A múzeum architektúrája is az észt abszurd logikáját követi: ahogy lehet, úgy kell. Az épületben nyíltan feltárulnak az eredeti vasbeton támasztó- és hordozóelemek, a vakolatlan téglafalak, s ezeken vágtak olyan magas, keskeny üvegablakokat, amelyek templomi hangulattal töltik meg a képtárat, különösen hogy rajtuk keresztül a tenger látványa váltakozik a köztük függő képekkel.
A hűtőház mellett a kertben két egykori víztornyot is felállítottak, amelyekben időszaki kiállításokat rendeznek.
„Érvényes ide a sajtóigazolványom?” kérdezem. Az igazolvány csak állami múzeumokban érvényes, de próbálkozni szabad. „Hát ha ír rólunk, akkor igen,” mondja a pénztárban ülő helyi halász néni. „Hát hogy tudjam, hogy írok-e, ha még nem is láttam?” „Na jól van, itt egy ingyen jegy, de aztán írjon.”
A kiállított képek nem kronológiát követnek, a látszatát is elkerülve, hogy az egész nemzeti művészetet akarnák reprezentálni, mint a (vetély)társ KUMU, a tallinni Művészeti Múzeum, noha a képek mind a legnevesebb észt festők elsőrangú munkái. („A látogatók azt mondják, ez jobb, mint a KUMU”, jegyzi meg elégedetten a halász néni.) Ehelyett témák szerint csoportosulnak, mint a reneszánsz Kunstkammerek, ami illik is egy magángyűjteményhez: tenger, idill és nehéz idők, mítoszok, aktok és személyek, a tribün (társadalomkritika) és fantázia-tájképek. Mégis, minthogy ezek a témák más-más korszakoknak voltak súlypontjai, végighaladva rajtuk egyfajta időrendiséget is kapunk.
A termek lazák: ami befért, befért, néhány kép az előszobába szorult. Más képeket az oszlopok lábához meg a falon függők alá támasztottak. Majd ezeknek is lesz hely, most itt lehet őket megnézni.
A Tenger klasszikus modernekkel kezdődik és felnyúlik a szocialista realizmus elejéig. Az első képeken jól látszik, hogy ahogy a modern magyar festészet a Nagybányára átplántált müncheni plein airből, úgy a modern észt és általában a balti festészet a szimbolista és szürrealista festészetből hajtott ki – erről majd még külön írok –, ami kedvez a az abszurdnak.
Mindjárt a tenger, az itteni legalapvetőbb téma után egy művész különterme következik, akit a gyűjtő nyilvánvalóan nagyra tart. És megvan rá az oka: Eduard Wiiralt (1898-1954) a legvirtuózabb észt grafikus volt. Utazásaiban és témáiban is szerette az egzotikumot, leghíresebb metszete, a Fekvő tigris (1937) is ezt példázza. Párizsi észt mecénása, festőkollégája és intellektuális partnere, Martin Baeri is tigris-metszetet tart kezében ugyanebben az évben róla készített portréján. Ennek a tigrisnek a továbbgondolása hatvan év múlva Peter Allik neopop-neoszürrealista festő Melankólia (1997) c. képe is.
1944-ben, a Vörös Hadsereg elől menekülve hosszan időzött Svédországban, s bejárta Lappföldet, ahol másfajta egzotikum kerítette hatalmába, a sami nép hagyományos élete. Minthogy élményeit levelekben is megírta ugyancsak emigrációba kényszerült barátainak, tudjuk, hogy a metszeten ábrázolt lapp nő és lány Elli és Astrid voltak.
A Prédikátor (1932) jellegzetes kortünet-allegória. Az ilyen megszállott prédikátorok hoztak romlást Észtországra a 20. században hol keletről, hol nyugatról.
Az Idill és nehéz idők terem mintha egy szép észt népzenével indítana, s játszaná azt egyre hamisabban az észt falusi ünnepségtől a városi bárzenekaron, kolhozharmonikán és a nagyvárosi sznob koncerten át a falusi ünnepség kivándorló résztvevőiig, amely után már csak a szocialista idők magán-idilljei maradnak.
Lepaseree: Põhjatuuled
A Mítosz a balti művészet egyik legfontosabb témáját, helyi és távoli közösségi és magánmítoszokat idéz fel, a Kalevipoegtől – a Kalevala észt megfelelőjétől – a népmesékig és átértelmezett görög mítoszokig.
Az Aktok és személyek Edgar Viies Ádám és Évájának rá jellemzően álomszerű 1965-ös klinkertégla szobrocskájával kezdődik, akik a hagyománnyal és a terem címével ellentétben pont hogy felöltözöttek.
A legsúlyosabb és legkortársabb képek az utolsó teremsorban vannak, amely Tribün és Fantázia-tájképek címmel a szocializmus kilátástalanságát és az elvágyódás helyszíneit idézi meg.
A kiállítás teremsora egyfajta kápolnával zárul, „apszisán” a szokásos hosszú „templomi ablakkal”, kétoldalán Peeter Mudist Keresztlevételével (1999) és Jüri Arraktól A mi jelünk-kel (2003). Ez a romaneszk nyitott szemű, koronás Krisztus ha nem is az észt, de a rá ható középkori skandináv hagyományból jól ismert motívum. Az oldalfalakon további „szentképek”: Olav Maran Csendélet két szilvával és tojással-ja (1999), Ilav Malin Karneváli misé-je (1991), Peeter Mudist egy cím és év nélküli képe a rá jellemző szelíd, áttetsző formákkal, és két különösen abszurd kép Mall Nukkétől: Hogyan legyünk Szent Sebestyénné és Hogyan legyünk Szent Mihállyá (2001).
A gyűjtemény legfontosabb, a gyűjtő által a legtöbbre tartott festője azonban egyben a legabszurdabb is: Jüri Arrak, akinek néhány képét már eddig is láttuk. De neki külön terme is van a múzeumban, ahová 2022-ben bekövetkezett halála után egész műtermét áthozták. Róla külön kell írnom.
Utazzon velünk!
Heti előadásaink
Atlantisz
Ántivilág
Csehország
Fényiratok
Ismerd meg a
Kaukázus
A Kelet képei
Könyvek, kiállítások, zene, film
Krím
Lwów/Lemberg
Mallorca
Odessza
Papírmúzeum
Perzsa levelek
A propaganda múzeuma
Temetők
Üzenet a falon
A zsidó örökség
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése