérlettől és a nyilas hatalomátvételtől kezdve november végéig, amikor a csillagos házak lakóit a budapesti gettóba költöztették, a nyilas különítmények is gyakran zaklatták és hurcolták el az itt lakókat. Körülbelül kétezer ilyen ház volt a fővárosban, amelyek most láthatók először együtt az Open Society Archive által készített térképen.


Az OSA, amely több mint egy éve gyűjti és teszi közzé önálló szájton és facebookon a csillagos házakkal kapcsolatos dokumentumokat és visszaemlékezéseket, tegnap, az év leghosszabb napján szervezte meg e házak egykori és mai lakóival együtt ezek első bemutatását. A több mint kétszáz helyszínt átfogó impozáns program az egyes házak udvarán rendezett helyszíni megemlékezésektől és a túlélők visszaemlékezéseitől a koncerteken és filmvetítéseken át a több házat bemutató városi sétákig terjed.


Szombat reggel gyülekezünk a nyolcadik kerület egyik egykori csillagos házának udvarán, a Teleki tér környékén, ahol a háború előtt még a híres ócskapiac, az én gyerekkoromban már csak élelmiszerpiac működött. Szegénynegyed volt ez a háború előtt csakúgy, mint ma, a vidékről a fővárosba érkező zsidók első állomása. Harmincezer zsidó élt itt, a főváros zsidóságának 15 százaléka, belső udvaros-függőfolyosós bérházakban összezsúfolva. Nem véletlen, hogy a negyed főutcájának, a Telekitől a belváros felé induló Népszínház utcának szinte minden épülete csillagos ház volt. Amelyiket nem jelöltek ki annak, ott a lakók ezt maguk kérvényezték a polgármesteri hivatalnál, tízezer pengős borítékkal megtámogatva a kérvényt, hogy lakásukban maradhassanak, meséli a negyvenhatos szám udvarán az azóta is itt élő Márton Tamás.

yellowstar1 yellowstar1 yellowstar1 yellowstar1 yellowstar1 yellowstar1 yellowstar1 yellowstar1 yellowstar1 yellowstar1 yellowstar1 yellowstar1 yellowstar1 yellowstar1 yellowstar1 yellowstar1 yellowstar1

A sétát a Teleki téri lakászsinagóga fiatal kutatói vezetik. Egykor több mint ötven ilyen imaház volt a környéken, szinte minden házban egy, ma már csak ez az egy maradt. Az imaház nemrég elhunyt legendás vezetőjéről elnevezett Gláser Jakab emlékalapítvány adatgyűjtés és az utolsó szemtanúkkal készített interjúk révén a Teleki tér és környékének eltűnt zsidó világát igyekszik rekonstruálni. Első kiadványaikról, amelyeket őszre terveznek, mi is beszámolunk majd.


„1944. október 15-e volt, amikor a Horthy-proklamáció, a háborúból való félnapos, ideiglenes kiugrás történt. Nem fogom elfelejteni: vasárnap volt, mint a náci megszállás is. Egy örömünnep: megtudtuk, hogy Magyarország kilépett a háborúból, szembefordultunk a nácikkal. Az első dolog az volt, hogy a felnőttek lementek és leverték a kapuról a sárga csillagot. Majd ugyanennek a napnak a délutánján, de még napvilágnál a Homok utca felől megjelentek a nyilasok és a magyar csendőrök a háztetőn keresztül. Leordítottak bennünket az udvarra. Én annyira megijedtem és olyan pánik szállt rám, hogy azt mondtam az anyámnak, ugorjunk le a negyedik emeletről és legyünk öngyilkosok. Anyám kellő módon megfelelt, kaptam a fenekemre. Lementünk, sorba állítottak bennünket, és elvonultunk feltartott kézzel, felnőtt gyerek és idős. Végig a Népszínház utcán, a Kun utcán, a Rákóczi úton, a Kerepesi úton a Tattersallba [a lóversenypályára]”. (© Gláser Jakab Emlékalapítvány interjúja Bánki Ivánnal)


Az interjúk sok, a történetírás számára eddig ismeretlen összefüggésre utalnak. Például a zsidó nehézfiúk szerepére, akik – mint Fejes Endrétől is tudjuk – meghatározó figurái voltak a már a háború előtt is rossz hírű nyóckernek. Több szemtanú is említ egy bizonyos Lantos Miklóst, aki nyilas egyenruhába beöltözve vette volna át valódi nyilasoktól a kivégzésre vitt zsidó csoportok parancsnokságát, így mentve meg őket. Mások szerint többen is beöltöztek nyilasnak, s ilyen módon tudtak a gyanútlan nyilasok közelébe kerülni és „téglával elintézni” őket, sőt az október 15-i puccs után több napig tartó fegyveres zsidó ellenállást is szerveztek a Népszínház utcában. Erre még a 90-es évek végén állított emléktábla is emlékeztet a 46-os szám falán. De hogy ténylegesen így történt-e, vagy egyszerűen csak jólesik arra emlékezni, hogy a kiszolgáltatottaknak is megvoltak a maguk Robin Hoodjai, arról semmi biztosat nem tudni. Minden szemtanú másképp emlékszik. Egyesek szerint semmilyen felkelés nem volt, csupán az 59-es szám nyilas házmestere lőtt ki az utcára, hogy bajba keverje a ház zsidó lakóit. Ami biztos: az áldozatok.

