A Wang folyó versei: Van, ami nincs

Ez a bejegyzés az Észak-Mezopotámia percről percre útleírás eredetileg tervezett két bekezdéséből nőtte ki magát komplett poszttá.

Van belvárosa nagy, modern és eleven, határozottan franciás hangulatú. Gazdagságát részben annak köszönheti, hogy ez a perzsa határhoz legközelebb fekvő török nagyváros, a túloldaliak ide ugranak át a legkönnyebben egy kis szabadságért, amit az iráni filmekben is olyan áhítattal emlegetnek, és perzsa nagyvonalúsággal hagyják ott a pénzt. A szállodákban és az utcán is minden ki van írva perzsául, s amikor ennek hatására a parkolóban török helyett véletlenül perzsául kérdezem meg, mennyi lesz egy órára, az őr természetes módon perzsául válaszolja, hogy húsz líra.

„Dollárt és eurót magas áron veszünk” (kissé hibás perzsasággal). Hát még milyen magas áron vehették a túloldalon azok, akik most itt váltják be!

A város tó felőli részén hatalmas mészkőszikla, élére fordult geológiai tábla emelkedik száz méter magasan, másfél kilométer hosszúságban. Meghökkentő magassága a várostól keletre magasodó Erek-hegyről látszik jól: mintha egy partra vetett bálna vagy őslény volna, aminthogy tulajdonképpen az is.

A szikla tövében a város véget ér, tőle délre nagy, kissé mocsaras zöld mező terül el. A mezőnek a város felőli peremét még parkosították, itt ma, május 1-én családok piknikeznek. De hatalmas belsejében néhány elszórt rom áll csupán, köztük tehenek legelésznek. A szikla platóján vár maradványai állnak, egyes kövein még urartui ékírással. A helyi örmény hagyomány szerint ez Szemiramisz vára volt, aki olyan szerelmes volt Ara örmény királyba, hogy holttestét is megpróbálta életre kelteni. Ezt a történetet valószínűleg Platón is átvette az Állam egy elbeszélésében, mint azt egyszer megírtam már. A sziklaerőd lenyűgöző hatását a 18-19. századi európai utazók metszetei is közvetítik, nyilvánvaló túlzással.

Eugène Borének ezen az 1838-as metszetén az is látszik, hogy a váralja nem volt mindig legelő: akkor még város állt itt, falakkal, citadellával, mecsetekkel, templomokkal. Ez volt Van óvárosa, amelyet a Kr.e. 9. században alapítottak Tushpa néven az urartui királyság fővárosának. A fallal körülvett várost az armenica.org 1915-ös Van-térképe is mutatja balra fent, a Citadel (Shamiramabert) déli tövében, tele kis piros örmény templomokkal. Mi történt ezekkel, hová tűntek?

Rafael de Nogales Mendéz venezuelai katonatiszt, aki Djevdet alatt szolgált az oszmán hadseregben, s 1925-ben részletes beszámolót publikált az általa látott örmény és szír népirtásról

Vanban az örmény népirtás már jóval korábban elkezdődött, mint a hivatalos kezdőpontnak tekintett 1915. április 24., a „Véres vasárnap”. 1914 nyarán, a háború előestéjén az örmények iránt megértő Hasan Tahsin kormányzót Erzurumba helyezték át, s helyére a hírhedten kegyetlen albán Djevdet pasát, Enver pasa – az oszmán hadügyminiszter, a birodalom tényleges irányítója, az örmény népirtás kezdeményezője – sógorát küldték. Djevdet török katonái és a hozzájuk csatlakozott kurd irreguláris csapatok adóbehajtás és elrejtett fegyverek utáni kutatás címén feldúlták a környező örmény falvakat, több ezer – Clarence Douglas Ussher helyben praktizáló amerikai orvos szerint 55 ezer – örmény és szír keresztényt lemészárolva. Van örmény lakossága ennek láttán sáncokat emelt a város körül, és megszervezte a fegyveres ellenállást egy esetleges támadás esetére.

A támadás 1915. április 20-án indult meg. A kormánycsapatok ágyútűz alá vették a várost. Az örmények egy hónapon át védekeztek, míg az előrenyomuló orosz hadsereg május 17-én ki nem űzte az oszmán erőket a városból. Júliusban azonban az oszmánok ellentámadást indítottak, s fokozatosan kiszorították az oroszokat a régióból. Van örmény lakossága és a vidékről bemenekült örmény túlélők, összesen 250 ezer ember, a Jereván felé visszavonuló oroszokkal tartott. Az oszmán sereg és a kurd rablók támadásaiban 40 ezren pusztultak el közülük, mielőtt az orosz hágókon átkelhettek volna.

