A világ egyik tetején: Xinaliq

„Amikor a kommunisták bejöttek, a könyveket a Şahdağ barlangjába menekítették előlük. Ott álltak, ilyen nagy halomban,” a kicsi ember a szeme magasságát mutatja a kezével. „De a kommunisták megtalálták, és az egészet felgyújtották. A barlang azelőtt fehér volt belül, de azóta teljesen meg van feketedve a koromtól.”

„A mi könyveinket nagyapám, mikor jöttek a kommunisták, befalazta az ablakba. Az egyik ablakba betette, kívül-belül befalazta, nem látszott semmi. Mikor visszajött a Gulágról, mert nagygazda volt, úgy mondták, kulák, a legtöbb juha neki volt itt a faluban, és tíz évre elvitték, mondom mikor visszajött, mindjárt azt kérdezte, megvan-e még a ház. Megvolt, de már a téeszé volt, ott rendezték be a téeszirodát. Éjszaka, mikor senki sem látta, kibontotta az ablakot, kiszedte a könyveket.”


Vendéglátónk, Gadzsibala Badalov a szép szobában, az üveges szekrényben kiállított kis magánmúzeumát mutogatja, egy élet munkáját. Régi korsók, pénzérmék, kardok és puskák, amit csak az évek során össze tudott gyűjteni a szomszédoktól, szívességből, vagy juhért cserébe. Egy kétezer lakosú falu teljes tárgyi kultúrája, egyúttal egy egész népé, a Kaukázus egyik legrégebbi népéé, amely ezt az egyetlen falut lakja. És persze könyvek, a csodás módon megmentett könyvek. Olvasni már nem tudja őket, tőlem kérdezi, melyik arab, melyik perzsa, melyik oszmán török nyelvű. Nyolcvan évvel ezelőtt a muszlim tanítókkal és könyvekkel együtt az arab betűket is kisöpörték Xinaliqból.


A Kaukázus gerince alatt, a külvilágtól elzárt völgyben fekvő faluba hódítók soha nem jutottak el, de magányos vándor tanítók, írástudók, hittérítők olykor megtalálták ide az utat. A falu ilyenkor átvette tőlük, amit hoztak, de elődeiket is tiszteletben tartotta. A falu legmagasabb pontján áll az 1200 körül épült mecset, valamivel lejjebb egy pir, egy zoroasztriánus szent ember 7. századi háza, az erdőben néhány âteshgâh, zoroasztriánus tűztemplom, és körben a falu körül sok-sok zoroasztriánus, keresztény és muszlim pir síremléke, amelyeket máig tisztelnek, és a falu lakói köréjük temetkeznek. Az újabb sírokon név is van, a régebbieket csak egy-egy felállított kő jelzi, sok ezer kő a mezőn a sok ezer éves falu körül, közöttük juhok és borjúk legelnek.

Baba Jabbar (15. sz.) síremléke, körülötte kis temetővel

Az egykori arab betűs írásbeliségnek, amely annyira elterjedt volt, hogy minden családnak megvolt a maga házi könyvtára, vége szakadt, de a kultúra iránti igény tovább élt a helyiekben. Erről tanúskodik a sok helyi költő, akik cirill majd latin betűs vékony füzetekben adják ki khinalug nyelvű költeményeiket, vagy a festők, jellegzetesen groteszk xinaliqi tájképeikkel. És erről házigazdánk is, a juhgazda és amatőr helytörténész, aki most adta ki a negyedik könyvét, a Xinaliqban ismert gyógynövények neveiről és hagyományos használatáról, khinalug és azerbajdzsáni nyelven.

A hegytetőre épült faluban itt-ott még látni egykori arab és perzsa nyelvű feliratokat, amelyeket ha olvasni nem is tudnak már, de nagy becsben tartják őket. Körülöttük zajlik a falu mindennapi élete, asszonyok mosnak a hegyről a kutakba vezetett forrásvízben, gyerekek hajtják haza az utat még nem ismerő kisborjúkat, férfiak gyúrják tehéntrágyából és szalmából a tüzelő-téglákat, a lapos háztetőkön öregek beszélgetnek. Lentről, a folyóvölgyből felhallatszik a néhány órája még hömpölygő nyáj csituló bégetése. És noha látjuk a változás jeleit – többek között azt, hogy mi most itt lehetünk –, a szürkületben a ház előtt ülve és a falura letekintve mégis azt érezzük: az idő, akárcsak a pirek, a könyvek és a betűk, Xinaliqba felérve nem halad tovább, csak gyűlik, sűrűsödik egyre.



