Lucus a non lucendo

Benczúr Gyula: Mikszáth Kálmán (1910)

A Horatiustól kölcsönzött Laudator temporis acti, a letűnt idők magasztalója nevet viselő blog nagyobb magasztalást igényel, mint amire tollunk képes, de szerencsére kiment minket szorult helyzetünkből a MaNcs méltatása. Mi tehát csak annyit mondunk, hogy régóta szívesen olvassuk a blognak a máig élő latin nyelv megnyilvánulásait vizsgáló figyelmes és szellemes bejegyzéseit. Most pedig az a megtiszteltetés ért minket, hogy mi magunk is szerzővé léptünk elő a laudatorok sorában. Első vendégposztunk itt olvasható. Megjelenése után és első újdonsága múltán most ide is felrakjuk másodközlésként a Laudator-blog gazdája, G. dictus Magister engedélyével.

Mikszáth tárcáinak vibráló elevenségéhez nagyban hozzájárul az a rengeteg utalás, amelyet a legkülönfélébb korabeli forrásokból merít, a napi pártpolitikai csatározásoktól (amelyek akkor sem voltak sokkal gusztusosabbak, mint ma) a folyosói pletykákon és a népi latinságon át egészen az újsághirdetésekig, akár a tegzeslárva, amely a tó fenekének törmelékéből épít magának sokszínű és egyedi házat. A kortársak számára az utalások nagy része éppolyan érthető volt, mint nekünk a „Sün!” vagy a „nem kicsit, nagyon”. De hogy a mai olvasó is megértse ezt a bonyolult és eleven hátteret, ahhoz jóformán bekezdésnyi lábjegyzetre van szükség Mikszáth minden egyes sorához. Ám ezek a bekezdések, s a bennük kirajzolódó rég eltűnt világ alkalomadtán éppolyan élvezetesek lehetnek, mint az az egyetlen sor, amelyet kifejtenek.

Itt van például az 1885-ös „Sasok” felütése:

Ha az ember vagy kilenc évig lakik Pesten, kezd imitt-amott hallani egyet-mást a »sasokról«. (Ha csak nyolc évig lakik itt, akkor még nem.) Eleinte azt hiszi, hogy alkalmasint az állatkert sasairól van szó, de kilenc év alatt okvetlenül nyílik az embernek olyan unalmas pillanata, hogy megkérdezi: mik azok a sasok? Mire azután a következő magyarázatot kapja:
- A sasok, kérem, egy kompánia, mely uralkodik a város ügyeiben. Ezek a város hatalmasai. Mind jó cimborák, húsz test egy lélek, mert vannak vagy húszan. (Jézus Mária! Húszfejű sas!) Egyébiránt a legderekabb öregurak, akik még törődnek egy kicsit a közügyekkel. Királyi Pál a fő közöttük.
- Mi, az öreg Királyi Pál? Arról ugyan sohasem hittem volna, hogy a »sas« melléknevet viseli. »Lucus a non lucendo.« Honnan vették ezt a nevezetet?
- Az »Arany sas« című vendégfogadó után.
- Aha! Úgy már értem. De megvallom, én az állatkertre gondoltam.
Ha megint új kilenc évig van itt az ember, tökéletesen elfelejti ezt a párbeszédet és a sasokat, mert Budapestnek megvan az a sajátságos tulajdonsága, hogy nem tud beolvasztani. Aki tíz éves kora óta lakik itt kilencven éves koráig, még az is átutazónak érzi magát. Ominózus jel ez, urak. Félek, hogy sohase lesz belőle világváros.

Tekintsünk el most Mikszáth mái napig fenyegető jóslatától, s fordítsuk figyelmünket inkább ad problematica.

Hogy kik azok a „sasok”, s mi közük volt az Arany Sas fogadóhoz – no meg hogy egyáltalán mi volt az az Arany Sas – azt még könnyű is lenne meglábjegyzetelni Draveczky Balázsnak A „Sasok” és Kamermayer Károly címmel a Tanulmányok Budapest múltjából 1998-as kötetében közölt írásából. Az Arany Sas a régi Pest jeles fogadója volt, még mielőtt a századfordulós átépítés a Kossuth Lajos utca éles kardjával rendet vágott volna a belvárosi utcácskák romantikus szövedékében – amit nálunk „városrendezésnek” neveztek, míg római párhuzamát a csípős olasz köznyelv csak „lo sventramento di Roma”, „Róma kibelezése” néven emlegeti. Az új utca szüntette meg a reformkori Pest alábbi térképrészletén „gold Adler” néven szereplő Arany Sast is, amely 1893-ig működött a Hatvani és Újvilág utca (a térképen Neue-Welt-Gasse) sarkán: az utóbbi az egykor itt állt és a Sassal együtt lebontott orvosi egyetem nagy professzoráról, „a magyar anyák megmentőjéről” kapta a mai Semmelweis utca nevet. A fogadó helyén épült az Országos Kaszinó, később a Szovjet Kultúra, ma pedig a Magyarok Háza. Sajnos a bontás előtti állapotról még a Budapest Gyűjteményben sem sikerült képet találnom. Akinek van, írjon!


