Sant Antoni

Ezekben a percekben, ahogy ezt írom, Palma de Mallorcán a tengerparti székesegyház melletti tágas téren már gyülekeznek a város és a környező fincá-k különféle rendű-rangú állatai, hogy ünnepélyes menetben Szent Antal elé járuljanak áldásra az óvárosi Sant Antoni templomhoz. Az útvonalat már vastagon felszórták homokkal, a templom előtti alkalmi faemelvényen már helyet foglaltak a helyi méltóságok, a gazdaszövetség és az állatvédők képviselői, s a tömeg a korlátok mögött és az erkélyeken izgatottan várja a menetet felvezető lovasrendőröket, akik ez alkalomból állataikat is megáldatják.






Sajnos idén nem tudok ott lenni, így hát a tavaly készült képekkel nosztalgiázom. Elnézést a képek minőségéért: a nagy tömegben csak a fejem fölé emelt géppel tudtam olykor-olykor elcsípni valamit. A legjobb pillanatokat így is csak az emlékezetem őrzi.





Több szomszédos parasztgazdaság közösen vonul fel egy-egy traktorral és a jószág színe-javát bemutató ketreccel.

Vakvezető kutyák, előttük megy a rendőrkutyák kocsija.

A többi állat között áldást kapnak a dimoni-k is, akik előző éjjel Szent Antalt kísértgették a sziget valamennyi falujában. És áldást a maskarák is. Ez a macska-vőlegény egy egér-menyasszonyt vezet.




Az áldás nemcsak a jelen-, hanem a távollévő állatoknak is szól, s az ennek bizonyságául osztogatott Szent Antal-képecskét haza is hoztam. Miközben ezt írom, innen, az asztalom mellől nézi jóságos tekintettel a székem körül heverő jószágot.

Rinocerológia 5. Távoli rokon

Az orrszarvú távol-keleti előfordulásairól ugyan csak később akartam szólni, de most mégis elő kell vezetnem egy japán állatot. Egyfelől azért, mert már így is késésben vagyok a bemutatásával, hiszen újévi ajándékba kaptam Komavárytól Tokióból, másfelől pedig mert nagyon is ide illik, a Dürer-vérvonal legvégére, mint annak időben és térben legtávolabb eső leszármazottja.

A képregény ugyan nem az orrszarvúról szól, hanem az elefántról… de várjuk ki a végét. S amúgy is tervezek egy külön bejegyzést az elefántról és az orrszarvúról, hát legyen ez az előzetes (jön! jön!) hozzá.

A képregény alapötletének (mért működik így az elefánt?) megértéséhez tudni kell, hogy az elefánt kínai neve – 象 xiàng – egyszersmind képet, képzeletet, képzelőerőt is jelent, s így használják a japánban is. Hogy miért, azt nem tudom. Pedig nem gyakori a kínaiban, hogy ugyanaz a jel két ennyire különböző dolgot jelentsen. Maga az írásjegy egyszerűen az elefánt képe, a helytakarékosság miatt kilencven fokkal elfordítva. A bronzok, jóscsontok és pecsétek felirataiból valahogy így rakhatjuk össze etimológiáját:


Hiába lapozom a kínai történeti szótárakat is, nem adnak felvilágosítást a különös homonímia okáról. De mintha Claude Larre-nál, a nagy francia sinológusnál olvastam volna erről a jelről, hogy a kialakulása körüli időkben Kínában már eltűnőben volt az elefánt, s csakhamar nem is maradt belőle egy sem. Megmaradt viszont a jel, s hogy valami hasznát vegyék, az azonos hangzású „kép, hasonlóság, képzelet” szót jelölték vele – részben visszautalva ezzel az elefántra is, amely ekkorra már képzeletbeli, mesés állattá vált. Emlékeznek a zen-történetre, amelyben a vakok az elefántot tapogatják, s ki vaskos oszlopnak, ki falnak, ki óriáskígyónak képzeli el, attól függően, hol áll? 瞎摸象, xiā mó xiàng, „tapogatja a vak az elefántot”, ahogy a szólás is tartja. De az ép szemű kínaiaknak sem lehetett sokkal több fogalmuk az állat kinézetéről.

Létezik egy hasonló értelmű 像 xiàng írásjegy is, amelyben az „ember” jele áll az elefánt előtt. A kínaiban ez „képmás, portré, szobor” jelentésű (nyilván a belefoglalt „ember-kép” szóösszetétel eredményeképpen), japánban viszont, írja Komaváry, éppen ez áll a 想像力 szózórjoku, „képzelőerő” szóban. Talán épp azt az embert látjuk itt, találgatja, aki az elefántot tapogatja? Én meg elképzelem, mennyire megmozgathatta a régi japánok képzeletét, amikor egyszer-egyszer egy életben megjelent a városban egy elefánt és előtte egy ember: egy mutatványos, egy artista, egy állatgondozó. Akiről a történet is szól.

A feliratokat Komaváry fordította magyarra. Felpattanó ablakocskákban olvashatjuk őket, ha föléjük megyünk egérrel. Egymás mellett lévő feliratoknál japán szokás szerint jobbról balra a helyes sorrend. Google és egyéb readerekben a javascript nem működik, úgyhogy a readeresek bújjanak be bátran. Az elefánt majd kicsit összébb húzza magát.


Az orrszarvú nemcsak a képregény szomorkás zoológiája szerint az utolsó, hanem abban az értelemben is, hogy ez az egy hónappal ezelőtt, 2008 decemberében megjelent állat a Dürer-metszet általam ismert legutolsó leszármazottja. Ugye látják a páncélját és a lapocka-szarvát?

Azt hiszem, nagyon is szándékos ez a hasonlóság. Hiszen a szerző ezer képet találhatott volna eleven orrszarvúról, mégis Dürer metszetét másolta. Neki a képzeletről – xiàng – szóló szellemes történetéhez pontosan egy képzeletszülte orrszarvú kellett Hogy mi erre a bizonyíték? Az orrszarvú kínai – és japán – nevének etimológiája.

Az orrszarvú kínai neve – 犀 xī – ugyanis a 尾 wĕi „farok” és a 牛 niú „szarvasmarha” jelek kombinációja, s ilyenformán annyit tesz, mint „farkos marha”. Hogy a rinocérosz a marhához hasonlít, az rendben van. De hogy miért épp a farkát, az orrszarvúnak talán a legjelentéktelenebb testrészét hangsúlyozzák az írásjelben, az csak akkor érthető, ha tudjuk, hogy a kínaiak mesebeli orrszarvújának – mert valódit éppúgy nem láttak arrafelé, ahogy elefántot sem – hosszú farka van. És nézzék csak meg, milyen farkat rejteget ez itt az utolsó képen az ápolója mögött…

Talán még a repülve távozó elefánt is a képzelet szárnyalására utal, bár nem tudom, létezik-e a kifejezés japánul. S noha az orrszarvú sokkal földhözragadtabbnak néz ki, na de azért… én csak annyit mondok, hogy jó lesz vigyázni.

Oleg Dozorcev: A szárnyas rinocérosz háza, 2008

2008

Mint minden év elején, ismét eggyel gyarapodtak a Hortus Carmeli ágyásai. Kata összeállította a válogatást a tavalyi évben készült kerti fotóiból. Ahogy a kert érik össze, egyre inkább az a nehéz, mit hagyjon ki a képek közül. Azért azt reméljük, ezzel a nyolcvanvalahánnyal mégis sikerült átfogni a kertet térben és időben.

Tavasz

Nyár

Ősz

Tél

Musza

A többi itt látható.

Rinocerológia 4. Az eltussolt igazság

A fejlődés zsákutcája. Így nevezik a rendszertanban azokat a genotípusokat, amelyek a törzsfejlődés fájáról leágazva megrekednek, majd lehullnak (tudják követni a metaforát?), illetve génállományukat az evolúciós konkurrenciától védett ökoszisztémákba átmentve a törzsfejlődés főáramától távol folytatják immár céltalan – zsákutcás – fajfenntartó tevékenységüket.


