Szerencse

Alkonyatkor a Staatsbibliothek előtt állok, vállamon két nagy táska kölcsönkönyvvel. A mobilon keresem, melyik járat jön korábban. Félénk hangot hallok mögöttem: „Kér egy almát?” Megfordulok, a hanghoz illő kicsi, félénk, vékony arcú hajléktalant látok, aki gyönyörű piros-sárga almát nyújt felém. Nem akarom megfosztani ettől a gyönyörűségtől. „Nem, köszönöm.” „És egy eurója van számomra?” Választékos németséggel kérdezi. Megkotrom a zsebeimet. Gyűlölöm az aprót, igyekszem mihamarabb túladni rajta, de szerencsére találok egy kéteuróst. Miközben keresem, elmondja, hogy nagyon szereti az almát, de a minap majdnem megfulladt tőle, a torkán akadt, alig tudta kiköhögni. Ahogy beszél, látom, hogy mindössze egyetlen foga van, mint a karikatúrákon. Így nehéz veszély nélkül almát enni. Az érmét megköszöni, még egyszer felajánlja az almát, még egyszer elhárítom, bár később eszembe jut, talán jobbat tettem volna neki. „Akkor hadd adjak valami mást”, mondja. Kutatni kezd végtelen számú zsebében. Nem találja. Ismét végigkeresi. Ismerem ezt, nekem is pontosan annyi zsebem van. Egy idő után legyintek: „Nem baj. Legközelebb”, majdnem hozzáteszem az insallahot is, hát idén eddig főleg muszlim országokban vezettem. Elindulok a metró felé. Vagy kétszáz méter után hallom magam mögött elfulladó hangját: „Hallo, guter Mensch!” Megfordulok, beér. Összeszorított öklét nyújtja. „Ez az. Találtam. Nem tudom, aranyból van-e vagy sem. Talán szerencsét hoz, talán nem.” Kezembe önti. Megköszönöm, einen schönen Abend noch. Már csak a lámpa fényében nézem meg.


Nincsenek megjegyzések: