Az öröm kelyhe

Hamarosan búcsút mondunk a Bloggernek,
új platformra térünk át, ahol

• még több nyelven
• még gazdagabb vizuális anyaggal
• áttekinthetőbben, jobban strukturálva, kereshetőbben
• és sok új eszközzel felszerelve

• még gyakrabban és még jobb posztokkal jelentkezünk :)

Új oldalunk címe:

https://riowang.studiolum.com/hu/

vagy rövidítve: https://wangfolyo.com

Amíg az új oldal teljes fejlesztése be nem fejeződik, nagyjából év végéig,
mindkét platformon párhuzamosan tesszük közzé posztjainkat,
de újévtől már csak az új helyen.
Addig is érdemes már oda szokni, feliratkozni az RSS feedre,
velünk együtt tesztelni az új lehetőségeket,
és javaslatokat adni, min hogyan javítsunk.

Köszönjük!

Gyurinak, születésnapjára

Hol őrzik a legrégebbi fennmaradt kiddus-poharat, azaz ünnepi boráldásra használt zsidó rituális kelyhet?

Talán senki nem lepődik meg azon, hogy Toledóban, hiszen Szefarad, a zsidó Hispánia évezredeken át a zsidó kultúra egyik legvirágzóbb színhelye volt.

De azon valószínűleg már igen, hogy ez nem a spanyolországi, hanem az Ohio-beli Toledo. A kelyhet az ottani Museum of Arts vette meg a Sotheby’s október 29-i árverésén, judaicáért valaha is adott rekordáron, 4 millió dollárért.

A kiddus קִידּוּשׁ, azaz „megszentelés” poharát a szombat esti és ünnepi boráldásra használják, ahogy a Kaufmann-Haggada iniciáléján látjuk. Különösebb formai előírása nincs, bár a hagyomány szerint többnyire ezüstből készül. Minthogy a keresztény mise is egy kiddus köré épül, amelyet Jézus az utolsó vacsorán mondott el, ezért a kiddus-pohár hagyománya a mise vagy úrvacsora kelyhében is tovább él.

A zsidó család legszentebb, legbelsőbb hagyományát képviselő pohár gyakran a család nemzedékről nemzedékre öröklődő ereklyéje. Így volt a most felbukkant kehellyel is, amely családi örökségből került a piacra.

A pohár formájából, motívumaiból és felirataiból ítélhetően a 11-12. századi Khoraszánban készült, a perzsa birodalom legkeletibb tartományában, amelynek történelmi területén ma Irán, Afganisztán és kis részben a volt szovjet -isztánok osztoznak. A vidék a Selyemút fontos szakasza volt, virágzó városi kultúrával, soknemzetiségű kereskedelemmel és kézművességgel. Ez utóbbiban fontos szerepet játszott az ezüstművesség, amely a közvetítő kereskedőkön és vándor ötvösökön keresztül a sztyeppei művészetre, így a honfoglalás előtti magyarság ötvösművészetére is nagy hatással volt. Fennmaradt emlékeit a Précieuses matières. Les arts du métal dans le monde iranien médiéval, Xe-XIIIe siècle, 2021 monográfia foglalja össze.

Ilyen helyi mesterek készíthették ezt az ezüst kiddus-poharat is, amelynek motívumai – a szőlőlevelekbe ágyazott arab feliratok és azok kalligráfiája, a csepp formájú motívumok a madarakkal – egyaránt a hely és a kor jellemzői, mint ahogy az is, hogy a feliratok két nyelven készültek: héberül és arabul.

A héber felirat a kehely előlapján azt mondja: „Simcha, Salman fia, simcha éljen örökké”. Minthogy a שִׂמְחָה simcha örömöt jelent, a második simcha nem egyszerűen a név megismétlése, hanem örökös öröm kívánása is.

Az arab feliratok két áldást tartalmaznak: „Jó szerencsét, áldást, örömöt és örömöt és boldogságot”, illetve „Dicsőséget, jólétet és gazdagságot, kegyelmet és sikert, egészséget és boldogságot és hosszú életet”. Sokatmondó, hogy az arab felirat is tartalmazza, sőt a héberhez hasonlóan kétszer megismétli az „öröm” szót, ami arra utal, hogy a kehely kifejezetten Simcha számára készült, s hogy a mesterek a héber felirat kettős örömét akarták tükrözni az arab áldásokban is.

