Zaraza


Bucureştiul interbelic este locul unde s-a întâmplat totul, a két háború közötti Bukarest az a hely, ahol minden megtörtént, hirdeti Ioana Pârvulescu szállóigévé vált sora az utóbbi évek Bukarest-reneszánszának programadó Întoarcere în Bucureştiul interbelic, „Visszatérés a háború előtti Bukarestbe” (2002) esszékötetében.

A két háború közötti Bukarest micul Paris volt, kis Párizs, egy hirtelen kikerekedett és korlátlan lehetőségekkel kecsegtető ország fővárosa, francia neveltetésű elittel és francia mintára épült palotákkal, tiszta utcákkal és villamosokkal, kávéházakkal és mulatókkal, ahol a legnagyobb csillagok, Jean Moscopol, Cristian Vasile, Titi Botez, Dorel Livianu, Maria Tanase, Zavaidoc, Petre Alexandru énekelték a korabeli Közép-Európa legdivatosabb és legjellemzőbb műfaját, a kor kétségbeesett élnivágyását és tragikumát egyszerre kifejező tangót.

Az Oteleseanu-ház, egykori fényűző bálok és fogadások színtere. Kávéháza a bukaresti bohémélet központja volt. Helyén ma a posta székháza áll.

A háború után mindennek vége szakadt. Ahogy Budapestet a kávéházaktól, úgy tisztította meg az új rendszer Bukarestet is a mulatóktól. Jean Moscopol portás lett New Yorkban, Cristian Vasile nyomorban halt meg Brăilában. Bukarest elszegényedett és lepusztult, s mai lakói már hitetlenkedve nézik a régi fényképeket. Aztán Ceauşescu megalomániás építkezései a régi város nagy részét is örökre eltörölték. A pusztítás mértékét jól érzékelteti Dumneazu legfrissebb bejegyzése. A nyolcvanas években Bukarestben járva döbbenten szemléltük az elpusztított várost, s helyi barátunk melankolikusan sorolta, melyik helyen mi állt azelőtt. A nagy tangóénekesek többsége még élt a 80-as évek elején, de a Buena Vista Social Clubbal ellentétben senki nem fedezte fel őket. Csak bakelitlemezek maradtak utánuk, meg néhány idős ember, aki még emlékezett dalaikra.

A Regal mozi, a Café Corso és a Columbia Records palotáját Leonida Negrescu építette 1900-ban. A Calea Victoriei szélesítésekor bontották le.

Ebből a két forrásból merített Oana Cătălina Chiţu berlini román énekesnő, aki tavaly megjelent Bucharest Tango lemezével hatvan év után elsőként elevenítette fel ezt az elfelejtett világot. Az apjától hallott dalokat a bukaresti rokonok régi 78-as lemezeivel kiegészítve, román és német zenészekkel együtt 2007-ben hozta létre a „Bukarester Tango” állandó műsorát. Lemezükön a két háború közötti Bukarest legnépszerűbb tangóit és sanzonjait gyűjtötték össze. Mindjárt a második minden idők leghíresebb román dala: a Zaraza.


Când apari seniorita în parc pe-nserat
Curg în juru-ţi petale de crin
Ai în ochi patimi dulci şi luciri de păcat
Şi ai trupul de şarpe felin

Gura ta e-un poem de nebune dorinţi
Sânii tăi un tezaur sublim
Eşti un demon din vis care tulburi şi minţi
Dar ai zâmbetul de heruvim

Vreau să-mi spui frumoasă Zaraza
Cine te-a iubit
Câţi au plâns nebuni pentru tine
Şi câţi au murit
Vreau să-mi dai gura-ţi dulce Zaraza
Să mă-mbete mereu
De a ta sărutare Zaraza
vreau sa mor şi eu.
Amikor alkonyatkor megjelensz a parkban,
señorita, liliomszirmok hullanak körülötted
szemedben édes vágy és bűnös fények égnek
és hajlékony kígyóé a tested.

Szájad vad vágyakról szóló költemény,
kebled mindent felülmúló kincs.
Felkavaró és hazug álmok démona vagy
de mosolyod a keruboké.

Mondd meg nekem, gyönyörű Zaraza:
kik szerettek már téged?
Hányan sírtak őrült módon
és hányan haltak meg érted?
Add édes ajkad, Zaraza,
részegíts meg szüntelen!
A te csókodtól, Zaraza
akarok meghalni én is.


