Fekete szemek

Egy gyönyörű dal az argentin tangó aranykorából, gazdag háttér-történettel az orosz romantika aranykorából. Egy klasszikus tangó, amelyet a termékeny Francisco Canaro 1935-ben vett lemezre Buenos Airesben, s amelyről ki fog derülni, hogy egy dán zeneszerző által cigány kórusra átírt orosz dal spanyol-német remixe, amely egy ukrán költő verséhez igazít egy franciának álcázott lengyel-litván keringőt. Egyszóval a Wang folyóra kívánkozó téma.

Manuel Salina y Florian Rey, 1934 Ojos negros que fascinan ojos negros que dominan ojos negros, dulces ojos son tan crueles y tan piadosos Ojos negros que arrebatan ojos negros que me matan ojos negros, dulces ojos, triste vida de mi corazón Voy pasando por mi vida atormentada bajo el fuego abrasador de tu mirada, voy cruzando por la vida como una pobre sombra perdida. En el fondo de mi alma ya no brilla más que el fuego abrasador de tu pupila en el fondo de mi alma, donde siempre tu amor vivirá.

Fekete szemek, elvarázsoltok, fekete szemek, parancsoltok, fekete szemek, édes szemek, oly ártatlanok és oly kegyetlenek. Fekete szemek, rabul ejtetek fekete szemek, megöltök engemet fekete szemek, édes szemek, jaj, szívem szomorú élete. Tekinteted égető tüzében haladok gyötrött életem útján, mint egy szegény, elveszett árnyék úgy vágok át életemen. Lelkem mélyén más fény már nem ragyog mint pupillád égető tüze, lelkem mélyén, ahol irántad érzett szerelmem örökké élni fog.

Éveken át bogozgattam a Fekete szemeket körülvevő rejtélyeket, a végzetes szerelemről és bukásról szóló dal történetét, amelynek szinte prófétai hatása volt valamennyi tehetségre, aki csak hozzányúlt, minthogy ezt követően azonnal eltűntek a történelem süllyesztőjében. A kutatás lassan a végére ér. Vágjunk hát bele e bonyolult történetbe, mégpedig a vége felé, 1935-tel kezdve. Időutazásunk egy teljes évszázadot fog átívelni visszafelé az időben.

Az 1935-ös Odeon 4939-B lemezen Canaro „tango con estribillo”-ja (tangó rövid énekes betéttel) az Ojos negros que fascinan címet viseli, szerzőiként Manuel Salina és Florian Rey szerepelnek. Különös módon azonban ilyen dal nem található a SADAIC tangó-adatbázisban. A dalt ugyanis egy évvel korábban, teljesen más címmel regisztrálták először: Romanza rusa (Ojos negros), sobre un motivo popular ruso, „Orosz románc (Fekete szemek), orosz népi motívum alapján”. Ezt a „spanyol nyelvű orosz románcot” soha nem adták ki lemezen, hanem egy forradalmi „1934-es Youtube” formátumban jelent meg, rövid önálló mozifilm formájában, az egyik első spanyol hangosfilmként. Florian Rey, a neves spanyol rendező kedvenc színésznőjét (és menyasszonyát), Imperio Argentinát szerepeltette a klipben. Rey (eredetileg Antonio Martínez del Castillo) az orosz kultúra nagy barátja (és a baloldal esküdt ellensége) volt, aki a film elkészülte után nem sokkal Hitler személyes meghívására Németországba ment. Amikor a Führer közelebbi kapcsolatot kezdeményezett gyönyörű argentin feleségével, a házasság válással végződött, s a rendező elfeledve halt meg hazájában.


Manuel Salina y Florian Rey: Ojos negros, előadja Imperio Argentina az 1934-es klipben, amelyet sajnos nem sikerült megszereznünk

Imperio Argentina, született Magdalena Nile del Rio, barátainak csak Malena, a népi tánc specialistája volt színpadon és képernyőn egyaránt. Büszkén hirdette, hogy ő volt az egyetlen nő, aki valaha is együtt énekelt Carlos Gardellel, az argentin tangó ikonikus óriásával (a Párizsban 1935-ben készült Melodia de arrabal című spanyol hangosfilmben). Azt írta, hogy noha Gardelt homoszexuálisnak tartják, a női énekesektől való távolságtartása csupán abból fakad, hogy nem szereti a hangjukat… De még Gardel sem tudott ellenállni gyönyörű, fekete szemű honfitársa női varázsának.

Florian Rey a párizsi kaland után határozta el, hogy rövidfilmben szerepelteti Imperiót az argentin tangónak stilizált orosz-spanyol népdallal. Az eredeti orosz románc már Fjodor Saljapin turnéi óta a levegőben volt. A legendás basszus állítólag fekete szemű olasz felesége, Iola Tornagi iránti imádatából toldott hozzá több versszakot is a dalhoz. Iperio Argentina Fekete szemeihez a dalt Manuel “Paco” Salina igazította, a német származású spanyol szövegíró és zeneszerző, aki eredetileg Günther Ehrenfried Salinger néven látta meg a napvilágot. Salina számos más zeneszerző darabjait is nagy sikerrel írta át népszerű stílusban. Reyjel együtt ez volt az egyetlen kalandjuk a tangó területén, igen figyelemreméltó eredménnyel. Francisco Canaro természetesen a korabeli argentin hagyományhoz híven minden más versszakot kihagyva csupán egyetlen áthidaló estribillót tartott meg a szövegből a maga felvételén.

Kezdjünk el visszafelé haladni a múltban. Ettől kezdve minden szöveg, amellyel találkozunk, orosz nyelven szól. 1928-ba utazunk, Párizsba és Rigába. Vagy az egyszerűség kedvéért ugorjunk mindjárt 1893-ba, Dvinszkbe (a mai lettországi Daugavpilsbe), amely akkoriban az orosz vityebszki kormányzóság székhelye volt. A zsidó naptár 5653. évében, tevet hó 17-én itt látott napvilágot a legifjabb fiú a zenész Dovid bar Morduch Sztrok népes családjában. A kis Osher idővel majd Oszkar Davidovics Sztrok lesz, az orosz tangó királya.

Dvinszk helyőrségi város volt, gigantikus erőddel és hadsereggel, s Dovid Sztrok katonazenésznek jött ide, de Oszkar születésekor apja és egyik bátyja már a városi színház zenekarának tagjai voltak.

Az 1897-es orosz népszámlálás ívei megsemmisültek, de a dvinszki Sztrokok lapja csodálatos módon fennmaradt. Az ekkor négy éves Osher neve a nyolcadik sorban olvasható.

„Rigas Tango Karalis”: Táblaavatás Oszkar Sztrok, a tangó királyának emlékére Rigában, 2013

Oszkar Sztrok zenész családtagjainak nyomán járt, de első (és véleményem szerint legjobb) tangóját csupán harmincöt évesen írta. Ez a Fekete szemek volt, egy Salináétól eltérő tangó, amely azonban ugyanazon az orosz dalon alapult.

A rigai folyóirat titkárnőjével, Leni Libmannal folytatott forró románca következtében Oszkar elhagyta családját, s fekete szemű barátnőjével együtt Párizsba szökött. Itt került a tangó bűvkörébe, s itt írta meg a maga Fekete szemeit, kiegészítve a klasszikus orosz románcból vett hosszú zenei motívummal.

A fekete szemek, mint minden babonás kelet-európai jól tudja, semmi jót sem jelentenek. Sztrokra sem hagytak egyebet, mint egy megsebzett szívet, egy halom adósságot… és ezt a feledhetetlen tangót, amelynek szövegét Oszkar barátja és rigai kollégája, Alekszandr Perfiljev kozák jeszaul (százados), jeles szibériai pionírcsalád leszármazottja írta.

Оскар Строк, Александр Перфильев 1928 Был день осенний, и листья гpустно опадали В последних астpах Печаль хpустальная жила Гpусти тогда с тобою мы не знали Ведь мы любили и для нас весна цвела. Ах, эти чеpные глаза меня пленили, Их позабыть нигде нельзя, Они гоpят пеpедо мной. Ах, эти чеpные глаза меня любили Куда же вы скpылись бы тепеpь, Кто близок вам дpугой. Ах, эти чеpные глаза меня погубят, Их позабыть нигде нельзя Они гоpят пеpедо мной. Ах, эти чеpные глаза, кто вас полюбит, Тот потеpяет навсегда И сеpдце и покой. Очи чёрные, очи страстные, Очи милые и прекрасные! Как люблю я вас, как боюсь я вас! Знать, увидел вас в недобрый час! …Ах, эти чеpные глаза, кто вас полюбит, Тот потеpяет навсегда И сеpдце и покой.

Oszkar Sztrok, Alekszandr Perfiljev Fekete szemek tangó Őszi nap volt, levelek hulltak szomorún, s az utolsó krizantémumokban kristályosan lüktetett a bánat. De te és én nem ismertünk bánatot, mert szerettünk, s nekünk a tavasz virágzott. Ezek a fekete szemek foglyul ejtettek, soha nem feledhetem őket; előttem égnek szüntelen. Ezek a fekete szemek szerettek engem: hol rejtőzhettek most, ki áll most közel hozzátok? Ezek a fekete szemek lesznek a végzetem, soha nem feledhetem őket; előttem égnek szüntelen. Ezek a fekete szemek, aki belétek szeret, elveszíti mindörökre szívét és nyugalmát. Fekete szemek, szenvedélyes szemek, kedves és gyönyörű szemek! Hogy szeretlek, hogy félek tőletek! Rossz órában találkoztam veletek! …Ezek a fekete szemek, aki belétek szeret, elveszíti mindörökre szívét és nyugalmát.

Pjotr Lescsenko romániai orosz tangóénekes, akit szintén Rigába vonzott a szerelem és a tangó erős koktélja, Ausztriában készítette e dal leghíresebb felvételét Frank Foxszal, aki Franz Fuxként született Morvaországban, s aki bécsi táncos lokálok és mozik számára írt és adott elő zenét saját zenekarával.


