A fogoly románca


Que por mayo era por mayo,
cuando hace la calor,
cuando los trigos encañan
y están los campos en flor;
cuando canta la calandria
y responde el ruiseñor;
cuando los enamorados
van a servir al amor;
sino yo, triste, cuitado,
que vivo en esta prisión,
que ni sé cuándo es de día,
ni cuándo las noches son,
sino por una avecilla
que me cantaba al albor.
Matómela un ballestero;
dele Dios mal galardón.
Május volt, május,
amikor melegek a napok,
amikor érik a búza
és virágoznak a mezők;
amikor dalol a pacsirta
és a fülemüle felel neki,
amikor a szerelmesek
a szerelemnek hódolnak.
Kivéve engem, nyomorultat,
aki e börtönben élek,
nem tudván, mikor van nappal
és mikor van éjjel,
ha nem lett volna egy madárka
aki hajnalban dalolt nekem –
de egy íjász lelőtte őt:
Isten fizesse vissza ezt neki!

Ez a középkori románc volt az egyik első, ha nem a legelső, amelyet gyerekkoromban tanultam – írja Wang Wei. – Anyám énekelte, méghozzá, emlékszem rá, éppen a versben említett május havában. Azzal a különbséggel, hogy az ő változatában egy „¡Ay de la pena!” – „Ó, fájdalom!” vagy „Ó, jaj!” – refrén is szerepelt:

Que por mayo era por mayo,
cuando hace la calor,
[Ay, de la pena, cuando hace la calor]
cuando los trigos encañan
y están los campos en flor;
[Ay, de la pena, y están los campos en flor]
cuando canta la calandria
y responde el ruiseñor;
[Ay, de la pena, y responde el ruiseñor]
Május volt, május,
amikor melegek a napok
– ó jaj, amikor melegek a napok –
amikor érik a búza
és virágoznak a mezők
– ó jaj, és virágoznak a mezők –
amikor dalol a pacsirta
és a fülemüle felel neki
– ó jaj, a fülemüle felel neki –


A rövid románcot a folytonosan ismétlődő sorok, s a lassú és monoton dallam egyfajta véget nem érő, elkeseredett panasszá teszik. Ahogy telnek az évek, egyre többre értékelem, s mára egyik kedvencemmé vált. Annak apropóján jutott eszembe most megint, hogy a napokban a fülemüléről írtunk, és örömmel tapasztaltam, hogy másoknak, akik korábban nem ismerték, éppannyira tetszett, mint nekem. Utánanézve azt találtam, hogy még a középkori spanyol románcok Paloma Díaz-Mas-féle kiadása (Barcelona: Crítica, 1994, 284.) is különösen nagyra becsüli:

Kétségtelenül az egyik legszebb és legsikerültebb románcunk. Az ismeretlen fogoly egyes szám első személyben előadott panasza, a virágzó tavasznak a verset bevezető leírása és a képek líraisága és szépsége együttesen teszik rendkívül megindítóvá a verset.

Két változatát is ismerjük. A hosszabbik, meglehetősen prózai változat szinte a társadalomból kiszakadt, szörnyű külsejű vademberként ábrázolja a foglyot (ami véleményem szerint a 15. század végi szerelmi regények allegorikus világával rokonítja a szöveget, s a börtönt egyfajta Cárcel de amor-rá, szerelmi börtönné változtatja), aki szökést tervez, majd valami megmagyarázhatatlan módon visszanyeri szabadságát a király révén, akinek váratlanul megesik rajta a szíve. Ezt a változatot sosem szerettem. A másikat viszont, a fent közölt rövidebbiket tömörsége és utalásai szinte tökéletessé teszik.

A románc dallamát keresve elektronikus és nyomtatott oldalak sokaságát kellett átlapoznom. Elsőre két változatot találtam, az egyiket Amancio Pradától:


a másikat Chicho Sánchez Ferlosiótól (milyen különös figura is volt, és mennyire elfelejtettük már!), aki saját allegorikus „kommentárt” is toldott a középkori vershez:

Cárcel tengo por fuera,
cárcel por dentro.
Voy vagando y vagando,
puerta no encuentro.
Tener cárcel no me importara
cárcel por fuera,
si de la de aquí adentro
salir pudiera.

Veo el campo a lo lejos
por la ventana.
Tristeza, esperanza,
noche y mañana.
Allí crece la hierba
de primavera.
Esperanza y tristeza,
luz y quimera.
Börtön kívül
és börtön belül.
Bolyongok, bolyongok,
ajtót nem találok.
Nem törődnék én a
börtönnel kívül
ha megszabadulhatnék
a börtönből itt belül.

Messziről látom a mezőt
az ablakon át
szomorúság és remény
éjszaka és reggel.
Odakinn virágzik
a tavasz virága
remény és szomorúság
fény és délibáb.



Mindkettőjük lelkesedett az ilyenfajta költészetért, s mindkettő a maga rögeszméivel és követeléseivel vegyítette azt, a késő hetvenes-korai nyolcvanas évek összetéveszthetetlen stílusában, amikor újra birtokba kellett venni mindent, el egészen a középkori versekig. És persze mindkettőjük zenéje távol áll a románc eredeti dallamának finomságától, ahogyan én azt az emlékezetemben őrzöm. Ugyanez érvényes Paco Ibáñez változatára is, noha ez jóval közelebb áll a népdalokhoz és a szöveg hangulatához (itt lehet meghallgatni). Sőt ha még egy kicsit tovább keresgélünk, egy igazán szép és míves változatot is találunk June Telletxerótól.


Romance del prisionero, June Telletxero előadása, lanton kísér Zif Bracha.

Azonban hasztalan túrtam át minden lehetséges forrást, sehol sem találtam meg gyermekkorom változatát – „ó, jaj!” Így hát, hogy mégis bemutathassam, kénytelen vagyok magam eldúdolni legalább az első sorait, ezer bocsánatot kérve a merészségért, és becsületszavamat adva, hogy amint valaki egy méltóbb változattal ajándékoz meg minket, ezt itt azonnal törölni fogjuk, hogy nyoma se maradjon.


Romance del prisionero, Wang Wei előadása.

3 megjegyzés:

. írta...

Bárhogy is alakuljanak a dolgok, bármiféle fogadkozás is történt a nyom nélküli megsemmisítésre, én -mint a blog egyik régi olvasója- hadd kérjem, maradjon meg Wang Wei előadásában a dal.
Ahogy a legnagyobb festők,filmrendezők is fel-feltűnnek képeiken, filmjeikben, mért ne maradhatna meg ez így. Szép, emberi gesztus, amit nem kell szégyellni.

anna írta...

nahát! éneklő blogger...mi, olvasók meg majd kórust alakítunk.

Studiolum írta...

halljuk, halljuk! ez lesz ám az igazi web2!