Bahcsiszaraji örökség

Tatár babárus a bahcsiszaraji piacon, 1920-as évek. Huszein Bodanyinszkij felvétele. A bahcsiszaraji tatár múzeum képeslap formájában árult archív fotóiból.

Amikor a krími tatár kánságot az 1768-1774-es orosz-török háború eredményeképpen Oroszországhoz csatolták, a félszigetet – a partvidéki városok görög és örmény lakossága mellett – túlnyomórészt tatárok lakták. Arányuk a következő két évszázadban fokozatosan csökkent. Az orosz-török, majd az 1853-56-os krími háború során nagy részük – egyesek szerint a tatárok fele – Törökországba menekült, s megkezdődött az orosz, illetve a törökök elől menekülő balkáni – bolgár, cincár, görög – lakosság betelepítése a Krímbe. A 19. század folyamán az orosz kormányzat és egyház egyaránt a félsziget görög és bizánci keresztény múltját hangsúlyozta és támogatta, s a déli partvidéken, Szevasztopoltól Jaltáig kiépülő pompás arisztokrata és cári üdülőhelyek sora is a Krím orosz jellegét erősítette.

A tatár kultúra öntudatra ébredése az 1880-as években kezdődött, elsősorban a bahcsiszaraji İsmail Bey Gaspıralinak (oroszosan Gaszprinszkij, 1851-1914) köszönhetően, aki egész életét a tatár oktatás és kultúra modernizálásának, s az oroszországi török népek közötti összefogásnak szentelte. Az általa alapított, rendkívül nagy hatású Terciman (Tolmács) folyóirat (1883-1918) a birodalom minden török népéhez eljutott, és mindenütt a helyi kultúra ösztönzőjévé vált. Ahogy Gaspıralinak a lap 202. (1915) számában megjelent nekrológja írta:

„Igen, a Terciman a mi nemzeti irodalmunk, a mi nemzeti oktatásunk, a mi modern történelmünk kincsesháza. Van-e saját könyvtárunk? Van-e saját múzeumunk? Van-e saját akadémiánk? A Terciman huszonhárom kötete minden, amink van. Ez a mi nagy nemzeti kincsünk.”

Jobbra: İsmail Bey Gaspırali. Balra: A Molla Naszreddin szatirikus lap karikatúrája: Gaspırali (kezében a Terciman-nal és a modern rendszerű tatár ábécéskönyvvel), szemben a haladás ellenfeleivel.

A nekrológban felsorolt intézmények megteremtése már a Gaspıralit követő nemzedék feladata lett. Ezek közül a tatár múzeum felállítását Huszein Bodanyinszkij (1877-1938) vállalta magára. Tatár tanító fiaként született, s maga is tatár tanítóiskolát végzett Szimferopolban, azaz Akmeszdzsitben. Ezután 1895-1905 között Moszkvában tanult, a Sztroganov báró által 1825-ben alapított patinás Iparművészeti Főiskolán, majd néhány évet Párizsban töltött, s 1911-16 között Péterváron lett jó nevű és keresett belsőépítész-dekorátor. 1916-ban tért vissza a Krímbe, ahol kinevezték a bahcsiszaraji káni palota igazgatójának. Itt alapította meg a ma is a káni palotában működő tatár múzeumot.

Bodanyinszkij és munkatársai a 20-as évek elején elsőként fogtak hozzá a krími tatár néprajzi és történeti anyag gyűjtéséhez, amelyet olyan erőfeszítéssel folytattak, mintha tudták volna, hogy nem sok idejük van hátra. Régészeti feltárások hosszú sorát végezték el a 16. században a tatárok által lakott barlangvárosokban és egykori temetőkben, s szisztematikusan fényképezték a hagyományos tatár településeket, mesterségeket, ünnepeket és viseleteket. Képeiken felismerjük a mai Bahcsiszaraj fő vonásait, de e képek nélkül ma már nem tudnánk elképzelni e városnak, a tatárok kulturális központjának egykori életét.

Bahcsiszaraj, 1920-as évek

Bodanyinszkijt 1934-ben mozdították el a múzeum éléről. A következő években moszkvai és tbiliszi dekorációs munkákból élt, itt is tartóztatták le. 1938. április 17-én Szimferopolban koholt vádakkal kivégezték. Sírjának helye ismeretlen, s máig nem rehabilitálták. 1944. május 18-án a teljes krími tatár lakosságot deportálták Üzbegisztánba, ahol az első két év alatt közel felük elpusztult. Helyükre orosz és ukrán lakosságot telepítettek. Tárgyi kultúrájukból annyi maradt meg, amennyit Bodanyinszkijnak és munkatársainak két évtized alatt sikerült összegyűjteni, s amennyit ezeken a képeken látunk.

