Budapest, az arany város

Lao Shu Huahua: „Ezer mérföld Jiangling, mégis egy nap csupán”

A Lao Shu Huahua, az archaizáló stílusban alkotó népszerű kortárs kínai művész és médiaprofesszor által illusztrált verssor a nagy Tang-kori költő, Li Bai Kora reggeli indulás Baidiból című verséből (759) való. Li Bai ebben, megtudván, hogy száműzetésében császári kegyelmet kapott, örömében úgy érzi, egy nap alatt is képes hazatérni távoli otthonába. Lao Shu ezt a vágybéli utazást jeleníti meg állandó figurája, a köntösös-kalapos Minguo úr hegyek fölött úszó figurájával. De azáltal, hogy az illusztrációt az Air China légitársaság Wings of China c. fedélzeti lapjának októberi száma beemelte reklámnak, új jelentéssel látták el azt, mintegy deklarálván, hogy ők hozzásegíthették volna Li Bait, hogy valóban egy nap alatt eljusson hazájába.

Engem legalábbis hozzásegítettek. Nem is a légitársaság, hiszen éppen fordítva, hazámból Lao Shu Huahua és Li Bai szülőföldjére utazván olvastam az októberi számot. Hanem maga a lap. A Wings of China minden havi száma ugyanis más-más várost állít középpontjába, arról írat esszét egy-egy ismert szerzővel, és ad rövid ismertetőt és hasznos információkat tucatnyi oldalon át. Az októberi szám kiemelt városa pedig nem más, mint Budapest. 布达佩斯，金色城池, Bùdápèisī, jīnsè chéngchí – Budapest, az arany város. S aki esszét ír róla, az a Magyarországon élő legjelentősebb kínai író, Yu Zemin – Esterházy Péter, Kertész Imre, Krasznahorkai László, Márai Sándor, Nádas Péter kínai fordítója, s nyolc, főleg Magyarországról szóló (de magyarra soha le nem fordított) esszékötet és három európai útleírás szerzője.

Ezért a szövegért nemcsak azért lehetünk hálásak, mert nyolcmillió emberhez – az Air China évi 90 milliós forgalma egytizenkettede, az októberi szám olvasói –  hozza közel Budapestet. Hanem azért is, mert nekünk is megmutatja, milyen szépnek láthatja, mennyire magáénak érezheti ezt a várost valaki, aki élete első felét egy egészen más kultúrában élte le a Föld másik felén. Látása ugyanakkor nagyon rokon a miénkkel, akik Budapesten tanultunk meg várost nézni és most már így nézünk minden más várost is. Ahogy lassan, helyről helyre, a részleteken eltűnődve, a történelmet megidézve vonul végig a városon, ahogy a megelevenedő múlt egybefolyik a már leendő múltként szemlélt jelennel.

Yu Zemin: Budapest, az arany város

Ahogy minden embernek más az illata, úgy minden városnak is megvan a maga színe. Ha Athén zománckék színű, és Róma zöld, mint a régi bronzok, Bécs pedig kávébarna, úgy Budapest a legtisztább arany.

Huszonhat évvel ezelőtt egy késő őszi napon egy Moszkvából Bécs felé tartó vonat gördült be a budapesti Keleti pályaudvarra. Amint kinyitottam az ajtót, és kitekintettem, azonnal megragadott a lenyűgöző arany látvány, az opálos üvegablakokkal áttört, aranyszínű árnyalatokban játszó falak, s a hatalmas üvegtető, akár egy gazdag istenség templomának kupolája. A ragyogó, de nem égető őszi napfény vakító sugárban tört át a tető fém és üveg szerkezetén, és visszaverődött a tömör arany falakon. Az állomás levegője egyetlen arany káprázatban remegett.

A Keleti pályaudvar főhomlokzata. Visontay Péter fotója

Az eklektikus stílusú Keleti pályaudvar 1884-ben épült, az Osztrák-Magyar Monarchia virágkorának idején. Az „eklektikus” nem kompromisszumot jelent az épület szellemiségében, hanem azt, hogy többféle stílus formanyelvét ötvözi ahelyett, hogy mereven ragaszkodna az egyikhez. Ha útra kelve végighúzom bőröndömet az állomás termein, s körbenézek, akárcsak egy múzeumban, minden alkalommal újabb részleteket fedezek fel. A legtovább a nemzetközi pénztár hosszú folyosójához csatlakozó Lotz-teremben szoktam időzni. Lotz Károly a 19. század egyik legnagyobb magyar akadémikus festője volt, s mint a terem neve mutatja, az itteni freskók mind az ő gazdag szimbolikával áthatott mesterművei.


