Kezek

Családi album: • Alba, 1867 • Hongkong, 1897 • Marseille, 1900 • Párizs, 1904 • Valenciennes, 1918 • Buenos Aires, 1930

— Te vagy ez, ezen a képen?
— Hm, nem tudom. Nem vagyok benne biztos. Hol találtad?
— A nagy dobozban, a többi mellett.
— Lehet, hogy én… vagy az ő nővére…
— Georges nővére?
— Nem biztos, lehet, hogy én. Akárhogy is, a fotó mindenképpen bemozdult.
— Ha te vagy az, te mozogtál. Nagyon tetszik a kifeszített fehér vászon, a deszkafal. Elképzelem, ahogy a szüleid a vásárban járkálnak, ott fenn északon, Valenciennes-ben. Valahogy a fotográfus bódéja elé keverednek, és minthogy akkor kezdesz járni, és rettentő büszkék rád, szeretnének egy fotót.
— Azt hiszed?
— Persze nem tudják pontosan, hogy is csinálják. A felnőttek csak leülnek a székecskére a vászon előtt, a fotográfus azt mondja, ne mozogjanak, s csak egy mellképet őriz meg róluk a fehér háttér előtt.
— A vászon ráncaival együtt… igazi szegényfotó!
— Hát persze. Apád a fotográfus mellett áll, nem látjuk, férfiak módjára egyeztetnek — ah, hogy is csináljuk… jó lenne, ha a kicsi nem kezdene el sírni… ne mozogjon… Anyád akarta a fotót, azt hiszem, s most attól fél, le ne essél, szilárdan tart a kezével.
— Ekkor kezdek járni, azt mondtad.
— Kétségtelen, hogy a fényképezés pillanatában el akarta engedni a kezed és hátralépni, de még nem álltál biztosan a lábadon. Úgyhogy nem tehetett mást… Az is lehet, hogy volt egy második, élesebb felvétel is, amelyet a fotográfus körbevágott, s amely azóta eltűnt. Látod, ezen a képen körbevágás után is látszana a kéz, amely tart téged:


— Hm, egyáltalán nem emlékszem rá. És az is lehet, hogy ez nem én vagyok. Ha én vagyok, felmerül a kérdés, vajon miért nincs anyám a képen, velem együtt. Olyanfajta fotóra gondolok, ahol anyám ölében lennék, tudod.
— Nyilván rólad akartak egy portrét, csak rólad.
— Csak rólam. Ha netán elveszítenének.
— Hát elveszítettek már egy másik gyereket, nem?
— Hm, hm. Vagy pedig ez nem az anyám… de akkor ki? Egy szomszéd? A dajka? Lehet, a dajka elvitt a vásárba, ő vette nekem a kisvödröt, odaérünk a fotográfus bódéja elé… Van fotó rólam anyámmal együtt is valahol?
— Hát igen is meg nem is. Emlékszel erre a dokumentumra?


— Ah, az Ausweis — hát persze, hogyne. Mama és én a Kommandaturra mentünk megcsináltatni, tizenkettedik születésnapom másnapján, 1918 augusztusában. Az én születésnapi Ausweisom…


— És a kép rajta nem igazolványkép.
— Hát persze, hiszen háború volt! Azonkívül a város megszállás alatt állt. És 1918 májusától Valenciennes-t egyfolytában bombázták: a középiskolai felvételi vizsgát egy pincében tettem le, a repülőgépek éjjel-nappal köröztek a város fölött, mindenüve hullottak a bombák. Aztán szeptemberben megérkeztek a menekülők Douai-ből és Cambrai-ből. És amikor a németek októberben minket is evakuáltak, mindenkinek folyton magánál kellett tartania ezt az igazolványt.
— Evakuáltak?
— Közeledett a front, kihajtottak az útra, anyámat és engem is. Mons, Liège felé vonultunk. És hát ebben az időben nem nagyon fotózkodott az ember.
— De az igazolványhoz mégis szükség volt egy fotóra.
— Hát ki-ki barkácsolt magának, azt hiszem.
— Nézd csak, a pecsét alatt, a bal karod kinyúlik a képből.


— És?
— A dobozban ott volt ez a kép anyádról is.
— Anyám képei ebben a dobozban? Az én képeimmel együtt?
— Egy vagy kettő. Egy kis kék csomagban. A tieidek egy fehér csomagban voltak, egy boulevard Montparnasse-i stúdióból. Nézd csak.


— Látom. Egy kéz a vállon.
— A te kezed az ő vállán. És ugyanaz a Kommandatur-bélyegző. Ugyanaznap csináltattátok az igazolványokat?
— Ó nem, őneki már rég megvolt a maga Ausweisa. Jóval előbb kellett kettévágja a fotót. Úgyhogy anyám az én kezemmel az ő Ausweiséban járt-kelt Valenciennes-ben… Elképzelem, ha akkor meghaltam volna… mondjuk a városra hulló bombák alatt. Anyám úgy maradt volna, egy kicsi fekete manccsal a fehér ingén. Egy örökkévalóságra a foglya maradtam volna.
—  Egy örökkévalóságra a foglyod maradt volna. Még mindig haragszol rá? Ennyi idő után, hogy már mindketten rég halottak vagytok? Nézd csak, a két kép gond nélkül összeillik:


— Igen, látom, műtermi fotó. Egy festett vászon előtt állítottak be, kezemet a vállára tettem, ahogy a fotográfus kérte, a gép lencséjébe néztünk, egyikünk sem mosolygott – háború volt –, s ő aztán kettévágta a fotót a baszott papírok kedvéért. Hát gondolj csak bele, eredetileg apám kedvéért álltunk modellt, hogy egy képet küldhessünk magunkról apámnak.
— Apádnak?
— Apámnak, aki fogságban volt, valahol Keleten. És ő ahelyett, hogy elküldte volna, kettévágta a képet.
— Nem lehet, hogy ez egy másodpéldány? Hogy volt egy, amit elküldött apádnak, s egy másik, amelyet kettévágott a németeknek?
— Hm, igazán nem tudom, semmire sem emlékszem. Olyan messze vagyok.