Irán percről percre

Az útjainkról írt „percről percrék” alapvető célja, hogy azon melegében megosszam azokat a kis történeteket, benyomásokat, összefüggéseket, amelyek később már feledésbe merülnének. Ennek a mostaninak azonban még egy speciális célja van. Az, hogy megmutassam: a szenzációhajhász, tájékozatlan és felelőtlen sajtómunkások által no-go-zónának beállított Iránba nemcsak hogy el lehet utazni (és onnan vissza is jönni, nem úgy, mint a spanyol mondás tartja: Irán – y no volverán), hanem nagyon is érdemes, mert annyi szépséggel és jósággal találkozik az ember, mint sehol másutt. És hogy ez még a mostani feszült helyzetre is érvényes, ha az ember hiteles forrásokból tájékozódik, kellően elővigyázatos, és nem ül fel a tömeghisztériának.

A vízummal mindig variálnak. Régebben csak az iráni követségeken lehetett igényelni, ahol azonban többnyire elutasították a kérelmet, úgyhogy iráni turistairodáknál kellett ál-túrákra benevezni, akkor megadták. Aztán a 2015-ös atomegyezmény óta már a teheráni repülőtéren is meg lehetett kérni, és ugyan jó másfél-két órás várakozás után, de mindig megadták. Most azonban nem akarok kockáztatni, és ismét turistairodán keresztül kérem meg a vízumot az egész csoportnak. Az e-mailen megkapott vízumok birtokában a leszállás után mindjárt beállunk a útlevélellenőrzéshez, de nyersen elutasítanak. Kiderül, ez csak voucher, a tényleges vízumot most is a repülőtéri vízumiroda adja ki. Fél óra, míg a muzeális eszközökkel leellenőrzik a kódokat, bevételezik a vízumdíjat és kiállítják a papírokat. Utána a hivatalnok emberi hangra vált, és nagyon melegen megköszöni a türelmes várakozást.

Az útlevélellenőrzés előtt még be kell mutatnunk covid-oltási igazolásainkat. Galinának ez csak e-mailben van meg, de a mobiltelefonja értelemszerűen nem tud kapcsolódni az iráni netre. Pár perc próbálkozás után a hivatalnoknő csak azt kéri, mondja el pontosan milyen oltásokat kapott, és bemondásra elhiszi neki. Ez után beléphet ő is.

Egyszer régen már filozofáltam a különféle – német, olasz, orosz – bürokraták természetrajzáról. Ez a két példa most a perzsa alfajt adja hozzá a rendszertanhoz, amely nyersen és keményen lép fel tekintélye elismertetéséért, de ha ezt megkapta, utána nagyon emberi és előzékeny módon viselkedik.

A teheráni reptérről Kashanba vezető út egyik oldalán a sivatag, a másikon a Keselyű-hegység húzódik, egy régi hegységrendszer alaposan erodált hegylánca, szaggatott gerincekkel és színes hegyekkel. Holnapután a belsejébe is bemerészkedünk.

iran20221 iran20221 iran20221 iran20221

A Khomeini Nemzetközi Repülőtérre való megérkezésünk után alig haladhattunk nyugodtan egy órát, amikor a nemzeti gárda fehér köpenyes tagjai leállították és körbefogták buszunkat, és Halál Amerikára! kiáltások közepette bekényszerítettek a sztráda melletti reggelizőbe, ahol az iráni jólétet hirdető propagandafotókhoz használtak fel minket. A pék a hagyományos perzsa tonírban valójában az ország utolsó kiló lisztjéből süti előttünk a látványkenyeret.

Ismerik a Benvenuto al Sud című filmet? Egy milánói postamestert Dél-Itáliába helyeznek, és hiába ír haza pozitív tapasztalatairól, felesége jobban tudja, hogy milyen a Dél, s azt hiszi, férje csak őt akarja kegyes hazugságokkal megnyugtatni. Ezért aztán amikor ellátogat hozzá, férjének helyi barátaival elő kell állítania a maffia uralta bűnöző Dél állapotait, hogy felesége elhiggye, jó helyen jár.