Pest belvárosának utcahálózata a 19. században és ma. A Kossuth Lajos utca - Szabad sajtó út kiépítése eltörölte a történelmi belváros központját, amelyről itt látható néhány fotó.

A közvetlenül a Hatvani kapu után nyíló fogadó főként a Pestre látogató megyei urak és a szemközti Vármegyeháza tisztviselőinek kedvence volt, egy kis magyar sziget Pest ekkor még túlnyomórészt német belvárosában. Itt kezdte pályafutását pikolófiúként a komolysága miatt a vendégek által csak „Napóleonnak” becézett dinasztiaalapító Gundel János, aki épp Mikszáth, a „nagy palóc” kedvéért alkotta meg a palóclevest; és itt találta fel a székelykáposztát Székely József költő, újságíró és Pest megyei levéltáros, akinek barátja, Petőfi adta a „Sekszpír Jóska” nevet. És persze Petőfiék is innen hozatták az ebédet Dohány utcai lakásukra. Még Krúdy is azt írja a Szalonok hősében:

Mehetett volna ebédelni Ábrándy az akkor még fénykorát élő, Újvilág utcai Arany Sas fogadóba, de az itteni ebédeléseknek sohase tudja előre az ember a végét, különösen olyankor nem, amikor a Pest megyei urak vásárba vagy megyei gyűlésre érkeztek a Sasba.

Az Arany Sas számos jeles asztaltársaságnak adott otthont. Ezek közül is kiemelkedett az 1870-es években alapított Sasoké, amelyet Magyar Elek, az Ínyesmester a Pesti históriákban csak úgy emleget, mint „a pesti asztaltársaságok akadémiáját”. Tagjai főként ellenzékiek voltak, s ide tartoztak a még élő márciusi ifjak is, többek között Királyi Pál, a Jelenkor főszerkesztője. Két polgármester is közöttük volt, Ráth Károly, a társaság alapítója, és Kamermayer Károly, a nagy építő, aki 1896-ban a Sas lebontásával együtt köszönt le hivatalából. Így aztán nem csoda, hogy a Sasoknak nagy befolyásuk volt a város ügyeire, amit Mikszáth ki is emel a tárca folytatásában.

Az arany és egyéb sasok tehát kipipálva. No de hogy kerül ide a „Lucus a non lucendo” kifejezés?

Ez a fordulat a korabeli élet újabb rétegével, a gimnáziumi latin klasszikusoktól felcsipegetett, s a társalgásban mintegy rövidítésként használatos adagiumokkal gazdagítja a mikszáthi szöveg szövetét. Szó szerint annyit tesz: „erdő a nem világolásról”. Világossá ez azonban csak akkor válik, ha tudjuk, hogy a mondást Quintilianustól eredeztették. Ő gúnyolta ki a maga korának nyakatekert etimológiáit olyanformán, hogy ezek még az erdőt [lucus] is a luceo, világít szóra vezetik vissza, azzal a megokolással, hogy az erdő nem világos.

Quintilianus azonban nem egészen így fogalmaz. Az Institutio Oratoria 1.6.34. fejezetében olvasható szemrehányás szó szerint így hangzik:

etiamne a contrariis aliqua sinemus trahi, ut „lucus” quia umbra opacus parum luceat, et „ludus” quia sit longissime a lusu, et „Ditis” quia minime dives?

s olykor még a dolog ellentettjéből is megengedjük az eredeztetést: hogy például az erdő neve [lucus] onnan származik, hogy sűrű lombja miatt nem világos [luceat], hogy az iskolát [ludus] azért hívják így, mert nincs benne játék [lusus], s hogy Pluto [az alvilág istene] neve azért Dis, mert egyáltalán nem gazdag [dives].

