Vietnámi fametszetek

Ezt a fametszetet Hanoi óvárosában vettem. A metszet nyilvánvalóan új, de sok száz éves vizuális hagyományt és azon belül is egy 16. századi ikonográfiai típust követ.

A vizuális hagyomány Ðông Hồ falujáról kapta a nevét, amely Észak-Vietnám Bắc Ninh tartományában, a Vörös-folyó deltájában, a nagy rizsföldek vidékén fekszik. A Ðông Hồ képek színes fametszetek voltak, amelyeket a falu szinte összes családja gyártott ünnepi dekoráció céljára, főleg Tết, a holdújév ünnepére, s a falu kikötőjéből a csatornák hálózatán át terítették tovább Észak-Vietnám piacaira. Az alkalomnak megfelelően szerencsehozó jelképeket és figurákat, s ünnepi vagy esküvői meneteket ábrázoltak, mint például ez a metszet:

Az én metszetem azonban bonyolultabb ennél. Mindenekelőtt nem egy sorban ábrázolja a felvonulást, hanem kettőben. Az alsó sor egyértelmű: egy patkányesküvő menetét látjuk, hátul a gyaloghintóban hordozott menyasszonnyal,

elöl lovon a vőlegénnyel, aki vágyakozva tekint vissza a hintóra, köztük az ESKÜVŐ (迎婚) feliratot hordozó heroldokkal.

A felső sor bal végén vonuló két zenész is a menethez tartozik.

Előttük azonban különös csoportot látunk: két patkány adományokat, halat és kakast visz egy kövér macskának (猫). Az első patkány félelmében még a farkát is behúzza.

Ez a csoport nyilvánvalóan azt a szokást karikírozza, hogy esküvő vagy más falusi ünnep alkalmával a parasztoknak ajánlatos volt ajándékkal szolgálni az ünnepséget engedélyező kínai mandarin számára. A realitások bölcs elfogadását mutatja, hogy ez a jelenet mint az esküvők elkerülhetetlen eleme felkerült az ünnepség ábrázolására, amely az elnyomásnak ezzel a nyilvánvaló jelével együtt is keresett és máig reprodukált ünnepi dekorációként szolgál.

A jelenet Đám Cưới Chuột (Patkányesküvő) címen a vietnámi fametszetek ikonikus típusává vált, és számos változatban látható boltokban és gyűjteményekben.

A kép annyira ikonikussá vált, hogy egyes elemeit külön is árulják, például a macskát Hanoi egyetlen még működő nyomódúc-műhelyében, pont szemben azzal a sarki fametszet-bolttal, ahol a saját metszetemet is vettem.

A bolt egyébként is egy kis csoda, itt, a belvárosi Sör utcában, a megállt idő apró szigete a szombat esti éttermi láz tengerében. Idős házaspár viszi, a férfi büszkén mutatja a falon bekeretezett mesterlevelét. Készít mindenféle nyomódúcot, az A4-est megközelítő mérettől az apró bélyegzőig, hagyományos és arra hajazó motívumokkal, de akár megrendelésre is, saját névvel és motívummal, azonnal. Körben a falakon sok-sok tárló mutatja a bőséges választékot. Mindegyiket használta is már, erre utal a dúcok festékes oldala, ami egyszersmind azt is mutatja, hogy a többszínű dúcok melyik részét milyen festékekkel ajánlja nyomtatásra.

A vevőkkel a felesége foglalkozik. Az árak kicsit hasraütésszerűek, és a válogatás során enyhén emelkednek, úgyhogy a hölgy már elfelejti, hogy egy nagy bivalyos dúcra az elején negyven eurót mondott, és öt másik után már hatvanat kér érte. De összességében észszerűek, a nagy metszetek 40-50, a kis pecsétek 4-5 euro körül vannak. Nem is alkuszunk.

A hölgy nehezen beszél angolul, a kínaira sem reagál, de amikor japán turisták kérdeznek be a boltba, kiderül, hogy a japánja penge. Innentől Noémi-szan veszi át a szót, olajozottan bonyolítja a vásárlást, két kézzel szórva az eltúlzott udvariassági formulákat. A hölgy hasonlóképpen válaszol, kosztümös filmbe illően hajlongva. A japán film happy enddel, a bolt kapujában kimerevített portréval ér véget.