A Zaraza volt Cristian Vasile, „az utolsó trubadúr” leghíresebb dala, és Vasile a dal leghíresebb előadója: kettejük neve szorosan összeforrt a bukaresti arany idők emlékezetében, annyira, hogy Stelian Tănase író egyenesen „a Zaraza Bukarestjének” nevezi az 1945 előtti várost.


Cristian Vasile: Zaraza

A dal mítoszt teremtett. Mircea Cărtărescu, a Bukarest-reneszánsz apokrif krónikása 2004-es De ce iubim femeile (Miért szeretjük a nőket) novelláskötetében, az 1990 utáni Románia legsikeresebb könyvében tette közzé először Cristian Vasile és szerelme, Zaraza, a gyönyörű cigánylány történetét. A 40-es évek elején a „Vulpea Roşie”, a Vörös Róka mulató táncosnőjének kegyeiért versengő két nagy énekes, Vasile és Zavaidoc közül az előbbi győzött, ám a másik bosszút állt. Zaraza meghalt, és Vasile eltűnt Bukarest színpadáról. Csak a dalt dalolták tovább

„az egész városban: Zaraza a bukarestiek Lili Marlene-jévé lett. Ezt énekelték a sörözőkben, a légópincékben és a lövészárkokban. Az elbűvölő cigánylány éppolyan ismertté vált, mint híres szerelme.”

Noha a megható história – mint szerzője lábjegyzetben bevallja – a képzelet szüleménye, a nagyközönség mohón fogadta, s ma már igaz történetként terjed a neten. Hangoskönyv is készült belőle, sőt 2008-ban még hollywoodi ihletésű film is, amelynek egyik legemlékezetesebb jelenetében éppen Vasile adja elő a Zarazát a Vörös Róka közönségének.


A szép cigánylány neve ugyan román fülnek szokatlanul hangzik, de Cărtărescu erre is ad magyarázatot, amelyet recenziója úgyszólván filológiai alapossággal fejleszt tovább: „A Zaraza, vagy pontosabban Zarada hagyományos cigány név, amelynek eredeti spanyol jelentése »gyönyörű« avagy »ragyogó«.”

Ilyen szó ugyan a spanyolban nem létezik, de a spanyol eredetre tett utalás mégis árulkodó. A legrománabb tangó ugyanis egy argentin tangó változtatás nélküli átvétele. Az eredeti dalt Benjamín Tagle Lara (1892-1932) írta ugyancsak Zaraza címmel, s ez 1929-ben elnyerte a Max Glücksmann által szervezett tekintélyes montevideói Concurso del Disco Nacional második díját. Még ugyanebben az évben három nagy énekes is lemezre vette: José Razzano, Ignacio Corsini és Charlo a Canaro Francisco zenekarral. S az eredeti dalban a Zaraza nem egy szép cigánylány neve, hanem egy másik fekete szemű, mély és melankolikus pillantású vonzó lényé. Egy ököré.


Blanca huella que, todos los dias,
clavado en el yugo, me ves picanear;
compañera del largo camino
las horas enteras te veo blanquear.
Mientras que, bajo el peso del trigo,
los ejes cansados los siento quejar,
yo, anudando mi pena a esa queja,
con cantos y silbos te sé acompañar.

¡A la huella, huella, zaraza,
huella, huella, guay!
Volverá la ingrata a su casa
andará por ahí…
Que si yo la viera, zaraza,
la hablaré, velay…
¡A la huella, huella, zaraza,
huella, huella, guay!

Buey zaraza, tus ojos tristones
mirando la huella parecen buscar
el milagro de aquellos pasitos
que al irse la ingrata no supo dejar.
Compañero que, unido conmigo
a un mismo destino, tenemos que andar,
seguiremos rastreando la huella,
la misma que siempre la vemos blanquear.
Fehér út, amely nap mint nap látsz engem
a járom mellett az ökröt ösztökélni:
hű kísérőm a hosszú gyaloglásban,
órákon át nézem fehérségedet.
S míg látom a gabona súlya alatt
megfáradt, panaszos szemeket,
én a magam bánatával csatlakozom hozzá
s énekkel és füttyel kísérlek téged.

Tovább, tovább, zaraza,
tovább, tovább, hő!
Hazatér-e vajon a hálátlan asszony
vagy valahol messze jár…
Ha meglátom őt, zaraza,
beszélek vele, ne félj…
Tovább, tovább, zaraza,
tovább, tovább, hő!

