Mezopotámiától Mezopotámiáig. Még egy szó a Szépművészeti kiállításáról

Még a megnyitásakor írtam a Szépművészeti Múzeum új Mezopotámia-kiállításáról. Ebben alapvetően azt írtam meg, amit egy ilyen kiállításnak be kellett volna mutatnia, de nem tette. Másfelől pedig azt, hogy a kiállítás koncepciója olyan, mint Karinthy Frigyes A cirkuszának hegedűse, akinek egy egész cirkuszi állványzatot kell építenie, hogy a tetején eljátszott kedves hegedűszólója figyelmet kapjon. A Mezopotámia-kiállítás kurátora is voltaképpen kedves mezopotámiai pecsétgyűjteményét szerette volna bemutatni, de ehhez muszáj volt egy olyan látványszínpadot kreálnia, amelynek tartóoszlopai a babiloni Istar-kapu és egy tucatnyi jelentős műtárgy néhány nagy gyűjteményből találomra összekoldulva, a közönséget ébren tartó komikus Papagénója a vicces Pazuzu démon, s a narrátor, aki közel hozza hozzánk ezt a távoli témát, a Bábel-torony ábrázolása a németalföldi művészetben és a klasszikus kortárs magyar festészetben. Ez a színpad abszolút minimálszínház jellegű, amennyiben nem áll össze egy koherens egésszé, hanem csupán körvonalakat jelez néhány random tárggyal, s a látogató együttműködésén múlik, rekonstruál-e belőlük egy értelmes kontextust.

Legalábbis így hittem idáig. Mert egy könyv, amely a napokban került a kezembe, azt sugallja, hogy a részletes kontextus egyszer már megvolt valahol, s a színpad, amelyet a budapesti kiállítás összeácsolt, ennek csupán vázlatos kivonata.

A Metropolitan Museum of Art Assyria to Iberia at the dawn of the Classical Age. Art and culture in the Iron Age című 2014-15-ös kiállítása ugyanazt a korszakot mutatta be, mint a Szépművészeti Múzeumé: a bronzkori civilizáció Kr.e. 11. századi összeomlása után felemelkedő új városállamokat és birodalmakat, az újbabiloni birodalommal bezárólag. De mennyivel másként! Ha a budapesti kiállítás váza olyan, mint egy őshüllőé, amelynek néhány véletlenszerűen fennmaradt csontjából kell rekonstruálnunk az egykori csontvázat, a new yorki kiállításon minden csont megvan, és egyben látjuk az állatot. A Metropolitan kiállítása logikusan bemutatja a korszakváltás lépéseit, az ún. „tengeri népek” invázióját, a nagy birodalmak összeomlását és a kis újhettita, kánaáni és nyugat-anatóliai városállamok ezt követő felemelkedését, majd az asszír és a babiloni birodalom magára találását, kapcsolatukat a mediterrán perifériával, vallásukat és irodalmukat. Mindazt, amit már a korábbi recenzióban is hiányoltam a Szépművészeti kiállításáról.

Tulajdonképpen a new yorki kiállítás mutatja meg, hogy hogyan kellett volna megrendezni a budapestit. Nem a beleölt pénzre és a prémium tárgyakra gondolok. Hanem hogy a Metropolitan kiállítása egy összefüggő, érthető és megvilágosító erejű történetet mond el, a Szépművészetié pedig néhány véletlenszerű tárgy alibije mögé bújva pont ettől fosztja meg a látogatót.

És ezzel együtt attól is megfosztja, hogy a pecséteket – amelyeknek a kurátor valóban szakértője – a maguk helyén és dimenziójában értékelhessük, azzal a figyelemmel, amelyet megérdemelnének, egy kamarakiállításon. A véletlenszerű nagy tárgyak egy másik dimenzió resztlijévé, töltőanyaggá teszik őket.

De ennél még érdekesebb, hogy a budapest kiállítás meghatározó darabjai mintha a new yorki csontváz hiéna módjára elcsent egyes csontjai volnának.

A babiloni szekciót ugyancsak az Istar-kapu domborművei és pontosan ugyanaz a kudurru, határkő képviseli a berlini múzeumból. Az utóbbi annyira minden összefüggés és kontextus nélkül áll a budapesti kiállításon – nem úgy, mint a new yorkin –, hogy nem is írtam róla a múltkor.