A kifejezés ebben a formában – mint e blog névrokona, az etimológiákat vizsgáló Laudator Temporis Acti rámutat – csak a 4. századi Serviusnál, Vergilius nagy tekintélyű kommentátoránál fordul elő, akinek munkája a középkortól kezdve alapvető tankönyvnek számított. Servius az Aeneis 1.22. verse kapcsán a párkák nevének eredetét elemezve mondja:

et dictae sunt parcae kata antiphrasin, quod nulli parcant, sicut lucus a non lucendo, bellum a nulla re bella.

és a párkákat kata antiphrasin [ellentétes értelemben] nevezzük így, minthogy senkinek nem könyörülnek [parco], ahogy az erdőt [lucus] a nem világolásból [luceo], a háborút [bellum] pedig azért, mert egyáltalán nem szép [bellus].

Servius tekintélye erősebbnek bizonyult Quintilianus gúnyolódásánál. Mint Henri de Lubac kifejti a középkori bibliaértelmezésről írott monumentális Exégèse médiévale: les quatre sens de l'Écriture c. munkájában, a kata antiphrasin mint etimológiai elv aetymologia ex contrariis néven a jelentésfejtés bevett módszerévé vált, megelőlegezve ezzel a modern pszichoanalízist, ahol egy szimbólum szintén utalhat önmaga ellentétére. A 12. századi Alanus ab Insulis például azt írja a De planctu naturae című munkájában (PL 210.459d):

Lucifer… qui cum totus sit tenebrosus, tamen per antiphrasin dictus est Lucifer, sicut lucus a non lucendo quia minime lucet.

Lucifert, aki teljességgel sötét, az ellentét elvén nevezzük fényhozónak [lucifer], akárcsak az erdőt a nem világolásról, minthogy egyáltalán nincs benne világos.

Ebben az értelemben használja a hosszú utat bejárt latin fordulatot Mikszáth is a fenti párbeszédben annak hallatán, hogy Királyi Pált, az egykori honvédtisztet, ellenzéki főszerkesztőt és a Nemzeti Párt elnökét sasnak nevezik. Lucus a non lucendo? S ezzel az állatkerti sasok, az Arany Sas fogadó és a Sasok asztaltársasága után a szó negyedik, kimondatlan, de mindenki számára világos jelentésére utal: a Doppeladlerre, azaz a kétfejű sasra.

„Magyarisches Golgotha”. A Musketen karikatúrája

7 megjegyzés:

Petrus Augustinus írta...

Gratulálok az együttműködéshez! Az LTA remek blog, régóta nézem, bár az összesen négy évre rúgó latin tanulás után felhalmozódott tudásom már kicsit megkopott, most, h elkezdtem a jogi kart, talán frissülni fog egy keveset. Így tovább, és itt se álljon a munka (most, h a KTK is visszatért az egy nap - egy bejegyzés rendszerhez)! :)

Studiolum írta...

Nagyon köszönjük, és mi is reméljük, hogy gyümölcsöző lesz. A Wang folyó hozamát persze az alkalmi vízkiemelés nem viseli meg, folyik tovább a maga medrében. No meg a maga ritmusában is, merthogy a KTK már-már sztanahovista vállalását, bármilyen lenyűgözve szemléljük is, képtelenek lennénk követni.

G.d.Magister írta...

Mi is az a KTK?

Studiolum írta...

A Teakraták.

csíki sándor írta...

Remek írás!

Studiolum írta...

…amely a Food & Wine támogatásával készült!

Köszönjük az értékes adalékot!

Kálmán Dániel írta...

Egy hasonló Tóth Bélától, a törökországi magyar emigráció kapcsán:

"Társaságunkban volt egy ember, aki megvetette az egész társaságot.

A Csapkin Jóska.

Isten a lelkem, máig sem tudom, ki volt. És azt sem tudom, hogy hívták becsületes nevén. Csapkin török szó; azt teszi: gazember, meg azt is, hogy olyan legény, akinek a fehérnép körül szerencséje van. A Jóskára e második értelmében ragasztották a csúfoló Csapkin-nevet. Keserves gúnyolás! Canis a non canendo. Uram Jézus, mi köze lehet ennek a hetvenesztendős, törődött vén embernek az asszonyokhoz; és mi köze lehetett világéletében, mikor most is élhetetlen, együgyű gyermek!" (Aki sosem kapott levelet)

Volt valahol egy másik is őtőle, de azt most nem találom, rákeresve sem...