Zaraza ökör, szomorú szemeid
az utat figyelve mintha a csodás
apró nyomokat keresnék, amelyeket
a hálátlan nem hagyott maga után.
Társam, akivel, hozzám kötve,
egyazon sorsban osztozunk: menjünk,
kövessük az út nyomát, mindig
ugyanazt, amely előttünk fehérlik.

A dalt a legnagyobb tangóénekes, Carlos Gardel, a korábban már említett „kreol rigó” tette népszerűvé Párizsban. Glücksmann őt is megpróbálta felvételre rábeszélni, de Gardel elhárította a megtiszteltetést, mert tisztességtelennek tartotta volna versengeni Razzano felvételével. Helyette a dal El carretero, „A kocsis” című korábbi változatát vette fel. Csak tizenegy év múlva készítette el Rodolfo Biagi a Zarazának azt az energikus felvételét, amely valószínűleg Bukarestbe is eljutott.


Rodolfo Biagi: Zaraza (1940). A Campo Afuera y su Orquesta Típica 1939-1942 lemezről.

Mások szerint a dalt a magyar Korda Sándor (Sir Alexander Korda) Rive gauche (1931) filmje tette ismertté Európában, amelyben a Carlos Gardellel együtt Párizsban fellépő Sofía Bozán énekel. Ez inspirálta a tangó lengyel változatát is, amelyet Wiera Gran és Albert Harris adtak elő Gdy gitara gra piosenkę, „Amikor a gitár szól” (1939) címmel. A címváltoztatást az indokolta, hogy lengyelül a zaraza – „járványt” jelent.


Akár így, akár úgy, Bukarestben a dal Cristian Vasile előadásában és Nicolae Kiriţescu szövegével vált népszerűvé, amely megtartotta és új jelentéssel látta el a spanyol refrén zaraza! hívószavát.

Hogy ez a szó mit jelent az eredeti spanyol szövegben, amely látszólag az ökör neveként használja, ám kisbetűvel írja, azt nem is olyan könnyű kideríteni. A szótár szerint kartonszövetet, de annak itt sok értelme nincs. A Wang folyó argentin társszerzője, Julia szerint a mai argentin köznyelv „fecsegés” értelemben használja (olykor sarasának is írva). Anyja viszont még arra is emlékszik, hogy a szó egyfajta színű ökröt is jelentett, és ökörnévként is használták, mint Gardel az idézett El carreteróban.

Végül Julia bukkant rá Malena tangóblogjára, amelynek montreali argentin szerzője ugyanezzel a problémával szembesült a Zaraza kapcsán, s hosszú utánajárás nyomán Isidra Solari Un lenguaje de púrpuras y zarazas, „A púrpurák és zarazák nyelve” című írásában talált rá a megoldásra. Eszerint a zarazák a falvakban egy-egy vándorzenész érkezésekor szervezett alkalmi mulatságokat jelentették, amelyek ünnepi díszlete egyetlen sebtében kifeszített szövet – zaraza – volt. A vággyal és ünnepi hangulattal teli szó az ökröket énekelve hajtó fuvarosok refrénjévé és ökörhajtó kiáltásává, végül az ökrök nevévé vált.

Kitekintés a Kretzulescu-fogadóból. Azóta a fogadót is, a házakat is lebontották.

A kalandos história ellenére mégsem a Zaraza a kedvencem Oana Cătălina Chiţu lemezéről, hanem Titi Botez egykori nagy sikerű románca, a Sub balcon eu ţi-am cântat o serenadă, „Szerenádot adtam erkélyed alatt”.


Titi Botez: Sub balcon eu ţi-am cântat o serenadă, eredeti felvétel.

Dallama, főleg refrénje, azt sugallja, hogy ez is külföldi eredetire megy vissza, de hogy mire, abban egyelőre még argentin forrásaink is tanácstalanok. A nyomozás folyamatban. Amint eredmény van, újra jelentkezünk.


Az Athénée-palota. A régi Bukarest képeinek forrása Tudor Octavian: Bucureştiul interbelic: Calea Victoriei, Bukarest, 2009.

15 megjegyzés:

G.d.Magister írta...

Nagyon érdekes volt, a zaraza szó eredete igazi filoszcsemege! Amikor azért kiderült, hogy a zaraza egy ökör, hát azon derültem... (ki ne ismerné az egyáltalán nem pc vicceket a román pásztorokról...:)).

De amit Bukarestről írtál, az is érdekes.

Studiolum írta...

Tényleg érdekes végigkövetni ezeket a rég kiszáradtnak vélt patakmedreket, sosem hitt felfedezésekre jut az ember.