Tímár, Bahcsiszaraj, 1920-as évek

Fonó nő, Bahcsiszaraj, 1920-as évek

Szövő nő, Bahcsiszaraj, 1920-as évek

Szövő nő, Bahcsiszaraj, 1920-as évek

Koloniál

Prágát járva ugyan nem mutatkoznak az Ajvaz-féle „másik város” jelei (ehhez öt nap kevés), a részletekben, hangulatokban azonban ott rejlik egy-egy darabka más városokból: főleg Bécs és Budapest. Még a modern épületekben is, mintha az összetartozás tudata titokban túlélte volna az 1918 előtti világ összeomlását, vagy egyenesen fittyet hányva az összeomlásra sok évtized múltán is hasonló hangulatú tereket, épületeket hozott volna létre, mint a budapesti Széna tér és a prágai Anděl. Annál meglepőbb volt, amikor ennek az egykori, sokat emlegetett egységnek egy kézzelfoghatóbb jelébe botlottam a Kisoldalon, az Újezd és a Petřinska sarkától nem messze:


Hogy pontosan mi állhatott korábban a mostani üzlet helyén, azt nem sikerült kiderítenem (talán olvasóink többet tudnak mondani róla). Minden bizonnyal egy egyszerű koloniál, élelmiszerbolt lehetett, ahogyan újdonsült prágai ismerősöm, Jakub rámutatott, bár én elsőre italmérésnek gondoltam. Mindenesetre szembetűnő a hasonlóság a korábban látott lwówi feliratokkal.

Detektor

Van egy kanárimadarunk. Klasszikus sárga, mint a rajzfilmben – még egy fekete kandúr is tartozik hozzá, szintén menekült, de az egy másik történet. A madarat Gábriel hozta haza tavaly ősszel egy fűtetlen raktárból az ipartelepről , ahol akkoriban dolgozott.

Elég rossz bőrben volt, ott gubbasztott a rúdján, aztán még a tollait is elkezdte hullatni. Mi megtettük, ami tőlünk tellett, és a madár lassan összeszedte magát. A tolla visszanőtt és kifényesedett, és ha kiengedtük a kalickából, már nem csak idétlenül ugrabugrált a földön, de rendesen repült a csillártól az ablakkilincsig és vissza lendületesen, sokszor, mint egy atléta, aki télen, fedett pályán elszántan edzi magát. De még nagyon sokáig nem énekelt.

Tavasszal kezdte, a párt kereső kerti madarakkal énekelt virradat előtt. Mert nyitott ablaknál alszunk, nem is tudtuk biztosan, őt halljuk-e, vagy a kintieket. Még később énekelt már napközben is, ha kint a többi madár rákezdte, és azt hitte, egyedül van – ha minket meglátott, eleinte dacosan elhallgatott. Lassan engedett fel, ahogy ez a tavasz is nagyon lassan jött itt Angliában, azt hittük már nem is lesz nyár, majd megfagytunk május végén is a metsző hideg szélben, ami nem akart alábbhagyni sehogyan. De a madár tudott valamit, mert napról napra vígabb lett.

A nagy áttörést a rádió hozta – elkezdett énekelni a zenéhez. Határozottan a XIX. sz.-i klasszikus zene volt a kedvence, bármi, ami túláradó érzelmeket hordozott – Strauss-keringők, operaáriák, indulók, de azért nem volt stílusban igazán válogatós, szerette a francia sanzonokat is, a lounge-t, a jazz-t is. A Drum’n Bass-t nem. Sára reggelenkénti trombitagyakorlásához csatlakozott – amiben nincs is semmi meglepő, szépen játszik már.

Még később észrevettük, hogy a zene fogalmi határait kiterjesztette. Elkezdett énekelni, ha a gyerekek nagyokat nevettek a filmen, amit épp néztek. Énekelt, ha a szomszéd iskolában ebédszünet volt és a nyitott ablakon behallatszott a gyerekek hancúrozása, vagy ha kisütött a nap egy kicsit. Aztán kiderült, hogy csapból folyó víz csobogása, sőt még a mosogatással járó csörömpölés-csilingelés is zene, mert énekelt ahhoz is.

Most már figyelünk. Kötelező, úgyhogy volt már nekünk eleve a konyhában füstjelzőnk, meg szénmonoxid-jelzőnk is, és most itt ez a madár, aki észreveszi, és szól, ha valami zene. Talán általánossá lehetne tenni ezt is.

