Bernard Plossu: Sudekről

A madridi Una ventana en Praga (Ablak Prágára) kiállítás katalógusának bevezetője, 2009.

Nem sok kell egy jó fotóhoz. Mégsem könnyű. A látszólagos egyszerűség mögött sok nehézség van. Manuel Álvarez Bravo hajója, a vízcsepp Shoji Ueda esernyőjén, Paul Strand új-angliai tanyaháza, Izis havas keresztútja, Duane Michals new yorki mozgólépcsője, vagy Josef Sudek rendetlen műterme 1951-ből.

Egyik kép sem látványos, nincs bennük semmi bravúr, csak egyfajta – hogy is mondjam – mágikus evidencia! Balzac vagy Mizoguchi pontos leírásainak rokonai. Mintha természeti képződmények lennének.

Ilyen Sudek minden munkája. Megfigyeli önmagát, környezetét, a várost. Megéli az egyes stációkat, lélegzik, miközben néz. Átérzi a dolgok és a pillanatok misztériumát.

Amikor egy diák megkérdezi: „Mi a fotográfia?”, azt válaszolom: „Nézzétek meg Sudeket és Diane Arbust, náluk minden megvan.” Vagy manapság Luis Baylónnál vagy Eric Dessertnél.

Az ember kísértést érez, hogy azt mondja: Sudek A FOTOGRÁFIA. Ucák, kertek, ablakok, tárgyak, széles tájak, a városa, a háza. Ennyi. Nem a szépség a lényeg. Nem a modernség a lényeg.

És még csak nem is a tetszés. Corot-ra gondolok, aki azt mondta: „Nem keresni kell, hanem kivárni.” Vagy Morandira. Braque utolsó tájképeire Varengeville-ben. Nem ismerem Csehországot, sem Prágát. De Sudek képei alapján kitörölhetetlen emlékem van arról a helyről, ahol sosem jártam.

Ugyanígy vagyok Uedával és Japánnal. Nem tudom, merészség volna-e azt mondani: „már nem is érdemes elmennem”?

De visszatérve a fotóhoz: látni magától értődő dolog, ám a nyelv, amelyre a látványt lefordítjuk, lehet nagyon egyszerű… vagy csapdákkal teli. (Például amikor a klisék „klisékké” válnak, elnézést a tautológiáért.)

A villamosok a prágai utcán. Sudeknek ezen az 1924-es képén még a villamosok zaját is halljuk. Az utcára néző párás ablakából megcsap minket a nyirkosság.

Ha már merészeltem egy mesterről írni, akkor azt akarom leírni, amit gondolok. De azt hiszem, minden fotográfus egyet fog érteni velem: Josef Sudek maga a fotográfia.

Mi meg tátott szájjal csodáljuk, nem igaz?