Rusztem Adagamov, azaz drugoi, akinek korábban már a Muromcev-dácsáról – „Itt járt Jerofejev” – készült szép és nosztalgikus képeit is idéztük, a napokban Abháziában járt, ahol többek között
A részletgazdag képek nagy méretben élnek igazán, érdemes mindegyikre rákattintani.
Az abház kovácsműhelyek, írja drugoi, a falutól távol, magányosan állnak a hegyek között. A kereszténység előtti abház vallásnak – amelyet a 2004-es népszámlálás szerint még ma is a népesség 8%-a követ – szent helyei voltak. Régen minden nagycsaládnak megvolt a maga kovácsműhelye, ahová évente egyszer összegyűltek a nemzetség ügyeit megvitatni, s s a mesterség máig szigorúan apáról fiúra száll, idegen nem veheti át.
A hagyományos műhelyben csak egyetlen dolgot újítottak: a fújtatót cserélték fel nagy teljesítményű gázégőre. Régen, meséli a mester, ha valaki sürgős munkát hozott, őt állították be a fújtatót kezelni.
Működő kovácsműhelyt én már nem láttam, de ez a hely elevenen idézi gyerekkorom műhelyeit és öreg szakijait. És gondolom, nem csak én vagyok így ezzel. De számomra az öreg kovács keze és arca a legszebb a képeken.
És végül egy kétperces videó, amelyen az iménti képek folyamatos mozgássá állnak össze a kalapács megnyugtató hangjától kísérve.
7 megjegyzés:
Hajaj, mintha édesapámat látnám, ő is hasonlóan szokott, még manapság is lakatos bravúrokkal meglepni, ha netán valamit otthoni környezetben kellene legyártani.
Letűnt idők, még létező, fölbecsülhetetlen értékű mesterei ők, akik után csak a nagy üresség fog maradni!
Igazi mementók ezek a képek, mit is fog kezdeni velük az utókor?
Az utókor irigykedni fog, és jól teszi.
Én a kőbányai iparvidéken nőttem fel, ahol a környező gyárakban dolgozó örek szakik – mi egyebet tehettek volna, tévé még nem volt, legalábbis Kőbányán nem – munka után saját sufnijukban folytatták a bütykölést. Fantasztikus műhelyek voltak ezek, a képeken láthatóhoz hasonlóan felszereltek, és a gyereket mindenütt szívesen fogadták és tanítgatták, rengeteget tanultam ott. Kár, hogy nincs egy fotó se róluk, pedig több tucatnyi mesterhez voltam bejáratos. Ma már nincs egy sem, az öregek meghaltak, a sufnikat lebontották.
Erdélyben még tíz éve is sok hasonló műhelyt láttam. Több órás magnófelvételem van egy öreg csíkcsicsói útszegélykő-faragóval a mesterségbeli rafinériáiról. Ha tudsz, dokumentálj sokat, fotózz, riportozz, és gyűjts teljes berendezéseket, amíg lehet.
Ogniem i mieczem! :-)
Lám, milyen férfiasan egyértelmű a lengyel, ott ezt a mondást nem lehetne jámbor kovácsműhelyre érteni…
Gyerekként nagyapámék tanyájára utazva, mikor nem volt buszjárat Kocsér felé, s ezért apámmal Nagykőrösről gyalog indultunk el, a város határánál egy kovácsműhely mellett vezetett az utunk. Apám ott néha szóba elegyedett az emberekkel, s akkor figyelhettem az ott folyó munkát, esetleg szerencsés esetben egy ló patkolását.
Talán egy évtized sem kellett, hogy a kovácsműhely kapuját már csak zárva láthassam.
Azt hiszem, ez idevág. (Én mindig éppen átépítés alatt levő pincének gondoltam, pedig sokszor járok arra. Jobban oda kéne figyelni...)
Fantasztikus lelemény!
Megjegyzés küldése