Pjotr Lescsenko csempészett lemezei rendkívül népszerűek (noha abszolút tiltottak) voltak Oroszországban, ám ő személyesen csupán egyszer tette a lábát orosz földre, tragikus körülmények között, a második világháborús román megszálló csapatok zenész kísérőjeként. Kollaboráns makulája ellenére a háború után a szovjet hatóságok felkínálták neki a megbocsátást, és hogy tiszta lappal új életet kezdhet a Szovjetunióban. Sajnos az énekes a búcsúvacsorán túlságosan ékesszólóan fejezte ki szerelmét Románia iránt. A dolog a hatóságok fülébe jutott, s az oroszok az utolsó pillanatban visszavonták a meghívást. Helyette román munkatáborban kötött ki. Börtönkórházban halt meg, tisztázatlan körülmények között. A nemrégiben forgatott orosz életrajzi tévésorozat a Konsztantyin Habenszkij által játszott Lescsenkót mint az orosz kultúra büszke bajnokát ábrázolja a náci megszállás idején, itt még forró szerelemben első feleségével, a rigai Zinaida Zakittal, akit majd az odesszai megszállás idején hagy el új kabaréja énekesnőjéért, Vera Belouszováért.


Sztrok Fekete szemei évtizedekkel később még Argentínába is eljutottak, Florindo Sassone zenekarának nagy erejű hangszerelésében:


Oszkar Sztrokot szintén kitörölték az orosz dal hivatalos történetírásából. Sztálin utolsó éveiben „elfajzott polgári tangó-darabjai” miatt feketelistára tették és megtiltották neki a komponálást. Élete végéig magán-zongoraórákból tartotta fenn magát. Még a „tangó” szót is betiltották, helyette eufemisztikusan „lassú táncot” kellett mondani. Sztrok pályáját eléggé részletesen ismerjük. Időutazásunk következő megállójától kezdve azonban meglehetősen sok találgatásra kell hagyatkoznunk a történet szereplőit illetően.


Fogadjunk trojkát, s hajtassunk a Tverszkajára! Az 1880-as évek Moszkvájában vagyunk, s a híres külvárosi étterembe, a Yardba igyekszünk. Az Új Diadalkapu téren áthajtva magunk mögött hagyjuk az óváros határát és az ódon városi rendeleteket. Ahogy a Yardról szóló dal kívánja: „Repítsenek el hollófekete lovaim oda, ahol kacérak a lányok és tüzes az éj.” A Yardot, amelyet Puskin egykor szarvasgombája miatt magasztalt, most cigány énekesei tették híressé. Ezt részben az 1850-es diszkriminatív törvényeknek köszönhette, amelyek megtiltották a cigány zenészeknek a fellépést a városban, jó három évtizedre külvárosi kocsmákba száműzve őket. Még az Orlov gróf által a 18. században nagyra becsült Szokolov Cigánykórusnak is külvárosi étteremben kellett lehorgonyoznia, még ha mind közül a legelegánsabban, a Yardban is. A Yard kórusának zenei vezetői és termékeny dalszerzői, Szergej (Szofusz) Herdahl (Gerdal) és Jakov Prigozsij tették a Fekete szemeket a legnépszerűbb cigány románccá.


Szofusz Gerdal 1884-ben adta ki Fekete szemek, szenvedélyes szemek című „cigány románcát énekre és zongorára”, szövegíróként a rég halott Jevgenyij Grebenkát, a dal forrásaként pedig Florian Hermann Valse Hommage-át jelölve meg. Ugyanebben az évben Jakov Prigozsij a dal egy másik változatát is kiadja mint „énekes keringőt zongorakísérettel”, Te vagy az én mennyországom a földön (Ты мой рай земной) címmel. A szöveg nyilvánvalóan különbözött az előbbitől, de el kellene mennünk az orosz Nemzeti Könyvtár kottattárába, hogy lássuk, fennmaradt-e a Fekete szemek bármelyik kiadásában. És van még egy harmadik Fekete szemek is, amelyet Szofusz Gerdal valamivel korábban, 1881-ben publikált „kórusra és zongorára”. Ez nem említi sem Jevgenyij Grebenkát, sem Florian Hermannt: helyettük egy csupán monogramjával jelölt női szerzőnek tulajdonítja a szöveget. Nem tudjuk még, hogy az 1881-es kotta alapjában azonos-e a későbbivel, vagy valami egészen más: ebben is csak a Nemzeti Könyvtár meglátogatása segíthet. Annyi bizonyos, hogy Gerdal volt az első, aki cigány románcként tálalta a dalt, amelynek szövege igen korán átalakult, akár Gerdal, akár Prigozsij feldolgozásában. Grebenka versének csupán halhatatlan első versszaka maradt állandó a dal valamennyi verziójában.

Evgeny Grebenka (Yevhen Hrebinka), 1843 Очи чёрные, очи страстные, Очи жгучие и прекрасные! Как люблю я вас, как боюсь я вас! Знать, увидел вас я в недобрый час! Ох, недаром вы глубины темней! Вижу траур в вас по душе моей, Вижу пламя в вас я победное: Сожжено на нём сердце бедное. Но не грустен я, не печален я, Утешительна мне судьба моя: Всё, что лучшего в жизни Бог дал нам, В жертву отдал я огневым глазам!

