Az élet ott van

A hatalmas katedrálistól csak négyszáz méterre mintha már a külvárosban volnánk. Kicsi bár a mellékutcában, három asztallal, az egyiknél két harmincas barátnő beszélget néhány percre elszökve gyerekeiktől, a másiknál színes ruhás cigányasszony, a férfi arcát nem látom, én ülök le a harmadikhoz. Tapast kérek „valami sonkával”, megtárgyaljuk, hogy pirítsa meg a kenyeret, és alioli is kerüljön rá, mellé egy sört. A pultnál állók beszélgetését hallgatom, idomítom a fülem a selypítő andalúz tájszóláshoz, még évek múltán is furcsa, hogy felnőtt emberek ilyen kevés mássalhangzóval ellegyenek. Fizetnék, de megakad a szemem a pult mögött álló hordócskákon. Egy pohár öreg jerezt kérek búcsúzóul. A pultos szeme rámvillan. „Nem elég jó az.” Üvegből ad, San Diegót, valóban mennyei. Dicséri is, aktuális beszélgetőpartnerének is kitölt egy fél pohárral, hogy bizonyítsa, milyen jó, „olyan az illata, mint a fának”, kopogtatja a pultot. Lendületes, szinte mór kézírással írja, sevillai módon, krétával a pultra, az összeget, a tapastól egy legyintéssel eltekint, csak a sört és a jerezt számolja. Lefényképezem a szép kézjegyet, beáll, még egyszer imitálja az írást, azt is lefényképezem.


Dicsérem én is a jerezt, rátölt még egy pohárral, nem fogad el pénzt érte. „Salud”, emelem. Miközben tölt magának, a biztonsági kamerára mutat, „tulajdonképpen nem lenne szabad, de én vagyok a gazda”. Koccintunk. „Hogy hívnak?” „Tomás”. „Pedro.” „Encantado.” „Tomás, már amikor láttam, hogy kint böngészed az étlapot, gondoltam, hogy aki innen elmegy, az meg is érdemli, aki meg bejön, az is.” Tölt még. „De Sevillában nem a belváros az igazán érdekes. A barrios, a külvárosok körben!” rajzolja a kezével. „Az igen. Az élet ott van. Én Huelvából jöttem, tizenkét éves korom óta itt dolgozom. Huszonnyolc helyen laktam”, írja lendületesen számmal is a pultra. „Mindent ismerek.” Faggatom, mit érdemes látni, hol van az élet. Sorolja. Negyedek, találkozások, szerelmek, barátságok. „Mert az életben a legfontosabb dolog a barátság.” És persze bárok, vendéglők és pincék, a barátság színpadai, ahol meg lehet mutatni, hogy az embernek barátja van. „Tomás. Vasárnap fél háromkor bezárok itt, a lányommal elmegyünk fel Sevilla fölé, a fehér falvakba, ott van egy olyan pince, csupa vadhús, szarvas, őz, vaddisznó. Minden csupa friss. Gyere velünk.” „Köszönöm”, mondom magától értődően. „Itt leszek.” „Hívj fel előtte, szombaton”, írja szalvétára a telefonszámát. „Még senkit nem hívtam el oda.”