 
|
Ha az ember a Balatontól délre, Somogy felé indul, hosszú párhuzamos dombhátakon kel át, amelyek úgy követik egymást, mint egy sok ezer éve megfagyott tenger hullámai. A dombokat havas szántóföldek lepedői terítik be amerre a szem ellát, csak nagy ritkán tűnik fel egy-egy honfoglaláskori nevű falu, amelyet mintha a tenger sodort volna ide valahonnét messziről. Ennyi maradt a török pusztítás után Koppány népének falvaiból, amelyeknek egykori sűrű hálózatáról Nagy Emesének az elpusztult középkori templomokról készült térképe tanúskodik: néhány falu a nagybirtokok központjában, s közöttük elszórt zsellérszállások, a „puszták”.
A Puszták népe színhelyétől, Rácegrespusztától nem messze, a dombok gerincén álló Nagykónyi után az út éles kanyarral fordul délnyugat felé. A falut elhagyva az út ismét leereszkedik a szántóföldek közé, s a földeken különös látvány fogad: egy magányosan álló, szemmel láthatóan faragott kő.
Ha az ember kiszáll az autóból és közelebb megy, láthatja, hogy nem is egy kő az, hanem három, csak a másik kettő felső része már letört. Három zsidó sírkő a semmi közepén.
Gazda Anikónak az egykori magyarországi zsinagógákról és zsidó közösségekről készült felmérése szerint 1941-ben Nagykónyiban harmincketten vallották magukat izraelitának. Sorsukról váratlanul részletes forrást is találni a neten: a dombóvári gimnázium diákjainak a tolnai zsidóság elhurcolásáról és a túlélők visszatéréséről írott 2005-ös dolgozatát:
„Szülőfalumban, Nagykónyiban nem volt ellenséges hangulat a zsidókkal szemben. Körbevettek a zsidó családok minket. Velünk szemben lakott egy bádogosmester, Lőwinger bácsi, a felesége, aki varrónő volt és két fiuk, akik tizenöt és tizenhét évesek voltak. Jó barátságban voltam a fiúkkal, főleg a kisebbikkel. Ők is odajártak az elemi iskolába, nem volt külön zsidó iskola. Szegények voltak, a ház sem volt az övék, a kocsmároséktól bérelték azt a három helyiséget, melyben laktak. Lőwinger bácsit már korábban elvitték, munkaszolgálatra, hogy hova, soha nem árulta el. A házunk mellett volt a gyógyszertár, a vezetője és felesége szintén zsidó volt, Schönfeldnek hívták őket. A feleség visszajött, visszaérkezte után egy-másfél évet tartózkodott Kónyiban, majd Szekszárdra költözött, mert csak ott kapott állást. A gyógyszertárát államosították, új gyógyszerész került oda. De utána is visszajárt, mert az a lakásrész az övé volt és az övé is maradt, meghagytak neki egy szobát, egy konyhát meg egy fürdőszobát. Az volt az érdekes, hogy szomszédok voltunk, és sokszor átjött, engem is tanított, de soha nem mesélt arról, hogy ővele mi történt. A házunk háta mögött ott éltek a Kirschnerék, férj és feleség, szatócsboltjuk volt. De hogy velük mi történt, arról semmit nem tudok. Lakott még ott Nagykónyiban egy szódás, hogy hogy hívták, arra nem emlékszem. Lehet, hogy még több zsidó is élt a faluban, de nem tűntek ki a többiek közül.
Akkor észleltünk először valamit a zsidókkal kapcsolatban, amikor kitűzték a sárga csillagot. A sárga csillag kitűzése kötelező volt, ha kijött a lakásból, akkor már kint kellett lennie a bal oldalán. Az emberek nem tudták, mi a zsidótörvény, nem volt tévé, rádió abban az időben, és főleg mi, fiatalok nem sokat hallottunk, nem sokat értettünk, mi is történik valójában, úgyhogy nagyon meglepődtünk. Voltam vagy 12-13 és a 15-17 éves srácnak kint volt a sárga csillag a mellén. Nem is igen lehetett beszélgetni velük már utána, mert megmondták nekik, hogy lehetőleg a falusi lakossággal ne érintkezzenek.