Fekete szemek Fekete szemek, szenvedélyes szemek égető és gyönyörű szemek! Hogy szeretlek, hogy félek tőletek: rossz órában találkoztam veletek! Nem csoda, hogy ilyen mélyen sötétletek: lelkem gyászát látom bennetek, látom bennetek a győzedelmes lángot, mely porrá égeti szegény szívem. De nem bánkódom, nem sajnálkozom: nem utasíthatom el sorsomat. Ami jót Istentől az életben kaptam, mindent feláldozok nektek, tüzes szemek.

De amikor a feldogozók, Gerdal és Prigozsij, s a zeneszerző, Hermann életrajzának akarunk utánanézni, mi is a sötét mélységbe bocsátkozunk alá.

Gerdal 1884-es Fekete szemek, szenvedélyes szemek című „cigány románcának” kottája egy orosz kutató livejournal-bejegyzéséből

Szofusz Gerdal az 1880-as években cigány románcokat adott ki Moszkvában, és a Yard étteremben zenélt. De ki volt, és honnan származott? Egy ártatlan tréfának indult internetes legenda manapság mint „igaz történet” terjed az orosz neten. A zongorista olykor „Szergej”-nek oroszosította nevét, s néhány kiadás hibásan „Gerdel” formában tüntette fel vezetéknevét. A keresőprogramok pedig kimutatják, hogy Szergej Gerdel ma is él és virul mint vállalkozó az ukrajnai Bergyicsevben. A klasszikus orosz mém szerint „minden külföldi árut valójában a zsidók állítanak elő Odesszában”. Hasonlóképpen a 2011-es „Gerdel-felfedezést” közlő blogger is feltette a kérdést: „Mi van, ha minden klasszikus cigánydalt valójában a zsidók írtak Bergyicsevben?” A tréfás megjegyzést azóta azonban sajnos annyira agyonismételték, hogy ma már többnyire igaznak tartják. A valóság az, hogy sem a Szofusz személynév, sem a Gerdal vezetéknév nem létezik zsidóknál. (A ritka askenázi „Gerdel” családnév igen, de jó messze Bergyicsevtől, a cári Taurisz kormányzóságban.) „Szofusz” avagy „Sophus” Skandináviában, Németországban és Belgiumban bevett keresztnév, a Sophie férfi alakja. Gerdal (Гердаль) pedig szabályos orosz átírása a gyakori skandináv „Herdahl” – szó szerint „Szénavölgyi” – névnek. Maribo dán városában még egy valódi Sophus Herdahlról is tudunk, aki a 19. században gyakorolta ott a borbélymesterséget. De hogy a mi Sophus Herdahl cigányzongoristánk dán vagy esetleg svéd volt-e, most még nem tudjuk megmondani.

Jakov Fedorovics Prigozsij (1840 – Moszkva, 1920): így szerepel az enciklopédiákban a számtalan orosz és cigány románc szerzője és feldolgozója, amelyek egyike – (Tábortüzem világít a ködben – Мой костер в тумане светит) szintén második életre talált az argentin tangózenében. Több ez a semminél, noha hogy ki volt, honnan jött, és hol nevelkedett, mindmáig rejtély marad. Valamennyit azért tudunk rokonságáról. Zenész bátyja, Adolf Prigozsij egy időben jóval híresebb volt Jakovnál. Egész Oroszország az ő keringőire táncolt, végigturnézta az országot, Wilnóban (a mai Vilniusban) operettszínháza volt, és Szerafima Beleckaja operettsztárt vette feleségül (aki Adolf korai halála után egy híres operettszínészhez, a nemesi származású Gabel-Rodonhoz ment nőül). Adolf fia, Georgij Prigozsij 1899-1900-ban a szentpétervári Nemzeti Bank alkalmazottja volt. Ezek az életrajzi apróságok azt sugallják, hogy a Prigozsij (szó szerint: „Csinos”) név valódi vezetéknév volt, s nem színházi álnév, és hogy nem cigányok, és keresztények voltak. A Prigozsij létező név volt a cári Oroszországban, főleg Kelet-Belaruszban, ahol sok más „Jó / Szép / Csinos” típusú családnév is otthonos volt. (Saját ottani rokonaim közül egyiket „Nyeploh”-nak hívták, ami „Elég jó”-t jelent.) Sok más regionális szláv névhez hasonlóan a Prigozsijt is egyaránt használják beloruszok és zsidók, az előbbiek főleg a vityebszki, az utóbbiak a mogiljevi kormányzóságban. Az Adolf, Jakov, Fedor és különösen a Georgij neveket akkoriban oroszországi zsidók még nem, de a kikeresztelkedettek nagyon is használták. Az Adolf hagyományos lengyel név volt, s talán a tanult beloruszok is utánozták ebben a lengyel földbirtokosokat. Ezzel együtt még semmit sem tudunk a Prigozsij család eredeti kontextusáról, s minthogy leszármazásuk dokumentumait egy plébánia őrizhette, nem tudjuk, hol kezdjünk utánanézni Jakov gyermekkorának, neveltetésének és személyes életének.