Khoraszán kultúráját Dzsingisz kán pusztító inváziója söpörte el szinte nyomtalanul 1221-ben. Szinte nyom nélkül eltűnt a középkorban itt élt zsidó közösség is. Szinte, mondom, mert néhány éve bukkant fel a piacon egy meglepő lelet, az „afgán geniza”, a Bamiyan környéki barlangokban talált 250 oldalnyi zsidó kézirat-anyag épp ebből a korból, amelynek nagy részét az Izraeli Nemzeti Könyvtár vásárolta meg, s amelyből meglepő mélységben ismerhetjük meg ennek a közösségnek a mindennapjait.

És ennek a közösségnek és egykori örömének emlékét őrzi ez a kiddus-pohár is. Reméljük, még nagyon soká, örökké örömmel.

Tbiliszi fürdői

Tbiliszi fürdőben született. Amikor Vakhtang Gorgasali király 458 körül itt, a Mtkvari/Kura partján vadászva egy fácánt látott felröppenni a túlparton, elengedte sólymát. A sólyom rácsapott a fácánra, s lezuhantak. A folyón átkelve a király azt látta, hogy mindkét madár egy forró vizű tavacskában úszik, immár megfőtt állapotban. A király ezt égi jelnek vette, s ide tette át székhelyét mchetai palotájából, amelyet meghagyott a grúz egyház központjának.

A történetre máig látványosan emlékeztet Vakhtang Gorgasali király lovasszobra a folyó bal partján, a Metekhi-templom dombján, amint épp elereszti sólymát, s a sólyom által halálában is szorongatott fácán szobrocskája a szemközti parton, egy kis medence szélén. És persze a madárszobor mögött magasodó nagy téglakupolás perzsa stílusú termálfürdők sokasága.

A történet persze egy hosszú folyamatot foglal össze szép kerek formában. Meleg vizű kénes fürdők már a Kr.e. I. században is voltak a mai város helyén. Utazók – Marco Polo és Ibn Hawqal – leírásai szerint a 13. században hatvanöt volt belőlük. A város ostromait – Tbiliszit ezerötszáz év alatt huszonhatszor pusztították el – a fürdők is megszenvedték, de ahogy a város, ők is minden alkalommal újjáépültek. Jelenleg egy tucat működik belőlük a vár alatt, az Abanotubaniban, a muszlim fürdőnegyedben, az egykori bazár szélén, amelyeket az 1795-ös perzsa invázió után az arisztokrata Orbelianiak építtettek újjá perzsa hammam-stílusban, négyzetes alaprajzon felülvilágítós téglakupolákkal, a földbe mélyesztve, hogy a földalatti kénes hőforrásokat ne kelljen a magasba pumpálni.

Szovjet kori mozaik az Abanotubani egyik perzsa fürdőjében

A fürdők elsősorban nem is a tisztálkodás, hanem a társadalmi élet célját szolgálták. A tbilisziek és a külföldi kereskedők itt jöttek össze családi és üzleti találkozókra és ünnepségekre. A leendő anyósok itt szemlélhették meg kendőzetlenül a menyasszonyjelölteket. Az idegenek az éjszakát is itt tölthették, mielőtt másnap tovább indultak volna.

Hogy a fürdők mennyire a mindennapi élet részei voltak, azt épp az bizonyítja, hogy grúz szerzőktől nemigen találunk leírást róluk. Az ilyesmire a külföldi csodálkozik rá. Mint Alexandre Dumas, aki 1858-ban járt orosz és grúz arisztokrata tisztelői meghívására Grúziában, amiről Le Caucase című vaskos útleírásában számol be. Ennek XLI. fejezetét szenteli a tbiliszi fürdőknek, amelyek nagyon lenyűgözték őt. Minthogy a könyvnek magyar fordítása nem jelent meg, alább saját fordításomban idézem.

És bár Dumas igazán képszerű leírást ad a fürdőkről, de nem sokkal későbbről valódi képeink is vannak róluk. Dmitrij Jermakov, a Kaukázus korai fotókrónikása ugyanis itt is fényképezett.