A metszetek szülőföldjén, Ðông Hồban még egy-két család műveli a dúcfaragást és metszetnyomtatást, például Nguyen Huu Qua, akiről a Vietnam Times nemrég képes riportot közölt. A műfaj elevenségét mutatja, hogy az évszázadok során egyre újabb aktuális témákkal gazdagította hagyományos ikonográfiai repertoárját. Így például a francia megszállás alatt az európaiak által behozott új technikai vívmányokkal és szokásokkal, amelyek mellett többnyire „A civilizáció fejlődése” és „Új erkölcsök” feliratokkal kívánnak sikeres és boldog asszimilációt a holdújévre (az École Française d’Extrême-Orient gyűjteményének katalógusából):

A hagyományos fametszetek mindmáig tartó nagy reneszánszát azonban az hozta el és biztosította be, hogy az 1930-as években a francia alapítású Indokínai Képzőművészeti Főiskolán tanuló diákok mozgalmat indítottak a magas művészet „vietnámizációjára”, az európai formavilág felváltására a hagyományos művészeti formákkal. Vezetőjük Trần Văn Cẩn (1910-1994) volt, akinek egy ilyen stílusban készült 1949-es forradalmi plakátját láthattuk is most a Vietnámi Kommunista Párt alapításának 93. évfordulójára rendezett „Amikor a művész katonának áll” kiállításon a hanoi Képzőművészeti Múzeumban.

1948-ban a kommunista párt is ezt a stílust tette meg hivatalos irányvonalává, úgyhogy mind Cẩn, mind az évszázados metszetek jövője hosszú időre biztossá vált. Előbbi a Képzőművészeti Iskola igazgatója és a Képzőművészeti Szövetség elnöke lett haláláig, utóbbinak pedig a fenti hagyományos dúckészítő és metszetnyomtató műhelyek mellett a propagandaplakátok és kiadványok biztosítanak új életet.

A vietnámi FPT University COVID-ellenes plakátsorozatának egy darabja

Beállított zsidók

A marrakesi Slat al-Azama vagy Lazama zsinagógát 1492-ben alapították, ami már sejteti, hogy alapítói az ebben az évben Spanyolországból kiűzött szefárd zsidók voltak. A zsinagóga ma a Mellah zsidó negyed Talmud Tóra utcájában áll, de eredetileg nem ott épült. Hogy lehet ez? Nem, nem a zsinagógát költöztették át oda, hanem a zsidó negyedet ide. 1557-ben az akkor trónra került Saadi dinasztia azzal kezdte a „reneszánsz” Marrakes kiépítését, hogy a bazár közepén felépítettek egy gyönyörű mecsetet, és körülötte egy átfogó urbanisztikai fejlesztést, a gazdag Mouassin-kereskedőnegyedet. Az addig ott élő zsidók számára pedig létrehozták a Mellah zsidó negyedet itt, a Lazama körül, közvetlenül a királyi palota szomszédságában: részben a hathatósabb védelem érdekében, másfelől pedig hogy a szultánnak mindig kéznél legyen a kimeríthetetlen pénztárca.

Az áttelepítettek főként berber zsidók voltak, Marokkó legrégibb zsidó lakói, akikről már korábban írtam. Hagyományos kultúrájukról, és különösen az Atlasz falvaiban működő iskoláikról – amelyekben gyakran a 19. századtól betelepülő askenázi haszid rabbik tanítottak, s amelyeket a 20. század elejétől a francia zsidók támogattak – ma a zsinagóga egykori jesivájában rendezett fotókiállítás tanúskodik.

A zsinagóga – ma, az 1950-es és 60-as évek alijája után Marrakes egyetlen működő zsinagógája – már nem emlékeztet ezekre az időkre. Az 1930-as majd 1990-es években izraeli és amerikai zsidó támogatással újították fel, az ott megszokott jellegtelen modern stílusban.

Ezt a zsidó mixet ezekben a hónapokban egy újabb, egzotikus árnyalat gazdagítja. A jesiva két termében fotókiállítás nyílt az izraeli Dorit Lombroso képeiből, amely egy különös indiai zsidó csoportot, a Bnei Menashét, Menasse fiait mutatja be.