Persze hogy egy adott útelágazódás után melyik ág válik főárammá, azt mindig csak utólag lehet megállapítani. Adott pillanatban akár több érv is szólhat a másik mellett, lehet az esetleg szebb, erősebb, vagy intelligensebb is a főáramnál. Amilyenek például a dinoszauruszok voltak az őscickányhoz képest. Viszont a főáramnak van egy hallatlan nagy előnye vele szemben. Az, hogy utólag nem ő bizonyult zsákutcának.


Ilyenfajta elágazásra került sor az orrszarvú európai meghonosodása idején is a 16. század első felében.


Láttuk, hogy a reneszánsz rinocérosz-ábrázolások közvetlenül vagy közvetve mind Dürer 1515-ös metszetére mennek vissza. Azon keresztül pedig arra az itt látható, a British Museumban őrzött előkészítő rajzra, amelyet Dürer egy Lisszabonból küldött természet utáni ábrázolás alapján készített.

Nem is csoda, hogy a Dürer-metszetnek ekkora sikere volt. Anatómiai és statikai meggyőző erejével a hiteles ábrázolás benyomását kelti, kompakt megformálása és stilizált, részletgazdag kidolgozása pedig hatásos képpé és kelendő illusztrációvá teszi. Annyira, hogy – mint már láttuk és majd további példákon is látni fogjuk – még pontatlanságait, a „lapockaszarvat”, a „páncélzatot”, vagy a „sárkánymintát” is átvitték az egyéb orrszarvú-ábrázolások (régi érmék, más példányokról készült rajzok) másolataira. A metszet általunk ismert legkésőbbi ilyen leszármazottja 2008 (!) decemberében, alig egy hónapja keletkezett, de ezt majd a következő részben mutatjuk be.

Paleontológusok azonban az utóbbi években néhány olyan fosszilis orrszarvú-példányt is feltártak, amelyek mind a Dürer-rinocérosszal egyidőben születtek, szemmel láthatóan ugyanattól a szülőtől, ám döntő részletekben különböznek a var. Düreris-től.


Ez a metszet csupán egyetlen példányban maradt fenn, a bécsi Albertinában. Készítője, az augsburgi Hans Burgkmair a Dürer előtti legjelentősebb fametsző, Martin Schongauer tanítványa volt. 1508-tól Dürerhez hasonlóan, sőt gyakran vele közösen is sok száz fametszetet készített I. Miksa császár számára.

A metszet forrása szemmel láthatóan ugyanaz a rajz volt, amely Düreré (és valószínűleg Giovanni Giacomo Pennié, itt balra) is. Nem is csoda, hiszen a császári megbízásokat Dürer barátja, az augsburgi Konrad Peutinger udvari humanista közvetítette mindkettőjük számára, s minden bizonnyal ő adta tovább mindkettőjüknek a Lisszabonból „a nürnbergi kereskedőknek” küldött eredeti rajzot és leírást is.

Úgy tűnik, Burgkmair metszete közelebb áll az egykori rajzhoz. Megőrizte a Penninél is látható béklyót az orrszarvú mellső lábán (amely a hajótöréskor az állat halálát okozta), bőre jobban hasonlít az indiai orrszarvú kemény redőihez, mint a Dürer által rajzolt páncélzat, s mintája is realisztikusabb. Modern szakértők szerint a kör alakú foltok az orrszarvúnál valóban előforduló bőrgyulladás tünetei lehetnek.

A két metszet egyidőben készült, két egyaránt jelentős mestertől, egyazon közönség számára. Ez a közönség azonban Dürer stilizált ábrázolását fogadta el és tette ikonná, míg Burgkmair valósághű képét elvetette. Annyira, hogy ha a metszetnek ez az egyetlen példánya véletlenül fenn nem marad, ma arról sem tudnánk, hogy volt ilyen.