Rovshan Gurbanov, Elshan Mansurov, Nadir Talibov, Kamran Karimov: Getme, getme (Ne menj el). Az Azərbaycan Məhəbbət Təranələri (Azerbajdzsáni szerelmes dalok, 2014) CD-ről.

Út Xinaliqba

Foszló szélű keskeny aszfaltcsíkon utazunk Xinaliqba, repülünk, legalábbis így érezzük, a magasban úszva a völgy fölött, a falvak fölött, az erdők fölött, az imént magunk mögött hagyott kanyar fölött, minden fölött. Időleges rokonságban állunk a sas-párral, amelyek mágikus módon alulról lebegnek fel elénk, miközben az ősi településhez átvezető hágó csipkés taraját szemléljük. A vakító napfény arannyal vonja be kontúrjaikat a makulátlan kék ég előterében, tollaikat a szakadatlan szél borzolja. Egyikük ránknéz, és mintha felismerne minket.

Az út szegélye folyamatosan morzsálódik, mintha saját akaratából alakulna át hegyi törmelékké. A káosz lépésről lépésre hódítja vissza az ember által a természetre kényszerített rendet. Evilági megszabott ideje lassan lejár. Talán mikor visszatérünk, már nem is lesz itt többé.

A hegyek kontúrjai káprázatos balett-ugrásokkal táncolnak a fejünk fölött a szédítő magasságban. A a sziklák új meg új formákat öltve csavarodnak körénk, ahogy a mérnökök kanyargós kottáját követjük, akik kilenc éve utat vájtak az évezredek óta érintetlen hegy lágyékába. Fejünk szédül, s a hatást a levegő édes íze is fokozza, elkeveredve a vándorlegeltetés földibb maradványaival, a juhtrágya, az emberi verejték, a száraz, poros fű illatával. Víz csorog le a sziklák homlokán és fakad az út mentén kivezetett csöveken: valószínűtlenül tiszta és ragyogó, íze mint a hóé.

Talán a ritka levegő, a határtalan napsütés, vagy a szerpentinen való haladás teszi, hogy egyfajta emelkedett lelkiállapotba kerülünk, túl a szépség szemlélésének vizuális elégedettségén. Hasonló ez, mint a romantika nagy festőinek eksztázisa. Valóban itt vagyunk, mindez valóban itt van. A sziklák kemények, a szél erős, a napfény vörösre és barnára süti bőrünket. A gravitáció szüntelenül a mélység felé vonz minket.

Út Xinaliqba. Habil Aliyev, kamancse

Odafönt olyan emberek élnek, akik, bármilyen hihetetlen, több mint háromezer éve laknak itt, többé-kevésbé elszigetelten mindenki mástól. Nyelvüket rajtuk és néhány tudóson kívül senki más nem érti. A khinalug nyelv fonológiája rendkívül gazdag. A Wikipedia szerint a a khinalug nyelv hangjait az egykori cirill ábécé 74 betűvel jelölte, beleértve több kettős, hármas, sőt négyes betűt is. Nemrég az azerbajdzsáni ábécén alapuló latin írást vezettek be, amelyben a betűk száma ötvenre csökkent. Vendéglátónk hosszan sorolja az igealakokat, amelyek aszerint változnak, hogy férfihez vagy nőhöz beszélünk-e.

„Xinaliq ősi kaukázusi falu, amelynek története a kaukázusi albán időszakra nyúlik vissza. Schulze (1994) szerint Xinaliq helytörténete és nyelve világosan tanúsítja, hogy a khinalug nyelv korai beszélői valamikor Kr. e. 1000 és 300 között húzódtak fel mai lakóhelyükre. Úgy vélik, a khinalug nép ősei zoroasztriánusok voltak, akik a 3. században tértek át a kereszténységre, majd a 7. században az iszlámra. Ma mindannyian muszlimok. A település nagy magassága és elzártsága miatt Xinaliq és lakói sikeresen élték túl a régiót sújtó valamennyi inváziót. A településen számos történelmi emlékhely található, köztük néhány ókori szent barlang.”

Xinaliq: Language, People and Geography, Tamrika Khvtisiashvili, University of Utah in Journal of Endangered Languages, Winter 2012.

Félreállunk az úton, hogy megcsodáljuk a látványt. Messze alattunk pásztorok hajtják hatalmas nyájaikat, e közösség vagyonát, kincsét és egyetlen iparágát, az egyik legelőről a másikra. A nyájak lassan hömpölyögnek előre a völgy mélyén és lejtős oldalain. Tőlünk nézve sárgásfehér pontok remegő sokaságának tűnnek, amelyek egyenletes ütemben gördülnek előre az apró lovasoktól és kutyáktól hajtva. Ahogy a sziklákon túljutva elérik a friss legelőket, a klorofill tengerét, a birkák izgalomba jönnek, s futni kezdenek, sodródnak át a zöld táblák fölött, akár a szélfútta felhő.

A sziklák szélén állunk, a magasban, a Xinaliq felé vezető út mentén. Az égen fehér pára úszik szélesen elterülve, alacsonyan csüngő apró felhők sokasága sodródik a völgy fölött, amerre hajtja őket pásztoruk, a szél.

Rózsaszínű levelek 19.

A feladó neve: Timó Károly honvéd A feladó czime: I. honv. menet ezred Martini zászlóalj Jákó század

Tábori posta 350

Czím: Szépreményű Zajác Antonia úrhölgynek
III. Kis-Korona utca 52.
Budapest

Előző levelek (térképen szürkével): • Debrecen, 1915. június 5. • Budapest, 1915. június 1. • Budapest, 1915. március 1. • Budapest, 1915. február 10. • Kecskemét, 1915. január 30. • Duklai-hágó, 1915. január 11. • Felsőhunkóc, 1915. január 4. • Sztropkó, 1914. december 31. • Budapest, 1914. december 23. • Budapest, 1914. december 21. • Budapest, 1914. december 11. • Budapest, 1914. december 2. • Budapest, 1914. november 28. • Budapest, 1914. november 27. • Budapest, 1914. november 18. • Budapest, 1914. október 27. • Debrecen, 1914. szeptember 25. • Szerencs, 1914. augusztus 28.

Kedves Anyukám

Jun 10én

Eddig jól érzem magam. Most nem a kárpátokban vagyok Sokkal jobb hogy nincsenek azok az óriási hegyek

Nagy a hőség ugyan de ez nem baj. Talán most kizavarjuk egészen a muszkát. Te hogy érzed magad? Jól vagy? és mamád?

Értem ne agodj, légy nyugodt. Ha lapom megkapod írjál kérlek rögtön inkáb 2 lapot mint egyet, hogy biztosan megkapjam.

Ölel csokol szerető Károlyod


[Véget értek a fagyos téli hidegek. Megváltozott a hadihelyzet. A gorlicei áttörés után szinte menetből megkezdődött az orosz seregek kiszorítása Kelet-Galícia irányába. Új, népfölkelőkkel feltöltött menetezred vette át az olasz színtérre átdobott I. budapesti honvéd gyalogezred helyét. Már lekéstek Przemyśl visszafoglalásáról, fő feladatuk a részvétel a következő nagy cél, Lemberg bekerítésében és visszavételében.

A tájék leírása azt sugallja, hogy már valahol a Kárpátok előterében állomásozik a zászlóalj. Ennél többet csak a június elejei „höfer”-ekből lehet sejteni, amelyek a Prut és Dnyeszter közötti területről jelentenek huzamosabb harci aktivitást. Ennyi még átmehetett a cenzorok szűrőjén.

Höfer hadijelentése 1915 június 9-ről

Höfer hadijelentése 1915 június 10-ről

Höfer hadijelentése 1915 június 11-ről

Feltételezhető, hogy a zászlóalj és a század elnevezését az őket vezénylő parancsnokoktól kapta, de mert a meglévő tiszti névsorban ilyen nevűek nincsenek, az sem lehetetlen, valamilyen kóddal helyettesítették az alakulatok azonosítására alkalmas elnevezéseket.]

Galícia mítoszai, avagy meghívás időutazásra

Kutya Galícia. A mi történelmi emlékezetünkben nagyjából ennyi maradt meg Galíciáról. Mikor mentem Galícia felé, még a fák is sírtak. Meg a haszid csodarabbik, vagy, ellenkező előjellel, a jöttment galiciánerek. Más népek, lengyelek, ukránok, osztrákok történelmi emlékezetében más képek élnek erről a vidékről. A nemzetté válás bölcsője, a ferencjózsefi aranykor, a felvilágosult abszolutizmus gyakorlóterepe, a galíciai olajláz, a k.u.k. garnizonok, a kávéházi és irodalmi élet, az elveszített csodálatos város, a stétlek és a hucul hegylakók egzotikus és folklorisztikus világa. Töredékek, mítoszok egy száz éve eltűnt tartományról, amely annál erőteljesebb identitásformáló tényezővé válik, minél távolabb kerülünk tőle az időben.


