Эпидемия – Vongozero. Menekülés a tóhoz (Netflix, 2019)

Moszkva, 2019. Járvány kezdi szedni áldozatait a városban. Véres köhögéssel kezdődik, az áldozat szeme vérbe borul majd kifehéredik, végül két-három napon belül meghal. Orvosság nincs ellene. A hatóság karantént rendel el minden megbetegedés körül, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a fertőzöttet kivégzik, a körülötte élőkre pedig lassú pusztulás vár, ha csak a fegyverrel felszerelt egészségügyi dolgozók az egyszerűség kedvéért le nem mészárolják mindannyiukat. És hát miért ne.

Ahogy Shaun Tan The Arrival-jében (2007) meséli a minden bizonnyal kelet-európai menekült

Még fel sem fogjuk igazán, mi történik, amikor Szergejnél és pszichológus feleségénél megjelenik Szergej évtizedek óta nem látott apja. Elmondja, hogy ők a kutatóintézetben társadalomtudós-matematikusként többször is lemodellezték, mi fog történni egy ilyen járvány esetén: a társadalom széthullása, az erősebbek uralma, a mindenki önmagáért anarchiája, erőszak, fosztogatás, mészárlás. Úgyhogy most azonnal kell csomagolni és indulni északra, a néptelen Karéliába, Vongozero tavának szigetére, ahol ő már erre az esetre előkészített egy menedékhelyet.

Az út csak ezer kilométer, de már az indulás sem egyszerű. Az anarchia a vártnál hamarabb következik be, a hadsereg és rendőrség fosztogatni és mészárolni kezd. Végig az úton mindenki mindenki ellen: a fegyveresek a lakosságot ölik, a lakosság a fegyvereseket. Az egészségügyi osztagok egész falvakat mészárolnak le, a túlélők partizáncsapatokban vadásznak az egészségügyisekre és minden idegenre.

Nagyon ismerős helyzet. A kórházi mészárlás egyetlen túlélője, egy nővér hiába meséli, mit látott, a falu a hatalmat igyekszik igazolni. „Bizonyára így kellett tenniük.” „Hiszen úgyis meghaltak volna, hát fertőzöttek voltak.” „Nem is a mieink voltak, hanem… hanem… kínaiak!!!” A nővér által elhozott katonai rádió aztán egyértelművé teszi a helyzetet, de a legtöbb ilyen helyzetben nincs ott ez a rádió.

A fiktív apokalipszisben több megdöbbentő dolog is van. Az egyik, hogy öntudatlanul elővetíti az egy évvel későbbi valódi járványt. Ez persze nem a forgatókönyvíró jövőbelátásának köszönhető: a film Jana Vagner jóval korábbi, 2011-es Vongozero című regényén alapul. Ahogy Szergej apja, úgy Jana Vagner is csupán lemodellezte, mi várható az orosz társadalomtól egy ilyen könyörtelen járvány esetén.

És ami még megdöbbentőbb, hogy az író, ahogy a matematikus is, kíméletlen ítéletet mond az orosz társadalom fölött. Hogy a társadalmi rend illuzórikus, hogy egyetlen pillanat alatt visszatérhet az a mindenki mindenki ellen, csak még szélsőségesebb formában, ami az 1990-es évek elején volt, amit a 90-es évek orosz írói hideglelős regényekben és elbeszélésekben mutattak be, s ami végül a KGB diktatúrájának visszatéréséhez vezetett, mert az orosz társadalom szerint még az is jobb, mint ami volt. És nagyjából az, amit az orosz katonák és Wagner-zsoldosok az elmúlt években Szíriában, Maliban, Ukrajnában mutattak be, a szabadjára engedett erőszak pokla, amit, ne legyen kétségünk, mi is megtapasztalnánk, ha az orosz hadsereg Ukrajnát elfoglalva tovább haladna Európa felé, ahogy azt az orosz kormány 2021. decemberi kettős hadüzenete már előrevetítette.

De az orosz társadalom igazi mély szétrohadottságát nemcsak a külső erőszak mutatja meg, hanem ami sokkal fájdalmasabb, azok a viszonyok is, amelyek az elvileg összetartozó és gyakorlatilag egymásra utalt menekülők között vannak: a keménység, a gyűlölködés, az önzés, és hogy voltaképpen mindenki manipulál és kihasznál valakit. A film végéig tart, míg a külső erőszaktól eljutunk eddig a felismerésig, de akkor nagyot szól.

És ezen a ponton, ahogy a legjobb orosz művekben, megjelenik a transzcendencia is az autószerelő-szerzetes, az egyetlen figura jóvoltából, aki a tisztaságot képviseli. És a vágy, amely a nyomoruk legmélyére leért szereplőkből feltör, hogy legalább egy kicsit kapjanak ebből a tisztaságból. Nem sokat, és az sem a megváltást hozza el számukra – a film nem hittérítő tanmese akar lenni –, de mégis megemeli őket.

A befejezés nyitott és ütős. Ahogy a külső erőszaktól való elvonulás idillje az egymás közötti erőszak miatt csődöt mond, s ahogy egy újabb külső hatalom messziről figyeli ezt, mint egy kutató a laboratóriumi egereket. Annyira jó a befejezés, hogy nem is tudom, hogyan akarják ezt folytatni – mert megvan már a második évad oroszul, csak a Netflix még nem vette meg. A jelen helyzetben talán nem is fogja, és ez dramaturgiailag lehet, hogy nem is baj.

Én éppen 2019-ben tettem meg ezt az utat autóval, nemcsak Vongozeróig, hanem onnan még félezer kilométerrel északra, a Szolovki-szigeti kolostorokig és vissza. Nem volt könnyű az út, de azt nem is képzeltem, milyen imaginárius apokalipszis tombol körülöttem.

A film útijelenetei visszahozták azokat az emlékeket, a fenséges tájak, a végtelen magány képeit, mint ez itt alább. Olyan táj ez, ami tud hiányozni. És a jelenleg zajló kis apokalipszis miatt még hiányozni is fog jó ideig.