A sós kenyér

Utcai kenyérárus New York olasz negyedében. Fotokróm, 1902. Detroit Publishing Company, 1880-1920Utcai kenyérárus New York olasz negyedében. Fotokróm, 1902. Detroit Publishing Company

Dantét 1301 novemberében száműzték Firenzéből, miután az ellenpárt összeesküvés révén megszerezte a város fölött a hatalmat.

Hogy Dante melyik párthoz tartozott, s melyik volt ennek az ellenpártja, az még az olasz szakon is beugratós kérdés. Az az alapvető tényező, amely a 13. századi Itália politikai erőterét meghatározta, a pápaság és a császárság küzdelme volt, s e törésvonal mentén hasadt szét ez az erőtér a császárpárti ghibellinek és a pápapárti guelfek két pártjára. De hogy mit is jelent guelfnek lenni és mit ghibellinnek 1301-ben, harminchárom évvel azután, hogy az utolsó Hohenstauf-császárivadékot kivégezték Nápoly piacán, az éppannyira ellentmondásos és városonként más-más volt, mint a jobb- és baloldal jelentése az egyes kelet-európai országokban húsz évvel a hidegháború vége után. Dante a guelf párt úgynevezett „fehér” szárnyához tartozott, amely Firenze függetlensége mellett állt ki, miközben ellenfeleik, a pápasággal szorosabb együttműködést kívánó „fekete” guelfek a ghibellin Siena csapatainak segítségével foglalták el tőlük a várost, valahogy úgy, ahogy Szulejmán beszivárgó katonái 1541-ben Budát. Az azonnal száműzött fehér guelfek viszont azokkal a firenzei ghibellinekkel szövetkezve harcoltak még évekig a város visszaszerzéséért, akiket 1289-ben a feketékkel közösen győztek le a campaldinói csatában és ítéltek életfogytiglani száműzetésre. A fehér guelf Dante, aki – személyes okokból – nagyon hamar összeveszett száműzött-társaival, élete hátralévő húsz évét nagyrészt ghibellin udvarokban töltötte, s a császárság itáliai egyeduralmának leghatásosabb szószólója volt, miközben Bolognában a fekete guelf Cino da Pistoia szerzett neki előadói állást az egyetemen. S ha a szálak nem lennének még elég kuszák: a fekete párt vezére, Corso Donati Dante sógora volt (ezért maradhatott Dante felesége Firenzében), aki egy évvel az után rendelte el a fehérek száműzetését, hogy Dante – 1300 nyarán, amikor fél évig Firenze priorja volt – saját kezűleg írta alá legjobb barátja, Guido Cavalcanti száműzetési okiratát. Cavalcanti ugyan fehér guelf volt, akárcsak Dante, de ő megint másik törésvonal túloldalára esett: nemes volt, akiket a fekete és fehér guelf polgárok hosszú belviszály után együttesen fosztottak meg polgárjoguktól.

Minden embernek megvan a maga traumája, amit aztán egy életen át hurcol magával. Dantének ez a száműzetés volt az, amit haláláig nem tudott feldolgozni. Erre tér vissza újra meg újra írásaiban, ennek okozóit sújtja a legborzasztóbb büntetésekkel a Pokol-ban – legfőbb értelmi szerzőjét, VIII. Bonifác pápát egyszerre többel is, mintha azt próbálgatná, hol fáj neki a legjobban –, s miközben az Isteni színjáték-ban 1300 nagyhetén a Pokoltól eljut a Paradicsomig, erről jövendöl neki a legtöbb szereplő. A legnyilvánvalóbb formában a Paradicsom 17. énekében mondja ki őse, Cacciaguida:

Tu proverai sì come sa di sale
lo pane altrui, e come è duro calle
lo scendere e’l salir per l’altrui scale.

Majd megtudod, mily sós kenyér a másé,
s föl- és lemenni, milyen kínos ösvény,
keserves lépcső az idegen házé.

Ezt a „sós kenyeret” úgy szokás értelmezni mint a „száműzetés keserű kenyerét”, azt, amelyet a népdalokban „könnyével sóz” a bujdosó. Ahogy például Sayers érti a Színjáték angol fordításában:

Thou shalt by sharp experience be aware
how salt the bread of strangers is, how hard
the up and down of someone else’s stair.

