|
|
„A fényképet, amely két magyar katonát ábrázol civil ruhában, egy lengyel helytörténet-kutató küldte nekem. A galíciai (ma kárpát-ukrán terület) Swiety Józef falucskában kapta. A II. világháborúban Nyíregyházán mozgósított magyar alakulat állomásozott ott 1944 őszén. A képet emlékül hagyták annál a lengyel családnál, akikhez be voltak szállásolva az ulica Warszawska egyik házában. A nevüket nem tudják. … Kérem, szóljatok, ha ezen a majdnem 70 éves képen valaki felismeri a két magyar fiatalembert.”
Szerettem volna egy térképpel is elősegíteni a felismerést, de ez nem is olyan könnyű. Święty Józef, azaz Szentjózsef nevű település Galíciában ugyanis nem létezik.
A lengyel neten kutatva hamarosan kiderül az is, miért nem. A falu a második világháború idején még létezett a galíciai Pokutiában, abban az 1325 óta Lengyelországhoz, 1945-től pedig Szovjet-Ukrajnához tartozó tartományban, amelyet ma nyugatról a Kárpátok gerince, délről a román határ, keletről az ukrán Bukovina fog közre. A Cseremos gyors vize folyik végig rajta a Kárpátoktól a tartománynak nevet adó Kutiig, amely 1939 szeptemberében, a lengyel hadsereg visszavonulásakor néhány napig Lengyelország fővárosa is volt. Központja azonban Kolomea, egykor nagy lengyel és zsidó, ma színtiszta ukrán városka.
A mai Google-térképen Święty Józefnek se híre, se hamva, ahogy a többi egykori lengyel falunak sem. A rajta és az egykori Hołoskówon át vezető, pirossal jelölt út is megszűnt, hiszen nincs szükség rá. A falu helyén nagy üresség tátong, mintha a föld nyelte volna el. Mi történt vele?
A pokutiai lengyel falvakat, ahogy az egykori Kelet-Lengyelország szinte minden lengyel faluját, fel Volhíniától le a román határig, a német megszállástól kezdve folyamatos támadások érték. A megszállás után alakult nacionalista Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA), amely a németek szövetségesének és nem hivatalos helyi rendfenntartó erejének számított, faluról falura haladva szisztematikusan irtotta a zsidókat és lengyeleket, hogy kész helyzetet teremtsen egy etnikailag tiszta ukrán állam kikiáltásához. A háború végéig sok százezer zsidót és lengyelt öltek meg a mai Nyugat-Ukrajna területén. A népirtásról számos megrendítő fotó is található a neten, amelyek közlésétől itt eltekintek. A hadsereg főparancsnokát, Roman Sukevicset az ukrán elnök 2007-ben Ukrajna hősévé nyilvánította, s a hadsereg nosztalgiakocsmája máig közkedveltségnek örvend Lwów főterén.
(a terület K-Ny átmérője kb. 40 km). A fekete pontok a népirtások színhelyeit jelölik,
a fehérrel jelzett falvakból nincs beszámolónk népirtásról. A Ludobójstwo szájt
kolomeai oldaláról, amely a falvankénti áldozatok számát is közli.
Lent: Święty Józef egykori katolikus temploma, és a pusztítás
után a falusiak által a templom helyén felállított kereszt.
A népirtás különösen megerősödött 1943 végétől, amikor az UPA szakított a német vezetéssel, és saját szakállára indított nemzeti felszabadító háborút. A lengyel falvak ezért különösen nagy örömmel üdvözölték az 1943-44 telén ideérkező magyar zászlóaljakat, akik éppen itt – nagyjából az első térképen jelölt piros út vonalán – építettek ki védővonalat a Vörös Hadsereg feltartására.