Ezeknek a mítoszoknak és a mögöttük lévő valóságnak a bemutatására vállalkozik most a krakkói International Cultural Centre és a bécsi Wien Museum által rendezett kiállítás, az évszázad Galícia-kiállítása. Az 1772-ben Lengyelország felosztása révén szinte véletlenszerű határokkal kialakult soknemzetiségű tartományra kezdettől fogva másként néztek lengyelek, rutének, zsidók és osztrákok, más-más „alapító mítoszokkal” ruházták fel azt, s más-más módon igyekeztek berendezkedni az új határokon belül. A Bécstől kétnapos utazásra fekvő, de minden kulturális szálával a fővároshoz kötődő vidékre a 19. század közepi olajboom, az orosz határig kiépülő galíciai vasút, majd 1848 után a tartományi autonómia hozták el az aranykort. A felvilágosult Habsburg-uralom alatt Galícia egyszerre vált a lengyel és az ukrán nemzeti ébredés bölcsőjévé, hogy aztán az összeomlás után e két nép véres polgárháborút vívjon birtoklásáért. És ma, egy évszázaddal pusztulása és feldarabolása után a Habsburg-monarchia és Kelet-Európa emblematikus helyévé válva minden korábbinál szuggesztívabb szerepet játszik zsidók, lengyelek, ukránok, és az egykori Monarchia más népeinek önmeghatározásában.

Galíciai „zsidó nemzeti tornaegylet” atlétái, 1910 k.

A mai Galícia lengyel és ukrán felét már többször is bejártuk olvasóinkkal. Most időutazásra invitálunk Bécsbe, a Mythos Galizien kiállításra, jövő keddre, június 16-ára. A Budapesttől Bécsig tartó út három órája alatt bevezetőt adunk Galícia történetébe, valamint összefoglalót a kiállítás vaskos katalógusának tanulmányairól. A helyszínen pedig egy órás vezetés során mutatjuk be Galíciának és a róla kialakult különféle képeknek a fejlődését, s a tartomány pusztulása után az elképzelt Galíciák máig tartó továbbélését.

Az egész napos bécsi túrára a szokásos wang@studiolum.com címen lehet jelentkezni. A részvételi díj 50 euro, amely a bérelt busz, a belépőjegy (8 euro) és a vezetés költségét foglalja magában. A jelentkezési határidő rövid: holnapután, június 12. csütörtök estig, hogy péntek délelőtt még a megfelelő méretű buszt lehessen foglalni. Előzetes olvasmányként azt a könyvet ajánljuk, amelyet minden galíciai túránkon is előveszünk: Martin Pollacknak – a kiállítás egyik rendezőjének – Galícia. Képzeletbeli utazás egy eltűnt világba című kultuszkönyvét, amely 1984-es megjelenése óta immár a hetedik kiadásban járul hozzá a Galícia-kép további formálódásához.

Rózsaszínű levelek 18

Kelt:Munkács [1915.] Jun. 5.
[A feladó czime:] K. u. K. BAHNHOF-COMMANDO MUNKÁCS

Szépreményű Zajác Antonia úrhölgynek
III. Kis-Korona utca 52.
Budapest

Kedves fiacskám.

E szép vidéken a vonaton ezt nézve irom, habár minden gondolatom pesten van. Csokol milioszor
Károly

Üdvözlet a Kárpátokból • Gruss von den Karpaten

Előző levelek (térképen szürkével): • Debrecen, 1915. június 1. • Budapest, 1915. március 1. • Budapest, 1915. február 10. • Kecskemét, 1915. január 30. • Duklai-hágó, 1915. január 11. • Felsőhunkóc, 1915. január 4. • Sztropkó, 1914. december 31. • Budapest, 1914. december 23. • Budapest, 1914. december 21. • Budapest, 1914. december 11. • Budapest, 1914. december 2. • Budapest, 1914. november 28. • Budapest, 1914. november 27. • Budapest, 1914. november 18. • Budapest, 1914. október 27. • Debrecen, 1914. szeptember 25. • Szerencs, 1914. augusztus 28.

Lemberg előtt. Gyalogságunk gyilkos puskatűzzel megfutamítja az orosz lovasságot

A Kárpátokban. In den Karpathen

[Illusztrációk a szerencsi Zempléni Múzeum gyűjteményéből. Alapja Dr. Petrikovits László szerencsi orvos négyszázezer képeslapja.

„…Dr. Petrikovits László szerencsi lakos … a tulajdonomat képező levelezőlap gyűjteményemet, helytörténeti vonatkozású anyagaimat, tudományos könyvtáramat, valamint Rákóczi- és Kossuth ereklyéimet Szerencs községnek adományozom…

Szerencs, 1967. július 15.”

Az, hogy ez a gyűjtemény, és számos, más, magyar történelmi, irodalmi, tudományos és kulturális forrásanyag a világhálón elérhető, az Arcanum Adatbázis Kftnek köszönhető.]

