Az észt abszurd

NE HÚZD LE A VÉCÉN
a piperecikkeket,
a kéztörlőt,
a talált kulcsot,
a lakatot,
a műfogsort,
reményeidet
és álmaidat.

A lettekkel szemben, akik szűken mérik a mosolyt, az észtek igazán kedvelik az abszurd humort.

A lett-észt határon átkelve Lilli falu szélén különös lények tömege késztet megállásra. A különféle gnómokat, törpéket és szellemeket talán a racionális lett gondolkodás űzte át a határon, amelyen túlérve megpihentek az első kert szélén, tüdőnövelőeket szippantva a mágikus-abszurd észt levegőből. Vannak itt erdei és vízimanók, banánszörnyek és gyalogdémonok, az egyik még egy boszorkányházat is hordoz a fején. A betonból gyúrt majd festett figurákba még a gyerek megunt kis műanyag motorját is beledolgozták. Ez az első bemutatónk a zabolátlan észt fantáziából és kreativitásból.

Viljandi városkába beérve mindenütt macskákat látunk az útszélen. Ezek is betonból vannak, s céljuk a vidámság növelése mellett a kéretlen parkolás megakadályozása.

A macskákat követve jutunk el Viljandi büszkeségéig, a Naiv Festők Múzeumáig. A múzeum igazából egyetlen helyi naiv festő, Paul Kondas (1900-1985) lakóháza és műterme volt. Utóbbi meg is maradt berendezve, a falakon képeivel. A képek közepén, a belépővel szúrósan szembe nézve ott függ önarcképe, amely annyira hasonlít Ceauşescuhoz, hogy a FB-n felvetettem, talán a Conducător nem is halt meg, hanem rendszerének bukása után ide jött át észt népi naiv festőnek, s pálfordulása után eredeti foglalkozását, a kondást tette meg művésznevének. De túlbecsültem olvasóimat, akik közül nem egy komolyan vette a javaslatot, úgyhogy itt már nem forszírozom tovább. Mit tegyek, hozott olvasókból dolgozom.

Kondast a helyi észt mítoszok mellett számos más mitikus és abszurd téma foglalkoztatta, kiemelten az űrhajózás és a démonok.

Ha a képeket önmagukban szemléljük, egy bomlott elme magánmitológiájának tanúságait láthatjuk benne. De a helyzet ennél bonyolultabb. Az ápolók – akarom mondani a teremőr kisasszonyok – bekapcsolnak egy tízperces filmet, amelyen Kondas egy barátja elemzi legfontosabb képeit. Az elemző is jelenség, mókás kecskeszakállával, behízelgő hangjával, amelyen meggyőző módon gurítja a legnagyobb hülyeségeket, s az elemzett képek mellett olykor őt magát is látjuk vidám színes ingekbe öltözve, észt fakunyhók ajtajában állva, kétoldalt papírból készült pálmafákkal. Ez a tíz perc meggyőz arról, hogy tévedtünk. A múzeum két bomlott elme magánmitológiájának terméke, amelyek közül az egyik a maga képesítése és szakzsargonja révén elhitette a helyi hatóságokkal, hogy a másik komolyan vehető nagy művész, s egész Viljandi azóta is ezt vallja.

A film csak észtül van, s noha finnugor anyanyelvem folytán ezt úgyszólván helyből értem, azért a finomságok megértéséhez nagy segítségemre volt az a néhány oldalas angol kivonat, amelyet az ápolók a film elején a kezünkbe nyomnak. Ebből idézek néhány tételmondatot az egyes képekhez.

Eperevők (1965) „Tizenöt évvel a festmény elkészülte után Kondas úgy érezte, hogy az eperevők szeme »nagyon primitív technikával« készült, és sürgős javításra szorul. A javítás eredményeként a férfiak és nők tekintete őrületet sugároz, ami eszményi módon tükrözi a házasságtól való iszonyodást.”