De kering egy másik, igen szép internetes legenda is Jakov Prigozsij származásáról. Eszerint a krími karaita zsidók a sajátjuknak, a jevpatorijai karaita közösség leszármazottjának tekintik őt.

A jevpatorijai hipotézis első látásra nagyon egybevág a tényekkel. Jevpatorija városában valóban volt egy zsidó Prigozsij család, sőt egy Jakov Prigozsij is (még ha egy korábbi generációból is). A zeneszerző Jakov Prigozsij rendszeresen együttműködött krími zenészekkel. S a helyi cigány, tatár és zsidó népzene szinte teljesen összemosódott, mert a krími tatár cigány zenészek – akiket dauldzsinak hívtak a nagy kétfenekű dob, a daul vagy davul után – mindezeket az etnikai stílusokat játszották. Bármelyik nép tagja tartotta esküvőjét, egyazon dauldzsi bandát hívta meg rá. „Azonos zenészek, enyhén eltérő eredménnyel”.

Dauldzsik, krími cigány zenészek

Ám az állítólagos jevpatorijai kapcsolat nem állja ki a tények próbáját. A család viszonylag későn költözött Jevpatorijába, és nem karaita, hanem askenázi zsidók voltak. Brjanszk és Mglin vidékéről jöttek, ugyancsak a mogiljevi kormányzóságból: Jakov csak a második világháború után, míg nővérei ekkor is Brjanszkban maradtak. S a karaiták között soha nem volt ilyen vezetéknév.

Héber feliratos táblák a jevpatorijai Nagy Kenasza márvány udvarán

Ám a jevpatorijai hipotézis csak nem akar kihalni. Műkedvelő karaita történészek szerint a jevpatorijai nagy kenasza (karaita zsinagóga) egy márványtáblája köszönetet mond Jakov Prigozsij zenésznek „a szülei közössége számára tett adományért, legyen emlékük áldott”. A családnevet azonban másként írják a táblán: nem Prigozsijnak, hanem Jefetnek. A Jefet (יֶפֶת) természetesen Jafet akar lenni, aki Noé fia volt, s a tatárok, örmények, görögök, és a régi Krím sok más etnikai csoportjának mitikus őse. A Jefet férfinév pedig igen népszerű volt a krími karaiták között. Ez azonban csak az 1830-as évek végétől bukkan fel Jevpatorijában, egy Isztambulból hazatérő karaita családfő, reb Yufuda Yefet Kosdini hozta magával. Reb Yufuda, másnéven Yehuda Qustini Yefet krími eredetű isztambuli karaita bölcs volt, aki szoros barátságban állt a lucki karaita zarándok Avraham „Eru” Firkovich történésszel és a karaita hitrendszer megreformálójával. Qustini vagy Kosdini görög karaita volt „Konstantinopoli”-ból, azaz Isztambulból. Firkovich az 1830-as években Isztambulban élt, amely akkor a karaita műveltség központjának számított, de hitújítói buzgalma miatt követőivel együtt száműzték onnan. A Krímbe vonultak, s 1837-ben Jevpatoriját tették meg a karaita autonóm vallási közösség központjának. Ekkor épül a nagy kenasza is. Lehetséges, hogy egy hazájába visszatérő buzgó hitújító fia operett- és night club-zenész legyen? Mielőtt bármit is kijelentenénk, meg kell kérnem, hogy utazzanak el a Krímbe, és küldjenek nekem egy képet a יֶפֶת feliratról. És igen, arra a kikívánkozó kérdésükre, hogy a Jefet hogyan lehet Prigozsij, a karaitáknak kész válaszuk van. Mindkét szó „Csinos”-at jelent, az első héberül, a másik oroszul.

A karaita családnevek glosszáriuma az 1913-as „Zsidó régiségek” (Еврейская старина) kötetből. A „Jefet” nevet „Csinos”-nak fordítja, bár kérdőjellel. Az újabb források szerint a név az isztambuli Jefet személynévből alakult ki.

Végső soron ugyanaz a történet Prigozsijjal, mint Gerdallal: a jól hangzó legendának nincs alapja, s nincs fogózónk, hogy kik is lehettek.

Ha a Szofusz Gerdalt és Jakov Prigozsijt övező mítoszok sokasága meglepő, várjanak csak, míg meghallják a mendemondákat Florian (vagy Feodor) Hermannról, akinek Valse Hommage-át a Yard zongoristái cigány románccá írták át!

Hermannról gyakran olvassuk, hogy francia volt, aki 1812-ben Napóleon hadseregével érkezett Oroszországba, sőt hogy Valse Hommage-a is a megszálló francia hadsereg indulója volt, vagy pedig hogy a Moszkvából visszavonuló francia hadsereg pusztulását siratja a Berezina folyó jegén. Olyat is hallani, hogy Florian Hermann a napóleoni háború idején felkereste Jevgenyij Grebenkát, a dal leendő szövegíróját nyári birtokán, Ukrajnában. De néha nem franciának, hanem németnek mondják, és Strassburgból származtatják. Figyelemreméltó, hogy a Valse Hommage mindig francia címmel szerepel a nemzetközi kotta-katalógusokban, miközben Hermann egyéb szerzeményei német címet viselnek. Saját kutatásaim azonban azt bizonyítják, hogy Florian Hermann orosz hazafi volt a lengyel-litván Wilno környékéről, aki 1870 és 1890 között írta legnépszerűbb darabjait. S nemrégen további adatokhoz is jutottam korai éveiről és wilnói családjáról.

