Olvasatok

Jól tudjuk, hogy a különböző olvasatok megváltoztatják a műalkotást. Noha a mű ugyanaz marad, anyagában nem változik, de a néző – személyiségétől, korától és pillanatnyi körülményeitől függően – alapvetően átalakítja, amit lát.

Olykor a művész új alkotás formájában teszi közzé olvasatát az eredeti műről. Ennek szélsőséges, paradox, és egyben paradigmatikus esete Pierre Menard, aki Borges szerint szóról szóra újraírta a Don Quijoté-t, ám ezzel Cervantes regényétől gyökeresen különböző új művet hozott létre. Hiszen hogyan is jelenthetnék ugyanazt ugyanazok a szavak a 20. században, mint a 17. század elején?

Máskor az új olvasat az ellenkezőjére fordítja az eredeti intenciót, és a másolt mű alapvető vonását kérdőjelezi meg ironikus gesztussal. Mint René Magritte, aki 1950-ben „olvasta újra” Jacques-Louis David 1800 körül Madame Recamier-ről festett képmását.

Jacques-Louis David: Madame Recamier, 1800. Olaj, vászon, 173×243 cm. Párizs, Louvre

René Magritte: Perspective I: David Madame Recamier-je, 1950. Olaj, vászon, 60×80 cm. Magángyűjtemény

Magritte Madame Recamier báját, üdeségét és törékenységét valami képtelen formában megtört, merev és titokzatos koporsóvá alakítja át, amely egyszerre lepi meg a nézőt üzenetének szokatlanságával és mély igazságával. A szépség és fiatalság dicsérete memento mori-vá változik, amely arra emlékeztet, hogy a főszereplőből, a festőből, és mindazokból, akik ismerték őket, végül nem marad más, csak a ruhák és a bútorok, amelyek körülvették őket – meg a képet uraló koporsó, a főszereplő végső, rekamiénál maradandóbb nyughelye. Maguk az emberek, mint Góngora mondaná, „en tierra, en humo, en polvo, en nada” – „földdé váltak, füstté, porrá, semmivé”.

Túl ezen a kis értelmezési gyakorlaton, tagadhatatlan, hogy Magritte képe megfogja az embert.

Élő példája ennek hat és fél éves lányom, aki a nővérével (vagy viszont) folytatott veszekedés után visszavonult a nagyszoba asztala alatti könyveket nézegetni. A Taschen sorozat Magritte-kötete felkeltette figyelmét, és több szürrealista kép jelentésére is rákérdezett, aztán csöndben lapozgatta a könyvet.

Miközben nővérével és az elmaradt házi feladatokkal foglalkoztam (íme az argentin iskolák bezárásának gyümölcse, hála az A-influenzának), többször is kitartóan kérdezgetett a másik szobából, miközben én ugyanolyan kitartóan próbáltam megértetni vele a mindenütt jelenlevőségnek elsősorban az anyákat sújtó sajnálatos lehetetlenségét. Mikor végre eljutottam hozzá, a könyv ott volt kinyitva, ahol David eredeti képét, Magritte festményét és néhány évvel később készült szobrát reprodukálták:

René Magritte: David Madame Recamier-je, 1967. Lámpaoszlop, rekamié és koporsó: 114×188×67 cm. Houston (Texas), a The Menil Collection szívességéből

Még nem tud olvasni, úgyhogy csak annyit ért a könyvből, amennyit a három képből kivehetett. Természetesen az volt a kérdése, hogy miért bútor ez a lány a második képen, és hogy miféle bútor ez…

Néha muszáj a jezsuita hazugság módszerével élnem, amikor ugyan nem mondok valótlant, de nem is bontom ki a teljes igazságot. Magyarul, azt válaszoltam, hogy a koporsó egyfajta “doboz” (mért, nem az?) Hosszan vizsgálgatták még a képeket, aztán elfeledkeztek a dologról.

Legalábbis én azt hittem. De késő este a szobájukba lépve ezt találtam a kis falitáblára rajzolva:

Señoritas Landro: Magritte Madame Recamier-je, 2009. Kréta, tábla, 60×43 cm. Buenos Aires, a D’Onofrio Gyűjtemény szívességéből

Vidám temető

A julfai örmény temető szomorú története után lássunk most egy vidám temetőt is.

Itt nyugszom én. Stan Ion Mihăieş a nevem és rendőr voltam. Innen Brassóba mentem, ahol jó rendőr voltam. És most szalutálok nektek, mert többé nem látjuk egymást. A világtól elbúcsúztam 58 éves koromban, elpihentem az 1952. évben.

A Wang folyó nagyobb térképen

A vidám temető – „hivatalosan” is ez a neve: Cimitirul Vesel – a máramarosi Szaploncán, román nevén Săpânţán van, az ukrán-román határon, alig nyolcvan kilométerre a magyar határtól. Létrejöttét egy helyi fafaragónak, Stan Ioan Patraşnak köszönheti, aki 1935 tájékától vált népszerű sírverseivel és színes halotti képmásaival a falu fejfa-specialistájává. Ezek a fejfák ugyanarról a lélegzetelállító román kreativitásról tanúskodnak, amiről sok egyéb mellett a kívül-belül kifestett falusi templomok és faházak színorgiája is Erdély-szerte.

Itt nyugszom én. Stan Anuţának hívnak, de gyerekkoromban még Prilogannak neveztek. Mióta Vasillal összeházasodtam, szépen éltünk, látta mindenki a faluban. Szép házat vittem, hívő voltam, vízkeresztkor a házszentelőnkön felszolgáltam a papnak. Többet már fel nem szolgálok, mert ide költöztem a templom árnyékába.

Dioca Ţăhu vagyok, itt nyugszom a szilvafa árnyékában. Ha megállsz itt, megtudhatod, hogy házamnak oszlopa voltam, amelyet sírás és gyász között hagytam. Gyerekkoromtól fogva igen szerettem dolgozni, nagyon szerettem lóval és juhval bánni. Az egész faluban senkinek nem volt olyan lova és juha, mint nekem. Nagyon szerettem a lovakat, miattuk is haltam meg. A szénásszekéren ülve leestem, úgy leltem halálomat.

A versek és a képek a paraszti fotókhoz hasonlóan kimerevítve, egyetlen pillanatba sűrítve ábrázolják az elhunyt életét: úgy, ahogyan ő szerette volna magát látni és láttatni, jelezve, hogy megfelelt a közösség normáinak.


Ritkán, de akad olyan fejfa is, amely minden szépítés nélkül mutatja be az elhunytat. Vajon ki engedte, sőt áldozott rá, hogy így örökítsék meg hozzátartozóját? Az bizonyos, hogy fejfája éppúgy az iszákosság elleni intő jelként szolgál a közösség számára halálában, mint ő maga életében.



És itt a kocsmáros is, aki a vesztét okozta. Igaz, ő azzal védekezik, hogy körültekintően mérte a pálinkát: „akinek hamar a fejébe szállt, csak felest adtam, de a józan embernek tele pohárral mértem”.

Gyermek-fejfa. „Kedves nővérem, míg élsz, gondoskodj síromról.”

Máskor a halál okát ábrázolják, ha ez kivételes és tragikus volt, s ilyenformán mindenki számára emlékezetes marad.




És itt van maga a mester is, „a Vidám Temető megteremtője”. Itt már utódja mintázta meg, de az alábbi képen, amely a közeli Stan Ioan Patraş emlékház falán függ közvetlenül Nicolae Ceauşescu és a Román Kommunista Párt végrehajtó bizottságának faragott tablója, valamint a szocialista Románia címerét ábrázoló festett tányér mellett, még ő maga örökítette meg azt a pillanatot, amikor 1935-ben nekifogott az első fejfának.

(innen)

És már a mester utódjának – aki itt a mester fejfáját festi – is megfestette a fejfáját az ő utódja.

Egykori mesterem, Kunt Ernő halál- és temetőkutató, néprajzos, pszichológus, festő és vizuális antropológus, ahogy annak idején egy-egy terepbejárás után a megbeszélőasztal mellé telepedve, most is feltenné a kérdést: mit gondolsz erről? Én meg valami olyasmit mondanék, hogy ahogy a hagyományos paraszti közösségben az egyén életének minden jeles eseménye a születéstől az esküvőn át a halálig és a gyászig nyilvános esemény, úgy a fejfa is a közösségnek szól, annak normáit erősíti meg, s azon belül jelöli ki az egyén helyét, sokkal inkább, mint nálunk, ahol a halál és a sír már többnyire a személyes szféra része. Azt is mondanám, hogy valószínűleg más temetőkben is így teremtett egyedi fejfa- és sírkő-hagyományt egy-egy helyi mester, ezért van saját arca minden egyes temetőnek. Ő elégedetten mosolyogna, nem tudni, a válasz miatt, vagy amiatt, amit mondani készül, s hozzáfogna előadni a saját véleményét. Én pedig figyelmesen hallgatnám, hiszen most már igazán mindenkinél többet tud a halálról.

a képek innen, innen és innen

Angyalok

Paul Klee:
Csengettyűangyal • Feledékeny angyal

Steve Morrison:
Angyal

Klee 1939-ben rajzolta sorozatát a bájos, esetlen és kötelességtudó angyalokról. Hetven évvel később mintha ezek testvéreit, vagy legalábbis unokatestvéreit látnánk Poltavka blogján. Hogy honnan vette őket, azt már ő sem tudta megmondani. Az eredeti linken egyszerűen nyomuk veszett. Ilyenek az angyalok.

(Update: Most mind együtt vannak a szerző oldalán.)