A régi Bukarest újrafelfedezése igazán szép történet, nagy irodalmat produkál mostanában nyomtatásban és a neten is, érdemes figyelni rá.

anna írta...

a szerenádos csakugyan nagyon szép. bukarest egyébként a szívem csücske, életem első külföldi (és repülő-)útja oda vitt. úgy 1968 tájt...a vendéglőkben kizárólag belsőség volt az étlapon. a sertésmájat én csak ficak de vacaknak hívtam.

Studiolum írta...

Sajnálom, hogy azt a Bukarestet én már nem láthattam… Nem tudom, ott a hegyen túl hogy volt ez, de Erdélyben a májat igen hitvány ételnek tartották, pedig a húshiányos 80-as évek fényében utólag igen felértékelődött. Van is ez a vicc, hogy a székely fiúcska bemegy a henteshez: „Kérek fél kiló májat a macskának, de csak frisset, mert édesapám azt szereti!”

Petrus Augustinus írta...

Remek bejegyzés, akárcsak a többi utazós-nosztalgiázós-zenés! Hihetetlen, mintha ez a blog egy világutazó kifogyhatatlan tudástára lenne - és bár csak nem rég fedeztem fel a Tea-körösök révén - nagyon szeretek ide be-be nézni.

Azon csodálkozom, h Ön kedves Studiolum hány nyelven beszélt és mennyi helyen járt már? Vagy többen jegyzik ezt a blogot? Mert én imádok utazni, de azon mennyiségű-minőségű utazás feldolgozása melyet Ön itt leírt rengeteg időmbe és meditációmba kerül!

Csak így tovább, ez egy remek blog!

Studiolum írta...

Tíz éves korom körül nálam jóval idősebb bátyáim – ők a tízes skála elejére estek, én meg öcsémmel a végére – komolyan kezdtek foglalkozni azzal, mi leszek, ha nagy leszek. Megkérdezték, mit szeretnék a leginkább csinálni. Utazni, mondtam. Akkor nyelveket kell tanulnod. Melyiket? kérdeztem. Angolt, németet, olaszt, franciát… kezdték összeszedegetni. Én pedig hittem nekik, hogy ez lehetséges, és sorra megtanultam mindet. Most jóval tízen felül beszélek és használok mindennapi munkám során, s még egyszer ennyin olvasok. És azóta valóban egyfolytában utazom. Hol ténylegesen, munka céljából és turistaként, hol karosszékből, újabb utakra készülve, vagy olyan helyekről olvasva, ahová nem hiszem, hogy eljutok. Ezekről az utazásokról szól ez a blog, amelyet főleg magam írok, de néha-néha ír bele – olyankor saját nevén jegyezve a posztot – argentin barátnőm, Julia, mallorcai barátom és munkatársam, „Wang Wei”, és Dániában élő öcsém, „A Két Sheng Szerelmese” is, akinek előtörténete hasonló az enyémhez.

Nagyon köszönöm, és nézzen vissza máskor is, lesz még utazás bőven. Mint russzofilnek elárulom, hogy tervezek egy „Ismerd meg a Szovjetuniót”-fonalat is, orosz utazós blogokból szemezgetve olyan helyekről, ahová nem könnyű eljutni, de minek is, mikor ők már sokkal jobban megírták.

Unknown írta...

Nahát, nemhiába mondom én, hogy itt a posztok után mindig kötelező elolvasni a hozzászólásokat is. Lám, most is miket tudtam meg a blog kulisszatitkairól.

Petrus Augustinus írta...

Óóó! I've been blown away, hogy én mennyire imádok nyelveket tanulni! A kezdetem olyan is volt, mint az Öné, kedves házigazda - 3 évesen a német, 10 évesen a francia, 14 évesen az angol (ez tart ma is), 21 évesen az orosz (ez is), 22 évesen pedig a norvég nyelvet kezdtem el tanulni, rövidebb-hosszabb ideig, de tízen fölül?! Hát az hatalmas teljesítmény. Én már csak arra vágyom, h a német-francia-orosz hármast úgy használjam mint az angolt, és akkor egy nyelvügyileg boldog ember leszek...

Az utazás szintén hatalmas szerelmem, a Facebook szerint a Föld 13%-át jártam be..ez persze kicsit sántít. A következő cél egy jövő nyári kéthónapos moszkvai orosz tanfolyam után a klasszikus transzszibériai vasút, majd Vlagyivosztokból egy komp vagy Fusikibe (Japán) vagy Szokcsóba (Korea), onnan meg valami repülő a Kárpát-medence felé... Hát távoli tervek, de ki tudja, hátha megvalósíthatók. Ám ez az Isztanbul-Teherán is úgy megfogott, h az hihetetlen....