Rózsaszínű levelek 17

Kelt: Debrecen, [1915.] Jun. 1.
[A feladó neve:] Timó Károly honvéd
[A feladó czime:] Tábori posta

Czím: Szépreményű Zajác Antonia úrhölgynek
III. Kis-Korona utca 52.
Budapest

Előző levelek (térképen szürkével): • Budapest, 1915. március 1. • Budapest, 1915. február 10. • Kecskemét, 1915. január 30. • Duklai-hágó, 1915. január 11. • Felsőhunkóc, 1915. január 4. • Sztropkó, 1914. december 31. • Budapest, 1914. december 23. • Budapest, 1914. december 21. • Budapest, 1914. december 11. • Budapest, 1914. december 2. • Budapest, 1914. november 28. • Budapest, 1914. november 27. • Budapest, 1914. november 18. • Budapest, 1914. október 27. • Debrecen, 1914. szeptember 25. • Szerencs, 1914. augusztus 28.

Kedves Jankám
Nagyon sajnálom hogy ugy kellett eljönnöm bucsuzás nélkül, de nem jöhettem mert nem volt időm. Hétfőn indultam el, most ujra debrecenbe ép ebédre sorakozom. Hogy vagy, jól? Én jól érzem magam amit neked is kivánok. Még nem tudom hova megyünk, majd irok. A határról irok, hova megyünk. Remélve hogy egészségben viszontlátjuk egymást.

Ölel csókol szerető Károlyod

Isten veled, jó legyél pocok

[A sebtében összeállított felszerelést és sürgős indulást a háborúban bekövetkező alapvető változások indokolták. 1915 tavaszán Olaszország központi hatalmak ellen fordult, újabb, észak-olaszországi front nyitását kényszerítve a monarchiára. Új csapata riadómenetben indult a megjelölt állomáshelye felé. Debreceni megállójuk révén nagy valószínűséggel sejthető, a galíciai hadszíntérre szállítják  a népfelkelő csapatokat.

*

A május elejei hadijelentések teljesen átalakították a galíciai front képét. A gorlicei áttörés megroppantotta az orosz seregeket. Nem csupán a német csapatoknak sikerült visszaszorítani az oroszokat az általuk fél éve elfoglalt  Przemyśl irányába, hanem a Kárpátok gerincén hónapokon át állóháborúhoz hasonló küzdelmeket folytató csapataik is visszavonultak a Duklai- és Uzsoki-hágó vidékéről nyugati–északnyugati irányba.

Az orosz seregek fokozatos visszaszorítása 1915 májusa és szeptembere között

A tehermentesített magyar csapatok jelentős részét, köztük az I. budapesti királyi honvéd gyalogezredet, aminek jelentős harci tapasztalata volt már, a várható olasz támadások miatt május közepén kivonták az északi frontvonalból, és május 22-én éjjel átvezényelték az új front vonalára. Helyükre az újonnan felállított, hiányos harci tapasztalatokkal bíró népfelkelő csapatok (köztük a sebesülésből felépült Károly honvéd) kerültek az orosz hadsereggel szembe. Ide volt a kapkodáshoz hasonló felkészítés és felvonulás. Nem a legjobb kilátások.]

Rózsaszínű levelek 16b

Ebből a bejegyzésből hiányzik a rózsaszínű tábori levelezőlap. Timó Károly honvéd ezidőtájt az ezerkoronás lövésből váratlanul ölébe pottyant lábadozási idő utolsó heteit tölti, a már korábban megjelölt budapesti, Molnár utcai hospiciumban, majd odahaza Óbudán. Egy időre a levelek folyama megszakad.

Közben azért ott motoszkál száz évnyi távolságban, hogyan válhatott ez a ház, szinte két lépésre a nyüzsgő belvárosi forgalomtól lábadozó katonák ideiglenes kórházává.

*

Száz éve a ház még teljesen újszerű állapotban volt. Az épületet Bloch Alfréd tervezte 1910-ben a Kereskedő Ifjak Társulatának klub- és lakóháza céljaira. A földszinten disz- és táncteremmel, felette könyvtárral és biliárdszobával, és mindenféle kiegészítő helyiségekkel.

A klubház terve, Bloch Alfréd 1910

A ház Molnár utcával párhuzamos keresztmetszete. Valamennyit visszaad a klub kialakításáról

A napjainkban elhagyott térség látványos előcsarnokában és a főbejárat két oldalán Homonnay Jenő domborműve és szobrocskái a kereskedelmet szimbolizálták. Ő a háború után stílust váltott, és az egyik legtöbb megbízást kapott művész lett a világháborús és trianoni emlékművek elkészítésében.