Menasse fiai, írja a kiállítás ismertetője, Északkelet-Indiában élnek, a Mizoram és Manipur közötti mocsárvidéken. Az itt honos tibeti és burmai nyelvek különféle változatait beszélik, s a 19. század előtt animisták voltak és rettegett fejvadászok. Brit misszionáriusok térítették őket keresztény hitre, s a saját mitológiájuk és a Biblia közötti párhuzamokból arra a következtetésre jutottak, hogy ők valójában zsidók, és mitikus ősük, Manmási nem más, mint József pátriárka fia, Menasse.

Idáig az ismertető. Izraeli antropológusok * azonban hozzáteszik, hogy a párhuzamokra a legfőbb bizonyíték az, hogy 1951-ben az itteni, akkorra már keresztény mizo-kuki-chin törzsek egyik vezetője álmot látott arról, hogy népe Izraelből jött. Követőivel együtt szinkretikus presbiteriánus megújulási mozgalmat alapított, amely elismerte Jézust Messiásnak, ám átvette a zsidó törvények több előírását, és a kereszténység előtti helyi folklór számos elemét is beépítette kultuszába.

A zsidó gyökerekre való ráébredés, írja Shalva Weil, valószínűleg nem következett volna be a brit keresztény misszionáriusok nélkül, akik a 19. században ahol csak megjelentek, az asszírok által elhurcolt „tíz elveszett zsidó törzs” nyomait igyekeztek kimutatni a helyi lakosság körében. Leglátványosabb eredményük a mormon egyház, amely a Biblia saját gyártmányú második évada, A Mormon könyve szerint a Dél-Amerikába menekült tíz törzstől származik. Van valami nagy irónia abban, hogy a mizo-kuki-chin törzsek a holdkóros keresztény misszionáriusok útmutatása nyomán találtak rá saját zsidó identitásukra.

A mozgalom azonban valószínűleg megmaradt volna helyi protestáns kultusznak, ha 1983-ban Elijahu Avichail rabbi, az elveszett zsidó törzsek Izraelbe telepítésén dolgozó Amishav szervezet alapítója fel nem figyel rájuk. Avichail rabbi egy mizo biztosítási ügynöktől értesült a szenzációs felfedezésről, s azonnal el is utazott a helyszínre. Itteni kutatásai során kimutatta, hogy a helyi legendák valóban tartalmaznak a Bibliával párhuzamba állítható elemeket. Ezek alapján készségesen elismerte a népcsoportot zsidóknak, és bevezette körükben az orthodox zsidó tanításokat. Még pénzt is szerzett rá – a Második Eljövetel elősegítésén dolgozó fundamentalista keresztény szervezetektől – hogy Izraelbe telepítse őket, ám az izraeli kormány nem ismerte el Menasse fiait alijára jogosultaknak.

Időközben, ahogy ez lenni szokott, egy másik zsidó szervezet, a Shavei Israel is létrejött az elveszett törzsek hazatelepítésére Michael Freund, a The Jerusalem Post kolumnistája vezetésével, s a két ember halálosan összeveszett egymással. Ehhez hozzájárult az is, hogy Menasse fiai is összekülönböztek egymással a vezető klánokat illetően – ha más nem, ez nyomós bizonyíték zsidóságuk mellett. A Shavei Israel 2005-re elérte, hogy Shlomo Amar, Izrael szefárd főrabbija kimondja a népcsoport zsidó leszármazását és jogosultságát az alijára. Ettől kezdve a mozgalom kb. 3000 tagja költözött Izraelbe, ahol Gázába és a nyugati parti megszállt területekre irányították őket zsidó telepeseknek a zsidó lakosságarány növelésére, golyófogónak, és más szakképzettség híján katonának. Valószínűleg ez volt a jobboldali zsidó politika számára a mizo-kuki-chin zsidók elismerésének legfőbb motivációja.