Pazuzut ugyanaz a két amulett a Louvre-ból. Csak ott logikusan, a kiállítás kontextusába ágyazva, nem daemon ex machinaként, mint Budapesten.

És a new yorki kiállítás, hogy, hogy nem, ugyancsak egy olyan szekcióval ér véget, amely a Bábel tornyát követi végig a németalföldi művészetben.

Még ha a tárgyakon lehet is töprengeni, de ez aztán tényleg a nagy gondolkodók csodás találkozása, hogy mindkét kiállítás véletlenül pont ugyanazzal a kanyarral, a Bábel tornyának festészeti recepciójával zárul. Annyi különbséggel, hogy a Metropolitanben ez szervesen nő ki az előzményekből, Budapesten viszont csak úgy hozzá van csapva a mezopotámiai anyaghoz.

Véletlen? Aligha!

Lehet azt mondani, hogy a két kiállítás ugyanarról a korszakról szól, hát nagyjából ugyanazokkal a tárgyakkal szemléltetik őket. Hozott anyagból dolgozunk. De azért az a hozott anyag még európai múzeumi perspektívában is jóval gazdagabb annál, mint hogy pont ugyanazokra az ikonikus tárgyakra és motívumokra kelljen felépíteni a kiállítást. A Szépművészetinek egy nagy sansza volt, hogy pont tavaly zárt be tizenöt év rekonstrukcióra a berlini Pergamon, pontosabban a Vorderasiatisches Museum, s ez megkönnyítette onnan tárgyak kölcsönzését. Mégis a Metropolitan forgatókönyvét követték ott is, ahol az ikonikus tárgyakat máshonnét kellett beszerezni.

Mi történhetett itt?

Én valahogy úgy rekonstruálom, hogy a kurátor beballagott a Szépművészeti Múzeumba, hogy megbeszélje az ösztöndíja által előírt kamarakiállítást az általa kutatott mezopotámiai pecsétekről. Baán László főigazgató összevonta a szemöldökét. „Ez így túl pimf a Szépművészetinek. Kéne mellé néhány nagyobb darab, ami feldobná.” „De hát az anyag nem azokról szól. Semmi közük a pecsétekhez”, vetette ellen a kurátor. „Hát azt hiszed, észreveszi ezt a közönség? Mezopotámia – Mezopotámia. Amúgy is most vonult kórházba Pergamon tante, a tévé tetejéről kölcsön lehet venni néhány nippet, észre sem veszik.” „És mi legyen a koncepció?” kérdezte szorongva a kurátor, aki annyi éve beleásta magát a pecsétekbe, hogy jószerével semmi másra nem emlékezett már Mezopotámiából. „Hát nem volt valami hasonló kiállítás mostanában valahol?” „De, de”, rémlett a kurátornak, „mintha jött volna a tanszékre egy katalógus a Metropolitanből.”

Felütötték a katalógust, becsillagozták azt a néhány népszerű tárgyat, amit muszáj elkérni, kihúztak egy csomó oldalt, amire úgyse lenne remény… és előállt a Szépművészeti Mezopotámia-kiállítása. Inkoherens ugyan a koncepció, és lötyög a pecséteken, mint kiskutyán a bőre… de a miénk.

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

kedves Tamás...igy tegezve...egy korúan...s mint pannonhalmi diák kik egymás közt kortól függetlenül tegeződünk...engedd meg, te mint piar diák ezt a kört rád is bővítve mint évtizedes olvasódnak...aki megilletődve olvasta Jelentits emléked..hogy nekünk is most halt meg rendi apánk..Kiss Barnabás osb...így 2szeresen hatott érző írásod

Névtelen írta...

Hát, sajnos egyet kell értsek. A kiállítás erősen ötletszerűnek tűnt. Semmi különösebb okát vagy magyarázatát nem láttam pl. a Kr. e. 1000 és 500 közötti időszak kiemelésének. De ha már kiemelték, minimum a biblikus történelemmel, és a görög történelemmel való kapcsolatot be kellett volna mutatni.