A klubház bejárata. Homonnay Jenő szobrocskái porladó bőségszarukkal

Az alig néhány éves épület funkciói a háborúban teljesen megváltoztak. A kereskedő ifjak zömmel a harcmezőkön, esetleg a hónapok alatt megroggyant kereskedelemben a folyamatos nincsek és drákói szabályozások közötti napi küszködésben. Hamarosan áruhiány lett a korábbi bőségből, elszabadultak az árak, békebeli ésszel nehezen felfogható hatósági rendszabályok léptek életbe, korlátozó fejadagokkal, élelmiszerjegyekkel, a készletek összeírásával

Hogy milyen ellátási viszonyokat élt meg a fronton harcoló katona meg a hátország hétköznapi lakossága, közöttük a két állapot között lebegő, otthon lábadozó honvéd, fogalmat lehet alkotni a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban, ahol éppen a napokban hosszabbítottak meg egy kiállítást arról, hogyan süllyedt el szűk egy év alatt a boldog békeidők Krúdy-világa. Bejegyzésünk szereplői a Kiskorona utca 52-ből bizonyára többet tudnának beszélni a tőlük pár lépésre, az utcából nyíló Korona téren található múzeumi kiállítás részleteiről.

Egy a kiállításon látható rendelkezések közül

A frontokról szerelvények végeláthatatlan sora szállította a hátországba a sebesülteket. Csak magában a fővárosban legalább húsz ideiglenes kórházi osztály működött a hivatalos kórházak területén kívül. Így eshetett a választás a Molnár utcai, célját elvesztő klubház tágas tereire.

Ettől fogva sohasem nyerte vissza eredeti formáját és célját, ahogy azt Budapest Főváros Levéltárában őrzött tervrajzokkal nyomon lehet követni. 1927-ben már a Budapesti Nőiszabó Ipartestület székháza, a második világháborút követően, 1947-ben a Budapesti Nőiszabó, Leányruhakészitők stb. Ipartestülete, 1951-ben pedig a KIOSZ Budapesti Élelmezési és Szolgáltatóipari Szakosztájok Központja működhetett benne. A továbbiakban is mindenféle szerveződő, egyesülő, szétváló maszek (vagyis magánszektoros) kisiparosok inkább kényszeres, mint önkéntes szerveződései. A legutolsó, kimutatható szervezet a Magyar Országos és Budapesti Fodrász, Fogtechnikus, Kozmetikus, Kéz-, Lábápoló és Műkörömépítő, Szikvízkészítő, Kelmefestő-Vegytisztító Szakmai Ipartestület központja volt. Látva a nevüket, csak az jut az ember eszébe, vajon milyen logika sodorta egybe ezt a konglomerátumot. Hát a kárpitosok, szemfelszedők, esernyőjavítók vagy kalaposok miért nincsenek közöttük? A leépülés folyamata, a hivatali útvesztők terjengős szaporodása jól nyomon követhető a tervrajzok egyre hitványabb minőségén.

1927 — megkezdődik az eredeti terek felosztása

1951 — iroda iroda hátán a mindenféle szakosztájok (!) számára

1951-ben már egy csomagolópapír minőségű fénymásolatra kerültek a szakosztályok részére szánt tervrajzok.

Aztán valami irodabútor raktár lehetett, a bejáratra felszögezett tűzvédelmi utasítás legalább is egy valamikori cég szomszéd utcában lévő kiürített, szutykos portálú, eladásra szánt irodaházára mutat.

A legutolsó életnyomok egy tánciskola működésére utalnak. Most lezárva, üresen és elhagyatva várja, hogy újra történjen vele valami.

Érdekes lenne körülnézni benne, de hónapokon át csak telefonokon kapott halogatás és elutasítás jön a vagyonkezelőségtől. Ismerve az elmúlt évek zavaros önkormányzati helyiségeladásait körüllengő gyanúkat, ez részben érthető. A reménytelen kíváncsiskodást a továbbiakban feladva levonható a következtetés, hogy a házaknak, akár a könyveknek, megvan a maga sorsuk.

Szent Nino és a misztikus fény

Samtavro-kolostor fala, szemközt Szent Nino egykori cellájával

„Az én szemeim elhomályosultak, és ti látjátok a fényt?” Ők így válaszoltak: „Látjuk, a nap ragyogó fényét.”

Szent Nino (წმინდა ნინო) (Kolastra, 296 k. – 338 k.) ünnepét a grúz egyház, minthogy annyira kiemelkedő szentjeként tiszteli, kétszer is megüli az évben. Először január 27-én, majd másodszor a mai napon, június 1-én.

Szent Nino Konstantinápolyból érkezett Grúziába (vagy ahogy akkor hívták, Ibériába), hogy keresztény hitre térítse az országot. A hagyomány szerint a kappadókiai Colastrából származott, s egyes források Szent György rokonának tartják. Neki tulajdonítják Nana királyné, majd III. Mirian ibériai király, s ezzel egész Grúzia megtérítését.

Szent Nino képe egy dél-grúziai falusi templomban

„Látom, leányom, hogy erőd felér a nőstény oroszlánéval, amely hangosabban üvölt minden más állatnál, s a nőstény saséval, amely magasabbra repül a hímnél, s szemgolyójába befogadja az egész égboltot, mint egyetlen gyöngyöt, s mint a tűz keres táplálékot magának, s ha megtalálta, összecsukja szárnyát, és egyenesen rácsap. Legyen a te életed is ilyen, a Szentlélek vezetésével!” (ქართლის ცხოვრება, 47).

A hagyomány szerint a király vadászat közben egy sűrű, sötét erdőben eltévedve csak azután talált rá a helyes útra, hogy „Nino Istenéhez” imádkozott.

„Amikor Mirian király vadászni indult, egy erdő sűrűjében, fényes nappal a nap úgy elsötétedett, hogy sötétség borult a földre. A király kétségbeesetten hívta segítségül isteneit, Armazt és Zadent, de hiába. Akkor eszébe jutott Nino megfeszített Istene, s tőle kért segítséget, és fényesség támadt: Nino Istene visszaadta a napnak világosságát.” Arsen szerzetes változata ehhez még hozzáteszi: „Mirianra hirtelen nagy sötétség szállott, a földre zuhant, és nem folytathatja útját. Vadásztársai továbbra is látták a nap ragyogó világosságát, és tovább haladtak, míg a király megbénult, különös vakság szállott rá, rémület és halálfélelem fogta el.”

A vadászat jelenete a mchetai székesegyház Szent Oszlopán

Ahogy az Isteni színjátékban, a sötét erdő az élet – és Iberia/Kartli királyság – jelképe, amely híján van Krisztus fényének, amelyet a nap fénye jelképez. Hiszen Miriam király és országa mindeddig sötétségben éltek, minthogy a hamis istenekbe vetették bizalmukat.

A valódi fényre való megtérés lehetővé teszi számukra, hogy lássák az éjféli napot, „az igazság napját az éjszaka közepén”:

Nel mezzo del cammin di nostra vita mi ritrovai per una selva oscura, ché la diritta via era smarrita. Ahi quanto a dir qual era è cosa dura, esta selva selvaggia e aspra e forte, che nel pensier rinova la paura! Tant’è amara che poco è più morte; ma per trattar del ben ch’i’ vi trovai, dirò de l’altre cose ch’i’ v’ho scorte. Io non so ben ridir com’i’ v’intrai, tant’era pien di sonno a quel punto che la verace via abbandonai.

Életünk útjának feléhez érve sötét erdőben találtam magam, mert elvétettem a helyes utat. Jaj, fájdalmas dolog elmondani, milyen volt az a tüskés, vad vadon elfog a félsz, ha csak eszembe jut: majdnem oly keserű, mint a halál! De hogy beszámoljak a jóról is, mit ott találtam, mindent elmesélek. Hogyan jutottam oda - nem tudom, annyira álomittas voltam akkor, mikor az igaz ösvényről letértem.

(Dante Alighieri, Pokol I, 1-12. Nádasdy Ádám fordítása)

Megtérésének pillanatában Szent Pál is ragyogó fényt lát:

„Történt azonban, hogy útközben, amikor Damaszkuszhoz közeledtem, déltájban hirtelen nagy világosság áradt rám az égből. Leestem a földre, és szózatot hallottam, amely azt mondta nekem: ‘Saul, Saul miért üldözöl engem?’ Én pedig így feleltem: ‘Uram, ki vagy?’ Ő azt válaszolta: ‘Én vagyok a Názáreti Jézus, akit te üldözöl.’ Akik velem voltak, látták ugyan a világosságot, de nem hallották annak szavát, aki velem beszélt. Erre én megkérdeztem: ‘Mit tegyek, Uram?’ Az Úr pedig azt mondta nekem: ‘Kelj fel, és menj Damaszkuszba. Ott megmondják majd neked mindazt, amit tenned kell.’ Mivel azonban a ragyogó fény következtében nem láttam, a kísérők kézen fogva vezettek, s így értem Damaszkuszba. Egy bizonyos Ananiás nevű férfi, aki félte Istent a törvény szerint, s akiről az ott lakó zsidók mind jó véleménnyel vannak, felkeresett, és mellém állva azt mondta nekem: ‘Saul testvér, láss!’ Abban a pillanatban megláttam őt. Ő pedig így folytatta: ‘Atyáink Istene előre kijelölt téged, hogy megismerd akaratát, meglásd az Igazat, és szavait a saját szájából halld. Tanúskodni fogsz mellette minden ember előtt azokról a dolgokról, amiket láttál és hallottál. Most pedig miért késlekedsz? Kelj fel, keresztelkedj meg, mosd le bűneidet, és hívd segítségül az Ő nevét!” (ApCsel, 22,6-16)

