Odesszai anzix

Mullmann műterem, Preobrazsenszkaja 68: épp az a szálloda, ahol ezt most írom.
A földszinti mobiltelefon-bolt ezek szerint azelőtt fotóműterem volt.

Ma reggel az odesszai ócskapiacon, még álmos szemmel figyelem a kirakodást, hol kerül elő régi fotográfia. „Emlékszik rám?” ereszkedik elém egy lapáttenyér. Majdnem egy éve vettem tőle hat fotót, egy családi hagyaték hat darabját. „Nézze csak.” Egy képeslap külön tasakba bugyolálva, nincs is kirakva, úgy hámozza elő, Tátraszéplak, villamosvasút távolodik a hegyek között, Ritter József hadapródjelölt a hadikórházból őnagysága Pozdnik Paula úrleánynak, Kispest, Üllői út 220-22, Teudloff-Dittrich gyár. Ezerkilencszáztizennégy októbere. „Ezt magának raktam félre.”

„Ali bácsi fivérével és apjával”. Egy kaukázusi Odesszában.

Czortków, Buczacz, Tarnopol, délkelet-galíciai városok a Monarchia határán, onnan jött Odesszába, ezeket gyűjtötte hosszan, hogy végül aztán eladja. Lengyel katonát osztrák mundérból büszkén átöltözve az újszülött ország egyenruhájába, „mire a levelek lehullanak”-propagandaképeslapot, galíciai udvaron szalonnázó német vezérkart. Vennék két osztrák-magyar tisztet is, Czortków, Photo-Atelier Kaufmann, egymás vállát átölelve lágy tekintettel néznek a lencsébe, de nem eladó. „Ez itt rajta a nagyapám.”

Én csak néhány szót tudok kiolvasni a népi helyesírással írt lengyel feliratokból, tudnak segíteni?

„Egy rubel”, mondja az apró, színes szovjet mesefüzetre. „Rubel?” kérdezem meghökkenve. „Nem hrivnya?” „Úgy is mondhatjuk”, mosolyodik el, „de hát Oroszországban vagyunk, nem?” „Vagy úgy, bocsásson meg. Külföldi vagyok.”

R. Rubinjanc fotóműterme, Jereván város

„Mibe kerül ez a vasúti igazolvány?” „Nem az enyém, itt a szomszédé, csak pont elment, várjon, felhívom.” „Ljozs, mibe kerül ez a Raszputyin-fejű?”

Thoma Zsuk (a forradalom által betiltott görög Th betűvel írva) igazolványa az odesszai vasutakra 1919. augusztus 16-tól 1924. augusztus 24-ig. Vajon végig kihasználta-e?

A katakombák háromezer kilométer hosszan hálózzák be Odessza alvilágát, valaha több mint ezer lejáratuk volt a városból, míg a szovjet rendszer elővigyázatosságból be nem betonozta valamennyit. Egyet hagytak csak, Nyerubajszkoje faluban, húsz kilométer biztonságos távolságra a várostól, itt ötszáz méternyi látogatható, ennyin sűrítik össze a partizánmozgalmat megelevenítő élethű installációt, kőből faragott ágyak, kőből készült iskolapadok, toalettasztalka kőből a női szálláson, fölötte életnagyságú tükörrel, meghatóan nett elképzelés a minden körülmények között szovjet emberről. Az elődök szájába adott üzenetnek szerves része a helyi vezető monológja, aki nem úgy mutatja be az installációt, hogy „ilyen volt”, hanem hogy „ez volt itt”. „És mit gondolnak ma erről a falubeliek?” zökkenti ki a sínről a kérdés. „Hát”, mondja, meg sem lepődve, „sokan azt mondják, jobb lett volna, ha itt maradnak a fasiszták. Mert ugye templomokat építettek, meg megadták a vasárnapi pihenőnapot, meg végre lehetett vállalkozni. Mások meg hogy jobb lenne, ha még ma is kommunizmus lenne. Mert van a faluban egy asszony, az apja Magyarországon esett el a háborúban, úgyhogy évente kétszer mehetett a sírt ápolni, mindig jó ruhákkal meg egyéb holmikkal jött haza, amit eladott, mindenki csodálta, de azért azt mondták, csak jobb itt, hát akárhogy is, itt ingyen van a tanulás, ingyen az orvosi ellátás. Hát ezért verték ki végül a fasisztákat is.”

Nem gyűjtöm a fotókat, csak a Wang folyón való bemutatás öröméért vásárolom, és ön+postaköltségért szívesen átadom olyannak, aki igazán megbecsüli őket. A 001 és 003 számúnak már van gazdája.