A kis herceg

A vajszínű árnyalat.-on, azon belül is a Talált tárgyak osztályán bukkantunk erre a képeslapra, amely egy évvel azelőtt ábrázolja Ahmad Mirza trónörököst, hogy 1909. július 16-án Ahmad Qajar sah néven, családjából utolsóként elfoglalta volna Perzsia trónját. A bélyegző dátuma ugyan 1911 március, de ez csak ante quem. Darius Kadivar képgyűjteményében a lap másik oldalát is megtaláljuk – boldog idők, amikor elég volt annyit írni címnek: Seid Rahim úrnak Teheránba – s azon furcsa módon egy másik bélyeg és bélyegző is látható, három hónappal korábbi dátummal. De ez is csak ante quem. A quo keleti arab számjegyekkel áll közvetlenül a kép alatt: ۱۳۲۶ azaz 1326, ami az iszlám naptár szerint az 1908. február 4. és 1909. január 22. közötti időszakot jelenti. Ahmad sah idejében, ahogy az iszlám felvétele óta mindig is, ez volt a hivatalos naptár. Csak megbuktatása után, 1925-ben tette hivatalossá a papsággal szemben álló és az ősi perzsa gyökereket hangsúlyozó Reza Pahlavi azt a zoroasztriánus eredetű perzsa naptárat, amelyen többek között Omar Khayyam is csiszolt, s amely holdévek helyett a hosszabb napévekben számolta a hidzsra óta eltelt időt, ezáltal negyven évvel vetve vissza az Iránra átkeresztelt Perzsia időszámítását. Mire az évek száma a lemaradást behozta volna, addigra fia, Mohammed Reza az időszámítás kezdőpontját is áthelyezte az ókori perzsa birodalom megalapításának évére, ilyenformán a sahpárti emigráció ma is a 2567. évet írja. Az iszlám forradalom után – ki tudja miért – már nem tértek vissza az iszlám naptárhoz, csak az időszámítás kezdetét állították vissza a hidzsra évére. Különös élmény az iszlám napilapokban Allah neve fölött a dátumban a tizenkét zoroasztriánus arkangyal nevét olvasni, amelyekkel a perzsa naptár a tizenkét hónapot – egészen pontosan a zodiákus tizenkét jegyét – jelöli.

A trónörökös – itt balra már sahinsah, a királyok királya – ezeken a képeken azzal a végtelenül melankolikus tekintettel néz valahová, egy csak számára hozzáférhető világba, amely egy huszonöt évszázad kifinomult civilizációjának terhe alatt megfáradt nép sajátja. Egy olyan népé, amelynek már főnévi igenevei is – egyedülálló módon – a múlt idő kifejezésére szolgálnak, úgy, hogy a jelen időre ettől eltérő külön tövet kell képezniük. Ezt a jellegzetes melankóliát lépten-nyomon érezni a perzsák között. S ez nem csak a pillanatnyi politikai helyzet következménye, nem az a „hopelessness that rules the heart of every young Iranian”, mint The Labyrinth írja, vagy ahogy az általa idézett levél fogalmazza: „in our 20s and 30s we are already old and will become older still.” Hiszen az ország nem-perzsa vidékein, az energikus kurdok között, az iszfaháni örmény negyedben vagy az életvidám torki-k, azeri törökök lakta Tabrizban nyoma sincs ennek a melankóliának, amelyre már Vámbéry Ármin is felfigyelt, amikor százötven évvel ezelőtt Törökországból perzsa földre ért. S ugyanezt a melankóliát sugározzák Khayyam, Rumi, Hafez versei is. Sőt már Ahmad sah elődje, Xerxész király is, aki élete nagy hadjárata előtt szemlét tartva minden addigit felülmúló roppant serege fölött

boldognak érezte magát, de aztán egyszerre csak könnyekre fakadt. Látván Artabanosz, hogy Xerxész király szeme könnyben úszik, megkérdezte tőle: „Királyom, milyen különösen viselkedsz! Hiszen az imént még boldognak vallottad magadat, most pedig könnyeid hullanak?!” Xerxész pedig így felelt: „Mert eszembe jutott, és szánalom fogott el arra a gondolatra, hogy milyen rövid is az emberi élet! Száz év múlva ebből a hatalmas tömegből tán egy ember sem él már!” (Hérodotosz, A görög-perzsa háború, 7.46)

