Az útjainkról írt „percről percrék” alapvető célja, hogy azon melegében megosszam azokat a kis történeteket, benyomásokat, összefüggéseket, amelyek később már feledésbe merülnének. Ennek a mostaninak azonban még egy speciális célja van. Az, hogy megmutassam: a szenzációhajhász, tájékozatlan és felelőtlen sajtómunkások által no-go-zónának beállított Iránba nemcsak hogy el lehet utazni (és onnan vissza is jönni, nem úgy, mint a spanyol mondás tartja: Irán – y no volverán), hanem nagyon is érdemes, mert annyi szépséggel és jósággal találkozik az ember, mint sehol másutt. És hogy ez még a mostani feszült helyzetre is érvényes, ha az ember hiteles forrásokból tájékozódik, kellően elővigyázatos, és nem ül fel a tömeghisztériának.
A vízummal mindig variálnak. Régebben csak az iráni követségeken lehetett igényelni, ahol azonban többnyire elutasították a kérelmet, úgyhogy iráni turistairodáknál kellett ál-túrákra benevezni, akkor megadták. Aztán a 2015-ös atomegyezmény óta már a teheráni repülőtéren is meg lehetett kérni, és ugyan jó másfél-két órás várakozás után, de mindig megadták. Most azonban nem akarok kockáztatni, és ismét turistairodán keresztül kérem meg a vízumot az egész csoportnak. Az e-mailen megkapott vízumok birtokában a leszállás után mindjárt beállunk a útlevélellenőrzéshez, de nyersen elutasítanak. Kiderül, ez csak voucher, a tényleges vízumot most is a repülőtéri vízumiroda adja ki. Fél óra, míg a muzeális eszközökkel leellenőrzik a kódokat, bevételezik a vízumdíjat és kiállítják a papírokat. Utána a hivatalnok emberi hangra vált, és nagyon melegen megköszöni a türelmes várakozást.
Az útlevélellenőrzés előtt még be kell mutatnunk covid-oltási igazolásainkat. Galinának ez csak e-mailben van meg, de a mobiltelefonja értelemszerűen nem tud kapcsolódni az iráni netre. Pár perc próbálkozás után a hivatalnoknő csak azt kéri, mondja el pontosan milyen oltásokat kapott, és bemondásra elhiszi neki. Ez után beléphet ő is.
Egyszer-kétszer-háromszor filozofáltam már a különféle – német, olasz, orosz, szovjet – bürokraták természetrajzáról. Ez a két példa most a perzsa alfajt adja hozzá a rendszertanhoz, amely nyersen és keményen lép fel tekintélye elismertetéséért, de ha ezt megkapta, utána nagyon emberi és előzékeny módon viselkedik.
A teheráni reptérről Kashanba vezető út egyik oldalán a sivatag, a másikon a Keselyű-hegység húzódik, egy régi hegységrendszer alaposan erodált hegylánca, szaggatott gerincekkel és színes hegyekkel. Holnapután a belsejébe is bemerészkedünk.
A Khomeini Nemzetközi Repülőtérre való megérkezésünk után alig haladhattunk nyugodtan egy órát, amikor a nemzeti gárda fehér köpenyes tagjai leállították és körbefogták buszunkat, és Halál Amerikára! kiáltások közepette bekényszerítettek a sztráda melletti reggelizőbe, ahol az iráni jólétet hirdető propagandafotókhoz használtak fel minket. A pék a hagyományos perzsa tonírban valójában az ország utolsó kiló lisztjéből süti előttünk a látványkenyeret.
Ismerik a Benvenuto al Sud című filmet? Egy milánói postamestert Dél-Itáliába helyeznek, és hiába ír haza pozitív tapasztalatairól, felesége jobban tudja, hogy milyen a Dél, s azt hiszi, férje csak őt akarja kegyes hazugságokkal megnyugtatni. Ezért aztán amikor ellátogat hozzá, férjének helyi barátaival elő kell állítania a maffia uralta bűnöző Dél állapotait, hogy felesége elhiggye, jó helyen jár.