„Örmény menekültek Vanban egy nyilvános kemence körül, kenyérben reménykedve.” Henry Morgenthau oszmán USA-nagykövet 1918-ban megjelent naplójának illusztrációja

A hivatalos török történetírás azóta úgy állítja be az eseményt, mint az örmények lázadását és kollaborálását az orosz ellenséggel, ami igazolja az anatóliai örménység „kitelepítését” (ahogy lemészárlásukat nevezik). Az események időrendje azonban világosan cáfolja ezt. A vani múzeum emeletén még néhány éve is volt egy kiállítás, amely a törökök ellen állítólag elkövetett örmény népirtást illusztrálta beállított élőkép formájában, valódi emberi csontvázakkal és koponyákkal. Nemzetközi tiltakozásra azonban ezt először bezárták, majd eltávolították.

Van városa a harcok során teljesen megsemmisült. A vártól keletre fekvő mai belvárost – az egykori kertvárost – azóta újjáépítették, de a falakon belüli óváros ma puszta legelő, néhány épület romjaival, amelyek azonban még így is utalnak a város egykori nagyságára.

• Ha az interaktív térkép nem látszik, fent a bejegyzés url-címében a https-t http-re kell cserélni •

A mező közepén két középkori mecset romjai és minaretjük alsó részei állnak. Az egyszerű téglából rakott nyugatabbi az Ulu Dzsámi, a nagymecset, a rombuszmintás csempével díszített keletebbi a Vörös Minaret mecsete volt. Az előbbit a 12. században építette a várost meghódító Karakoyunlu török törzs, a másodikat a 13. században a szeldzsuk törökök.

A szikla közelében két templom romjai állnak. Az egyik, amelynek boltozott apszisa még részben áll, a 15. századi Surp Vardan (Szent Vardan) templom. Falain itt-ott látni még egy hatágú csillagokat kiadó vonalas díszítés, talán festés nyomait. A másik, kisebb templom, amelynek kupolája beomlott, a Surp Stephanos. Távolabb, az egykori városfal közelében áll még egy kis templom, a Dsirvanarov kápolna, amelyet ismeretlen célból – minden keresztény jelzés nélkül – restauráltak, de alját ma algás víz lepi el.

Az egykori város közepén, nagyjából ahol a régi térkép a „Topchu Plazá”-t jelöli, nagy kiterjedésű rom áll, több teremmel, amelyek boltozata a konzolokból ítélhetően alacsony volt. A fal repedésén kinézve látom, hogy egy fiatal kurd férfi ül odakint, telefonját olvasgatva. Megkérdezem, mi volt ez az épület. „Fürdő”, mondja.

A mező déli peremén, az út mentén két ép mecset is áll. Nemrég újíthatták fel őket, mert az Openstreetmap még mindkettőt „rom”-nak nevezi. Mindkettő a 16. században épült, jellegzetes kis oszmán mecsetek, négyzet alaprajzú tér fölött egyetlen kupolával, árkádos oszlopos tornáccal. A keletebbre esővel, a Kaya Çelebi dzsámival szerencsénk van, mert pont jön a kulcsos ember és kinyitja nekünk.

A nyugatabbra fekvő Khosrow Pasa dzsámi viszont állandóan nyitva van. Ez egy nagyobb komplexum, a mecset sarkán türbe is áll, valószínűleg az alapító pasa sírjával, az előtte lévő udvart három oldalról földszintes épület, talán egykori tekke – derviskolostor – fogja körbe, az udvar közepén rituális mosdásra szolgáló oszlopos-kupolás kút áll. Az udvaron éppen esküvői fotózás zajlik, a menyasszonyt mint színes madarak számos gyönyörűen felöltözött koszorúslány rajongja körbe.

Az út túlsó oldalán fallal körülkerített hatalmas mező. Mintha temető lett volna, de most mindössze négy sír áll benne, négy török katonatiszt sírja az 1910-es évekből. És egy épület, amely teljesen úgy néz ki, mintha örmény harangtorony lenne. De a félreértések elkerülése végett ki van téve rá egy modern tábla: „Timuroğlu Derviş Mehmet Paşa (18. század)”. Mellette egykori kőépület romjai, faragott tagozatokkal, és sok álló kő, mintha örmény hacskárok, sírkeresztek lennének, de minden felirat le van vésve róluk.

A várba most nincs időnk felmenni, csak a mezőről pillantunk fel a sziklafalra, ahol Xerxész perzsa nagykirály hagyott háromnyelvű – perzsa, elámi, babiloni – ékírásos feliratot Kr.e. 480 környékén egy apja, Dárius által lecsiszolt keretben. A felirat a zoroasztriánus egyistent, Ahura Mazdát dicsőíti, és áldást kér tőle a királyra és országára, beleértve Tushpát, a mai Vant is. Nagyon ráférne.