Kettejük stílusának különbségét jól mutatják a Miksa császár diadalmenete című hatalmas, 135 metszetből álló kompozíció (1518-1522) darabjai, amelyeket körülbelül fele-fele arányban készítettek. Már ha szabad culicem elefanti conferre, a szúnyogot az elefánttal összevetni, mint barátjuk, Erasmus írja ugyanebben az időben Adagiá-jának 3.1.27. közmondásában. Hiszen Burgkmair képe az udvari bolondok szekerét ábrázolja, míg Dürer magáét az erényeitől körülvett Miksáét. Ugyanakkor a szereposztás nem véletlen, hanem azt mutatja, mennyivel többre értékelte a kor Dürernek a gótikát és a quattrocentót ötvöző stilizált metszeteit Burgkmair naturalisztikusabb, bumfordibb, bruegheli ábrázolásmódjánál. (A képeket érdemes felnagyítva is megnézni.)



Ahogy a fosszilis maradványokról gyakran nem lehet megállapítani, vajon ugyanahhoz az alfajhoz tartoztak-e, úgy egy másik korabeli egyedi orrszarvú-leletről sem tudjuk megmondani, vajon Burgkmair metszete után készült-e, kiegészítve a Dürer-metszet egyes elemeivel, vagy inkább az elveszett közös ős-rajz közvetlen másolata. De úgy tűnik, inkább az utóbbi. Ezt valószínűsíti az a körülmény is, hogy a rajz ugyancsak I. Miksa megrendelésére készült, s mestere minden bizonnyal az az Albrecht Altdorfer volt, aki a Diadalmenet néhány metszetét is készítette. Ez az állat I. Miksa 1515-ben készült imakönyvének egy marginális rajzán maradt fenn a besançoni Bibliothèque Municipale-ban. De hiába az előkelő niche, és hiába a nagyobb valósághűség: ez az ábrázolás is alul maradt a létért vívott küzdelemben a Dürer-féle evolúciós konkurrenciával szemben.


Ezen a képen is felbukkan egy „lapockaszarv-kezdemény”. Ezek szerint már az ős-rajzon is kellett lennie valaminek, amiből Dürer a maga orrszarvújának „lapockaszarvát” stilizálta. Nagyon kíváncsi vagyok rá, vajon mi lehetett az.

Végül egy harmadik elszigetelt példány is fennmaradt ezekből az évekből, mégpedig nem is rajz, hanem faragvány formájában. Vesztfáliában, a mindeni Szent Márton-templom 1520-ban állított stallumán. Ez már biztosan nem az eredeti rajz, hanem metszet alapján készült, ahogy az szokás is volt a korban. Talán éppen Burgkmair metszete alapján, amely így nem maradt utód nélkül. A figurácska annyira plasztikus, annyira eleven, hogy a rendszertani metaforát folytatva szívesen mondanám: a déltengeri szigeteken túlélő jurakori faunához hasonlóan ő is elvonult erre a csöndes szigetre, fenotípusát álcázásként némileg elmalacosította, s azóta ott éli nyugodt életét két örökké termő szőlőfa között.

*

A: De miért pont a Dürer-metszet vált ilyen sikeressé, és a többit miért hanyagolták el?
B: A Dürer-rajz alatt írom, hogy egyfelől anatómiailag és statikailag nagyon hiteles benyomást keltett, másfelől olyan módon volt kompakt és ugyanakkor stilizált, amit a kor nagyon szeretett.
A: Szerintem ez még nem elég. Hanem inkább azért, mert olyan ez a metszet, mint egy ékszer, olyan emblematikus és finoman kidolgozott. A többi rajz meg olyan nagyon állatszerű, szinte érezni a szagukat.
B: Én azt hiszem, ez a reneszánszot egyáltalán nem zavarta, hozzá voltak ők szokva ehhez, sőt igényelték is a testiségnek ezt a fokát. Még a rajzokon is. Az 1551-es nagy Gesner-állattan csupa ilyen képpel van tele, a patások rajzai nagyon is hasonlítanak Burgkmair képére. Biztos be is vették volna, ha a Dürer-rajz nem lett volna.
A: Ez igaz. De akkor is a stilizáltság, ez az ékszerszerűség a legmegragadóbb benne.
B: Ezt talán inkább csak a szecesszió után érezzük így. Nem véletlen, hogy Dürert a 19. század fedezte fel újra. A reneszánsz is igényelte ugyan a stilizáltságnak egy fokát, különösen így a század eleji német udvari művészetben, de ez csak az egyik összetevője volt Dürer sikerének, és nem is a fontosabbik. Én inkább azt gondolom, azok a kompakt, szoborszerű, önmaguk körül teret képező figurák tetszettek nagyon a kornak, amelyeket Dürer az olasz quattrocento „pátoszfiguráitól” tanult. Ilyeneket használ a Diadalmenet-en, és ilyen az orrszarvú is.