őrzőangyal

bukott angyal

villanykörtét becsavaró angyal

kezdeményező angyal • csüggedt angyal

Az átlagos angyal 80% zenét tartalmaz
és a környezetével való zenecsere folyamatosan történik.

cigarettaszünet
(felirat: Ítélethozatal, csöndet kérünk)

ügyeljen rá, hogy a megfelelő szint gombját nyomja meg

újratermelődik

emlékezés a boldog gyermekkorra

szabadidőben

angyal házon kívül vagy nem elérhető
(felirat: Áruért mentem)

További Klee-ihlette angyalok Riccardo Mazzoni és Carlo Trevisan könyvében.

Égi és földi szerelem

Szász Endre Khayyam-illusztrációja

Adós vagyok még két képpel, amelyeket annak idején nem raktam be az orosz Khayyam-kiadás illusztrációi közé. Egyrészt hogy meg ne bontsák a szép négyszer négyes elrendezést, másrészt mert külön is akartam írni róluk.


Amelyikről ma írok, a megszokott nyugati Khayyam-ikonográfiát követi: bor és nő, vágyakozás és mulandóság. Nem sokban különbözik mondjuk a tizenhatos tábla tizenkettedik képétől. Egy dologban mégis: a gyertyában, amely a háttérben magához vonzza lángjával az éjjeli lepkéket.

A gyertya lángjában megsemmisülő pillangó képe a klasszikus perzsa költészet egyik legfontosabb motívuma. Annemarie Schimmel, a szúfizmus legnagyobb nyugati ismerője a perzsa versek képi világáról szóló könyvében – A Two-Colored Brocade. The Imagery of Persian Poetry, 1992 – azt írja, hogy az állatok közül csak a fülemüle népszerűbb nála (amelyről már többször írtunk, de perzsa jelentésének kifejtésével még szintén adósok vagyunk). Nem véletlen: mindkettő lélek-jelkép. A fülemüle az Isten után vágyakozó lélek jelképe, a pillangó pedig azé a léleké, amely megsemmisül Isten tüzében, eggyé válik vele, s így eléri minden szúfi legfőbb célját.

Ezer éven át sok ezer perzsa költő ismételte ezt a motívumot Indiától Isztambulig, a 9. századi szúfi vértanú Hallajtól a 20. századi szürrealista költőnőig, Forough Farrokhzadig. Szép klasszikus példája Hafez ghazel-je:

آتش آن نیست که از شعله ی او خندد شمع
آتش آن است که در خرمن پروانه ردند

âtash ân nīst ke az sho‘le-ye ū khandad sham‘
âtash ân ast ke dar kharman parvâne zadand

nem az az igazi tűz, amely a lámpa lángjában táncol
az az igazi tűz, amely a lepkét learatja

A gyertya lángjában megsemmisülő pillangó képét az európai klasszikus irodalom is használta. Erasmus az Adagia 1.9.51. Pyraustae exitus – „A tűzbogár halála” – fejezetében Aiszkhülosz egy töredékét idézi mint legkorábbi előfordulását, amely épp azért maradt fenn, mert már az ókorban is közmondásként idézték, s a görög közmondás-gyűjteményekbe is bekerült: Δέδοικα μωρόν (helyesen μῶρον) κάρτα πυραύστου μόρον, azaz minden ostobaság közül a legnagyobb ostobaság a pillangó halála a tűzben. Amilyen kevéssé hízelgő, annyira érzékelteti a görögök és perzsák már említett világnézeti különbségét. Erasmus ennek megfelelően a kapkodásra és a tiszavirág-életű dolgokra értelmezte a közmondást. Sebastián de Covarrubias pedig már egyenesen azt hangoztatja nagy lexikonában, hogy a pillangó „minden állat közül a lehető legostobább”.


A képet Nyugaton születése után kétezer évvel hozták először összefüggésbe a szerelemmel. Petrarca volt az, aki 141. szonettjében a szeretett hölgy szemét a lánghoz, s önmagát a körötte keringő pillangóhoz hasonlította. A kép az 1500-as évek petrarkista költészetében vált népszerűvé, éppen amikor Európa először került kapcsolatba a perzsa kultúrával.

Képen először a polihisztor Gabriele Simeoni formálta meg, ama Paolo Giovio humanista püspök tanítványa, akinek főművét, az Itália történeté-t a pápa rinocéroszának pusztulása kapcsán idéztük. Giovio másik, jóval vékonyabb, de annál nagyobb hatású főműve az 1550-ben megjelent Imprese militari et amorose volt, amelyben az előző fél évszázad jeles embereinek személyes jelképeit – impresáit – gyűjtötte össze. Bővített kiadását Simeoni adta ki 1574-ben Lyonban, negyven további jelképet a maga kútfejéből hozzátoldva. Ezek közül a tizenötödik volt a fenti, amelyhez az alábbi magyarázatot mellékelte:

Egyik nemes barátom felkeresett, hogy készítsek neki egy szerelmes impresát. Én egy gyertya lángja körül repkedő lepkét rajzoltam neki e szavakkal: COSÌ TROPPO PIACER CONDUCE A MORTE (TÚLSÁGOS GYÖNYÖR ÍGY VEZET HALÁLHOZ [Petrarca]), így mutatván eme állat természetét, amelyet a görögök, minthogy igen szereti a tüzet, πυραυστὴς-nek neveztek. Az impresát kétféleképpen lehet érteni. Egyfelől, a testre alkalmazva, nem kétséges, hogy (Platón szerint) aki szerelmes, az meghalt önmagának, s gondolatban (amely a lélek élete) a szeretett dologban él. Ezért mondta ez a filozófus egy szerelmessel találkozva: Ez másik testben él. Ha azonban e szerelmet morális értelemben véve a léleknek tulajdonítjuk, úgy bizonyos, hogy miközben az ember egy testi szépségben gyönyörködik (amelyet itt a gyertya ragyogásával jelképeztem), a teremtmény kedvéért gyakran elfeledkezik a Teremtőről, s botrányba esvén végül mind testét, mind lelkét elveszíti. Ahogy az történni szokott némely ostoba gazdag úrfiakkal, akik mikor szerelemről beszélnek, nincsenek egészen tisztában vele, testük mely részén is van a fejük.

Simeoni invenciója szép karriert futott be a 16-17. században felvirágzó jelkép-irodalomban. Ennek a szakirodalomban emblem game-nek nevezett úri huncutságnak, amely e két évszázadból több mint egymillió emblémát hagyott ránk (és ennek hányszorosa pusztult el!) a lényege az volt, hogy a költők és művészek egy közismert, emblémáskönyvekben népszerűsített jelkép-készletből merítettek, s mindig csak egy-egy finom lépéssel módosították a kiválasztott elem jelentését, amit az értő közönség nagy elismeréssel fogadott. A dolog modern megfelelőire ma is ki-ki ráismerhet saját szubkultúrájában.


Már Simeoni előtt is történt rá próbálkozás, hogy ezt a motívumot az európai képi kincs részévé tegyék. Gilles Corrozet 1543-as emblémáskönyvében La guerre doulce aux inexperimentez, „édes a háború a tapasztalatlannak” mottóval közölte (fent balra), amely Erasmus ünnepelt pacifista Dulce bellum inexpertis fejezetcímét visszhangozza: ennek még Pierre Bayle is külön fejezetet szentelt az 1695-ös nagy Dictionnaire-ben. A korai emblematika – a műfaj az 1530-as években alakul ki – jellemző fogása volt ez, hogy Erasmus nagy antik közmondásgyűjteményének, az Adagiá-nak különféle fejezeteit igyekeztek képi toposzokká alakítani. Ennek a toposznak az esetében azonban Simeoni szerelmi értelmezése sikeresebbnek bizonyult Corrozet háborúellenes értelmezésénél. Ez utóbbi csupán egyszer talált követőre, Juan Borja prágai spanyol követnél (1581) aki Fugienda peto, „a kerülendőt kívánom” címmel (fent jobbra) a háború kerülendő veszélyeire figyelmeztet, ám ezt mindjárt az értelem és a vágyak közötti belső háborúra értelmezi.


Simeoni szerelmi értelmezését a nagy németalföldi humanista, Hadrianus Junius vitte tovább, aki az Amoris ingenuis tormentum, „a hamis szerelem gyötrelmei” emblémában a gyertyát a szeretőit tönkretevő nőhöz hasonlítja, s miközben szorgos humanista módjára Erasmus valamennyi klasszikus hivatkozását idézi, ugyanakkor Simeoni Petrarca-idézetét is megfejeli egy másikkal: Così de ben amar porto tormento, „igaz szerelmem kínját így viselem.” A kettős mottó különös félreértéshez vezetett. Gabriel Rollenhagen (lásd fent) kétszer is beiktatta a képet nagy embléma-gyűjteményébe (1611), az egyiket Simeonitól, a másikat Juniustól átvéve a megfelelő Petrarca-mottóval. Az őt másoló George Withernek az angol emblematikát megalapozó A collection of emblemes-ben (1635) már gyanús is volt a duplázás, s a második képről (lásd jobbra) a lángot és a lepkét kitörölve Cui bono „Kinek használ?”-ra cserélte a mottót, azaz hogy kinek használ a gyertya, ha meg nem gyújtják. Talán ez volt idáig a kép legmerészebb átértelmezése. Követőre azonban nem talált. A jelkép számos kiadásban és nyelven megjelent, megfestett és megénekelt végső változata, Otho Vaenius Amorum emblematá-ja (1608) a hagyományossá vált formát vitte tovább, egy kis Cupidóval nyomatékosítva a szerelmi szálat.