Így értelmezi a Színjáték legtekintélyesebb reneszánsz kommentátora, Cristoforo Landino is, aki így fejti ki Cacciaguidának e sorait 1498-ban kiadott kommentárjában:

ma nondimeno tu nel tuo essilio sarai percosso dalla prima saetta, che trahe l’essilio: & questo è, che ti converrà lasciar le cose a te piu care, cioè, la patria, i parenti, gli amici, le case, le possessioni, & simili, & proverai, come sa di sale, cioè, quanto pare amaro.

mindazonáltal téged is elér az a legelső nyíl, amelyet a száműzetés jelent: azaz hogy el kell hagynod mindazt, ami számodra a legdrágább, hazádat, rokonaidat, barátaidat, házadat, birtokaidat és minden mást, s meglátod majd, mennyire sós, azaz milyen keserű dolog ez.

A Színjáték-nak ez a sora azonban egy másik értelmezési lehetőséget is kínál. A sì come sa di sale ma már archaikusnak számító sì come vagy összevonva siccome szerkezetét a régi toszkán irodalmi nyelvben még a mai che értelemben használták, a latin sicut mintájára. Ha így fordítjuk, az első két sor egyszerűen csak annyit tesz: Majd megtudod, hogy a más kenyere sós.

Mi a különbség? Az, hogy a firenzei kenyér nem sós. Már Dante korában sem volt az. A tengerparttal nem rendelkező középkori Firenze a nagy ellenféltől, Pisától vásárolta a sót – uzsoraáron. A só a városban akkora kincsnek számított, mint máshol a bors, s amikor használták, inkább a companaticumot, azaz a kenyér mellé evett „feltétet” ízesítették vele, míg a kenyérből kihagyták. A toszkán konyha egyik különlegessége ma is az, hogy a toszkán kenyérben nincs só, miközben a hagyományos füstölt húsok – kompenzálásként – sokkal sósabbak itt, mint másutt Itáliában. A sós kenyér tehát – mint ma is minden toszkán barátunk büszkén hangoztatja – per definitionem idegen kenyér.

Dante a Paradicsom-nak ezt az énekét majdnem húsz évvel száműzetése után írta Ravennában, ahol annyi vándorlás után végre saját házat kapott a város urától, Guido Novello da Polentától. Itt, írja Barbara Reynolds, akinek kiváló Dante-életrajzát éppen most fordítottuk magyarra,

újra együtt lehetett fiaival, leányával és talán feleségével is, ahol a kenyér bizonyosan ízletesebb volt, s a lépcsők ismerősebbek lábai alatt.

A lépcsők – arra a rövid időre, amennyit halála előtt, a Színjáték-ot éppen csak befejezve még eltölthetett Ravennában, ahol síremléke máig a templom melletti téren áll – talán igen. De a sós ravennai kenyér soha nem lehetett olyan ízletes számára, mint húsz évvel azelőtt quello bbòno, della hhasa.

5 megjegyzés:

mirtilla írta...

Nagyon megrendített ez az írás, és azt hiszem, most már jobban fogom érteni Dantét.

Azt szeretném megkérdezni, mit jelent az az utolsó olasz nyelvű mondat? Most tanulok olaszul, és a "quello"-t és a "della"-t értem, de a másik két szó olyan furcsa, hogy azt se tudom, hogy keressem a szótárban.

Studiolum írta...

Nagyon köszönöm, és örülök neki.

Az utolsó mondat „quello buono, della casa” („az a jó, házi”) lenne, toszkán tájszólásban. Erre a tájszólásra jellemző a szóeleji mássalhangzó-kettőzés egy magánhangzóra végződő szó után, és főleg a szóelei és intervokális „k” „h”-nek ejtése (pl. a Coca-Colát „hoha-holának” ejtik). Ez utóbbi nagyon tipikus, más tartományok olaszai is ezt utánozzák, ha a toszkánokat akarják gúnyolni.

Ja és a mondat mögé föltétlenül oda kell képzelni a toszkánt, amint átszellemült arccal, felemelt kezének csomóba összefogott öt ujját rázogatva, szinte eksztázisban sugározza a toszkán házi kenyér (spagetti, bor, olaj, articsóka stb.) mindenek fölött való jóságát.

Kinga írta...

Az angol forditasban pontosan melyik az a resz (mely szavak azok), amelyikrol azt gondolod, hogy a fordito a sos kenyer "sossagat" a bujdosok konnyevel magyarazza?

Studiolum írta...

Bocsánat, a kérdésből látom, hogy túl lazán fogalmaztam. Az „ahogy például” nem a megelőző mondat második felére, a bujdosókra, hanem az elsőre, a száműzetés kenyerére akart további példát hozni, ahogyan Babits is érti a magyarban, vagy Landino a saját kommentárjában.

Kinga írta...

Aha.

Kosz!