Florian Hermann műveinek számozott listáját jól ismerjük a zeneműkiadóktól. E kompozíciók némelyike nyilvánvaló utalást hordoz történelmi eseményekre és földrajzi helyekre. Így a Balkáni induló és Totleben-induló (Забалканскiй Маршъ & Тодлебенъ-Маршъ) – Florian Hermann op. 37. & 39. – az 1877-78-as orosz-török háború balkáni hadjáratához kötődik, amikor az orosz nemzet pánszláv tűzben égett, a cári hadsereg átkelt a Balkánon, és Totleben tábornok hősiesen megvédte Plevnát. Az Orosz önkéntesek indulója ugyancsak a dicső felszabadítókat ünnepli, akik megmentették a balkáni szlávokat a török igától. Hermann egyik utolsó szerzeménye II. Miklós 1896-os koronázására készült.

Hermann kottáit a moszkvai Gutheil kiadó jelentette meg, akárcsak Gerdal és Prigozsij műveit. Ám a rá vonatkozó legjobb forrás a szentpétervári Buttner kiadó, amely 1879-ben egyesült a hamburgi D. Rather kiadóval. Katalógusaikat ezért Hamburgban nyomtatták, s így sokkal jobban túlélték az idők pusztítását, mint az orosz ritkaságok. 1900 után Hermann egyetlen új művével sem találkozunk.

A Második litván quadrille című Op. 60-at Stanisław Moniuszko, a lengyel romantika kiemelkedő zeneszerzőjének vokális polonézei ihlették. Az ő népi témájú operái az 1860-as években aratták legnagyobb sikereiket. Az Op. 56. számú Esti dalt Hermann Moniuszkónak dedikálta. Stanisław Moniuszko 1872-ben halt meg, s holta után még nagyobb dicsőségre tett szert, mint a pánszláv zene lengyel megteremtője. Látható, hogy Florian Hermannt ugyanez a zenei ideológia vonzotta. Katalógusában hazafias és pánszláv indulók és nyugat-európai témák mellett számos litván, ukrán/belorusz, lengyel és orosz folklorisztikus és romantikus téma, polonézek, mazurkák és polkák szerepelnek. Az Op. 30. és 52. „kisorosz polkák”. Az Op. 61-t Rubnónak dedikálta (a Dauksza család birtoka, ma Kirtimai néven Vilnius külvárosa). Florian Hermann legfontosabb katalógusa 1881-ben jelent meg Eliza Orzeszkowa híres wilnói kiadójában. A kiadó közismert lengyel szabadságharcos volt, aki hajszál híján úszta meg a börtönt az 1863-as felkelésben való szerepéért, a „lengyel pozitivizmus” ideológiájának harcosa, amely szerint Lengyelország jövője a kulturális felemelkedésen és etnikai közösségeinek kulturális kötelékein múlik, nem pedig a folytonos fegyveres felkeléseken. A cári kormányzat hamarosan bezáratta Eliza Orzeszkowa kiadóját, ám előtte még sikerült megjelentetniük Hermann Wilnói karnevál című „szalontáncainak” egy szép kötetét, borítóján a város látképeivel, lapjain pedig hat hazafias kompozícióval: Litván countradanza, Tüzes mazurka, két tánc a Vilia és Nyemen helyi folyóknál, s két másik, amely Litvánia kereszténység előtti múltját dicsőíti (egy pogány papnőnek és Perkun mennydörgés-istennek ajánlva). Florian Hermann három korai kompozícióját Lidiának, Juliának és Szofijának ajánlotta, valószínűleg tanítványainak, ami hihetővé teszi, hogy a szerző fiatalabb korában zongoratanárként működött. Ami az Op. 21. Hommage Valse-t (a leendő Fekete szemek-et) illeti, ez kétségtelenül az 1870-es évek közepe előtt készült, s igen népszerű kellett legyen, a Rahter-Buttner katalógus „frissített” változataiból és zenekari átirataiból ítélve.