Így járt jó néhány olvasóm is, amikor ezt az első reggelinkről szóló bekezdést eredetileg önálló Facebook-posztként tettem közzé. Azt gondoltam, hogy süt belőle az irónia, de nem: sok olvasó, aki a sajtóból már pontosan tudta, milyen szörnyű állapotok vannak Iránban, saját képének igazolását olvasta ki belőle, s kétségbeesett szomorú és könnyező emotikonokkal, valamint hazasürgető e-mailekkel reagált. Az ilyeneknek azt tanácsolom, hogy ne olvassanak Hírcsárdát, mert csak felzaklatják magukat, ismerőseiknek pedig hogy vizsgálják felül velük tartott kapcsolataikat. És a tanulság: sose becsüld alá, mennyire birkává tudja tenni az embereket a hisztéria.
Telefonkártyáért állunk sorba a kashani Irancellnél, néhányan a shopban, többségünk az utcán. A bent várakozó irániak készségesen maguk elé engednek minket, hiába vagyunk huszan: nekik végtelen sok idejük van itt, mi vendégek vagyunk, drága az időnk. Egy nő jön el mellettünk, az öklét nyújtja Galinának. Galina beleöklöz, a nő felfordítja és kinyitja a markát. Kicsi mentás csoki van benne. Odaadja Galinának. Később még találkozunk ezzel a gesztussal, a mozgalom titkos jelével.
A bazár mellett zöldséges, előtte néhány kiskamasz eladósegéd. Ahogy a zebra előtt várunk, egyikük belemarkol a narancsba, egyet-egyet oszt nekünk. Ez viszont merő kedvesség.
„Az Úristen kertet telepített Édenben, keleten, és oda helyezte az embert, akit teremtett. És az Úristen a földből mindenféle fát sarjasztott, ami tekintetre szép és táplálkozásra alkalmas; azután kisarjasztotta az élet fáját a kert közepén, meg a jó és a rossz tudásának a fáját. Egy Édenben eredő folyó öntözte a kertet, s ott négy ágra szakadt. Az Úristen vette az embert és Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze.” (Ter 2,8-15)
Ha így történt, akkor az első ember perzsául beszélt. Az itt használt „kert” szó ugyanis az eredeti héberben פרדס pardes. Ez pedig az óperzsa pairi-daêza, „fallal körülvett”-ből ered. Miért kell a kertet fallal körülvenni? Azért, hogy a puszta állatai be ne jöjjenek lelegelni és kiinnni a vizét. A pairidaêza ugyanis szükségszerűen a pusztában áll, a perzsa sivatagban, amelynek földje a sok millió év folyami hordalék nyomán nagyon termékeny, csak víz nincs, amitől teremne. Ezt a vizet hozzák le már sok ezer éve a perzsák és elődeik a hegyekből hosszú boltozott földalatti csatornákon, úgynevezett kanat-okon át. A kanat az az „Édenben eredő folyó”, amely a kert közepén szökőkút formájában felszínre tör, s négy ágra oszlik, négy negyedre osztva a kertet. Ez a struktúra, a négy negyedre osztott hortus conclusus, amelyet a fogságba hurcolt zsidók a perzsa sivatagban láttak először, azóta is a kert archetípusa az európai és az iszlám világban.
A legkorábbi fennmaradt pairidaêza a világörökség Fin-kert Kashan mellett, amelyet I. Nagy Abbasz sah építtetett 1590-ben. Ennek „folyóját” a közeli Sialk-hegyről vezeti le ide egy kanat, s a kert közepén felbukkanva négyfelé oszlik, hogy aztán a kerten kívül egyesülve végigfolyjék az út mentén sorakozó teaházak asztalai között. De a kerti pavilon delfti fajanszot utánzó, szinte rokokó bájos jelenetei másfél századdal későbbiek. Rózsákkal társalgó fülemülék (gol va bolbol, „bülbülszavú rózsák”), Qajar hercegek, geometrikus minták.
Leányosztállyal találkozunk, boldogan fotózkodnak, csevegnek velünk. „Maguknál van Covid?” kérdezik. „Volt, de huss! elrepült”, mutatom. „És maguknál?” „Mi nem tudjuk, a kormányzat nem mond róla semmit.” Később olvasom, hogy az iráni lakosság átoltottsági szintje 81%.
Fiatal kurd házaspár jön mellettünk Kermanshahból, a lány gyönyörű, dús haján nincs kendő, de senki nem szól rá a kertben. Kifelé menet megkérdezi a magyar nőket: „Maguk miért viselnek kendőt?” „Mert különben kirúgnának minket az országból.” „Nekünk muszáj viselnünk”, mondja, „és ez nagyon rossz.” Egy másik házaspár is hallja a beszélgetést, közbeszólnak: „Nem, nekünk ez jó.” Tapintatosan elhagyjuk a kibontakozó hitvitát.