„Szállásunk nagyon jó. Kedves lengyel családhoz kerülök a doktorral. Háziasszonyunk szinte lesi a gondolatunkat és máris hozza a tejet. Néhány napja a már megszokott, részünkre kellemes jelenség és sokszor csodálkozunk, hogy a lakosság miért ilyen kedves és figyelmes velünk szemben. Volt egy kis falu, ahol csupán szálláscsinálás közben benéztem egy házba, de csak egy pillanatra, a mama már adta kezembe a tejesbögrét és amíg egy párral meg nem ittam, nem engedett ki. Másik helyen tömték belénk a tejet, vajat, tojást, és amikor sírva elbúcsúztak tőlünk, a mama még utánam szaladt egy köcsög aludttejjel.”
Ezt Salgó Andor honvéd százados írja naplójában 1944. április 22-én Iwanowcéből, a Prut partjáról, öt kilométerre délre Święty Józeftől (lásd a fenti Google-térképen). A kassai 21/I. zászlóalj tagjaként ezen a vonalon tartották fenn a frontot 1944 tavaszától nyaráig a korábban visszavonuló, majd újra támadó szovjetekkel szemben. Naplója a helyi lengyel falvak utolsó hónapjairól is egyedülálló forrás.
Szilágyi Szabolcs szerint a front innen északra eső szakaszán egy Nyíregyházáról mozgósított alakulat teljesített szolgálatot. Szégyellem bevallani, hogy a Blikk online 2013. november 25-i kiadásából tudtam meg, hogy ez az alakulat a nyíregyházi 12. gyalogezredhez tartozott, de hát elég szégyen az is, hogy egy ilyen érdekes mikrotörténelmi dokumentumot a magyar online sajtóban egyedül a Blikk tett közzé. A híradásban szó van arról is, hogy a Honvédelmi Minisztérium szerint a helyi katonai temetőben 199 magyar honvédet temettek el, és közel hasonló számot említ Salgó Andor is naplójában. A temetőt azonban a bevonuló szovjetek nyom nélkül elpusztították.
„Delatyntól már ismerős az út, hiszen már 1941-ben jártam erre elég gyakran. Különbség csupán annyi, hogy az akkori békés falvak helyett most feldúlt, nagyrészt felégetett falvak fogadnak. Az oroszok a visszavonulásokhoz pusztítottak. Gyakran találkozunk 2-3 napos katonasírokkal. Nagy páncélos csaták dúltak itt néhány napja és hiába, ez nem megy halott nélkül.” (Salgó Andor)
Święty Józef és a környező lengyel települések lakóinak nagy része a visszavonuló magyar csapatokkal együtt hagyta el sok évszázados lakóhelyét. Maradékukat a szovjet hatóságok száműzték 1945-ben a Kresy, azaz Kelet-Lengyelország (ettől fogva: Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia) teljes lengyel lakosságával együtt. A megkisebbített Lengyelországba érkezve éveken át a Kresy többi menekültjének hányattatott sorsában osztoztak, míg végül letelepítették őket a nagyhatalmak által a Kresyért cserébe Lengyelországnak ítélt német Sziléziában, ahonnét kétmillió németet száműztek a megkisebbített Németországba, hogy ott éveken át a keleti német területek tizennégymillió menekültjének hányattatott sorsában osztozzanak. Több helyre szóródtak szét, de többségük
Święty Józef egykori lakosainak leszármazottai – akárcsak a lwówiak – mindmáig elevenen őrzik szülőföldjük emlékét, és számos kiadványt és blogot publikálnak róla. A leginformatívabb a Historia pamięcią pisana, „a pokutiai Szentjózseffalva emlékiratai”, sok-sok dokumentummal, rekonstrukcióval, útibeszámolóval. Az egykori falu területén egy-két tanyaépületben élő család szívesen mutatja meg a lengyel látogatóknak, ami még látható.
Az egykori Varsói utcán, ahol a két nyíregyházi katona vendéglátói laktak, a fenti képen jobboldalt látható facsoportnál két keresztet mutatnak a blog szerzőjének.