The old Vilnius high school courtyard

Nagy szerencsémre az egykori Cári Könyvtár katalógusában rábukkantam Florian Hermann legkorábbi, diákkori szerzeményére. Ez egy 1840-es polonéz, amely francia ajánlást hordoz Usztyinovnak, a wilnói gimnázium igazgatójának „legalázatosabb diákjától, Florian Hermanntól”, s amelyet Michal Przybyłski kőnyomdájában nyomtattak. („Dédiée au m-r Ustinoff, directeur du Gymnase imperial du gouvernement de Vilna, conseiller de la cour et membre de plusieurs ordres et composée pour le piano-forte par son très humble élève Florian Herrmann – Vilna: lith. de Przybyłski”). Az 1840-es dátum talán arra utalhat, amikor a művet bejegyezték a könyvtárba, de tudjuk, hogy a festő és tanár Alekszandr Usztyinov 1836-tól 1843-ig volt az 1. számú wilnói fiúgimnázium igazgatója. Más kőnyomatos kottákat is ismerünk az 1830-as évekből a Przybyłski-kiadótól, s ezek alapján úgy tűnik, hogy a Florian Hermann a valódi neve volt a zeneszerzőnek, aki az 1830-as évek végén a wilnói gimnáziumban tanult. Életét ezek alapján 1820 és 1900 közé tehetjük. Más Hermann diákokat is ismerünk ugyanebből az iskolából. Emilian Hermann (valószínűleg Florian bátyja) ezüstéremmel érettségizett 1848-ban, Adam Hermann pedig 1861-ben. A személynevek megfelelnek a család lengyel identitásának. Nem tudjuk azonban, vajon lengyelek vagy lengyel németek voltak, minthogy a Hermann néven számos etnikai csoport osztozott a vidéken. Iwona Dakiniewicz, a neves lengyel családfakutató már az 1740-es évekből kimutatja a nevet a wilnói katolikus egyházközség anyakönyveiben, így hát joggal feltételezhetjük, hogy Florian Hermann ősei helyi katolikusok voltak, s nem bevándorlók vagy konvertiták. Iwona szerint a várostól északra eső egyik plébániához, Giedrojciéhez vagy Podbrzeziéhez tartozhattak.

A nemesi gyűlés elektorainak listáján, Wilno, 1834

„Az üldöző”, régi litván címer a Szent avagy Hajnali-kapun

Csak a kiváltságos családok küldhették fiaikat gimnáziumba az 1830-40-es években. Minthogy a Hermannokat nem találtam meg a helyi tisztviselők és kereskedők listáin, ezért arra következtettem, hogy a szlachtához, a lengyel-litván földbirtokos nemességhez tartozhattak. S valóban, egy 1844-es cári kormányzati kiadványban hamarosan rábukkantam egy helyi Hermann nemesember említésére. Majd a neves litván családfakutatótól, Sigita Gasparavicienétől megtudtam, hogy a 19. században a Hermann nemesi család Wilno városában lakott. Végül Czeslaw Malewskinek, a litván szlachta szakértőjének oldalán felbukkant az 1834-es nemesi gyűlés elektorainak listája. Ennek bevezetője szerint a wilnói nemesi gyűlés elöljárója, aki egy távoli vidékről érkezett Wilnóba, a Hermann-házban szállt meg az Ostrobramska utcán, Wilno óvárosának szívében, a híres kapu mellett, amelyet a különböző nyelveken Szent, Éles avagy Hajnali néven emlegetnek.

Itt lakott Florian Hermann! (Ostrobramska utca a kapunál az 1840-es években)

A 14 éves Florian Hermann a gimnáziumi osztálykönyvben

Update: Czeslaw Malewski megerősítette, hogy a 14 éves Florian Hermann, wilnói katolikus nemesifjú az 1835/36-os tanévben a wilnói gimnázium 4. osztályában tanult. Wilno környékén több Hermann család is élt. Egyiküknek több birtoka is volt Rubno faluban és környékén az 1870-es évek végén, amikor Florian Hermann a Souvenir de Roubno című darabját szerezte. Valószínű, hogy Florian családja Karol Hermann és Antonina (szül. Kozerowski) leszármazottjai voltak. Ebből a családból származott Jan és Julian, akik a wilnói kormányzat szolgálatában álltak. Az 1787 körül született Jan Drezdában és Breslauban tanult, s 1812-ben kezdett tanítani Wilnóban, mégpedig az egyetlen lengyel nyelvű középiskolában, amelyet az 1831-es felkelés leverése után súlyosan elnyomott lengyel nyelvű oktatás részére engedélyeztek. Floriannak egy másik érdekes tanára is volt, a francia expat Antoine Cui, aki természetesen francia nyelvet tanított. (Florianhoz hasonlóan Antoine Cuiről is híresztelik, hogy a napóleoni Grand Armée katonája volt, aki a katasztrofális 1812-es francia visszavonuláskor ragadt orosz földön. De mindkét történet légből kapott. Antoine Cui egy évvel korábban esküdött hűséget a cárnak.) A legidősebb Cui-fiúk, Napoleon és Alexander Florian osztálytársai voltak, a legifjabbat, Cesar Cuit pedig az ifjú Hermann tanította zongorára (s amikor kiemelkedő tehetséget mutatott a zeneszerzés iránt, Stanisław Moniuszko kezdte ingyen tanítani őt). Az 1860-as évektől kezdve Hermann és Moniuszko e tanítványa tagja lesz „az Ötöknek”, ama innovatív zeneszerzői csoportosulásnak, amely a népzene alapján kívánja kialakítani a valódi orosz zenei stílust. Cesar Cui ezáltal lengyel mestereinek törekvéseit ültette át orosz földre, ami igen nagy hatással volt a nemzet zenei örökségére.