Az elismerésnek számos ellenzője is akadt. Az időközben elvégzett DNS-vizsgálatok és az izraeli akadémikusok egyaránt a csoport zsidó eredete ellen tanúskodtak. Az izraeli rabbik helyi hittérítő tevékenysége ellen egyaránt felemelte szavát a helyi presbiteriánus egyház és a hindu szervezetek, a többi mizo-kuki-chin törzs, amelyek tagadják, hogy Menasse fiai különböznének tőlük, és az indiai kormány, amely gyanakodva nézi egy újabb kifelé kívánkozó nép létrejöttét a számos szeparatista mozgalomtól gyötört határvidéken.

Dorit Lombroso fotói mindenképpen a csoport zsidósága mellett teszik le voksukat. A fotográfusnő a szájtjáról megismert orientalizáló-idealizáló szoftpornó-portrék stílusában örökíti meg az egzotikus zsidó vérfrissítés hordozóit. A fiatal mocsári zsidók a romlatlan természet ölén legszebb ruhájukban – amely gyakran olyan új, hogy gyaníthatóan erre az alkalomra kölcsönzött jelmezről van szó – és a legszebb díszletek, dús kelmék, halmokban álló szent könyvek, a hagyomány gondosan installált tárgyainak előterében végzik a zsidóság szertartásait vagy a bibliai zsidósággal párhuzamba állítható saját hagyományos munkáikat. Komoly tekintetű fiúk és lányok a jövőbe tekintő arccal, virágos mezőn, virágzó fák alatt táncolva, hagyományos férfi és női szerepeket gyakorolva. Egy felnövekvő honfoglaló zsidó nemzedék. Mintha a 20-as és 30-as évek Palesztina-betelepítésének propagandafotóit látnánk. Valószínűleg így is áll a dolog.

Őrangyalok 1. Afanour mecsetei

Marokkóban az a törvény, hogy gyaur nem léphet be iszlám szent helyre: mecsetbe, működő medreszébe, szentek síremlékeibe. A legszebb műemlék mecseteket is csak Xavier Salmon kitűnő albumaiból lehet megismerni, aki a Louvre kurátoraként nyilván különleges engedéllyel fotózhatott azokban. Én magam csupán két kivételt ismerek. Ironikus módon mindkettő Marokkó egyik legzsidóbb városkájában, Afanourban van.

A berber zsidókról szóló összefoglalóban említettem, hogy a középkori Marokkó és a benini és ghanai királyságok között folyó „sóért aranyat” kereskedelem északi végpontja és üzleti központja Sijilmasa város volt az Atlasz délkeleti lábánál, a Todra és Draa folyók találkozásánál. A kereskedelem pedig főként berber zsidó befektetők és karavángazdák kezében összpontosult. Sijilmasa az 1500-as évek közepére ismeretlen okokból – Leo Africanus szerint polgárháború folytán – megszűnt, és lakói az egykori város körül alapított háromszáz körüli kis településre költöztek át. Az 1950-es és 60-as évek nagy alijájáig ezek voltak Marokkó legzsidóbb falvai. Különösen kiemelkedett közülük Todra, a berber zsidóság szellemi központja – amellyel a fenti összefoglalót is kezdem, s amelyről egy következő posztban írok részletesen –, és vele szemközt a Todra folyó másik partján Afanour, a berber zsidó ezüstművesség egyik fontos műhelye.

A zsidók elköltözése óta az agyagból épült régi Afanour jórészt szellemváros. A vert agyag falak maximum egy-két évtizeden át tartanak ki folyamatos karbantartás nélkül, az pedig már régen lejárt. Az utcák még kivehetőek, de a nagyobb placcokról már nem állapítható meg teljes bizonyossággal, vajon terek voltak-e, belső udvarok, vagy egy már teljesen elporlott épület helye. Az egykori gazdag, négy-öt emeletes kasbahok teteje beszakadt, gyakran egyik-másik faluk is leomlott, feltárva egy sok évszázados élettér anatómiáját.

Egy ilyen beszakadt falon keresztül lehet belépni egy olyan épületbe, amely valamikor nem a zsidó, hanem a muszlim közösséget szolgálta. A kis falusi mecset alaprajza a nagy arab mecsetek hagyományát követi, mint a damaszkuszi nagymecset vagy a córdobai mecset. Szabályos sakktábla metszéspontjaiban álló oszloperdőn ívek emelkednek, ezek tartják a pálmagerendákból ácsolt vízszintes tetőt.

A középső oszlopnégyzet kiemelkedő felülvilágítós kupolát tart. A kis mecset alapján némi képet alkothatunk azokról a nagy fezi, marrakesi, meknesi szultáni mecsetekről, amelyekbe nem léphetünk be.

A keleti falon két fülke nyílik. Az egyik a Mekka felé néző mihrab, imafülke, a másik pedig marokkói jellegzetesség: olyan fülke, amelybe a fából készült mimbart, szószéket be lehet tolni.

A mecset még viszonylag épen áll. Oszlopai sértetlenek, és noha kupolájának ablakain és repedésein becsorog a kívülről bemosott sár, strukturálisan még az is épnek látszik. Csupán a pálmagerendákra terített nádborítás szakadozott be. Úgy tűnik, mintha a mecsetet később hagyták volna el, és tovább karbantartották volna, mint a lakóházakat.

Biztosan ez a helyzet egy másik mecsettel, amely kicsit délebbre, a falut a Todra folyó felől övező pálmaliget szélén áll. Erre az épületre kupolája hívja fel a figyelmet, amely jól láthatóan magasodik a környező agyagfalak fölé. Ha ezt mint iránytűt követve végigkacskaringózunk az agyag utcák labirintusán, oszlopos homlokzat elé kerülünk, amelynek tetejére pálmafa darabokból franciául rakták ki a MOSQUÉE IKELANE feliratot. A homlokzat tetején ugyancsak pálmafa korláttal ellátott terasz van, amelyről a mecset őrangyala, a berber Aaddi Aqbli néz le ránk és invitál be nagy örömmel a fénykorában gyaurt biztosan nem látott mecset-medresza-együttesbe.

Az Ikelane negyed egykori mecsete ugyanis annak idején sok funkciót látott el. A mecset mellett egy alap- és egy középfokú teológiai iskola is volt. Utóbbihoz kollégium is tartozott, ahhoz pedig fürdő, amelyhez külön helyiségben, földbe ásott üstben melegítették az itteni kútból húzott vizet.

Az egykori elemi iskolai tanterem palatáblájára a Korán első versét írták didaktikus céllal: Bismillāhi r-rahmāni r-rahīmi, az irgalmas és könyörületes Allah nevében

Hogy mindez ma is látható, az Aaddi érdeme. Ő itt született és nőtt föl a negyedben, ebbe az iskolába járt, és noha élete nagy részét innen távol, bányászként töltötte, nyugdíjazása után visszatérve fájt neki a mecset állapota, amelybe a falu elnéptelenedése után még egy darabig visszajártak, s csak az 1990-es években hagyták végleg el. A régi Afanour egyetlen lakójaként beköltözött a tanító szobájába, és saját kétkezi munkájával állította helyre a mecset-együttest. Ebben nagy segítségére volt a hagyományos berber agyagépítészet egyik legnagyobb szakértője, a katalán Roger Mimo, aki más szakemberekkel és restaurátorokkal is összehozta, s akinek tervrajzai és dokumentumai a mecset előterének falán vannak kifüggesztve.

A mecset szerkezete megegyezik a másik, gondozatlan kis mecsetével: oszloperdő tetején ívek, s azokon pálmagerendák és nádborítás. Középen pedig a kupola, amelynek felső körablakát zöld mázas kerámia tál zárja le. Aaddi elmondja, hogy ez nem az eredeti, sok száz éves tál: azt egy berber munkás ellopta, úgyhogy neki hasonló újjal kellett pótolnia.

A bejárás után Aaddi beírást kér tőlünk a vendégkönyvbe, és mobillal készített csoportképpel dokumentálja látogatásunkat. Mint mondja, ezzel a dokumentációval tudja igazolni a mecset fenntartását, és némi állami támogatást igényelni hozzá.

Túl azon, hogy a mecset szerkezete a nagy marokkói mecsetek általános struktúrájáról tanúskodik, a fennmaradás körülményei is jellegzetesen marokkóiak. Több helyen is találkoztam ilyen őrangyalokkal, akik egy-egy elhagyott közösségi épület, mecset, zsinagóga, kasbah fenntartására rendelték életüket. Hamarosan írok még ilyenekről.