Jermakov több tízezres fotóhagyatékát a tbiliszi állami múzeum fukar kézzel szivárogtatja. Amikor tizenöt évvel ezelőtt először írtam róla, a posztba beillesztettem a grúz és orosz szájtokon akkor megtalálható teljes fotóanyagát. Azóta ez bővült. A tbiliszi fürdőkben szokásos masszázsról például korábban csak egy képet ismertünk. Orosz szájtok nemrég tették közzé azt a tizennyolc darabos sorozatot, amelynek az csupán egyik eleme volt. Ez a sorozat bizonyítja, hogy Jermakov nem pusztán az egzotikumot kereste – bár felvételeinek képeslapként való árusítása fontos bevételi forrása volt –, hanem antropológus szemmel hitelesen dokumentálni igyekezett azt a világot, amelynek közelgő elmúlását már ő is világosan látta.

Dumas is kellő alapozással indul neki beszámolójának, megemlítve, hogy Tbiliszi neve a grúz tbili, „meleg” szóból származik, s hogy teljes neve eredetileg Tbili Khalaki, azaz Melegváralja volt. S hogy milyen érdekes, hogy Csehországban is van Teplice nevű fürdőváros, amelynek neve bizonyára a latin tepidus, meleg szóból jön.

Dumas-nak még nem kellett tudnia az indoeurópai nyelvcsalád tanáról, amely a Teplice, тёплый, tepidus és hasonló szavakat a proto-indoeurópai *teplos gyökből származtatja – és teljesen véletlen egybeesésnek tartja, hogy ez hasonlít a proto-kartveli *t’bil gyökre, amelyből a grúz tbili ered.

„A két fürdőszolga egyike lefektetett egy faágyra, gondosan egy benedvesített párnát helyezve a fejem alá; aztán kinyújtották a lábaimat, szorosan egymás mellé, a karjaimat pedig a törzsem mellé igazították. Ezután mindkettő megragadta az egyik karomat, és elkezdték ropogtatni az ízületeimet. A ropogás a vállamnál kezdődött, és az ujjaim utolsó perceinél végződött. A karok után a lábak következtek. Amikor a lábaim is ropogtak egyet, sorra került a tarkóm, majd a gerinc csigolyái, aztán a derekam. Ez a gyakorlat, amely akár teljes szétszakítással is fenyegethetett volna, egészen természetesen zajlott, nemcsak fájdalom nélkül, hanem valami különös gyönyörűséggel. Ízületeim, amelyek soha életükben nem panaszkodtak, úgy ropogtak, mintha mindig is ezt tették volna. Úgy éreztem, akár össze is hajtogathatnának, mint egy szalvétát, betolhatnának egy szekrény két polca közé, én pedig egy szó nélkül tűrném.”

„Miután a masszázs első része véget ért, a két fürdős legény megfordított, és miközben az egyik teljes erejéből húzta a karjaimat, a másik táncolni kezdett a hátamon, időnként végiggördítve lábát a lapockámon, majd zajosan visszacsapva azt a deszkára.

Ez az ember, aki vagy százhúsz fontot nyomhatott, furcsa módon mégis könnyűnek tűnt, akár egy pillangó. Fölment a hátamra, leugrott róla, újra fölkapaszkodott, és mindez olyan érzetek láncolatát keltette, ami valami hihetetlen jóleső állapotba hozott. Úgy lélegeztem, ahogy még soha; az izmaim pedig ahelyett hogy kifáradtak volna, valami rendkívüli erőt nyertek, vagy legalábbis úgy tűnt: esküdni mertem volna rá, hogy kinyújtott karral felemelem a Kaukázust.”