Így járt jó néhány olvasóm is, amikor ezt az első reggelinkről szóló bekezdést eredetileg önálló Facebook-posztként tettem közzé. Azt gondoltam, hogy süt belőle az irónia, de nem: sok olvasó, aki a sajtóból már pontosan tudta, milyen szörnyű állapotok vannak Iránban, saját képének igazolását olvasta ki belőle, s kétségbeesett szomorú és könnyező emotikonokkal, valamint hazasürgető e-mailekkel reagált. Az ilyeneknek azt tanácsolom, hogy ne olvassanak Hírcsárdát, mert csak felzaklatják magukat, ismerőseiknek pedig hogy vizsgálják felül velük tartott kapcsolataikat. És a tanulság: sose becsüld alá, mennyire birkává tudja tenni az embereket a hisztéria.

iran20222 iran20222 iran20222 iran20222 iran20222 iran20222 iran20222 iran20222

Telefonkártyáért állunk sorba a kashani Irancellnél, néhányan a shopban, többségünk az utcán. A bent várakozó irániak készségesen maguk elé engednek minket, hiába vagyunk huszan: nekik végtelen sok idejük van itt, mi vendégek vagyunk, drága az időnk. Egy nő jön el mellettünk, az öklét nyújtja Galinának. Galina beleöklöz, a nő felfordítja és kinyitja a markát. Kicsi mentás csoki van benne. Odaadja Galinának. Később még találkozunk ezzel a gesztussal, a mozgalom titkos jelével.

iran20223 iran20223 iran20223 iran20223 iran20223

A bazár mellett zöldséges, előtte néhány kiskamasz eladósegéd. Ahogy a zebra előtt várunk, egyikük belemarkol a narancsba, egyet-egyet oszt nekünk. Ez viszont merő kedvesség.

„Az Úristen kertet telepített Édenben, keleten, és oda helyezte az embert, akit teremtett. És az Úristen a földből mindenféle fát sarjasztott, ami tekintetre szép és táplálkozásra alkalmas; azután kisarjasztotta az élet fáját a kert közepén, meg a jó és a rossz tudásának a fáját. Egy Édenben eredő folyó öntözte a kertet, s ott négy ágra szakadt. Az Úristen vette az embert és Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze.” (Ter 2,8-15)

Ha így történt, akkor az első ember perzsául beszélt. Az itt használt „kert” szó ugyanis az eredeti héberben פרדס pardes. Ez pedig az óperzsa pairi-daêza, „fallal körülvett”-ből ered. Miért kell a kertet fallal körülvenni? Azért, hogy a puszta állatai be ne jöjjenek lelegelni és kiinnni a vizét. A pairidaêza ugyanis szükségszerűen a pusztában áll, a perzsa sivatagban, amelynek földje a sok millió év folyami hordalék nyomán nagyon termékeny, csak víz nincs, amitől teremne. Ezt a vizet hozzák le már sok ezer éve a perzsák és elődeik a hegyekből hosszú boltozott földalatti csatornákon, úgynevezett kanat-okon át. A kanat az az „Édenben eredő folyó”, amely a kert közepén szökőkút formájában felszínre tör, s négy ágra oszlik, négy negyedre osztva a kertet. Ez a struktúra, a négy negyedre osztott hortus conclusus, amelyet a fogságba hurcolt zsidók a perzsa sivatagban láttak először, azóta is a kert archetípusa az európai és az iszlám világban.

A legkorábbi fennmaradt pairidaêza a világörökség Fin-kert Kashan mellett, amelyet I. Nagy Abbasz sah építtetett 1590-ben. Ennek „folyóját” a közeli Sialk-hegyről vezeti le ide egy kanat, s a kert közepén felbukkanva négyfelé oszlik, hogy aztán a kerten kívül egyesülve végigfolyjék az út mentén sorakozó teaházak asztalai között. De a kerti pavilon delfti fajanszot utánzó, szinte rokokó bájos jelenetei másfél századdal későbbiek. Rózsákkal társalgó fülemülék (gol va bolbol, „bülbülszavú rózsák”), Qajar hercegek, geometrikus minták.

iran20224 iran20224 iran20224 iran20224 iran20224 iran20224 iran20224 iran20224 iran20224 iran20224 iran20224 iran20224 iran20224 iran20224

Leányosztállyal találkozunk, boldogan fotózkodnak, csevegnek velünk. „Maguknál van Covid?” kérdezik. „Volt, de huss! elrepült”, mutatom. „És maguknál?” „Mi nem tudjuk, a kormányzat nem mond róla semmit.” Később olvasom, hogy az iráni lakosság átoltottsági szintje 81%.