A jelkép perzsa és európai szerelmi értelmezése között ilyenformán alapvető különbség van. Az európai értelmezésre Aiszkhülosz ítéletének – minden ostobaság közül a legnagyobb – árnyéka vetül, s arra a szerelmesre utal, aki valamilyen méltatlan – alantas, megalázó, elutasított – szerelemnek válik rabjává, majd áldozatává. A perzsa hagyományban azonban éppen ellenkezőleg a legmagasabb rendű, Isten felé törekvő, vele egyesülni vágyó szerelmet jelképezi. Ahogy ezt már Hammer-Purgstall, a kalandos életű osztrák diplomata-orientalista, a perzsa irodalom első kutatója is észrevette, akinek Hafez-fordítása Goethe Kelet-nyugati Díván-ját ihlette: „A keleti felfogás szerint a lepke a nyugatival ellentétben nem az állhatatlan és csapongó elme jelképe, hanem a legodaadóbb, önmagáról megfeledkező és önmagát feláldozó szereteté” (Geschichte der schönen Redekünste Persiens). Ez utóbbi értelmezést veszi át Goethe is a kép által inspirált Selige Sehnsucht (Boldog vágy) versében.

Ezért aztán az orosz illusztráció, amely a szkeptikus Khayyam által dicsőített földi szerelmet a gyertya lángjába repülő lepkékkel állítja párhuzamba, a perzsa hagyomány teljes félreértése. Perzsa sosem használná ez utóbbi jelképet evilági szerelemről szóló versben vagy miniatúrán, hiszen ez a motívum a szerelem és egyesülés sokkal magasabb rendű formáját jelenti számára.

A kép azonban egyetlenegyszer a nyugati hagyományban is felbukkan az isteni szeretet metaforájaként, mégpedig Avilai Szent Teréznél. A Libro de la Vida 17.7. fejezetében, a misztikus imádságnak arról a harmadik fokáról beszélve, ahol az akarat és értelem már elcsitultak, de az emlékezet még ide-oda csapong, „akár az éjjeli lepke”, azt mondja:

Algunas veces es Dios servido de haber lástima de verla tan perdida y consiéntela Su Majestad se queme en el fuego de aquella vela divina donde las otras potencias están ya hechas polvo, perdido su ser natural, estando sobrenatural gozando tan grandes bienes.

Isten olykor ezen az elveszett állapotán szánakozva könyörületesen megengedi, hogy elégjen annak az isteni gyertyának tüzében, amelyben a többi képesség már elhamvadt: s e nagy jótétemény folytán természetes állapotát elveszítve természetfelettivé válik.

Itt azonban nem arról van szó mint a szúfi misztikában, azaz a személy teljes feloldódásáról Istenben, hanem csupán egy emberi potentia ideiglenes lecsendesítéséről avégett, hogy az ember személyiségét megőrizve annál személyesebb kapcsolatba kerülhessen Istennel. Épp ez a legnagyobb különbség a keresztény misztika és a szúfizmus, a panteizmus vagy akár a goethei stirb und werde között. A keresztény Isten, akiben magában is összeolvadás nélkül él három személy, nem megszünteti a vele egyesülő személyét, hanem kiteljesíti azt. Ennek az egyesülésnek a metaforája pedig nem a lángban megsemmisülő pillangó, hanem inkább két másik olyan kép, amelyet a nyugati és a perzsa hagyomány egyaránt ismer, de csak a nyugati használta ilyen értelemben: a tűzből újjászülető főnix és a tűzben otthonra lelt és tökéletessé vált szalamandra.

Gyerekkorunk dalai

Az argentín gyerekek számára a hatvanas évektől kezdve María Elena Walsh jelentette a zenét.

Azt hiszem, igazi forradalmat csinált azzal, ahogy a gyerekekhez beszélt, ahogy énekelt és mesét mondott nekik. Soha sem ostoba, didaktikus, gügyögő módon. Történetei, dalai, játékai mindig a gyerekek intelligenciájára appelláltak, kigúnyolták a közhelyeket, új értelmet adtak a költészetnek.

A „Manuelita, la tortuga” talán a legismertebb gyerekdala.


Manuelita, la tortuga (Manuelita, a teknős)

Manuelita vivía en Pehuajó pero un día se marchó. Nadie supo bien por qué a París ella se fue un poquito caminando y otro poquitito a pie. Manuelita, Manuelita, Manuelita ¿dónde vas? con tu traje de malaquita y tu paso tan audaz. Manuelita una vez se enamoró de un tortugo que pasó. Dijo: –¿Qué podré yo hacer? Vieja no me va a querer. En Europa y con paciencia me podrán embellecer. Manuelita, Manuelita, Manuelita ¿dónde vas? con tu traje de malaquita y tu paso tan audaz. En la tintorería de París la pintaron con barniz. La plancharon en francés del derecho y del revés. Le pusieron peluquita y botines en los pies. Manuelita, Manuelita, Manuelita ¿dónde vas? con tu traje de malaquita y tu paso tan audaz. Tantos años tardó en cruzar el mar que allí se volvió a arrugar y por eso regresó vieja como se marchó a buscar a su tortugo que la espera en Pehuajó. Manuelita, Manuelita, Manuelita ¿dónde vas? con tu traje de malaquita y tu paso tan audaz.