„Ekkor a két fürdős tenyérrel csapkodni kezdte a derekamat, a vállamat, az oldalamat, a combomat, a vádlijamat – és így tovább. Olyasféle hangszerré váltam, amelyen valami dallamot játszanak, és ez a dallam sokkal kellemesebbnek tűnt számomra, mint Guillaume Tell vagy az Ördög Róbert minden áriája. Ráadásul ennek a dallamnak volt egy nagy előnye a két nagyrabecsült opera zenéjével szemben: én, aki a Malbrough egyetlen versszakát sem tudom elénekelni anélkül, hogy tízszer hamisan ne csengjen, most tökéletesen követtem a ritmust, a fejemmel verve a taktust, és egy pillanatra sem tértem el a hangnemtől. Pontosan abban az állapotban voltam, mint az álmodó ember: épp eléggé ébren ahhoz, hogy tudja, álmodik, de mivel kellemesnek találja az álmát, mindent megtesz, hogy ne ébredjen föl egészen.”

„Végül, nagy sajnálatomra, a masszázs véget ért, és áttértek az utolsó szakaszra, a szappanozásra. Az egyik férfi alám nyúlt a karjaim alatt, és a fenekemre ültetett, ahogy Harlekin tenné Pierrot-val, amikor azt hiszi, megölte. Eközben a másik kesztyűs kézzel dörzsölte végig a testemet, miközben az első, negyven fokos vízzel teli dézsákból merítve, teljes erőből a hátamra és a tarkómra öntötte a vizet. Hirtelen a kesztyűs férfi úgy találta, hogy a sima víz már nem elég, és elővett egy zsákot; azonnal láttam, ahogy a zsák felfúvódik, és szappanos habot izzad, amibe teljesen belemerültem. A szememet kissé csípte a hab, de soha életemben nem éreztem édesebb, kellemesebb érzést, mint azt, amikor a hab végigcsorgott a testemen.

Hogyan lehet, hogy Párizs, ez az érzéki élvezetek városa, nem rendelkezik perzsa fürdőkkel? Hogyan nem hív el egy spekuláns két fürdőmestert Tiflisből? Nagy emberbaráti szolgálatot tenne, és ami még fontosabb, igazi vagyonra is szert tehetne belőle.”

„Teljesen beborítva a langyos, tejfehér, könnyed és légies habbal, hagytam, hogy a medencéhez vezessenek, és úgy léptem bele, mintha valami ellenállhatatlan vonzerő húzott volna, akár ha nimfák laknák, akik elrabolták Hylast. Minden társamat ugyanígy kezelték, de én csak magammal foglalkoztam. Csak a medencében tűnt úgy, mintha felébrednék, és valamilyen vonakodással újra kapcsolatba kerültem a külső tárgyakkal. Körülbelül öt percet töltöttünk a medencékben, majd kijöttünk. Hosszú, tökéletesen fehér lepedőket terítettek az előtéri ágyakra; a hideg levegő először meglepett minket, de újabb, kellemes érzést keltett. Felültünk ezekre az ágyakra, és pipát hoztak nekünk.”

„Megértem, miért Keletre jellemző a dohányzás, ahol a dohány – illat, ahol a füst illatos vízen és borostyáncsöveken keresztül halad. De egy agyagpipa, vagy a hamis havannai szivar, ami Algériából vagy Belgiumból jön, és amit legalább annyit rágunk, mint füstölünk… pfuj! Kínálat volt: kalyan, csibuk és hookah, és mindenki kedvére lehetett török, perzsa vagy hindu.

Hogy az este teljes legyen, az egyik fürdőmester elővett egyfajta, egy lábon álló gitárt, amely ezen a lábon forgott, így a húrok keresik az íjat, nem az íj a húrokat, és elkezdett egy panaszos dallamot játszani, Saadi verseinek kíséretére. Ez a dallam olyan lágyan és finoman ringatott minket, hogy lehunyódtak a szemünk, a kalyan, a csibuk és a hookah kicsúsztak a kezünkből, és bizony, elaludtunk.”

Kayhan Kalhor: Improvizáció Shustari hangnemben kamanchén, tombakon játszik Navid Afghah. Teherán, 2020

„A hat hét alatt, amíg Tiflisben tartózkodtam, minden másnap ellátogattam a perzsa fürdőkbe.”

A Ziz

A Szent Mártonról és lúdjairól szóló ünnepnapi poszt zsidó epilógusát ezzel a képpel vezettem be, amelyet ábrázolása afféle lúdnak, aláírása pedig egyértelműen zsidónak mutatott, ilyenformán alkalmassá tette a Szent Márton-napon Bécsbe sült ludat szállító zsidók különös történetének illusztrálására.