Szimferopol nevei

Szimferopol neve, Συμφερόπολις görögül annyit tesz: a közös jó városa. A szépen hangzó ógörög nevet azonban csupán 1784-ben kapta, amikor a krími tatár kánságot Oroszországhoz csatolták; minden bizonnyal azért, mert a krími, avagy tauriszi – mivel ekkoriban a tatár nevektől irtóztak, s a görögöket kedvelték – kormányzóság központjának jelölték ki. Tatár lakói előtte Akmeszdzsitnek, Fehér Mecsetnek nevezték de ez sem az eredeti neve. Már a szkíták – akik a Fekete-tenger északi partvidékén termékeny szimbiózisban éltek a partmenti görögökkel – alapítottak itt egy várost, amelynek azonban néhány ma is álló falán kívül csupán görög nevét ismerjük: Neapolis. Megvolt neki a saját örmény és karaita zsidó neve is, sőt a nácik 1941-ben még hivatalos gót nevet is adtak neki: Gotenburg, noha a délebbre fekvő, Mangup központú krími gót királyság, amely a 4. századtól egészen az 1400-as évek végi török invázióig fennállott – nyelvét pedig, amelyet ugyanaz a Busbecq bécsi követ jegyzett fel a török udvarban, akinek a császárkoronát és más egzotikus növényeket is köszönhetjük, még a 18. században is beszélték – már nem terjedt ki idáig. A hivatalos elnevezés a névadó gót királyság ezer évéhez méltatlanul rövid ideig, csupán három évig volt használatban.

Ahogy a nevek, úgy a történelem rétegei is egymásra terülnek a városban. Az utcatáblákon ott van minden névváltozat, kinek-kinek a neki szimpatikus, még az sem világos, hogy melyik a régi és melyik az új. A Szimferopolt 1771-ben meghódító Dolgorukij tábornoknak emelt oszlop az Alekszander Nyevszkij székesegyház szomszédságában áll, amelynek klasszicista formáiról senki meg nem mondaná, hogy a közelmúltban épült újjá: az eredetit 1930-ban robbantották fel, helyén 2003-ig a Győzelem Tankja magasodott. A központi Lenin téren a névadó szobra még áll, de körben a sztálinbarokk kormányzati és kulturális épületek üresen pusztulnak, s mindjárt a szobor háta mögött kezdődik a város egykori ipari, ma nyomornegyede.


A Karaita utcán észak felé haladva tesztelem a nevek emlékeket őrző erejét. Mindjárt az első sarkon a munkásnegyedhez nem illő, archaikus ívek fogadnak, a hagyományos karaita zsinagóga – kenasza – jellegzetes portikuszának árkádívei (a karaitákról és kenaszáikról bőven lesz még szó). A portikuszt akkor falazhatták be, amikor 1891-96-ban felépítették mellette a megnövekedett közösség befogadására elegendő új kenaszát, a hagyományokkal szakítva „európai”, orientalizáló zsinagóga-stílusban.



„Jó napot!”, mondom a gesztikulálással előcsalogatott portásnak. „Régi zsinagógákat fényképezek, megengedné, hogy bemenjek lefényképezni ezt is?” „De hát ez nem zsinagóga!” hökken meg, s bizonyítékul a homlokzatra mutat, amelyen tényleg eggyel kevesebb a csillag ágainak száma.


A kenaszát 1930. március 5-én zárták be, s 1936-ban a Krím rádió majd tévé-rádió kapta meg stúdiónak. Máig is ők székelnek benne, rövid megszakítással, amikor 1941-44 között a német hadsereg istállónak használta. A karaita közösség azonban visszaköveteli, s annyit már elértek, hogy tavaly október 7-én, a Sátrak ünnepén 82 év után ismét istentiszteletet tarthattak a legfelső emeletén.


Kis próbát teszek. Körbejárom az egész épülettömböt, keresve, milyen szögből fotózható a legjobban, s az udvarokban sorra kérdezem, nem tudják-e, hol volt itt a régi zsinagóga. Senki sem tudja.


Az utca neve a sarok után Kaukázusra vált. Első pillantásra csak a tatár mecset tornya tűnik fel az üres saroktelek hátterében, de a saroktelken jobban körülnézve újabb elpusztított és újjáépítésre váró emléket találunk, amelyre az utcanév utal. Az egykori örmény templom helyén egy Jerevánból küldött hacskár és felirat jelzi a szándékot. S ezek szerint még örmények is vannak itt annyian, hogy ezt komolyan gondolhassák.