Manuelita Pehuajóban élt, míg el nem indult egy szép napon, és senki se tudja, miért, de meg sem állt Párizsig, a fele úton sétálgatva, a másik felén meg csak úgy gyalog. Manuelita, Manuelita, Manuelita, hova mész zöld malachitpáncélodban merész léptekkel az úton? Manuelita szerelmes lett egy fiatal teknőcbe s azt gondolta: Mit tegyek? Öregen már nem szeret. Elmegyek hát Európába, ott majd kiszépítenek. Manuelita, Manuelita, Manuelita, hova mész zöld malachitpáncélodban merész léptekkel az úton? A „Párizs” festőműhelyben lefestették lakkfestékkel kivasalták franciásra elöl is meg hátul is fejére parókát tettek a lábára csizmát adtak. Manuelita, Manuelita, Manuelita, hova mész zöld malachitpáncélodban merész léptekkel az úton? Olyan hosszú volt a hazaút hogy újra megráncosodott, s éppen mint ahogy elindult olyan öregen érkezett meg hűséges teknősbékájához aki várt rá Pehuajóban. Manuelita, Manuelita, Manuelita, hova mész zöld malachitpáncélodban merész léptekkel az úton?

Amikor társaságban szóba kerül, azonnal kiderül, hogy életkortól függetlenül mindenki rajong a dalaiért. Tavaly a La Galera Encantada (Az Elvarázsolt Hajó) színház fantasztikus María Elena gyerekdarabja épp erről szólt: a színészek kedvenc dalait felevenítve azt találgatták, vajon melyiket mi ihlette. Itt olvasható spanyolul (és itt angolul) Ruth Mehl, a legjobb argentín gyerekszínházi író beszámolója az előadásról.

Nehéz néhány kiválasztott dallal illusztrálni, mi volt olyan jellegzetes María Elena Walshban. Hangulattól és körülményektől függően más-más jut az ember eszébe. Nekem például most a „Don, Dolón, Dolón”, amely egy képet ad elő találós kérdés formájában. Vajon kitalálják-e, mit?


Don dolón dolón*
* A cím a harang hangját utánozza, valószínűleg a „Ding Dong Bell, Pussy’s in the Well” dalocska mintájára.

Duermo en el aljibe con mi camisón apolillado, don dolón dolón, duermo en el aljibe con mi camisón. No son las polillas, son diez mil estrellas que se asoman, don dolón dolón, por entre los pliegues de mi camisón. Cuando sale el sol tengo que meterme en el aljibe, don dolón dolón, duermo en el aljibe con mi camisón. Cuando yo aparezco, todos duermen y la araña teje, don dolón dolón, salgo del aljibe con mi camisón. A ver si adivinan, a ver si adivinan quién es esta, don dolón dolón que está en el aljibe con su camisón.

Kút fenekén alszom molyette ingben don, dolón, dolón, kút fenekén alszom ingecskémben. De nem a moly ette, hanem ezer csillag don, dolón, dolón bújik meg ingecskémben. Mikor a nap süt, a kút fenekén alszom don, dolón, dolón a kút fenekén alszom ingecskémben. Mikor felkelek, már mindenki alszik, csak a pók sző don dolón dolón, mikor feljövök a kútból az égre ingecskémben. Lássuk, kitalálod, lássuk, kitalálod-e, ki lehet az don, dolón, dolón aki a kút fenekén alszik egy szál ingecskében.

Vagy a másik, a „Virslikutya Show” (spanyolul a tacskót hívják „virslikutyának”), amely szépen példázza, milyen fölényesen sikerült María Elena Walshnak elkerülnie a gyerekdalok és mesék Szkülláját és Kharübdiszét, azaz azt, hogy ha sikerül megmenekülniük az unalomtól, szükségszerűen didaktikusak lesznek. Ez az abszurd és mulatságos, meglepő rímekkel és váratlan fordulatokkal teli történet végül áltanulsággal zárul. Vagyis inkább nagyon is igazi és helyénvaló tanulsággal, csakhogy olyannal, amely teljesen eltér a hagyományos meséktől.


El show del perro salchicha (Virslikutya Show)

Perro Salchicha, gordo bachicha, toma solcito a la orilla del mar. Tiene sombrero de marinero y en vez de traje se puso collar. Una gaviota medio marmota, bizca y con cara de preocupación viene planeando, mira buscando el desayuno para su pichón. Pronto aterriza porque divisa un bicho gordo como un salchichón. Dice “qué rico” y abriendo el pico pesca al perrito como un camarón. Perro salchicha con calma chicha en helicóptero cree volar. La pajarraca, cómo lo hamaca entre las nubes y arriba del mar. Así lo lleva hasta la cueva donde el pichón se cansó de esperar. Pone en el plato liebre por gato, cosa que a todos nos puede pasar. El pichón pía con energía, dice: –Mamá, te ha fallado el radar; el desayuno es muy perruno, cuando lo pico se pone a ladrar. Doña Gaviota va y se alborota, Perro Salchicha un mordisco le da. En la pelea, qué cosa fea, vuelan las plumas de aquí para allá. Doña Gaviota: ojo en compota. Perro Salchicha con más de un chichón. Así termina la tremolina, espero que servirá de lección: El que se vaya para la playa que desconfíe de un viaje en avión, y sobre todo haga de modo que no lo tomen por un camarón.

