Fiatal fiúk, többségük még gyerek, felügyelik a hosszú asztalokat az ismeretlen eredetű kazetták sokaságával, bennük címke helyett fénymásolt listák. Más fiúk hűsítőt árulnak, helyben csepegtetve a szódavízbe a színes szirupot. A hentespultok a frissen vágott állatok vérétől bűzlenek a hőségben, miközben a vásárlók már az árut vizsgálják, egy-egy jobb darabot követelve a pénzükért.
Megállás nélkül, kivéve a teaházakban, ahová az emberek az árnyékba húzódnak, többnyire szőnyeggel leterített dobogóra, alacsony asztalka mellé, vagy néhol már nyugati asztalhoz, székre. Előttük egy-egy csésze tea – zöldet, feketét? tejjel vagy anélkül? –, tálcán nádcukor kicsi aranyrögei. A tea szinte mindig egyszerű, ovális kannában, amelyet a vidék legfőbb bevételi forrása, kék, fehér, arany színekkel stilizált gyapotvirágok díszítenek.
Megrendeljük a teát – зелёный с молоком, пожалуйста –, és végigtekintünk az úton, amelyet megtettünk idáig, a világ tengerektől legmesszebb fekvő pontjáig, Andizsonig, a termékeny és mesés Fergana-völgyben, Kelet-Üzbegisztánban. Az idegen itt mindig szem előtt van, nem vegyülhet el a tömegben. Amerre járunk, tekintetek sokasága követ minket, olykor bizalmatlanul, máskor kíváncsian vagy meglepetten, mintha azon töprengenének, miért jöttünk minden hely közül éppen ebbe a zugába a világnak.
Lassan isszuk a teát, néhány perc pihenőt engedélyezünk a gyaloglástól megdagadt bokánknak, és figyeljük, ahogy a fiatal pékinasok mesterük felügyeletével egymás után helyezik a tésztagombócokat a hagyományos verem-kemencébe, hogy hamarosan friss kenyérként kínálják őket a hosszú asztalon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése