Szellemek, 2. Kísértetek

Lefotózni a láthatatlant

De nem beszéltünk még az igazi szellemek fényképeiről.
Hol maradnak a halott testüket maguk mögött hagyott szellemek, akik kastélyokban és öreg házakban kísértenek, akik a nemzedékről nemzedékre szálló történetekben élnek, míg végül irodalommá válnak, akik összekötik az élőket a holtakkal, akik oly közel állnak hozzánk, akiktől egyszerre rettegünk és reménykedünk a találkozásban? Akik még távozásuk után is annyi évig velünk maradnak?

Itt vannak ezek az árnyfotók. Fehér árnyak Párizs utcáin, fehér foltok a Párizsban, Liszabonban, Gondarban vagy Zanzibárban fotózott különös idegenek sötét bőrén. Ezek az árnyak az 1850-es években kapnak különös erőre, amikor néhány negatívon fehér sziluettek tűnnek fel megmagyarázhatatlan módon. Elkezdenek terjedni a történetek az élők között áttetsző formában járó holtakról, s William Mumler csakhamar arra is rájön, hogyan csináljon ebből pénzt. A fotográfia technikája így találkozott az okkultizmus és spiritizmus divatjával, s minthogy a legegyszerűbb trükkök is kielégítették a vágyat, hogy láthassuk a láthatatlant, az élők között járó szellemeket, ez a találkozás különös képeket produkált: maga az üvegnegatív vált médiummá, mágikus tárggyá, amely kitölti az űrt, és feltárja azt, ami a profán szem számára láthatatlan.


E fényképek némelyikéről már korábban is volt szó. Divatjuk gyakran a háborúk, az amerikai polgárháború, az 1870-es francia-porosz háború, vagy az első világháború után kapott új erőre. E kezdeti, tapogatózó időszakot követően fogott a fotográfia szisztematikus kísérletezésbe a pszichikus jelenségek megjelenítésére. Ekkoriban, az 1920-as években születnek Ada E. Deane médium és fotográfus szellemfotói, ahol a szeánsz előtt „magnetizált” negatívokon különféle anomáliák tűnnek fel, a legtöbbször azonosíthatatlan fehér foltok, amelyekből azonban olykor egy-egy elhunyt ismerős vonásai rajzolódnak ki. William Hope szellemképei pedig „szellembélyegző” (ghost stamp) révén érték el a rajtuk feltűnő ragyogó fehér köröket.






Az 1870-es évektől egészen a két világháború közötti időszakig divatjukat élték a „szkotográfiák” is, amelyeket a médium maga állított elő a becsomagolt és arcára kötözött fotóanyagon minden fény nélkül, pusztán tulajdon magnetizmusa és szellemének koncentrálása révén. Ilyen médium volt például Magda Donohoe, aki később „láthatatlan operátorokkal” is kapcsolatba lépett, s ezek néha még a csomagot is mozgatták homlokán. Így keletkezett a ránk tekintő szemek képe, vagy ami még misztikusabb, a martinique-i Pelée-vulkánnak ez a „látképe” néhány nappal 1902. május 8-i kitörése után, az egyik „St-Pierre-ben elhunyt szellemének” közreműködése révén.




De más eszközök is léteztek a láthatatlan, a megmutathatatlan, a leírhatatlan rögzítésére. Noha az amatőrök gyorsan kiábrándultak az elhunytaknak a háttérben felsejlő fehér árnyaiból, a szellemeknek a médium teste fölött megjelenő fehérlő anyag formájában való „materializációja” még sokáig izgatta a megfigyelők képzeletét – annál is inkább, mert ezek többnyire a szoba sötétjében jelentek meg a médium néha félig elfüggönyözött, de olykor egyenesen meztelen teste fölött. Ez a materializáció, az ektoplazma olykor hosszú folyam formáját öltötte, máskor újra összeállt egy szellem, egy ismeretlen és váratlan halott képévé, teljesen mássá, mint akit a jelen lévők szerettek volna felismerni benne. Nyilvánvaló, hogy mennyire győzte meg az ilyen fotók tanulmányozása a kételkedőket, akik szétvágott és újra összeillesztett képek körvonalait, finom szövetű kendőket vagy öreg papucsokat ismertek fel rajtuk – miközben a negatívok semmit sem vesztettek költőiségükből, vagy, mások számára, erőteljes obszcenitásukból.


S itt vannak végül azok a negatívok, amelyek a szellemmel való kapcsolatteremtés pillanatában ábrázolják a transzban lévő médiumot, s amelyek minden trükköt feledtetve azt a momentumot idézik fel, amely minden szellemhistória veleje: a találkozást.