A jóltáplált, gömbölyű Virslikutya napfürdőt vett a tenger peremén fején tengerészsombreróval és egy szál nyakörvvel a fürdőruha helyén. Egy álomszuszék sirály arra lebeg kancsal szemével aggódva kémlel keres és kutat és fürkész és töpreng hogy hogy áll a helyzet az ebéddel. Hirtelen lecsap, mert felfedezni vél valami kövér virsli-szerű csodabogarat: csak annyit mond: „nini!”, a csőrét nyitja ki és már viszi is, mint a snecihalat. Virslikutya angol hidegvérrel tűri, gondolván, hogy helikopteren repül a jómadár csőrében, mint a függőágy ölében a felhők között és a tenger körül. Így vitorláznak egész a fészekig ahol a fiókák már türelmetlenül várják a falatot, amivel megcsalatott az anyjuk, mert nem mindig minden sikerül. A fióka reklamál, hogy megáll a kanál: „Mama, becsapott téged ez a falat. Nagyon kutyaszerű máma a reggelű: hogyha belecsípek, ugat és harap.” Sirálynéba menten beleáll az ideg, ahogy Virslikutya bokán harapja: a pofonláda nyílik kinek-kinek, röpül a szőr és toll jobbra-balra. Sirály asszonynak egy monokli a szemén, Virslikutyának egy kék dudor a fején: ennyivel lett végül ki-ki gazdagabb meg egy tanulsággal, itt van, hallga csak: Aki a partra napozni megy, fogjon gyanút, hogyha repül, és legfőképpen öltözzék olyképpen hogy el ne vigyék eledelül.

Az állatok fontos szerepet játszanak María Elena Walsh verseiben. A fentiek mellett meg kell említsük a Macskát, aki kalapokra halászik, mindegyiket felpróbálja, s a dutyiban végzi, mert éppen rendőrsapkát ölt, amikor közzéteszik a körözést egy tolvaj macska ellen… vagy a szorgalmas tehenet, aki elhatározza, hogy beiratkozik Quebrada de Humahuaca iskolájába… vagy Hóseást, a mackót, aki overallban keresi fel a bazárt, s ott csodálatos dolgokra lel… vagy Mono Lisót, a majmot, aki tvisztelni tanítja a narancsokat… A lista a végtelenségig folytatható.

S ha már itt vagyunk, nem szabad megfeledkeznünk a Zoo Loco (Bolond állatkert) kötetről, amelynek szereplői kizárólag állatok. Ezek ugyan nem dalok, de jól mutatják María Elena Walsh kötődését angol családi örökségéhez, a nonszensz-rigmusokhoz. A könyvecske csupa rövid limerick-szerű versből áll, amelyek az argentín gyerekek számára közvetítik az angolok humorát (akik „igen komoly emberek, de roppant szeretnek ostobaságokat beszélni”, mint ő maga írja az előszóban). Ezek a történetkék, ahogy ő nevezi őket, bájosan abszurdak és megejtőek szabálytalanul hosszú-rövid verssoraikkal és a mindennapit a váratlannal kombináló rímeikkel. Csak két példa:

Un día, por la calle Carabobo se pasea una nena con un globo. De pronto da un traspié y todo el mundo ve que no es Caperucita, sino el lobo. Hace tiempo que tengo una gran duda hay una vaca que jamás saluda, le hablo y no contesta. Pues bien, la duda es esta: ¿será maleducada o será muda?

A Carabobo utcán, idehallgass, egy kicsi lány egy hatalmas léggömbbel futott orra is bukott úgy derült ki legott hogy nem Piroska ő, hanem a farkas. Régóta foglalkoztat egy dolog: van egy tehén, aki vissza sose köszön. Nem tudom, ez sértés, modortalan közöny, vagy csak nem megy neki a szövegértés?

A „Királyság a Feje Tetején”-ben ez a María Elena Walshra annyira jellemző látásmód válik uralkodóvá. Ez a képzeletbeli világ játékos és csalóka, de egyszersmind mélyértelmű és valóságos is, mert a szöveg gazdag és sok jelentésű, és többféle módon értelmezhető.