1944-ben vitték el őket. Megmondták nekik, hogy a legszükségesebb holmikat szedjék össze. Egy kijelölt napon csendőrök kíséretében lementek az állomásra, vonattal vitték őket Tamásiba. Ott bezsúfolták egy központi gettóba, ahol egy-másfél hónapig tartózkodtak. A gettó tulajdonképpen egy kijelölt házcsoport volt, ágyak voltak benne, nem járhattak ki belőle a gettólakók, őrség állt előtte.
A zsidó házakat lezárták azzal a kulccsal, amit a tulajdonos adott, ezenkívül lepecsételtek egy szalagot, és ezt valaki mindig ellenőrizte. Ha valaki bement volna, elkezdett volna a csendőrség nyomozni. Nem volt helyi csendőr, nyáron naponta kétszer kijártak kerékpárral, télen egyszer gyalog, Tamásiból. Kónyiban nem volt fosztogatás.
Lővinger Jenő túlélte, azonban a családja odaveszett. Miután hazaért, egy keresztény kocsmáros asszonynak, Acsádinénak lett az élettársa. A két túlélő, Lőwinger bácsi és Schönfeldné nem beszélt soha semmiről, hogy miért nem, számomra rejtély. Nem szóltak soha arról, hogy milyen szenvedéseken mentek keresztül. Arra emlékszem, hogy a Lőwingerné, aki varrónő volt, valahonnan tudta, hogy mikor fogják őket elvinni, mert egy héttel előtte egy varrógépet adott át nekünk, a Csepel varrógépet. Mikor visszatért a Lőwinger bácsi, a szüleim ezt a varrógépet meg is vették tőle. Éjjel a Lőwinger Jenő meg apám hozta át a házunkba azt a varrógépet. Édesanyám haláláig megőrizte.”
Nagykónyi kis számú zsidó családja nem tarthatott fenn saját zsinagógát. A legközelebbi imaház a nyolc kilométerre lévő Tamásiban volt. Gettóba is ide vitték végül őket. Az elnéptelenedett tamási zsinagógát 1951-ben bontották le. Képét és az első világháborús zsidó hősök egykor itt állt emléktábláját a világháborús emlékművekről szóló Nem felejtjük blog közli.
Temetőjük viszont, úgy látszik, volt a falun kívül, a katolikus temetőhöz vezető út folytatásánál. Ezt sem tudni, meddig használták, hiszen mindhárom fennmaradt sírköve 1800-as évszámot visel.
Nemrég havazott, és már újabb hófelhőktől borús az ég. A februári szürkületben készült fotón Gyuri nem tud minden szót kivenni:
יחזקאל הלך לדרכו ערירי
ששששויפגעו בו מלאכי שמים
חן וחסד מצא בעיני אנשים ואלהים חיים
זך וישר פעלו בר לבב ונקי כפים
קל כנשר וגבור כארי עשה רצון קונו
א*** *** *** *** מהונו (?) ו
ל*** ליראים (?) ול*** היה
ששששתשוקתו ורצונו
בגן עדן יהי *** *** *** *** ***ב
נשמתו בגנזי מרומים תהיה צרורה
ששששששששבצרור החים
יחזקאל
צדיק כתמר יפרח ********
„A vers első hét sorának kezdőbetűi nagyobbak a többi betűnél, ezek együtt akrosztichont alkotva a Jehezkél nevet adják ki. A 9. és 10. sor is nagy kezdőbetűkkel indul, a Ben (=fia) szót adják ki együtt.