„1944. október 17-én reggel 9 óra felé óriási puskaropogás zaja töltötte be a Népszínház utca és a Teleki tér vidékét… Az egyik házfelügyelő titkon tudtunkra adta, hogy azért folyik a harc, mert ezekből a megtámadott házakból zsidók fegyverrel lőttek ki az ablakból… A szemben lévő 59. számú házban rövid időn belül 21 véres tetem feküdt az úttesten.” (Dr. Balázs József írása az Új Élet 1947. novemberi számában)


Az 59-es szám udvarán most egykori szemtanúk emlékeznek az eseményre. Jakab Endre szerint a nőket és gyermekeket a lóversenypályára hajtották, a férfiakat, szám szerint huszonkettőt, köztük az ő apját is, kiparancsolták a ház elé, s egyenként agyonlőtték őket. Egyikük Londonban élő unokája, Nick Barlay évek óta kutatja családja történetét, s magyarul frissen megjelent könyvéből olvassa fel, amennyit az elbeszélésekből sikerült megtudnia nagyapja haláláról.



A megemlékezés véget ér. De még mielőtt a túra résztvevői szétszélednének a kiválasztott további programokhoz, Adler Tamás, a túra vezetője a Teleki téren főzött kóser pálinkát vesz elő. A visszaemlékezését előadó Reisler Ferenc születésnapjára koccintunk. Le hajim, mondjuk zsidó szokás szerint, az életre.

yellowstar2 yellowstar2 yellowstar2 yellowstar2 yellowstar2 yellowstar2 yellowstar2 yellowstar2 yellowstar2 yellowstar2 yellowstar2 yellowstar2 yellowstar2 yellowstar2 yellowstar2

7 megjegyzés:

AdlerTomi írta...

Kedves Tamás!

Köszönjük a bejegyzést! Megtisztelő az írás.
Egy apró helyesbítést kérnék a cikkben: Nem Jakab Endrének, hanem Reisler Ferencnek volt születésnapja. Az ő tiszteletére vettük elő a T22 névre hallgató pálinkát.
üdvözlettel, Adler Tamás

Studiolum írta...

Nagyon köszönöm, javítottam! És hát én köszönöm hálásan a vezetést. És persze a koccinthatást.

Sajó Tamás

Swann írta...

Nem gondoltam volna, hogy ez "csillagosházak"-projekt ilyen meghatóan jól sikerül. Ajánlom mindenkinek, keresse fel a honlapot, ahol az összes csillagos ház fényképe szerepel és számos megjegyzés helyezi el az emlékezés kavicskáját adott ház képe mellé. Olykor csak annyi, hogy pl.Straussz Sári itt élt 1944-ben, olykor hosszabb, pl. milyen volt egy csillagos ház egy napja. A nekem legkedvesebb bejegyzésben az áll, hogy kisgyerekként úgy képzelte a szülei által gyakran emlegetett csillagos házat, hogy az valami kiváltság lehetett, mint az ötös érdemjegy.

Kérdezném a mindentudó Sajó Tamásunkat, hogy más országokban is voltak intézményesített csillagos házak?, vagy ez olyan hungaricum, hogy az valami csuda?

Tamas DEAK írta...

A megbélyegzettek intézményesített kényszerösszeköltöztetése mért lenne magyar sajátosság?

Studiolum írta...

Amennyire én tudom, azért hungaricum (sőt budapesticum), mert másutt a zsidókat lakásukból vagy közvetlenül gettóba költöztették, vagy (Kelet-Lengyelországban, a mai Ukrajnában) a helyszínen kivégezték. A gettóba költöztetés előtti ilyenfajta „átmeneti állapotról” máshol nem tudok.

Tamas DEAK írta...

Ha így szorosan értelmezzük, akkor valóban budapesticum, az én véleményem szerint funkciójában megfelel Fort Breendonknak például.

pera írta...

Hagyományos értelemben vett gettó Esztergomban sem volt. Összeköltöztették a családokat zsidónak minősített emberek lakásaiban, házaiban. Kb. 3 hétig éltek így, aztán június 5-én kezdődött a deportálás a komáromi monostori erődön keresztül.