El reino del revés (A Királyság a Feje Tetején)

Me dijeron que en el Reino del Revés nada el pájaro y vuela el pez, que los gatos no hacen miau y dicen yes porque estudian mucho inglés. Vamos a ver como es el Reino del Revés. Me dijeron que en el Reino del Revés nadie baila con los pies, que un ladrón es vigilante y otro es juez y que dos y dos son tres. Vamos a ver como es el Reino del Revés. Me dijeron que en el Reino del Revés cabe un oso en una nuez, que usan barbas y bigotes los bebés y que un año dura un mes. Vamos a ver como es el Reino del Revés. Me dijeron que en el Reino del Revés hay un perro pekinés que se cae para arriba y una vez no pudo bajar después. Vamos a ver como es el Reino del Revés. Me dijeron que en el Reino del Revés un señor llamado Andrés tiene 1.530 chimpancés que si miras no los ves. Vamos a ver como es el Reino del Revés. Me dijeron que en el Reino del Revés una araña y un ciempiés van montados al palacio del marqués en caballos de ajedrez. Vamos a ver como es el Reino del Revés.

Azt mondják, a Királyságban a Feje Tetején a madarak úsznak és repülnek a halak, nem nyávognak a macskák, csak annyit: yes mert olyan sok angolt hallanak. Gyerünk, nézzük meg, ott van-e a helyén a Királyság a Feje Tetején. Azt mondják, a Királyságban a Feje Tetején nem a lábukkal táncolnak a népek, az egyik tolvaj rendőr a másik csendőr és kétszer kettő nem tesz ki négyet. Gyerünk, nézzük meg, ott van-e a helyén a Királyság a Feje Tetején. Azt mondják, a Királyságban a Feje Tetején a medve belefér egy dióba a kölykök bajuszt és szakállat viselnek és egy év csak három óra. Gyerünk, nézzük meg, ott van-e a helyén a Királyság a Feje Tetején. Azt mondják, a Királyságban a Feje Tetején van egy pekingi palotapincsi amelyik ha esik, felfelé esik míg egyszer végül nem tudott lejönni. Gyerünk, nézzük meg, ott van-e a helyén a Királyság a Feje Tetején. Azt mondják, a Királyságban a Feje Tetején egy Bandi nevű bácsi ezerötszázharminc csimpánzot nevel és egyiket se látni. Gyerünk, nézzük meg, ott van-e a helyén a Királyság a Feje Tetején. Azt mondják, a Királyságban a Feje Tetején a pókok és a százlábúak a palotában szörnyű úri rendben a sakktáblán vívják élet-halál-harcukat. Gyerünk, nézzük meg, ott van-e a helyén a Királyság a Feje Tetején.

Holnapig tudnánk mesélni María Elena Walshról és verseiről. Novellái külön posztot igényelnének, de már eddig is túlságosan igénybe vettük a jámbor olvasó türelmét. Noha sokkal többet hagytunk ki, mint amennyit elmondtunk, azt még egyszer szeretnénk hangsúlyozni, milyen meghatározóak voltak ezek a dalok az argentín gyerekek sok generációja számára. Érdekes lenne látni, vajon így volt-e a szomszédos – persze ugyancsak spanyol nyelvű – országokban is.

Befejezésül a szorgos magyar kertészeknek küldöm ezt a dalt.



Canción del jardinero (A kertész dala)
(María Elena Walsh dalát ezen a felvételen León Gieco énekli)

Mírenme, soy feliz entre las hojas que cantan cuando atraviesa el jardín el viento en monopatín. Cuando voy a dormir cierro los ojos y sueño con el olor de un país florecido para mí. Yo no soy un bailarín porque me gusta quedarme quieto en la tierra y sentir que mis pies tienen raíz. Una vez estudié en un librito de yuyos cosas que yo sólo sé y que nunca olvidaré. Aprendí que una nuez es arrugada y viejita pero que puede ofrecer mucha, mucha, mucha miel. Del jardín soy duende fiel; cuando una flor está triste la pinto con un pincel y le toco el cascabel. Soy guardián y doctor de una pandilla de flores que juegan al dominó y después les da la tos. Por aquí anda Dios con regadera de lluvia o disfrazado de sol asomando a su balcón. Yo no soy un gran señor, pero en mi cielo de tierra cuido el tesoro mejor: mucho, mucho, mucho amor.

Nézzék csak, milyen boldog vagyok az éneklő levelek között amikor a szél a görkorcsolyáján a kerten végigzörög. Amikor aludni térek szemem lehunyva egy olyan országról álmodom, aminek virágszaga van. Nem tudok táncolni, de szívesebben is figyelek nyugodtan állva arra, hogy a lábam hogy ereszt gyökeret. Valaha megtanultam egy könyvből az összes gyomot meg egy csomó mást is amit csak én tudok. Megtanultam, hogy a dió ráncos és öreg kívül de ha felnyitod, sok-sok- sok-sok édesség van belül. A kert hűséges őre vagyok. Ha egy virág elszomorodik, kasztanyettán játszom neki, és ecsettel pingálok rá valamit. Doktor is vagyok, én őrködöm az összes virág fölött aki a huzatban dominózik, aztán meg csodálkozik, ha köhög. A kertbe Isten is rendszeresen ellátogat, felhőből locsolja, utána meg a nappal szárítgatja a virágokat. Nem vagyok nagy úr, de a földön kaptam egy kis darab eget ahol a legnagyobb kincset őrzöm: sok-sok-sok-sok szeretetet.