„A Varsói utcán lejjebb dél felé, az egykori Iskola utca magasságában néhány fa áll az út jobb oldalán. [Az ukrán] Lubomir két keresztet mutat közöttük nekünk. Nem tudom, kié lehetnek, mondja, nem valószínű, hogy a lengyeleké: lehet, hogy korábbi, még a lengyelek előtti telepeseké? Szemmel láthatóan valaki nemrégen felkereste őket. Közelebb megyünk. A keresztek fémből vannak, s az egyiken fenyőtobozból készült koszorú és háromszínű szalag. Ez a három szín valahonnét különösen ismerős. Kis idő múlva eszünkbe jut a rejtély megoldása: ezek a magyar zászló színei. Az egyik síron tábla is van, amely megerősíti feltételezésünket: József Názárovics, 1921-1944, és a század száma: dfz. sz. 4212. 21. 0037. Azoknak a magyar – ahogy nagyapám mondta, madziary – katonáknak a sírjai tehát ezek, akik a második világháborúban egy ideig a faluban állomásoztak. Nagyapám történeteiből emlékszem rá, hogy amikor a front a falu mellett húzódott, a madziary vele hozattak élelmet a frontra. A másik sír jelöletlen.”
Dupka Györgynek a kárpátaljai magyarokkal és németekkel szembeni NKVD-megtorlásokról írt könyve szerint Názárovics József Aknaszlatináról származott. Nem tudni tehát, van-e közük az itt eltemetett magyar katonáknak a képen látható fiúkhoz, s azt sem, miért ide temették őket a valahol délebbre fekvő magyar katonai temető helyett. Az elpusztult falu azonban még megőrizte sírjukat, ahogy az egykori Varsó utcai család is a fényképet, és ahogy a kitelepítettek is a falu emlékét. Az egész 1945 előtti Ukrajna történelme ilyen töredékekből rekonstruálható. Amíg még megvannak.
Válogatás az egykori Święty Józef falu képeiből, a Historia pamięcią pisana és Opowieści Babci Kasi blogokról, és a falu történelmének szentelt Facebook-oldalról
10 megjegyzés:
Az A Magyar Kir. 101. Honvéd Gépkocsizó Tanezred a II. Világháborúban című kötet (amiből nem volt időm olvasni a bukovinai túrán) is közöl nagyon érdekes részleteket a magyar honvédek lengyel falvakban átélt kalandjairól. Külön értéke a forrásnak, hogy gyakorlatilag semmi extra nincs benne - normális emberek normális viselkedése egy abnormális háború kellős közepén.
Nagyon jó cikk.
Nagyon köszönöm!
http://lengyelmagyar.blog.hu/2014/06/29/egyutt_harcolt_s_itta_borat_1944-ben_is
Hirtelen ezt a posztot látnám legjobbnak a falanszter bejegyzés ajánlására. Külön izgalmas Ibrányi Mihály szerepe, nagyrészt rajta múlt, hogy a kiugrás nem sikerült : Horthy parancsát egyszerűen nem teljesítette, nem jött fel hadosztályával Ceglédbercelről Pestre és nem foglalta el a kulcspontokat (Épp Vattay Antal emlékirata részletesen tárgyalja a dolgot). Ibrányi nem is jött haza később pontosan emiatt, állítólag "köztudottan" náci is volt.
http://www.karpatalja.ma/kitekinto/vilag/nepirtasnak-minositette-a-lengyel-szejm-az-1943-as-volhiniai-meszarlast/
Küldeném a kiváló cikket lengyel barátaimnak, de küldöm inkább a lengyelül megtanult spanyol barátomnak (nem, nincs lengyel felesége, csak nem jön be neki a nyugati multikulti; magyarul is tanult:).
Küldd mindkettőnek, egy árban van! :) (és előre is nagyon köszönöm!)
a nagyapám Szappan Pál a 3/I es harckocsi zászlóalj katonájaként Swiety Józef-ben halt hősi halált 1944 április 23.-án ...egy értelmetlen háborúban mindösze 26 évesen
A mellékelt halotti anyakönyvi kivonat Pozvék István (1922, Felsőszölnök) honvédé, aki itt esett el. Megpróbálom eljuttatni a képet oda, hátha ....
Megjegyzés küldése