„A kendő és a tisztaság garantálja a szépség és az erény tartósságát”. Az erkölcsrendészeti plakátra kézzel ráírva a kendő miatt meghalt Mahsa Amini neve. A helyiek szerint a plakát alá éjjelenként felragasztanak egy feliratot a tüntetések jelszavával: „Zan, zendegi, âzadi” – „A nőkért, az életért, a szabadságért”, amelyet csak reggelenként szed le a rendőrség.
Örmény keresztény barátnőm teljesen egyetérteni látszik az erkölcsrendészeti plakát üzenetével [VICC!!!]
Iránnal szolidaritást vállaló felirat egy velencei jelmezbolt ajtaján, egy héttel iráni túránk után. A kép Marjane Satrapinak, a Perszepolisz rajzolójának karikatúrája, egy iráni nő, aki kifésüli hajából a beleragadt mollahokat. A felirat szójáték: „A nőkért, akik elszabadítják Isten haragját”, de az „ira”, harag helyett „Iran” áll.
A kashani bazár már ezer éve épül folyamatosan. Gazdag, bonyolult struktúrájában egyaránt jelen vannak szeldzsuk, Szafavid- és Qajar-kori elemek. Legszebb része a Timche-ye Amin od-Dowleh nevű hatalmas karavánszeráj vagy inkább plaza, amelyet 1863-ban épített a nagy kashani építész, Ustad Ali Maryam, közepén medencével, körben kis szőnyeg- és régiségboltokkal, kávézókkal, további plazákkal. A Zhee szőnyegboltban elképesztően színvonalas – szinte múzeumi – kínálat van elképesztően alacsony áron. A kiállítás középpontjában egy nagy alakos szőnyeg van az afgán-szovjet háború idejéből tankokkal, helikopterekkel, csonka szovjet katonákkal. „Ez nem eladó”, mondja a fiatal boltos, „kiállításokra szoktuk kölcsönadni”.
Azok a kashani kereskedőcsaládok, akik a bazár üzleteit és karavánszerájait, s a bazár körüli óváros gazdag kereskedőházait építették, már rég elvándoroltak innen, akár a fővárosba, akár külföldre. Házaik közül négyet-ötöt múzeumnak rendeztek be, de többségük elhagyatva pusztul. Ezen változtatott barátom, Mehdi, amikor tizenöt-húsz évvel ezelőtt elsőként újította fel vendégháznak a patinás Kamal-ol-Molk-házat. A vendégház sikerének köszönhetően sokan követték példáját, és ma már Kashan nyolcvan legszebb régi háza vendégházként kapott új esélyt méltó életre. Legalább még egyszer ennyit fel lehetne támasztani.
Iránban a pénznek már annyira nincs értéke, hogy készpénzt szinte egyáltalán nem használnak, mert egy bevásárláshoz már külön táskában kellene vinni. A boltokban sem tartanak: készpénzfizetésnél a visszajárót csokiban vagy golyóstollban adják. Elmúltak már azok az idilli idők, amelyekről A perzsa bankó posztban írtam: ma már egy csésze jó kávé háromszázezer riál, ami egy euró. Az ország szinte teljesen átállt a kártyás fizetésre. Kártyát viszont csak iráni kaphat, a mi kártyáink pedig nem érvényesek itt. A külföldinek továbbra is készpénzt kell váltania, de készpénz a bankokban szinte már nincs. Mehdi egy egész délután gyűjt össze annyi riált nemtudomhány bankból, hogy mindannyiunknak jusson legalább száz eurónyi. Este egy baráti családnál főzünk és vacsorázunk, ide érkezik a pénzszállítmány, kiborítjuk nagy halomba a szoba közepére, számolgatjuk.
Olvasóink írták, hogy van rá mód, hogy külföldi is szerezzen iráni fizetős kártyát, a Mah Cardot. Kipróbáltam, abszolút nem működött. Feliratkoztam rá, megígérték, hogy kihozzák a szállodába, de nem jöttek el, és onnantól kezdve egyetlen e-mailre sem válaszoltak.