| Jehezkel halakh le-darkho ariri va-jifgeu bo malakhe samajim hen va-heszed maca be-ejne anasim ve-elohim hajim zakh ve-jasar po'olo bar levav u-neki kapajim kal ka-neser ve-gibor ka-ari asza recon kono ***** me-hono (?) ***** la-jereim (?) ule-***** haja tesukato u-recono be-gan eden jehi ***** nismato be-ginze meromim tihje cerura bi-cror ha-hajim Jehezkel ***** cadik ka-tamar jifrah | Jehezkél gyermektelenül indult útjára, s az ég angyalai találkoztak vele. Tetszést s kegyet talált az emberek és az Élő Isten szemében, igaz és tiszta volt tetteiben, ártatlan szívű és tiszta kezű, könnyű, mint a sas, hős, mint az oroszlán, megtette Teremtője akaratát. (*****) vagyonából (?) (*****) az istenfélőknek (?) volt minden vágya és akarata. A Paradicsomban legyen (*****) Legyen lelke a mennyei kincseskamrában bekötve az élők kötelékébe. Jehezkél (*****) Az igaz virul, mint a pálma. (Zsolt 92,13) |
Az utolsó sor bibliai idézetében a tav-mem-res betűk vannak kiemelve, ezeknek számértéke adja az elhalálozás évszámát: (5)640, ami az 1879-80-as polgári évnek felel meg. (Feltéve, ha a sor első, kivehetetlen részében nincs egy másik idézet, szintén kiemelt betűkkel.)
Elküldöm az első öt sor bibliai és rabbinikus forrásait is, csak hogy lásd, milyen szépen és ötletesen kombinálta össze őket a szerző.
1-2. Ábrám így szólt: „Uram, Istenem, mit adhatsz nekem, hiszen gyermek nélkül maradtam.” [szó szerint: “gyermektelenül járok”] (1Móz 15,2) — Jákob is elindult útjára. Akkor Isten angyalai találkoztak vele. (1Móz 32,2)
[Fontos magyarázat a fenti két vershez: mindkettőben a „halakh” (megy) ige van, ezzel a zseniális kapoccsal köti össze és értelmezi át őket a szerző.]
3. Megnyerte tetszését, és rokonszenvét [szó szerint: kegyét] jobban, mint a többi lány. (Eszter 2,17) — Noé kegyelmet talált az Úr szemében. (1Móz 6,8)
4. De ha te magad tiszta vagy és igaz, keresd az Istent, és fohászkodj a Mindenhatóhoz! (Jób 8,6) — Akinek a keze tiszta és ártatlan a szíve. (Zsolt 24,4)
5. Légy erős mint a párduc és könnyű mint a sas, gyors mint a szarvas és bátor mint az oroszlán, hogy megtedd mennyei atyád akaratát. (Pirke Avot 5,23)
Szerintem is gyönyörű. S ha jobban belegondolok – mit hazudozom: miután jobban utánanéztem –, ezek a verses és akrosztichonos sírfeliratok nem valami gyakoriak. Ilyen szempontból is különleges a kő. Mert az még lehet, hogy a kőfaragónak volt a gyűjteményében egy pár sírkővers, amit többször is felhasználhatott; de hogy minden zsidó név akrosztichonjával lett volna ilyenje? Kétlem.
Így a szöveget elolvasva tulajdonképpen hátborzongatóan szép, hogy a nagykónyi pusztában százharminc éve rendületlenül áll egy kőbe faragott szofisztikált költemény, amelyet legalább hatvanöt éve senki nem olvasott, mert már nem él ott olyan ember, aki ezt olvasni tudná. Olyan ez, mint a kis herceg kútja, amelyet a sivatag rejt, hogy egyszer csak valaki ismét megtalálja.”
Az utolsó örmény sírkő a törökországi Van-tó Aghtamar-szigetén, ahol az 1915-ös népirtásig az örmény katholikosz székhelye volt. Ezt a képet a nagy örmény népdalénekes,
Hasmik Harutyunyan férjétől, Andraniktól kaptam, hogy közöljem,
ha egyszer akarom. Itt lesz a legjobb helyen.
Utazzon velünk!
Heti előadásaink
Atlantisz
Ántivilág
Csehország
Fényiratok
Ismerd meg a
Kaukázus
A Kelet képei
Könyvek, kiállítások, zene, film
Krím
Lwów/Lemberg
Mallorca
Odessza
Papírmúzeum
Perzsa levelek
A propaganda múzeuma
Temetők
Üzenet a falon
A zsidó örökség