A világ legszórakoztatóbb nyelve

A Bella ciao történetéről írva említettem Riccardo Venturi nagyszerű szájtját, amelyen háborúellenes dalokat gyűjt számos fordításban, történeti és sajtódokumentációval is kísérve. Nem sokkal a bejegyzés után az a megtiszteltetés ért, hogy Riccardo felfedezte a bejegyzés magyar változatát, és a Bella ciao szó szerinti magyar fordítását néhány meleg szó kíséretében beillesztette a dal többi fordítása közé.

Ám az igazi meglepetés csak ezután következett. Amikor a lap alján megköszöntem – olaszul – a hivatkozást, és elküldtem neki a bejegyzés angol változatának címét, minthogy azt mégis több olvasójuk érti, Riccardo magyarul válaszolta:

Szívesen köszönöm az egész munkádért a szép blogodon. Én is elfogadom, hogy az olvasók többsége könnyebben olvashat angolul, de én a magyar nyelvet mindig jobban szeretem, mint a “világnyelv”...Elkezdettem magyart tanulni 16 éves korában én részrehajló vagyok :-) Minden esetben remélem, hogy a blogod és a honlapom a jövőben is a magyar és olasz néphagyományok tanulmányáért és történetéért közreműködhetnek!

Már az is elég valószínűtlen, hogy egy tizenhat éves olasz fiú a sok ezer alternatíva közül épp ebbe a rendkívül nehéz, cserébe viszont alig használható nyelvbe vágjon vele. Az pedig már végképp hihetetlen, hogy – nyilván jó adag szorgalommal és tehetséggel – ilyen tökéletességre jusson el benne. A választás okára rákérdezve Riccardo azt válaszolta:

A magyar nyelv két legfontosabb szava: szerelem és szabadság. Mikor 16 éves voltam, voltam mint minden 16 éves: romanticizmus, elmezavar, eredetiség, “én-nem-vagyok-mint-a-mások” zűrzavara...s a többi. Továbbá a határtalan nyelvszerelmem volt, mert a nyelvek, mint mondta a híres olasz keleti nyelvész Alessandro Bausani, “a világ legszebb játéka”. Egy firenzei könyvesboltban Fábián Pál magyar nyelvtanát (“Manuale della lingua ungherese”) láttam meg, és a magyar nyelv a hihetetlen szerkezetével elbűvölt engem; de sajnos nem volt pénzem vásárolni, túl drága volt. Két honapot várnom kellett, és a napon, mikor a szükséges pénzem volt, buszsztrájk volt. Jól, hazámból a könyvesboltba gyalog mentem, hogy vásároljam: nyolc kilómeter. Szerelem első látásra. A magyar nyelv nem “nehéz”: különböző, másféle. Az elméjét különböző gondolatmódra, gondolatszerkezetre készteti; és a különbözés szabadság. Megtanultam és beszélek más nyelveket, de a magyar még kedvenc játszótársam, a világ legszebb, legszabadabb és legszórakoztatóbb nyelve. A szerelem és a szabadság nyelve.