„Aki képtelen volt meglátni a fényt a nappal közepén, képessé vált meglátni azt az éjszaka sötétjében is. […] Ez az a szellemi fény, amely világosságot ad, amely felragyogtatja a valódi napot. Ez ama nap fénye, amely behatol Kartli »északi országába«, azaz a szellemi napnak híján lévő, a bűn sötétje által elárasztott országba, »ahol a bűn köde a magas hegyek csúcsait is ellepi«.

„[Szent Nino] Urbnisi városának közelében találkozott azokkal, akik a pogány isteneket tisztelték: ezek a tűz, a kő, a fa megszemélyesítései voltak. Csatlakozott a társasághoz, amely Mchetába ment, a nagy városba és a királyok székhelyére, hogy eladják áruikat, és Armaz istent imádják. »Könnyeket ontottam, és Istenhez fohászkodtam«, mondja Nino, »mert láttam, hogyan vész el az északi ország, amelytől a sötétség elragadta a fényt« […] Nino a sötétségben élő nép miatti aggódásban az ő emberré lett Istenéhez fordul, hogy mutassa meg nekik az igazi fényt.”

Szent Nino cellája az egykori mchetai királyi kertben, ma a Samtavro-kolostor kertjében

A grúziai hegycsúcsok képe egyszersmind az itteni, kereszténység előtti kultuszhelyekre és istenszobrokra is utal, s ezért lepi el csúcsaikat, a keresztény üdvtörténet nézőpontjából, a hamis hit köde.

És így történt, hogy

„az imádság befejeztével nyugaton nagy szél kélt, rettenetes mennydörgés támadt, szörnyű felhők jelentek meg az égen, s megindultak arrafelé, ahol a bálványszobrok álltak. A népen nagy rémület vett erőt, s futásnak eredtek. A felhők megnyíltak, s jégeső támadt. A bálványszobrokat porrá zúzta, s a szél a port szétszórta a hegyek között. Csupán Armaz sisakjának rubintja maradt meg. Amikor a vihar lecsillapult, Szent Nino sértetlenül találta meg azt. Felvette, és Mcheta ősi városába vitte, amelyet a megtérés bölcsőjének szántak. Így zúzták szét a régi Kartlit régi isteneivel együtt, ám mindazonáltal továbbra is megmaradt, hiszen nem pusztultak el még a bálványszobrok, amelyeket ki-ki lelkében emelt.”

Nem véletlen, hogy Szent Nino Kartli megtérítésének kezdetén a Mcheta fölött álló magas hegyen állítja fel az első keresztet, amelyet maga kötözött össze két szőlőtőből tulajdon hajával.

„Szent Nino keresztje” a dél-grúziai hegyvidéken, és az általa állított első kereszt helyén emelt Jvari (Szent Kereszt) temploma

Ezt követően a király 327 körül hivatalos vallásnak hirdette meg a kereszténységet. Ezáltal Grúzia lett a második keresztény ország (az örmény királyság, 301 k. után).

„Szent Nino ezalatt elment arra a helyre, ahová a szent fát ültették. Hat napon át imádkozott Kartliért, s a hetedik napon visszatért Mchetába. Így ismételte meg a hatnapos teremtés művét, újjáteremtvén a haldokló országot. Megérkezvén a király kertjében vett szállást magának. Ragyogó kert volt, közepén fával, ágain ezer madárral. A kert valódi jelentése azonban csak akkor tárul fel, amikor Szent Nino a Szentlélek sugallatára megnevezi a kert élőlényeit. A fa az élet fája lesz, a madarak az Éden madarai, akik megfürödnek az élet vizében, az élet füvével táplálkoznak, s azt hirdetik, hogy a samotche Szent Nino tulajdonává vált. A régi grúz nyelvben a სამოთხე szó egyaránt jelentett kertet és paradicsomot. A király kertje így Szent Nino jóvoltából paradicsomkertté vált.”

(Valamennyi jelöletlen idézet G. Shurgaia Santa Nino e la Georgia c. könyvéből származik)

Húsvéti körmenet a mchetai székesegyházban, épp egy hónapja