Fiatal kurd házaspár jön mellettünk Kermanshahból, a lány gyönyörű, dús haján nincs kendő, de senki nem szól rá a kertben. Kifelé menet megkérdezi a magyar nőket: „Maguk miért viselnek kendőt?” „Mert különben kirúgnának minket az országból.” „Nekünk muszáj viselnünk”, mondja, „és ez nagyon rossz.” Egy másik házaspár is hallja a beszélgetést, közbeszólnak: „Nem, nekünk ez jó.” Tapintatosan elhagyjuk a kibontakozó hitvitát.

„A kendő és a tisztaság garantálja a szépség és az erény tartósságát”. Az erkölcsrendészeti plakátra kézzel ráírva a kendő miatt meghalt Mahsa Amini neve. A helyiek szerint a plakát alá éjjelenként felragasztanak egy feliratot a tüntetések jelszavával: „Zan, zendegi, âzadi” – „A nőkért, az életért, a szabadságért”, amelyet csak reggelenként szed le a rendőrség.

Iránnal szolidaritást vállaló felirat egy velencei jelmezbolt ajtaján, egy héttel iráni túránk után. A kép Marjane Satrapinak, a Perszepolisz rajzolójának karikatúrája, egy iráni nő, aki kifésüli hajából a beleragadt mollahokat. A felirat szójáték: „A nőkért, akik elszabadítják Isten haragját”, de az „ira”, harag helyett „Iran” áll.

A kashani bazár már ezer éve épül folyamatosan. Gazdag, bonyolult struktúrájában egyaránt jelen vannak szeldzsuk, Szafavid- és Qajar-kori elemek. Legszebb része a Timche-ye Amin od-Dowleh nevű hatalmas karavánszeráj vagy inkább plaza, amelyet 1863-ban épített a nagy kashani építész, Ustad Ali Maryam, közepén medencével, körben kis szőnyeg- és régiségboltokkal, kávézókkal, további plazákkal. A Zhee szőnyegboltban elképesztően színvonalas – szinte múzeumi – kínálat van elképesztően alacsony áron. A kiállítás középpontjában egy nagy alakos szőnyeg van az afgán-szovjet háború idejéből tankokkal, helikopterekkel, csonka szovjet katonákkal. „Ez nem eladó”, mondja a fiatal boltos, „kiállításokra szoktuk kölcsönadni”.

iran20225 iran20225 iran20225 iran20225 iran20225 iran20225 iran20225 iran20225 iran20225 iran20225 iran20225 iran20225 iran20225 iran20225 iran20225 iran20225 iran20225 iran20225 iran20225 iran20225 iran20225 iran20225 iran20225 iran20225 iran20225 iran20225 iran20225 iran20225 iran20225 iran20225 iran20225 iran20225 iran20225 iran20225 iran20225 iran20225 iran20225 iran20225

Azok a kashani kereskedőcsaládok, akik a bazár üzleteit és karavánszerájait, s a bazár körüli óváros gazdag kereskedőházait építették, már rég elvándoroltak innen, akár a fővárosba, akár külföldre. Házaik közül négyet-ötöt múzeumnak rendeztek be, de többségük elhagyatva pusztul. Ezen változtatott barátom, Mehdi, amikor tizenöt-húsz évvel ezelőtt elsőként újította fel vendégháznak a patinás Kamal-ol-Molk-házat. A vendégház sikerének köszönhetően sokan követték példáját, és ma már Kashan nyolcvan legszebb régi háza vendégházként kapott új esélyt méltó életre. Legalább még egyszer ennyit fel lehetne támasztani.

iran20226 iran20226 iran20226 iran20226 iran20226 iran20226 iran20226 iran20226 iran20226 iran20226 iran20226 iran20226 iran20226 iran20226 iran20226 iran20226 iran20226 iran20226 iran20226 iran20226