Az ilyen találkozás a megszállottsággal határos: a médium – szinte mindig egy nő – önkívületi állapotba kerül, fájdalmas kiáltásokat hallatt, görcsök fogják el, s látomásainak kivetülése, vizuális hallucinációi a nézőket is hatalmába keríti, mindaddig, amíg belemennek a játékba… A médium arca és hangja a szeánsz során folyton változik a testén keresztül megnyilvánuló szellemeknek megfelelően. A szeánsz sötétben zajlik, s a fotó csupán közvetetten tanúskodhat arról, ami végbemegy: a magnéziumfény, majd később az infravörös fotográfia azt mutatja meg, amit a jelenlévők nem láthatnak, de átélnek. E képek a médium élményét a kételkedők számára is láthatóvá teszik, akiknek képre van szükségük, hogy higgyenek, míg az igazi hívők az összegyűlt közösségen keresztül az elképzelhetetlent élik át: a levitációt, a szellemek megkettőződését vagy alászállását a médium testére, ahogy a túlfűtött szoba sötétjében idegen világok hangjára, határtalan távolságokra, mesés képekre várnak.




Lefotózni a kísértetet


Ami engem illet, én mindig is egy kísértetjárta házban éltem – pontosabban egy olyan házban, amelynek egyik szobáját szellemek népesítik be.

Családunkból kevesen laktak valaha is ebben a szobában, „a hátsó szobában” vagy „a kék szobában”, ahová még a kutya is vonakodott belépni. Mindazonáltal fiatal koromban egyszer meg akartam próbálkozni vele. Lefeküdtem a nagy drapériák rejtette ágyra, s azonnal álomba merültem. A mennydörgés riasztott fel, majd az esőcseppek kopogása – s az ébredésnek ebben a pillanatában azt hallottam, hogy valaki jár a párnámon. Igen, lépéseket hallottam a párnámon. Egy pillanat alatt magamhoz tértem, és oldalra fordulva egy hatalmas fekete pókot láttam végigmászni az ágyon. Menekülőre fogtam.

Alfred Kubin, A másik oldal, 1905, részlet.

Ebben a szobában egy homályos tükör függ a kandalló fölött. Aki belenéz, mindent enyhén torznak lát: önmagát, a falakat, a mennyezet sarkait, a bútorokat, az ajtót – és az egész képet fekete és sárga foltok tarkítják.
A kandallótól balra egy polc mélyed a falba, tele könyvekkel – régi, rovarrágta jámbor irodalommal, a fal kék faburkolatába simuló ajtóval.
E ház minden lakója előbb vagy utóbb ugyanazt az álmot látja: hogy kinyitja a könyvespolc ajtaját, és titkos szobára bukkan a faburkolat mögött. Egyesek lépcsőt látnak, amely egy ismeretlen emeleti szobához vezet, a kertre néző ablakokkal. Mások számára az ajtó egy kanyargós folyosóra nyílik, amely a ház mélyébe visz, egy olyan szobához, amely valamelyik megszokott szoba helyét foglalja el. Számomra a titkos szoba a „kék szoba” közvetlen folytatása, s hasonlítanak is egymásra, noha ez utóbbi sárga falborítású. És a kandallótól jobbra egy polc nyílik, tele jámbor irodalommal. Álmomban a szoba mind a négy székén egy-egy tejfehér porcelán kínai váza „ül”, sárga selyem női köntösbe öltöztetve, üres ruhaujjaik térd fölött keresztbe téve.

A házban lakó árnyak mindenki számára hallhatóak, elég csupán türelmesen várni rájuk. Apró, sietős léptek az emeleten, a levált padlócsempe zöreje, ahogy egy láthatatlan láb rálép, repedések a faburkolaton, futó lények hangjai a tetőn téli éjszakákon. Elmozdult bútorok, eltűnő vagy megjelenő tárgyak: egy kicsi fészek, benne sápadt kék tojással a telefon mellett, tollak itt-ott, egy kályhából szüntelenül szivárgó víz, rózsaszirmok az ágy alatt, firkák a telefonkönyvön, törött hegyű ceruzák egy fiókban, egy fotó, amely hirtelen rád kacsint.



A házban lakó árnyak mindenki számára láthatóak, csupán alázatosnak és türelmesnek kell lennünk. Csendben kell maradnunk. Nem szabad feltekintenünk, ha enyhe légáramlatot érzünk. Tartsuk kezünket készenlétben a fényképezőgép nyomógombján. Fogadjuk el, hogy a kép homályos lesz.


Ezt a képet jó tíz éve készítettem az egyik hajnalon. Mire tovább tekertem a filmet, hogy újabb fotót készítsek, ő már eltűnt.