Azt honnan tudja, h russzofil vagyok? Elárultam magam valamivel? :)

Studiolum írta...

El bizony.

Fantasztikus útiterv, föltétlenül kellene majd róla részletes képes blogot írni (már a nyelvtanfolyammal, sőt az arra – meg az útra – való készüléssel elkezdve!). Az Isztanbul-Teherán meg másoknak is ötletet adott már, és senki nem csalódott benne. Sőt annak is megvan a lehetősége, hogy Teheránból Mashad felé lépjen be az ember Közép-Ázsiába és alulról csatlakozzon a transzszibériai vasúthoz, de ezt leginkább Teheránban lehet elintézni. Ha kell, majd szívesen szolgálok részletekkel.

A nyelvekkel pedig előre! Az élet hosszú, és minden egyes megtanult nyelvvel könnyebb lesz a következő…

@ zsoltko: Jó blognál (amilyenné ez is szeretne majd válni egyszer) a hozzászólások még érdekesebbek a bejegyzésnél, hiszen a bejegyzésben csak egy okos ember osztja az észt, a hozzászólásokban meg sok :) Példaképként a Languagehat lebeg a szemem előtt (ahol egyébként nagy megilletődéssel vettem észre, hogy az utóbbi hetekben kétszer is idézték és sok oldalról végigkommentálták a Wang folyót, itt meg itt, úgy, ahogy magán a Wang folyón szeretném majd valamikor…

Unknown írta...

Egy kérdés és egy kérés: elhelyezhetem e a blogomban a posztok linkjeit? Ha igen, egy kis technikai útmutatót is kérnék.

Studiolum írta...

Persze. És bármiben segíthetek, szívesen.

G.d.Magister írta...

Két dolog:

egyrészt meg vagyok fertőzve: egész nap a zarazát és a szerenádot fütyörésztem, és Oana után kutattam a youtube-on, akinek a hangjába belézúgtam egy kissé... :)

Másrészt a nejem rámutatott, hogy a Supravietuitorul c. film alapsztorija kísértetiesen emlékeztet a Szomorú vasárnap c. filmre, amit én viszont nem ismerek. Mit szóltok ehhez?

Studiolum írta...

Az Oana iránti szenvedélyt nem csodálom, magam is ezeket dúdolgatom, mióta a poszt megírásához x változatban x-szer meghallgattam őket.

A két film alapszerkezete tényleg hasonló: egy nőért versengő két férfi, az egyikük a hozzá írt híres dallal nyeri el a szívét, a háború előtti bohémvilág hangulata és a háború előtti évek fenyegetettsége… Nicolaescu nyilvánvalóan könnyű kézzel szedte össze az ütős motívumokat mindenünnen, ahol egyszer már beváltak, a filmektől az irodalmon át a dalokig.

A „szomorú vasárnap” motívum két kiemelkedő korabeli daláról, a lengyel (majd orosz) Utolsó vasárnapról és Seress Rezső Szomorú vasárnapjáról nemrég írt jó posztot a görög Jason blogtárs. Engedelmével, és persze jó pár példával kibővítve hamarosan én is írok ezekről, meg arról a „szomorú vasárnap”-ról, amelyről ő különös módon, görög létére, nem írt: Vasilis Tsitsanis Felhős vasárnap című korabeli rebetikójáról.

Petrus Augustinus írta...

Hopp, hát igen, valóban elárultam magam.

Az úttal kapcsolatosan annyit, h eddig meglehetősen embrió állapotban van, nem tudjuk mi lesz belőle, de nagyon lelkesek vagyunk! Az elsődleges feltétele, h a moszkvai nyelvtanfolyamot valamilyen ösztöndíjjal tudjam letámadni, h annál több pénzt tehessek félre az útra. Emiatt vizslatom a Puskin intézet meg az ösztöndíj bizottság honlapját, de egyelőre kevés sikerrel.

Hát meglátjuk mi lesz, mindenesetre megtisztelő az érdeklődés!

anna írta...

off, de nem egészen: az imént a híradóban láttam, hogy megverték a legismertebb kubai blogger férjét, és eszembe jutott, hogy én ezt a címet (generáción y) már láttam valahol. és csakugyan. itt jobbra.