Taara szent ligetében (1957) „Kondas és a vallás viszonya izgalmas téma. Azt mondhatjuk, hogy nem szeretett semmit, amit előre megmondtak neki, és nem hitt az egyházban mint intézményben. Ezt a festményt két másikkal együtt 1960-ban kiállították a viljandi múzeumban. A Tee Kommunismile (Út a Kommunizmusba) helyi lap kritikája azt írta: »Sajnos volt néhány olyan kép is a kiállításon, amelyeket régimódi képeslapokról másoltak«. A művész mélyen szívére vette ezt a megjegyzést, és soha többé nem állított ki szülővárosában.”

Élet (1960) „Jól felismerhető, hogy a gyászszertartást Georg Rosenberg suure-jaani lelkipásztor vezeti, akivel Kondasnak nem volt jó a viszonya.”

ENSZ! (1960) „A festmény az ENSZ tagállamai közötti inherens ellentétekre mutat rá. A képen az úgynevezett primitív népek harcolnak a világ legfejlettebb nemzetei ellen. Kondasnak sikerült a földgolyót kimerítő értelmetlen háborúzást groteszkké konvertálnia.”

A találkozás (1966) „Ez a festmény irónia akar lenni Nyikita Hruscsov szovjet vezető erőltetett kukoricapolitikájával szemben. Kondas a kukoricaterjesztő oroszok mission impossible-jét festi meg a Holdon, ahol, mint gyorsan kiderül, a kukorica nem terem meg. Ennek következtében elgyengülnek az éhségtől, s már tulajdon ruhájukat is megeszik. Szerencsére egy amerikai rakéta is landol mellettük, s az oroszok életmentőként üdvözlik őket.”

Horgászó Télapó (1981) „Ez Paul Kondas utolsó, egész életét és munkásságát összegző önéletrajzi műve. A Télapó volt számára a kevés pozitív figura egyike, a várakozással és osztogatással kapcsolatos rituális figura, aki senkitől semmit nem vár, elvégzi a dolgát, majd elmegy, de remélhetőleg jövőre újra visszatér.”

A hatékony laudációnak köszönhetően nemcsak Kondas műterme maradt fenn, de a ház többi helyiségét is kiállítóteremként használják más naiv művészek – festők, betonszobrászok, koncept-művészek, trashból házat építők és mások – számára, az „egy bolond százat csinál” tökéletes illusztrációjaként.

De az észt humor nem ér véget a múzeummal. A szomszéd kávézóba átmenve a falon olyan kávésbögrék sokaságát pillantjuk meg egy helyi művésztől, amelyek afféle észt kuflikként egyenesen folytatják a kondasi pszichodelikus vonalat.

A kávézóból az utcára kilépve pedig egy csapat kigyúrt testű félmeztelen utcai harcos vonul el előttünk keményen, honfiasan. A groteszk az, hogy többen közülük mankóval vagy tolószékben közlekednek. A városka víztornya mint kacsalábon forgó házikó lebeg fölöttük.

Amikor ezt írom Tartu kertvárosában, az egykori zsidó negyedben, egy százéves faház ablakánál, az utcára kitekintve azt látom, hogy egy nyolcvan év körüli testes bácsi érkezik csoszogva egy szál alsónadrágban a Coopból, legalábbis egy árukkal teli Coopos zacskót tart a kezében. Mire belegondolok, hogy elment a Coopba egy szál alsónadrágban, végigjárta a pultokat, kiválogatta és bepakolta az árukat, fizetett a pénztárnál, s ezt mindenki természetesnek tartotta, már látom is, hogy csoszog visszafelé, immár üres Coopos zacskóval.

Nem is pontos, hogy az észtek szeretik az abszurd humort. Észtországban az élet hangjegykulcsa az abszurd, s az idegen is egy-két nap alatt megtanulja ebben a kulcsban olvasni az életet.

Szeretnék beleolvasni egy észt művészettörténeti kézikönyvbe. Biztos vagyok benne, hogy Bosch képeit a realizmushoz sorolják.