„Ezen a történelmi helyen fog újjászületni az Örmény Apostoli Egyháznak a Legszentebb Istenanya Elszenderülésének szentelt temploma.”

Kevéssel lejjebb nem túl jól sikerült modern harangtorony vonja magára a figyelmet. Felirata szerint Szent Lukács hitvalló, krími érsek (1877-1961) emlékére emelték. Az érsek nemesi családból származó sikeres klinikai orvos volt, s 1923-ban titokban szentelték pappá, majd püspökké, s ennek következtében egész életében sok üldöztetést szenvedett a hatóságok részéről. A tornyot annak az Angyali Üdvözlet-kápolnának a helyén emelték 2001-ben, ahol Lukács érsek haláláig imádkozott, s amelyet a 60-as években bontottak le.



A torony után jobbra forduló utcát eredetileg Tatár utcának nevezték, s csak az 1930-as években kapta meg V. Volodarszkij orosz forradalmár nevét, akinek amúgy szintén nem ez volt az eredeti neve, hanem Mojszej Markovics Goldstein. Itt építette Mengli Giraj kán, a krími kánság megszilárdítója 1508-ban azt a fehér mecsetet, amelynek Szimferopol első ismert nevét köszönhette. A mecsetet 1907-ben építették át határozott török stílusban, éppúgy a meghatározó külföldi vallási és kulturális központok stílusát követve, ahogy a zsinagóga esetében is tették. Két képeslapunk is van ezekből az évekből, ilyen volt – ilyen lett.


„A városban 1800 ház áll, közöttük két- és háromemeletesek is szép számmal, igen sok bolt, négy karavánszeráj, öt mecset…” (Evlia Cselebi, 1666)


A mecset metamorfózisa ezt követően is folytatódott. Az 1930-as években bezárták, majd a krími tatárság 1944-es deportálásával pusztulásnak indult. Szinte már csak romjai maradtak, mire az 1990-es években visszatelepülő tatárok gondjaikba vették. Ma ismét egykori pompájában áll – noha a szocializmus alatt beépített díszkertjét már nem kaphatta vissza –, s a krími mufti székhelyeként a krími tatárság vallási központjának számít.


Az egykori helyek emlékét nevek őrzik, s a közösségek kollektív emlékezete, amelyek a pusztítás után nagy erővel igyekszenek újjáalkotni ezeket a helyeket. Felcsillantva a reményt, hogy Szimferopol lehet még újra a közös jó városa.

Örömünnep

Kilencvenkilenc évvel ezelőtt ezen a napon Budapest népe örömünnepet ült. Az öröm okát ma már nem könnyű megértenünk: ezen a napon rendelte el a Monarchia az általános mozgósítást, miután két nappal korábban a szarajevói merénylet miatt hadat üzent Szerbiának.


„Budapest utcája még nem látott ennyi lelkesedő fiatalembert, mint ma délután. Tódult mindenki a főbb útvonalakra, mindenkiből megelégedés tört ki, kalapokat dobáltak a levegőbe, hölgyek éltették a háborút, gyerekek zászlót és lampionokat kerítettek, s ezekkel járták be a várost, ahol tomboló lelkesedés uralkodott. – Éljen a háború! Éljen a király! – kiáltotta a hatalmas tömeg, mely valahonnan zászlót szerzett s úgy tüntetett a háború mellett.” (Pesti Napló)

Az általános öröm új, nemzetközi képi műfajt teremtett, a boldogan a frontra induló katonák csoportképeit, akik többnyire vonatuk ablakából-ajtajából integetnek, s a vonatra úticélként az ellenséges ország fővárosának nevét pingálták, mintha csak rövid kirándulásra mennének. Hiszen megmondta II. Vilmos császár is: mire a falevelek lehullnak, katonáink itthon lesznek.

Juhász Gyula: Csodálatos napok… (1914. augusztus 1.) Csodálatos napok! Magára lelt a lelkünk, Mely meddő és beteg békében veszni tért, Ó első, legnagyobb és tiszta győzelmünk, Meglelte a magyar szavát, szívét és hitét!

Fenséges nagy napok! Új csillagok születnek S a régi csillagok új lánggal fénylenek. Vonuljatok dalos, harcos népregimentek, Új törvényt vés Klió és új történetet!

Az új műfajból már korábban is közöltünk néhány talált darabot, de most Natasa Gajdarovával, a Nagy Háború blog szerzőjével úgy gondoltuk: az évfordulóra közzétesszük az általunk ismert összes ilyen képet, az Európa-szerte vidáman a szomszédba induló katonák képeit, mementóul, hogy így kezdődött a Klió által végül tényleg vésett új törvény és új történet.