A bor

Rippl-Rónai József: Apám és Piacsek bácsi vörös bor mellett, 1907

„Nem akarnád összefoglalni egy bejegyzésben ezt a gondolatmenetet, és közzétenni ezt az egész macedoniát a Wang folyón, ahol magyarra is lefordítanám, hogy tükröt tartson honfitársaimnak?”
Studiolum

Abban a kiváltságos helyzetben vagyok, amikor az ember egy idegen nyelv tanulásához hozzáfogva és kisgyerek módjára tapogatózva először kezd felfedezni egy teljesen ismeretlen világot. A mondott nyelv a magyar, ami magyarázatot ad teljes mértékű kezdeti tudatlanságomra, már ha eltekintünk négy szótól: tokaji, paprika, gulasch és ussaro. A kiindulási alap szűkösségét, azaz az említett négy (4) szót tekintve ebben a fázisban már a legkisebb előrelépés, például egy ötödik szó elsajátítása is hatalmas haladásnak tűnik, amely a határtalan fejlődés önbizalmával ajándékozza meg az embert. Ehhez a kivételes állapothoz járul egyfajta boldog tudatlanság és arra való merész hajlam, hogy az ember okkal vagy ok nélkül, s a nem mindig megbízható emlékezetre támaszkodva kapcsolatba hozza egymással az út során talált új nyelvi elemeket.

Épp csak az első lépéseknél tartok – Studiolum bátorításának (“tanulj meg magyarul öt perc alatt”) köszönhetően, amelyből mindjárt kiviláglik, hogy a magyar időegységek olaszra fordításánál legalább egy yottányi szorzót kell alkalmazni – Carol Rounds Hungarian: An Essential Grammar című nyelvtanát követve. A fent említett kiváltságos állapot folytán mindjárt kezdettől fogva felfigyeltem egy olyan általános vonásra, amilyet nem tapasztaltam még más nyelveknél, s amelyet szeretnék itt a lehető legtárgyilagosabban illusztrálni. A magyar nyelvkönyvben egyetlen olyan példa sincs, amely akár távolról is emlékeztetne akármelyik hagyományos nyelvtan mondataira, hogy például The pen is on the table. Annál több viszont az ilyenfajta mondat:

Mit iszol a vacsorához?

Nem tudom kinyitni az üveget.

Ahelyett, hogy cukrot tenne a teába, egy kis rumot tett bele.

Nem akarod megkóstolni ezt a vörösbort?

 Dehogynem.

Neked nem szabad tejet innod.

Nagyon berúgott, hiszen egymaga megivott egy egész üveg bort.

Elittuk az egész havi fizetését.

Percig se gondolják, hogy ezeket a mondatokat szándékosan alkottam valami prekoncepció bizonyítására. Hogy is lennék képes erre négy (4) főnév és sehány (0) ige ismeretében? De hogy minden gyanúnak elejét vegyem – ha az utolsó példa különlegessége nem lett volna még elég meggyőző –, álljon itt egy példa a Halló, itt Magyarország! című nyelvkönyvből is, amelyben, nem mondom, hogy mindjárt az első fejezettől kezdve, de legalábbis a nyelvtani magyarázat első pontjától fogva világossá válik mi az az egyetlen dolog, amelyet Magyarországon értelme van az asztalra tenni: a bor.


Szimpátiám tehát azonnali és határtalan, ugyanakkor önkéntelenül felvetődik a kérdés: hát mennyit isznak Magyarországon? Úgy isznak, mint a szerb, ahogy a szlovének mondják ott, ahol születtem és felnőttem, Triesztben és szomszédságában, ahol szintén nem keveset isznak; vagy úgy isznak, mint az orosz, ahogy Szerbiában mondják, vagy a kifinomultság olyan csúcsait súrolva, mint az orosz Jerofejev, vagy minden etnikai párhuzamot mellőzve úgy, ahogy egy piria (részeg), ahogy a trieszti tájszólás fogalmazza, vagy ahogy ugyanaz a tájszólás mondja tréfásan szláv képzővel felnagyítva, mint egy piriavez?

Egyik sem.

Iszik, mint a kefekötő

adja meg a választ Studiolum, költői forrást idézve, Petőfi Sándor 1844-es A nap házas élete című versét, és még mielőtt megtehetném, gyorsan megelőz: „ne kérdezd, miért”.

Én pedig, tiszteletben tartva a kérdezés tilalmát, a magyar kefekötő nyomát követve eljutottam Németországba, ahonnét a hasonlat ered, s amelynek nyelve hosszú időn át otthonom volt. Ott kezdtek el mértéktelen befogadóképességet tulajdonítani italban (és dohányban) a jámbor mesternek: a trinken wie ein Bürstenbinder vagy saufen wie ein Bürstenbinder (és rauchen wie ein B.) kifejezések tökéletes megfelelői az itteni kedves vendéglátómtól tanult magyar mondásnak. De úgy tűnik, a kefekészítő mester teljesen ártatlan a dologban, s csupán a bürsten igével való tréfás asszociáció révén került a mondásba, mint Pilátus a krédóba.