„Fábián Pál magyar nyelvtana (Budapest 1970, Tankönyvkiadó) az asztalomon, 30 év után... :-)”

Jól emlékszem erre a könyvre. Én tanítottam belőle. Kétszer is, mind a kétszer sikertelenül. Először egy nagyon szimpatikus huszonéves torinói csendőrtisztet, aki egy magyar lány – egy jónevű néprajzkutató olasz szakos lánya – után jött Magyarországra. Minthogy a 80-as évek legvégén a magyar kapcsolat még biztonsági kockázatot jelentett, a tíz éve szolgáló és fényes karrier előtt álló fiút felettesei választás elé állították: a lány vagy a hivatás. A fiú a lányt választotta. Amikor aztán már fél éve tanult magyarul, a lány választott helyette valaki mást, őt meg hazaküldte, kezdjen új életet, ahogy tud.

Másodszor Bobo barátommal vágtunk bele, aki a 90-es években még fantáziát látott benne, hogy Pesten nyisson olasz kávézót. Ez azonban rövid futam volt. Bobónak valahol a harmadik lecke táján, a „Hol vannak az amerikai turisták kocsijai?” morfológiai elemzésébe tört bele a bicskája. Hát igen, Isten nyugtassa signor Fábiánt (idén szeptemberben halt meg): magyarul megtanulni önmagában is nagy dolog, de ebből a könyvből megtanulni egyenesen herkulesi tett. Már csak ezért is minden elismerésem Riccardóé.

Kommentváltásunk után néhány nappal, január 6-án, amikor Olaszországban a Befana ajándékot hoz a gyerekeknek, Riccardo nekem is vízkereszti ajándékkal kedveskedett. Szájtjának azon az oldalán, amelyet Chiara Riondino Mio nonno partì per l’Ortigara (Nagyapám felment az Ortigarára) című dalának szentelt, személyes ajánlással magyarra fordította a dal szövegét. A lap tetején linket is ad Chiara Riondino egy tavalyi „köztéri” előadásának felvételéhez, de minthogy ez csak több lépésben érhető el, ezért ide is bekötöm. Hallgatása közben a magyar szöveget az olasz eredetivel párhuzamosan is lehet olvasni hozzá.


Chiara Riondino: Mio nonno partì per l’Ortigara, a firenzei Baracche Verdi bázisközösség által a Piazza dell’Isolottón szervezett előadás felvétele, 2007. május 13

A dal – írja Riccardo (az olasz és a francia leírásban jóval részletesebben, mint a magyarban) – az ő nagyapjáról is szól, akitől „98-asként” ugyanígy elrabolta ifjúságát a háború, az osztrák-magyar hadsereggel szemben az olasz Alpok lövészárkaiban töltött évek.

Viszonzásul én is elküldöm – 88-as – nagyapám dalát, amelyet ugyanazokban a hegyekben, csak a front másik oldalán énekeltek azokban az években. S ha már itt vagyunk, felrakom mellé másik – az orosz fronton szolgált – nagyapám nótáját is, amely annyira tetszett orosz barátainknak. Ahogy az olasz dal, úgy magyar párjai sem az ellenség gyűlöletéről, hanem az értelmetlen háborúban értelmetlenül elpazarolt életről szólnak.


Széles András: Kimegyek a doberdói harctérre. A Cseh Tamás - Péterdi Péter: Magyar katonadalok és énekek a XX. századból (2000) CD-ről.

Kimegyek a doberdói harctérre, feltekintek a csillagos nagy égre: Csillagos ég, merre van a magyar hazám, merre sirat engem az édesanyám?

Én Istenem, hol fogok én meghalni, hol fog az én piros vérem kifolyni? Olaszország közepébe lesz a sírom, édesanyám, arra kérem, ne sírjon.

Kátai Zoltán és a Hegedűs együttes: Esik az eső, ázik a heveder. Ugyanarról a CD-ről. Nagyapám változata azért ennél sokkal mélabúsabb volt, épp az volt a szép benne.