Na de valójában mi ez a madár, ezzel az óriási tojással?

A felirat annyit mond: זה עוף שקורין אותו בר יוכני zeh ʿof she-qorin oto Bar Yochnei, azaz „Ez az a madár, akit Bar Yochneinek neveznek.”

Már csak azt kell tudnunk, melyik madarat nevezik Bar Yochneinek.

1.

A név a Babiloni Talmudban fordul elő. A Bekhorot 57b traktátus a csodás állatok és növények szórakoztató történetei között említi:

„Egyszer a bar yokhaninak (=a fészek fia) nevezett madár egy tojása leesett, s a tojás tartalma hatvan várost árasztott el és háromszáz cédrusfát tépett ki.”

A hatalmas madár a Bava Batra 73b-ben is megjelenik, Rabbah bar bar Hana történetei között, akinek utazásai és csodás élményei Szindbád kalandjai közé is bekerültek:

„Egyszer hajón utazva egy madarat láttunk, amely bokájáig  [kartzuleih] a vízben állt, feje pedig az égben volt. Azt mondtuk, itt nem mély a víz, s ki akartunk szállni, hogy felfrissítsük magunkat. De egy mennyei hang így szólt: Ne szálljatok itt a vízbe, mert egy ács fejszéje hét évvel ezelőtt beleesett, s még nem ért le a fenekéig. […] Rav Ashi azt mondta: Ez a madár a ziz sadai, amelyről megíratott: »Ismerem a hegyek minden szárnyasát, s a ziz sadai az enyém.« (Zsolt 50:11)”

Egy ilyen roppant madár léte már önmagában is csoda, de hogy kettő létezzék belőle, az még nagyobb csoda volna. Úgyhogy későbbi Talmud-kommentátorok – hallgatólagosan a középkori Yalkut Shimoni, explicite pedig először a lengyelországi Maharsha (1555-1631) a Bekhorot 57b-hez írott kommentárjában – a kettőt azonosítják egymással.

2.

A Bar Yochnei-ről tehát megtudtuk, hogy azonos a ziz sadaijal. De mi az a ziz sadai?

Itt már jobb helyzetben vagyunk, mert a ziz sadait két zsoltár is említi. Többször azonban egyik szó sem szerepel az Írásban. Csak az 50. zsoltár (10-11. vers) kontextusa sugallja, mi lehet:

כִּי־לִ֥י כָל־חַיְתֹו־יָ֑עַר בְּ֝הֵמֹ֗ות בְּהַרְרֵי־אָֽלֶף׃
יָ֭דַעְתִּי כָּל־ע֣וֹף הָרִ֑ים וְזִ֥יז שָׂ֝דַ֗י עִמָּדִֽי׃

Ki-lī kol-ḥaytō-yā‘ar, behēmōt beharᵉrê-’ālef.
Yāda‘tī kol-‘ōf hārīm, ve zīz sāday ‘immādī.

A nehézség pont az, hogy már ezt a két sort is többféle módon szokás fordítani, attól függően, ki hogyan értelmezi a kettőben álló behēmōt és zīz sāday állatokat:

for every animal of the forest is mine, and the cattle on a thousand hills.
I know every bird in the mountains, and the insects in the fields are mine.

(New International Version)

Mert enyém az erdő minden vadja, az állatok ezrei a hegyekben
Ismerem az ég minden madarát, és ami csak mozog a mezőn, mind az enyém

(Károli-Neovulgata)

Pedig a szó szerinti fordítás, benne hagyva azt, aminek nincs egyértelmű értelmezése, így hangozna:

Mert enyém az erdő minden vadja, a behemót az ezer hegyen
Ismerem az ég minden madarát, és a zīz sāday az enyém

A zīz sāday „mezei rovar” vagy „a mezőn mozgó” fordítása a nagy tekintélyű 11. századi Rashira megy vissza, aki a ziz-t a „sürögni” jelentésű zuz igéből eredeztette. De a Babiloni Talmud legtöbb korai kommentátora, akik még benne voltak a kontextusban, madarat, mégpedig nagy madarat értett rajta. Ők ugyanis felfogták, hogy a két sor két hapax legomenonja egymásról igazolja, hogy mindkettő egy-egy mitikus állatot jelent, és hogy Adonáj itt azzal fényezi magát, hogy mindkettőnek ő az ura. Ahogy a harmadikat, a Leviatánt is saját nagyságának bizonyítékaként hozza fel Jób könyvében (40:25-32), ahogy azt már korábban láttuk:

„Ki tudod-e horoggal fogni a Leviatánt… köt-e szerződést veled, hogy fogadd szolgádul egyszer s mindenkorra?”