Naftali, Simeon és menorah: zsidó csempék egy kashani régiségboltban az Ameri történelmi kereskedőház mellett. A „kis Jeruzsálemnek” is nevezett Kashan, e selyemúton fekvő fontos kereskedőváros zsidósága különösen jelentős volt az 1979-es iszlám forradalomig, amikor részben emigráltak, részben nagyvárosokba költöztek. A 17. században egy részüket erőszakkal iszlamizálták; a mai ajatollahok közül többen is elismerik zsidó származásukat. Az iráni zsidókról már írtam korábban, és még fogok is alább.
A kashani Tabatabaei-ház a legrégebbi a híres kashani kereskedőházak közül. Seyyed Jafar Tabatabaei, a selyemút gazdag szőnyegkereskedője építtette 1840 körül a kor legnagyobb kashani építészével, Ustad Ali Maryammal, aki a kashani bazár imént látott Timcheh-ye Amin od-Dowleh plazáját is építette. A ház egy nagy medencés udvar két keskenyebbik oldalán, egy-egy, az udvarra nyitott ív (eivan) körül, kicsi patiók együtteseként szerveződik. A falakat gazdagon díszítik a Qajar-korra jellemző stukkók és tükörbetétek.
Amikor Mehdi Borujerdi feleségül kérte Seyyed Jafar Tabatabaei lányát, leendő apósa végigvezette imént látott házán, és azt mondta neki: látod, a lányom ilyenhez szokott. Borujerdi nemcsak gazdag kereskedő volt, de okos is, értett a szóból. 1857-ben ugyancsak Ustad Ali Maryammal megépíttette Kashan legelőkelőbb kereskedőházát. A ház kisebb apósa házánál, de dekorációja – amelyet a kor vezető festője, az ugyancsak kashani származású, de a Qajar sahi udvarnak dolgozó Kamal ol-Molk tervezett – jóval kifinomultabb annál. A stukkókban és falfestményekben újra meg újra felbukkannak a monarchia és a hadsereg jelképei és motívumai, minthogy Borujerdi az udvar és a hadsereg beszállítója is volt. A fogadóterem falát Nasser ad-Din sah és két fia képe díszíti. A sah és a trónörökös arca üresen maradt, amivel a festő Mohamed és családja kötelező tiszteletteli ábrázolására utal, így hízelegve a sahnak.
A fogadóteremben négy kakukkos óra is van stukkóból, ami elterjedt motívum volt a 19. századi perzsa művészetben, s a jóval költségesebb nyugati valódi órákat helyettesítette.
Kashan harmadik leghíresebb muzeális kereskedőházát, az Âmeri-házat Âmeri Khan, Kashan kormányzója építtette a 18. század második felében, ilyenformán a három közül ez a legkorábbi, ez szolgált mintául a Tabatabaei-háznak is. A hatalmas, hétudvaros ház ma szépen helyreállítva exkluzív szálloda és kávézó.
Kashan óvárosának Szafavid-kori (16. századi) közfürdőjét Sultan Amir Ahmad imám-leszármazottról (imamzade) nevezték el, akinek mauzóleuma a közelben áll. A pompás nyolcszögű öltözőcsarnokot négyszögű fürdőterem követi, oldalai körül számos kis fürdő-szobával. A tetőn számos felülvilágítós kupola emelkedik egymás mellett, ihletet adva Gaudínak.
A történelmi kereskedőházak közelében, egy kisebb kereskedőházban nyílik a bábmúzeum. Keleten a vásári bábszínház nem pusztán a nép, gyerekek és felnőttek szórakoztatásának eszköze, hanem a nyilvános politikai szatíra talán egyetlen megtűrt műfaja is. Egy bábot mégsem lehet lefejezni, amiért kimondja, hogy a pasa lop, vagy hogy a padisah sorra veszíti el a csatákat. Ez a hagyomány engedte meg Rezo Gabriadzénak, hogy underground bábszínházat működtethessen az 1980-as évek Tbiliszijében, amelyben a szovjet rendszer visszásságait karikírozták ki. És ez magyarázza a kashani bábmúzeum számos pompásan egyszerű katona-, kán- és hivatalnok-bábfiguráját.
Folytatása következik
Utazzon velünk!
Heti előadásaink
Atlantisz
Ántivilág
Csehország
Fényiratok
Ismerd meg a
Kaukázus
A Kelet képei
Könyvek, kiállítások, zene, film
Krím
Lwów/Lemberg
Mallorca
Odessza
Papírmúzeum
Perzsa levelek
A propaganda múzeuma
Temetők
Üzenet a falon
A zsidó örökség