Iránban a pénznek már annyira nincs értéke, hogy készpénzt szinte egyáltalán nem használnak, mert egy bevásárláshoz már külön táskában kellene vinni. A boltokban sem tartanak: készpénzfizetésnél a visszajárót csokiban vagy golyóstollban adják. Elmúltak már azok az idilli idők, amelyekről A perzsa bankó posztban írtam: ma már egy csésze jó kávé háromszázezer riál, ami egy euró. Az ország szinte teljesen átállt a kártyás fizetésre. Kártyát viszont csak iráni kaphat, a mi kártyáink pedig nem érvényesek itt. A külföldinek továbbra is készpénzt kell váltania, de készpénz a bankokban szinte már nincs. Mehdi egy egész délután gyűjt össze annyi riált nemtudomhány bankból, hogy mindannyiunknak jusson legalább száz eurónyi. Este egy baráti családnál főzünk és vacsorázunk, ide érkezik a pénzszállítmány, kiborítjuk nagy halomba a szoba közepére, számolgatjuk.

Olvasóink írták, hogy van rá mód, hogy külföldi is szerezzen iráni fizetős kártyát, a Mah Cardot. Kipróbáltam, abszolút nem működött. Feliratkoztam rá, megígérték, hogy kihozzák a szállodába, de nem jöttek el, és onnantól kezdve egyetlen e-mailre sem válaszoltak.

iran20227 iran20227 iran20227 iran20227 iran20227 iran20227 iran20227 iran20227 iran20227 iran20227 iran20227 iran20227

Folytatása következik

Fecskenaptár

A szicíliai Nicosiában, a főtéri Bar Antica Gelateria mellett, amelynek homlokzatán máig olvashatók Mussolini 1936. május 9-i, győzelem-napi beszédének töredékei, meredek lépcső indul felfelé a huszonnégy báró dombjára.

A domb onnan kapta a nevét, hogy a város 11. század végi meghódítása után itt települt meg az új, normann-lombard nemesség krémje. A név azóta Nicosia védjegyévé vált, amelyet „a huszonnégy báró városaként” emlegetnek, de neveznek így helyi éttermet, sörfőzdét és kézműves sört is. A huszonnégy báró címerei az azonos nevű étteremben vannak kiállítva.

nicosia1 nicosia1 nicosia1 nicosia1 nicosia1 nicosia1

A huszonnégy báró nevét ugyan fényesen megőrizte a hagyomány, de örökségükkel csúnyán elbánt az idő. Palotáik többsége üresen enyészik. Egyiket-másikat már olyan régen bezárták, hogy lassan már a lakat is muzeális értékűvé válik.

nicosia2 nicosia2 nicosia2 nicosia2 nicosia2 nicosia2 nicosia2 nicosia2 nicosia2 nicosia2 nicosia2 nicosia2 nicosia2 nicosia2 nicosia2

Minthogy Szicílián folyton finoman mozog a föld, némelyik kapunak a szárkövei is elcsúsztak egymástól, s nincs már, aki újra egymáshoz illessze őket.

A legjobban még a Salomone-palota tartja magát, a dombon a legnagyobb, amelyről a meredek utcát is elnevezték. Itt őrzik Nicosia egyik legértékesebb régi könyvtárát. A kapu fölött a kikeresztelkedett család címerében benne van a Dávid-csillag, helyesebben szólva Salamon-pecsét, s a két oroszlán is úgy néz ki mellette, mint a Tóra koronáját emelő Júda oroszlánjai a zsidó sírköveken. Nemesi címet kapott zsidó családok gyakran őrizték meg legősibb pedigréjüknek ezeket a jelképeit, mint Jakob Bassevi von Trautenberg tette egykori prágai palotáján.

A salitára jobbról is, balról is meredek utcácskák kapaszkodnak felfelé az ó- és az alsóvárosból.

A háztetők fölött hamarosan előbukkan a főtér túlsó oldalán emelkedő Lombard-domb, tetején a Santa Maria Maggiore „anyatemplommal” (madre chiesa). A normann hódítók által ott letelepített lombard harcosok hozták Nicosiába azt a jellegzetes galloitáliai tájszólást, amelyet rajtuk kívül senki más nem ért Szicíliában, sőt nem is hangzik olasznak: a bárban ülve hosszan kellett töprengenem rajta, vajon milyen nyelven beszélnek. Templomuk vetélytársa lett a görög őslakosság főtéri Szent Miklós-templomának, úgyhogy váltogatni kellett, melyik évben melyik madre chiesa a város székesegyháza. Nagyheti körmeneteiken rendszeresen összecsaptak és a körmeneti feszülettel püfölték egymást. Ugyanez történt a két templom eredeti védőszentje, Szent Miklós ünnepén is. Ezért kellett végül a lombard templomot Havi Boldogasszonyra átnevezni, hogy legalább a templombúcsúkor ne találkozzon a két áhítatos menet.