A három állat, a Behemót, a Leviatán és a zīz sāday tehát összetartozik. Három olyan gigantikus csodalény ők, akik messze túl vannak az emberi dimenziókon, de Adonáj mégis uralma alatt tartja őket. A Talmud-kommentátorok szerint Behemót a szárazföld csodalénye, Leviatán a tengeré, a zīz sāday pedig a levegőé, lévén ez egy hatalmas madár.

A Behemót, a Leviatán és a ziz saday a Bibliotheca Ambrosiana 1236-38-as ulmi héber bibliájában

A Leviatánról szólva elmondtuk már, hogy az ókori közel-keleti teremtéstörténetekből származik, amelyeket a babiloni fogságban élő zsidók jól ismertek, és saját mitológiájukba is beleszőttek. A Második Templom idején a szigorú papi szerkesztők kigyomlálták ezeket a mítoszokat a Tóra általuk összeállított hivatalos szövegéből, de azért épp elég nyomuk maradt költői vagy anekdotikus könyvekben, mint a Zsoltárok vagy Jób könyve.

A teremtéstörténet alapvonása, hogy az istennek vagy isteneknek – Elilnek vagy a később az ő helyére beillesztett Marduknak – mindenekelőtt le kell igázniuk a káoszt és annak ellenük lázadó fejedelmeit, elsősorban a vizekben, de a földön és a levegőben is.

A Ramallah közelében talált ún. ʻAin Samiya kehely (Kr.e. 2300-2000 k., ma a jeruzsálemi Israel Museumban) a teremtéstörténet legkorábbi ábrázolása. Az isten a káoszt legyőzve egy csónakon a mennyei vizekre bocsátja a napot. Alább az ún. Lidar Höyük-prizma (Kr.e. 1800 k.) hasonló napfelbocsátási jelenetei mutatják, hogy a mítosz széles körben ismert volt az ókori Keleten. Minderről a Smithsonian magazine számol be legújabb, 2025. november 13-as számában.

A vizekben Tiámat-Leviatán, a földön az isteni bika – akivel Gilgamesnek is meg kell mérkőznie – és a levegőben? Ott Anzu (eredeti sumér/akkád nevén Imdugud), a hegyeken élő oroszlánarcú nagy madár, aki a legrégibb fennmaradt akkád mítosz szerint ellopja Enlil sorstábláját – amely hatalmat ad tulajdonosának minden élőlény sorsa fölött –, és Enlil fiának, Ninurtának kell őt legyőzve visszaszereznie azt. Anzuval is a káosz világa lázad fel az új világrend ellen, s az isteneknek kell legyőzniük őt.

Mindezt részletesen megírja Nini Wazana a Hebrew University of Jerusalemről “Anzu and Ziz: Great Mythical Birds in Ancient Near Eastern, Biblical, and Rabbinic Traditions” címmel a Journal of the Ancient Near Eastern Society 31 (2009) számában.

Anzu/Imdugud Entemena lagasi uralkodó fogadalmi tábláján, Kr.e. 2400, Louvre

Anzu/Imdugud két ibexszel egy Kr.e. 2154-2100 közötti pecséten, Morgan Library & Museum

Anzu/Imdugud két szarvassal a Kr.e. 2500 körüli tell-el-obedi réz frízen Ninhursag egykori templomáról. British Museum

Anzu/Imdugud Ur-Nanshe lagashi király fogadalmi domborművén az egykori Girsu városból, Kr.e. 2550-2500 k. Louvre

Bikára támadó Anzu/Imdugud (talán a fogyó hold jelképes ábrázolása) Tell-el-Obedből, Kr.e. 2600-2500 k. Penn Museum, Philadelphia

