Négyszáz tonna titkos térkép

Rigát járva véletlenül bukkanunk a térképboltra az egykori Berga Bazārs passzázsban. Első körülnézésre egyszerűen csak jó boltnak néz ki, jó nemzetközi térkép- és útikönyv-kínálattal.

De aztán felfedezzük az orosz térképek polcát, amely mintha nem létező világokról kínálna részletes térképeket. Birobidzsán zsidó autonóm területről, Sztálin ellen-Izraeléről az Amur mentén, ahol ma már csak egy százaléknyi zsidó él, de még mindig adnak ki jiddis nyelvű lapot, és az általános iskolában kötelező a jiddis nyelv tanulása. Térképet a Ladoga-tó megkerüléséhez, amikor már odáig eljutni is nehezebb, mint a Holdra. Atlaszt Murmanszk lakói számára, ahová viszont az első világháború idején magyaroknak sem volt nehéz eljutni ingyen vasútjeggyel, csak meg kellett hozzá építeniük a vasutat.

Prokugyin-Gorszkij: Hadifoglyok az Osztrák-Magyar Monarchiából a murmanszki vasútvonal (a „Murmelbahn”) építkezésén

A java azonban csak ezután jön. Csak a fizetésnél vesszük észre a pult mögött a padlótól a mennyezetig álló sok stócnyi térképszelvényt, s a háromnyelvű feliratot, miszerint ezek a szovjet hadsereg szigorúan titkos topográfiai térképei.

Belenézünk. Magyarországot négy 1:500000-es szelvény fedi le, de a nagyobb városokról van 1:25000-es is. Így, cirill betűkkel írva a városnevek úgy hangzanak, mint amikor valamikor ott szolgáló öregemberektől hallom őket volt Szovjetunió-szerte. Kíváncsiságból rákeresek a mátyásföldi egykori szovjet katonai repülőtérre, amelyet én még működése idején is ismertem, s amelyről kivonulásuk után derült ki, hogy grúz tisztiállománya volt. A részletes Будапешт-térkép azonban a repülőtér létezését még saját tisztikaruk elől is titkolja: helyén szántóföldeket jelöl.

A boltosfiú lelkesedésünket élvezve megmutatja Washington részletes térképszelvényét is a Pentagonnal és a Fehér Házzal, ahol minden létesítményt más-más színekkel jelöltek funkciójuk szerint. Kiderül, a szovjet hadsereg az egész őket érdeklő világról hasonlóan részletes térképeket készített és frissített legalább évtizedenként.

„Hogyan jutottak hozzá ehhez az anyaghoz?” teszem fel a tapintatlan kérdést, de a fiú készségesen válaszol. Elmondja, hogy a bolt tulajdonosa 1992-ben, a szovjet hadsereg lettországi kivonulása idején náluk volt civil munkakörben, s hírét vette, hogy a titkos térképanyagot felsőbb utasítás szerint le kell adni a papírgyárnak megsemmisítésre. Ő azonnal tárgyalni kezdett az illetékes elvtárssal legalább a legérdekesebb szelvények megvásárlása érdekében. A hadsereg először mereven elzárkózott, majd egy hét múlva 14 ezer dollárt kértek a kívánt anyagért. Emberünk megszerezte az összeget – ne kérdezzék, hogyan, teszi hozzá a fiú –, s elment a raktárba az áruért. A raktárosok azonban lusták voltak kiválogatni a kért szelvényeket, s azt mondták, vigye az egészet. Négyszáz tonnányi térképszelvényt szállított el onnan több vasúti kocsival, s még ma is van bőven mindegyikből. Kivéve San Franciscóból, teszi hozzá a fiú, mert egyszer valaki onnan felfedezte a boltot, s írt róla egy cikket. Azután a helyiek mint a cukrot, úgy felvásárolták az ottaniakat. Már Washingtonból is kevés van.

Mintegy végszóra ekkor lép be a boltba egy hat-hét fős amerikai társaság. Dél-Karolina szelvényét keresik, Greenville városát. Megkapják, és eláll a szájuk. „Oh my God, itt a tóparti nyaralónk”, sikítja az egyik lány. „Itt a templomunk!” Mindjárt két példányt vesznek belőle. „Nem kéne négyet? Mennyi van még ebből?” „Ezen kívül még hetvenegy”.

A csoport vezetője elmondja, hogy egy helyi lett cserkésztáborban segítenek be, a többiek először, ő már többször volt. „És hogy talált rá erre a boltra?” „Egy barátom volt itt, és azt mondta, föltétlenül nézzek be ide, mert OMG micsoda anyag van itt!”

Tényleg elképesztő, bizarr és nyomasztó ilyen nyilvánvalóan látni, hogy micsoda étvággyal tartotta nyilván a szovjet hadsereg és persze az azt irányító állam a világ őket érdeklő részét. Kis pszichológiai háttéradalék ez az orosz állam jelenlegi csillapíthatatlan étvágyához is.

Csak a szuvenír kedvéért megvesszük a Budapestet is tartalmazó magyar szelvény 1989-es kiadását (igen, még ekkor, a kivonulás előtt is frissítették!), meg egy jó szakirodalmat is hozzá: The Red Atlas. How the Soviet Union secretly mapped the world, 2017. Csak a boltból távozva jut eszembe, hogy nem néztem meg, hogyan ábrázolták, ha egyáltalán, a hajmáskéri szovjet laktanyát és a környező bakonyi szovjet lőterepet, ahol harckocsizó koromban annyit gyakorlatoztunk. Vissza kell még mennem érte.

Termelési jelentés egy elsüllyedt világról

Erdélyi Lajost mi a – nomen est omen – erdélyi zsidó temetőkről írt fotóalbumából ismertük meg még gyerekkorunkban. Ez a könyv, azt hiszem, elsőként adott hírt, mutatott képeket és kínált rövid, de gondolatindító elemzéseket azokról a temetőkről és gazdagon faragott sírköveikről, amelyek akkor még egész Kelet-Európában földbe süppedve, bozóttal benőve várták újrafelfedezésüket. Épp ez a könyv indított el, ahogy sokakat másokat, úgy minket is Gyuri öcsémmel, ezeknek a temetőknek és az egykori kelet-európai zsidó kultúrának a felfedezésére. És ennek a könyvnek a fotói szolgáltak mintául ahhoz is, hogyan fotózzuk a temetőket, az előre dőlő sírkövek pátoszosságával, a riadt sorokban álló fejfák kiszolgáltatottságával, az antropomorf jelkép-állatok komikumával.

Valószínűleg ez az album állt legközelebb magához a szerzőhöz is, aki többször is elmondta: „a románok között magyar voltam, a magyarok között zsidó”; s hogy mit jelentett „a magyarok között zsidónak” lenni, arról épp most jelent meg visszaemlékezése a Literában. De ez a vékony, hitványan nyomott Kriterion-kötet csupán szerelemgyermek volt fotográfusi és írói munkásságában. A „törvényes” szülöttek azok a felvételek voltak, amelyeket az Új Élet című romániai magyar újság alkalmazottjaként készített a szocialista ország életéről Nagyváradtól a Duna-deltáig. Ezeknek a felvételeknek a negatívjait adták át örökösei 2023-ban a budapesti Blinken OSA Archívumnak, ahol két évnyi feldolgozás után most nyílt belőlük kiállítás A tapintatlan fotóriporter címmel Szilágyi Lenke és Zádori Zsuzsanna válogatásában és gondozásában.

Az újságnak termelési jelentésekre, az iparosítás és a gazdaság sikereiről, a Ceauşescu vezetésével elért hihetetlen új eredményekről, egy virágzó és boldog országról szóló tudósításokra volt szüksége. Erdélyi Lajos ment, ahova küldték, fotózta, amit kellett. De képein a beton- és acélmonstrumok mellett mindig ott van egy darab valódi élet is. És az uralja a képet.

Az ilyen élet-darabok sokaságának összegyűjtésével és felleltározásával lett ez az archívum egy olyan elsüllyedt világ krónikájává, amelyet még sokan láttunk és felismerünk, de aki utánunk jön, már csak Erdélyi Lajos képein láthatja azt.

Egy szó szerint elsüllyedt világ, amelyet már mi sem láttunk: az 1988-ban elárasztásra ítélt Bözödújfalu utolsó évei. Erdélyi Lajos minden identitása számára fájdalmas lehetett dokumentálni ennek a zsidó hitre tért székely falunak a pusztulását.

Aki akkor, megjelenésükkor látta ezeket a képeket az Új Életben, rosszul nyomott bélyegkép formájában, az is csak most láthatja őket először igazán. A kurátorok olykor egymás mellé tesznek egy-egy akkori újságlapot, s fölé a részletgazdag és érzékeny fotó kinagyított változatát, amely ilyen formában olyan történetekről mesél, amelyet talán jobb is, hogy a korabeli cenzorok nem fogtak fel.

És a gép, amellyel Erdélyi Lajos mindezt fényképezte. A Nikon F kamerát iskolatársától és a kényszermunkatáborban fogolytársától, az Amerikába kivándorolt Raymond Naftalitól kapta ajándékba.