Ha igaz, amit itt olvasunk, akkor a német mondás a diákéletből származik, a nagy ivászatok világából, azokból az időkből, amikor egy-egy diákközösség egyetlen közös erszényben (latinul bursában) tartotta a pénzét. És úgy tűnik, a bursa az eredete nemcsak a német Börse és Bursch kifejezéseknek, amelyekkel annak idején a diákokra, közösségükre és szállásukra utaltak, hanem a bürsten szónak is – és itt a Grimm testvérek sietnek segítségemre – „a poharat tisztítani”, azaz „inni” jelentésben. Ez alapján úgy tűnik, a végső lépés a bürstentől a Bürstenbinderig egy klasszikus asszociatív Witz eredménye, amely a cselekvést egyszer s mindenkorra az ártatlan – sőt talán bornemissza – kefekötő nevéhez kötötte.


Már csak annyi van hátra, hogy megállapítsuk, vajon a német mondást egy német egyetemeken peregrináló magyar diák hozta-e Magyarországra, vagy inkább egy heidelbergi német professzor, aki még idejekorán meglépett a városát elözönlő turisták áradata elől, vagy esetleg – és miért is ne – azok az Ulm környéki német telepesek, akik 1700 táján költöztek Magyarországra, például Solymár/Schaumar községbe, amelynek Hírmondójában helyi sváb dialektusban közlik a mondást. Śaoft, wii ə Pieschtnpində – a link felfedezőjét szükségtelen nevesítenem az olvasók számára, akik jól ismerik az engem itt vendégül látó blog csodáit.

Ebben a kérdésben már nem foglalhatok állást, mert a macedoniát mindig a kéznél levő gyümölcsből készítik, s nekem csak ennyi volt kéznél. Ami engem illet, örömmel készítettem. Remélem, hogy a Wang folyó olvasóinak is örömére szolgál, még ha sokkal rafináltabb ízekhez szoktak is, amelyekkel, legalábbis ezeken az oldalakon, alaposan el vannak kényeztetve.

6 megjegyzés:

Szabi írta...

Egy apróka megjegyzés a fordításhoz:

az említett latin bursa-ból az eredeti forrás szerint a Börse és a Bursch lett. Az elsőt, a német Börsét, olasz barátunk — az olasz cikkében — az ugyancsak latin eredetű, egyenjelentésű "burse"-re cseréli, teljesen korrekt eljárás.

A magyar nyelvű cikkben azonban indokolt lenne a német forrást követni, és Börse és Bursch-t használni, teljesen zavaró egy nemlétező német szó (mert hogy olasz!) használata. Az ember a cikk felépítése alapján német adatot vár, az olasz nem csak teljesen váratlan, hanem még az által is a magyarra fordítás által teljesen megtévesztő, hogy "németesítve" lett a kezdő betű naggyal írása által.

Sz'al szerintem Burse —» Börse, a "helyes" fordítás értelmében.

Studiolum írta...

Igazad van, javítottam. Sőt most, hogy mondod, valószínűleg az olaszban is jobb lennne Burse helyett a Börse, ha már „i termini tedeschi”-vel vezeti be.

blist írta...

Addig rendben, hogy "a macedoniát mindig a kéznél levő gyümölcsből készítik", de azt eszik, vagy isszák? Mondjuk a bejegyzésre tekintettel valószínűleg isszák, de mi az?
A Google csak az országot ismeri e szó alatt...

Studiolum írta...

Azt hittem, ez bevett jövevényszó a magyarban. Olaszul a macedonia egyfelől gyümölcssalátát jelent, másfelől pedig azt, amit a magyar átvitt értelemben „vegyes felvágott”-nak nevez.

francesca írta...

Leider kann ich (noch) nicht verstehen, was ihr geschrieben habt. Ich habe einfach mehrere Informationen zusammengefasst, die ich hätte besser erklären sollen. Ich dachte, dass der Ausdruck "in passato" (in der Vergangenheit) reichen würde um eine kurze Erklärung zu bieten. Es tut mir leid.

Burse ist neuhochdeutsch.

Bursche: junger Mann, Junge. Frühnhd. bursze, borse und bursche (mit dem üblichen frühnhd. Wandel von s zu sch nach r) bezeichnet nicht nur den "Geldbeutel", sondern auch das Gemeinschaftshaus für Studenten, Handwerksgesellen, Soldaten (nhd. Burse: Studentenheim) sowie die dort aus gemeinschaftlicher Kasse lebende Genossenschaft.

Der Geldbeutel war: asächs. bursa, mhd. burse, mnl. borse.

(Etymologisches Wörterbuch des Deutschen, Pfeifer, dtv)

Studiolum írta...

Sorry, ich habe vor kurzem die italienische Übersetzung der Kommentare zur Autorin geschickt, aber wahrscheinlich hat sie sie noch nicht bekommen. Ich werde sie noch einmal senden.