De Ahmad sahnak – akit kortársai úgy jellemeznek, mint „an extremely intelligent young man, highly educated, with a wide knowledge of both Eastern and Western culture, and well read in history, politics, and economic theory” – ezen túl is minden oka megvolt a melankóliára. Perzsiában északról az orosz, délről az angol imperialisták néztek farkasszemet egymással már száz éve, akik az 1907-es szerződésben fel is osztják egymás között érdekszférákra az országot, a sah dédapja óta útját állják mindenfajta fejlődésnek, a perzsák elleni fegyveres harcra lázítják a népesség negyedét kitevő törzseket, s kizárólagos koncessziót csikarnak ki az 1908-ban felfedezett iráni olajra. Ebben a légüres térben az 1870-es évektől a legelképesztőbb kalandorok, bolondok és ügynökök sajátítják ki a politika és kultúra színpadát, s ők készítik elő az 1905 és 1911 közötti úgynevezett alkotmányos forradalmat, amelynek során a sah apját lemondatják, s ő tízévesen „sírva trónra lép”. A következő három évben harminc kilót szed magára. Uralkodása alatt az angolok „a biztonság kedvéért” megszállják és a világháborúban hátországként használják a semlegességét bejelentő Perzsiát, hozzájárulva ezáltal az ország egytizedét elpusztító 1918-19-es nagy éhínséghez, majd a parlamenti demokrácia fokozatos kibontakozása láttán rábeszélik az egyetlen jelentős perzsa katonai erő, a sah dédapja által létrehozott perzsa kozákezred írástudatlan ezredesét, hogy az 1925-ben apja temetésére Franciaországba utazó sah távollétét kihasználva ragadja magához a hatalmat. Az ezredes Reza Pahlavi sah néven vezeti be az angol érdekeket kiszolgáló diktatúráját. Ahmad sah öt évvel később, harminckét évesen hal meg Párizsban.


A huszadik századi perzsa történelem legjobb összefoglalójában, az alig száz oldalas A sahinsah-ban Ryszard Kapuściński egy tucatnyi fényképről mesélve mutatja be Reza Pahlavi és Mohammed Reza uralkodását, a foglyot kísérő írástudatlan kozák őrmester képétől a repülőtéren a forradalom elől menekülő fiáéig. Mindig lenyűgözött ez a leírás, nemcsak Kapuściński éles látása és pontos stílusa, hanem a módszer zsenialitása miatt is. Amióta azonban jobban megismertem a régi perzsa fotókat, azóta ha elismerésem nem is csökkent Kapuściński iránt, de jobban látom, mennyire kínálják magukat az ilyenfajta elemzésre. Perzsiában a fényképezés előtt alig volt hagyománya a portrénak, s ezért a korai fényképeken nem érvényesülnek a beállításnak és zártságnak olyanfajta évszázados, részletekbe menő, tudattalan szabályai, amilyeneket Kunt Ernő még a mezőkövesdi parasztság fényképein is kimutat. Van ezekben a fényképekben valami varázslatos spontaneitás, amellyel többet, mélyebbet, személyesebbet ígérnek elmondani tárgyukról, mint a korabeli nyugati fotók.

Ahmad sah nagyapja, Mozaffar al-Din Shah Qajar (1896-1907)

Ahmad sah gyermekei

Ahmad sah máig a valódi perzsa császárság elmúlását jelképezi sok perzsa számára, s a monarchista perzsa emigráció is megoszlik a Qajar-párt és Pahlavi-párt között. Emlékének esszéket, romantikus filmet (Homayun Shahnavaz Shah-e kamoush-át [A csöndes sah], 2005) sőt önálló blogot is szentelnek, sok család őrzi még valamelyik hivatalos uralkodó-portréját, s képe a császárság jelképétől, a shir o khorsid-tól kísérve felbukkan távoli leszármazottja, Marjane Satrapi Persepolis-ában, a huszadik századi perzsa történelem második legjobb összefoglalójában is.

Az Illustrated London News címlapképe nem sokkal azelőtt, hogy az angolok a Perzsia által fenyegetett világbéke megóvására 1915-ben megszállták az országot
(avagy nincs új a nap alatt)

Ahmad sah, mögötte köpenyben Reza Khan ezredes, nem sokkal hatalomátvétele előtt