Esik az eső, ázik a heveder gyönge lábamat szorítja a kengyel bársony lekötő szorítja lovamat nehéz karabély nyomja a vállamat. Megjött a levél fekete pecséttel: megjött a muszka százezer emberrel kétszáz ágyúval áll a harc mezején így hát, jó anyám, elmasírozok én. Jön egy kapitány hófehér paripán fényes kard csillog annak az oldalán kardja megvillan, az ágyú mennydörög szép piros vérem a földre lecsöpög.

Arany almák

Egyenesen a Hesperidák – Vespertina, al-Sepharad, egyszóval Napnyugta-földje – kertjéből, sőt egyenesen a Nyugati-szigetekről. Az első termés.


A fácska a kertből jobbra a tengert látja, balra a hegyeket, s előttük, a védett völgybe letekintve a Son Bunyola birtok arab időkből való olajfaültetvényét. Meleg nyári éjszakán szabad ég alatt, a fácska mellett fekve egész éjjel hallani az olajfák között legelő birkák kolompját, s a háttérben a tenger lélegzését.




A hegyeken túl medvék laknak. Nappal még senki sem látta őket, de alkonyatkor előjönnek a hegy mögül, fel az égre.


Ahogy Wang Wei útnak indította a fácska első termését a Mediterráneum nyugati végéből, úgy kelt útra Két Sheng jóvoltából a Mediterráneum keleti végéből is egy palack a Golán-fennsík fönséges termésével. A Dél két követe félúton, a mi karácsonyi asztalunkon találkozott egymással.

A Dél harmadik követe a mandulás rizs iráni fűszerkeveréke, amelyet szintén ajándékba kaptunk az iszfaháni bazárban. „Itt csak külföldieket szolgálnak ki, vagy irániakat is?” – fakadt ki mellettem tréfásan egy asszony, amikor a fűszeres már vagy negyedórája ecsetelte lelkesen a különféle sáfrányok közötti különbséget. „Csak irániakat!” – kiáltott boldogan a fűszeres. – „Hát nem látja, hogy ő is iráni?” – simogatta meg szeretettel tüskés szakállamat, s a sáfrány mellé még egy csomag hétfűszer-keveréket is a szatyorba csúsztatott.

A Golán-fennsík pompás bora – Gyuri szerint a legjobb Izraelben – nagyszerűen illett
az iráni rizshez és a Zhentől kapott kínai recept szerint gyömbéren párolt halhoz.

A citrom pedig olyan finom volt, amilyet még életünkben nem ettünk.

Újév alkalmából ezúton köszönjük meg minden barátunknak hozzánk való szeretetét. Adjon Isten minden jót nekik, nekünk pedig hogy még sokszor találkozhassunk velük a világ egyik vagy másik köldökén.


Odüsszeusz Elitisz: Ο Ήλιος ο Ηλιάτορας (A mindeneken uralkodó Nap). Dimitrisz Lagiosz zenéje, Jorgosz Dalarasz előadása (1982). Első tétel: A Nap dala (a két sornyi bevezető kórust mint nem idevágót elhagyva a fordításból).

Εσείς στεριές και θάλασσες τ' αμπέλια κι οι χρυσές ελιές ακούτε τα χαμπέρια μου μέσα στα μεσημέρια μου «Σ' όλους τους τόπους κι αν γυρνώ μόνον ετούτον αγαπώ!» Από τη μέση του εγκρεμού στη μέση του αλλού πελάγου «Σ' όλους τους τόπους κι αν γυρνώ μόνον ετούτον αγαπώ!» Με τα μικρά χαμίνια του καβάλα στα δελφίνια του με τις κοπέλες τις γυμνές που καίγονται στις αμμουδιές «Σ' όλους τους τόπους κι αν γυρνώ μόνον ετούτον αγαπώ!»

Ti sziklák és tengerek szőlők és arany olajfák halljátok beszédemet amint pályámat bejárom: ahány hely fölött körbejárok csak ezt az egyet szeretem! A világmindenség közepén a tenger minden szigete között ahány hely fölött körbejárok, csak ezt az egyet szeretem! Delfineken lovagoló kis csirkefogóival parti homokján fekvő meztelen leányaival: ahány hely fölött körbejárok, csak ezt az egyet szeretem!