Később a pekingi Chang’an sugárút helyi megfelelőjének számító Andrássy út felső részén, az Operaház és a Liszt Ferenc tér között egy még ennél is lenyűgözőbb Lotz-termet fedeztem fel a Párizsi Nagyáruház emeletén. Az áruház elődje, a Keleti pályaudvarral egyazon évben épült Terézvárosi Kaszinó híres zenés-táncos mulatóhely volt. A kaszinó 1910-ben épült át Párizsi Nagyáruházzá, aztán keresztülment a háború füstjén, s a 90-es években született újjá az Alexandra Könyvesház-hálózat boltjaként. Kávét is felszolgáltak, s a közismert könyvesbolt-kávézó késő estig nyitva tartott. Sok törzsvendégük volt, s én is gyakran betértem ide. Sajnos a bolthálózat bezárt, s a könyvesbolt-kávézó is történelemmé vált, de azt remélem, hogy nem telik sok időbe, s a Lotz-termet ismét a kávé illata tölti be.

Budapest látogatóinak többsége kötelességtudóan megnézi a Lánchidat, a Halászbástyát, a királyi palotát és a Hősök terét, de nagyon kevesen ismerik a földalatti város varázsát. A budapesti metróvonalakat négy színnel jelölik, sárgával, pirossal, kékkel és zölddel. A „sárga földalatti” története nyúlik vissza a legrégebbre, ez a világ második legöregebb vonala a londoni után. De két dologban első a világon: az első elektromos metróvonal, s az első, amely elnyerte a világörökség címet. „Millenniumi földalattinak” is hívják, mert 1896-ban épült, annak ezredik évfordulójára, hogy a magyarok ősei megérkeztek és letelepedtek a Kárpát-medencében. Ferencz József, az Osztrák-Magyar Monarchia császára személyesen tesztelte a vonalat. Egyszer David Robinson, a neves brit filmkritikus és filmtörténész Budapestre jött filmet nézni, s megkért, tartsak vele a sárga földalattin. A sárga kocsik hihetetlenül ráztak, de épp emiatt sokkal inkább úgy éreztük, mintha téren és időn keresztül folyna az utazás.

Nemcsak a sárga földalatti, de a Budapest felszínén közlekedő villamosok is sárgák. Az öreg házak között kanyarognak, két megálló között alig van távolság, és rövid időközönként követik egymást. Ez egyfelől megkönnyíti a helybeliek életét, másfelől jól mutatja az óváros kis méretét. A sárga villamosok egyfajta sárga tájképpé állnak össze a körutakon, a Duna két partján, s az óvárost a külvárosokkal összekötő csomópontokon. Számomra sokkal elevenebb jelképei a város életének, mint a Lánchíd vagy a Halászbástya. Az utóbbiak statikus, kétdimenziós formában élnek emlékezetemben, míg ezek dinamikusak és háromdimenziósak.


„Ez egy sárga város. Sárga a tarkán rozsdafoltos villamosszerelvény, amely fémes zajjal vonaglik a sárga homlokzatok, kékesszürke tetők, mély kapualjú, magas ablakú paloták között, dang-dang, ding-ding, hallani mindkét megállóban, ahogy egyiktől a másikig vonul. Ebben a városban minden hang is sárga, aranysárga nap vet okkersárga árnyékokat, a sárga utca félhomálya sárgás fényű molylepkéket vonz. A tavaszi ég alatt a park tele van sárga virágokkal, őszi levelekkel, halott levelekkel, sárgászöld mohával. Még a levegő íze is sárga, rozsdás folyóvíz és bomló növények savanyú illata hatja át. Hosszú búzaszőke hajú lány sétál aranybarna színű vizslájával a sötéten fénylő, egyenetlen macskaköveken, kettejük büszke ragyogása tölti be az egész néptelen kis utcát…”

Így kezdődik 纸鱼缸 Zhī yúgāng (Akvárium) című regényem, amelyet Budapest sárga színében írtam, belülről kifelé, közelről távolra, tőlem neki, a pillanatból a történelembe. Huszonhat éve emigráltam ide, s az azt megelőző és azóta eltelt évek száma megegyezik egymással. Életem első felét a vörös falú fővárosban éltem le, a második fele ezé az arany városé. Számomra még a kék Duna is arany színű. Ha ebben a városban jársz, menj el az arany színben ragyogó Operaházba egy előadásra, a sárga falú Széchényi fürdőbe, ahol egy fél napon át ázhatsz a meleg vizű forrásokban, vagy egyszerűen csak ülj le valahol az aranyló árnyékban, igyál egy csésze kávét vagy egy pohár sört, s engedd, hogy az arany idő lassan beszivárogjon és leülepedjen emlékezetedbe.

ḆΞ₪¡ fotója