Rubno birtok és falu egy 1933-as lengyel térképen. A „Las Rubionkowski”, a rubnói erdő ma védett madárfészkelőhely a külvárosban, közvetlenül Vilnius lakótelepei mögött. A beillesztett szöveg kivágás Czeslaw Malewskinek a Wilno-környéki nemességről szóló könyvéből

Most, hogy tangó-időgépünk egy egész évszázadot utazott velünk, s az 1930-as évekből 1830-ig jutottunk, már nem kell mélyebbre hatolnunk a múltba. Az eredeti Fekete szemek szerzői, Jevgenyij Grebenka és Nicholas DeVitte mindketten élnek és erejük teljében vannak ebben az időben. S a történészeknek köszönhetően mindkettőjük életét viszonylag jól ismerjük (ami nem jelenti azt, hogy a Fekete szemek története kevésbé bővelkedne rejtélyekben és valószínűtlen fordulatokban).

Jevgenyij Grebenka, 1812-1848

Jevgenyij Grebenka (vagy ukrán kiejtés szerint Evhen Hrebinka) az ukrán irodalom klasszikusa, romantikus történelmi regények, csodás mesék és népies versek szerzője, amelyeknek vidámságába mindig a szomorúság egy árnyalata vegyül. Oroszul is írt néhány verset, például egy klasszikus népdal egy változatát egy idős parasztasszonyról, aki a szürke bajszú öreg tábornokban ifjúkora elvesztett szerelmét ismeri fel, hogy szerelmük végre beteljesüljön. De a Fekete szemek egyáltalán nem illik Grebenka oeuvre-jébe. Semmi népies hangulat, semmi humor, csupán a jól megérdemelt veszteség égető, szomorú előérzete. De hát a szerelem kiszámíthatatlan módon hat a költőkre… Amikor a vers 1843 januárjában megjelent, Grebenka 31 éves volt. Menyasszonya, az akkor 15 éves Maria Rostenberg apja távoli birtokán élt. Másfél évvel később házasodtak össze, s Maria Jevgenyijhez költözött Szentpétervárra. Maria egy kurlandi német származású orosz katonatiszt lánya volt. Apja a Grebenka családétól nem messze fekvő ukrajnai birtokot kapott hozományul. Az asszony azonban Maria születése után nem sokkal meghalt. Maria állítólag jó viszonyban volt mostohaanyjával és kilenc féltestvérével, ám a pénzt szorosan fogták. Jevgenyij Grebenka egy fillért sem látott a Rostenberg-örökségből, s szó szerint feláldozta egészségét a család oltárán: különmunkákat vállalt és nem vett ki szabadságot, csak hogy kielégítse fiatal felesége luxusigényeit a fővárosban. 36 éves korában halt meg tüdőbajban. A Fekete szemek próféciája ismét beteljesült.

Nicholas DeVitte, 1811-1844

Az orosz románc kiemelkedő történészei, Jelena és Valerij Ukolov szilárdan vallják, hogy a Fekete szemek nem származhatott Grebenkától. Kimutatják, hogy a alig egy hónappal a vers megjelenése után már egy dal fekszik a kormányzati cenzorok előtt ugyanezzel a szöveggel, a tehetséges és titokzatos költő és zeneszerző, Nicholas DeVitte tollából. A versnek mind tárgya, mind szóhasználata nagyon jellemző DeVitte-re, a sorsszerű, lehetetlen és tiltott szerelem, a szenvedés és a halál költőjére. Ukolovék rámutatnak, hogy DeVitte szerette az irodalmi misztifikációt, szívesen rejtőzött álnevek és barátok mögé, s úgy vélik, ezt a verset is Grebenka nevében írhatta. Nicholas DeVitte, akinek nagyapja egy orosz cári szolgálatba állt holland tiszt volt, számos halhatatlan románc szerzője és felülmúlhatatlan hárfavirtuóz volt. Kortársához, Grebenkához hasonlóan ő is igen fiatalon, 32 évesen hunyt el, csupán egy évvel a Fekete szemek kottájának megjelenése után. A végzetes szemeknek mindenki áldozatul esett…


Az 1843-as vers szerzőségétől függetlenül meg kell jegyeznünk, hogy DeVitte Fekete szemek-kottájának semmi köze az általunk kedvelt klasszikus románchoz. Nicholas DeVitte kompozíciója egy mazurka volt, nagyon más érzelmi felhangokkal, egyfajta fatalista boldogság hatja át, s nem a cigánydal szomorú, sorsszerű előérzete. Ukolovék szerint a Fekete szemeket egy 1859-es mű említi először cigánydalként, évtizedekkel Gerdal feldolgozása előtt. Feltételezhetjük, hogy a cigány énekesek saját intuíciójuk alapján már jóval azelőtt átdolgozták „a Szemek” dallamát, mint hogy Szofusz Gerdal végső formába öntötte volna az eredményt. Vannak erre más példák is, így DeVitte egy másik románca, a Mit tegyek, szívem, veled (Что делать, сердце, мне с тобою), amelynek szövege megmaradt, de dallama gyökeresen átalakult, amikor bekerült a cigány kórusok repertoárjába. Talán a Fekete szemek is a cigány zenészeknek köszönhette lüktető, fojtogató valcer-hangzását, még mielőtt Hermann zenéje rátalált volna a régi versre. De ezt a talányt már meg nem fejti senki soha…