Az út végén még egy utolsó erőfeszítést kell tennünk, hogy feljussunk a meredek SS. Salvatore lépcsőn a domb tetején álló Megváltó-templomhoz.

Az erőfeszítés nagyon megéri. Innen, a templom előtti kis térről csodálatos panoráma nyílik Nicosia óvárosára és az azon túl fekvő tájra, el egészen a finom fehér csíkkal füstölgő Etnáig. Mint egy megelevenedett rajzos barokk várostérkép, olyan részletességgel és éppúgy virtuális sétára hívogatva tárul ki alattunk körben a város szerkezete az utcákkal, terekkel, a tereken kutakkal, a templomok és paloták homlokzataival, a kimagasló tornyokkal, a ferde cseréptetők szegélyezte belső udvarokkal, amelyekbe felülről betekinthetünk.

Közvetlenül alattunk ott a főtér a Szent Miklós-templommal, amelyet görög templomból és arab toronyból ki tudja, hány földmozgás után építettek újjá mostani reneszánsz-barokk formájában. Andalúz stílusú minaret-tornyát ma is hét erős vaspánt szorítja körbe, hogy legalább némileg ellensúlyozza Allah kifürkészhetetlen akaratát.

nicosia3 nicosia3 nicosia3 nicosia3 nicosia3 nicosia3

De a legnagyobb meglepetés, hogy a Megváltó-templom déli oldala, amelyet rendesen vasrácsos kapu zár el a tér többi részétől, most nyitva van. Amúgy az Ecomuseo Petra d’Asgotto őrzi a kulcsot, velük lehet előzetesen találkozót megbeszélni a pinalagiusa@tiscali.it e-mailen. És érdemes is, mert itt van a város egyedülálló emléke: a fecskenaptár (calendario delle rondinelle).

A 13. századi árkádos tornáccal gazdagított déli oldal torony felőli sarkába nagy mészkő kváderkövet illesztettek be, amelynek két lesimított oldalán, ha jól olvasom ki, 1737-től 1798-ig minden évben bevésték, mely hónap melyik napján érkeztek meg az első fecskék Nicosiába. Ez a leggyakrabban március első napjaiban történt, de olykor február utolsó hetében, sőt a század vége felé február közepén is. Vajon ennyivel melegebb lett volna az idő?

A naptár folytatását az ívek alatt végigmenve, a templom délnyugati sarkán találjuk. Itt már három kváderkövet falaztak be egymás alá, de csak a középsőn olvashatók dátumok, 1799-től egészen 1820-ig, sőt az alsón talán tovább is, de itt az évszámok kivehetetlenek.

Egy vidéki kisváros életében nagy esemény, amikor megérkeznek az első fecskék és az első gólyák, a tavasz beköszönének hivatalos pecsétjei. De minthogy nem szentek, nagy emberek, uralkodók látogatásáról van szó, máshol nem merült fel, hogy ezt az eseményt beemeljék a helyi történelembe.

Története van a történetírásnak is, annak, hogy mikor mit tartottak történelemkönyvbe valónak, feljegyzésre méltónak. Az antik római-görög modell alapján sokáig csak a dicta et facta memorabiliát, a jeles emberek emlékezetes tetteit és mondásait, vagy egész népek életét befolyásoló nagy eseményeket. Hogy története lehet az egyszerű embereknek, a mentalitásnak, az ember természethez és állatokhoz való viszonyának, ad abszurdum a nicosiai fecskéknek, azt csak a francia Annales történetírói iskola alapozta meg a 20. században.

Vajon kinek jutott ez eszébe Nicosiában, melyik egyházi ember volt ennyire becsatornázva egyszerre a természet körforgásába és az írott krónikák rutinjába, hogy elkezdje vezetni ezt a naptárat, s az Annales előtt két évszázaddal megteremtse a mikrotörténetírást?