Anzu/Imdugud. Lapis lazuli és arany függő az egykori Mari királyi palotájában feltárt ún. „uri kincsleletből” (Ur királyának feltételezett ajándéka Mari uralkodójának), Kr.e. 2500 k. Damaszkusz, Szíriai Nemzeti Múzeum

Anzu/Imdugud a tell asmari kincsleletből, az egykori Eshunna városból. Bagdad, Iraq Museum

Anzu/Imdugud Mesilim kishi király Ningursu istennek ajánlott buzogányán az egykori Girsu városból, Kr.e. 2600-2500 k. British Museum

Ninurta és Anzu küzdelme Nimrud asszír város templomának bejárati domborművén, ma a British Museumban. Ludwig Gruner metszete a Nimrudot feltáró Austen Henry Layard Monuments of Nineveh, 1853 c. művében. A dombormű részletes leírása itt olvasható

Az Anzura támadó Ninurta. Újasszír pecsét Nimrudból, Kr.e. 8-7. sz. The Walters Art Museum

Az ún. Adda Pecsét, Kr.e. 2300 k.: Anzu/Imdugud az istenek törvényszéke előtt. British Museum

Hogy valóban Anzu került bele a zsoltárba és igyekszik ott túlélni immár háromezer éve zīz sāday néven, azt az is bizonyítja, hogy a sāday szó – amely hapax legomenon, egyedül itt fordul elő a Bibliában, és jelentése nem egyértelmű – Anzu/Imdugud eredeti akkád állandó jelzőjéből, a šadû-ból származik, ami „hegyi”-t jelent. Mezopotámia számára a hegyek voltak a fenyegető ismeretlen, onnan érkeztek a támadók és a viharok, amelyeknek Anzu az istene volt.

Erre utal a név második előfordulása is. A 80. zsoltár Isten által Egyiptomból kihozott és új földön elültetett pompás szőlőtőnek írja le Izraelt, amelyet azonban most az ellenség pusztít:

יְכַרְסְמֶ֣נָּֽה חֲזִ֣יר מִיָּ֑עַר וְזִ֖יז שָׂדַ֣י יִרְעֶֽנָּה׃

Yekharsemennā ḥazīr miyyā‘ar, ve zīz sāday yir‘ennā

„pusztítja az erdei vadkan és a zīz sāday falja”.

Nini Wazana elemzése szerint ez a két lény a korabeli szimbolikában pontosan megfeleltethető annak a két ellenségnek, amely a zsoltár keletkezésének korában támadta Izraelt: a vadkan Egyiptomnak és a zīz sāday a hegyvidéki Asszíriának.

3.

Erről az egész háromezer éves történelemről a mi „liba-illusztrációnk” képaláírása semmit nem mond. Sőt a kötet sem, amelyikben található.

A kép a North French Hebrew Miscellany-nak nevezett középkori kódex egyik ábrája. A kötetet 1277 és 1298 állították össze Észak-Franciaországban. Innen kalandos úton, Németországon, Velencén, Padován, Milánón került végül 1839-ben a British Librarybe (Add MS 11639).

A hatalmas, 746 pergamen fólióból (1492 oldalból) álló kötet a Tóra mellett liturgikus szövegeket, a Haggadát, Tóbiás könyvének legkorábbi ismert héber szövegét, jogi szövegeket és Moses ibn Ezra verseit tartalmazza. Egyetlen írnok, Benjamin másolta, de 49 miniatúráját több festő készítette. A képek korábban fent voltak a British Library honlapján, de mostanára valahogy eltűntek róla. A héber kéziratok facsimile kiadására szakosodott Facsimile Editions azonban ezt a kötetet is kiadta, s honlapjukon minden illusztráció látható.

A főleg bibliai jeleneteket ábrázoló képek nem állnak összefüggésben a szöveggel, maguk is egyfajta miscellaneát alkotnak a miscellaneán belül. Mintáikat a korabeli párizsi gótikus kéziratfestészet szolgáltatta; a Bar Yochnei madárét a korabeli keresztény bestiáriumok.

fol. 518a-517b

A Bar Yochnei képe Salamon ítéletével áll párban. A kettő között sok összefüggést nem fedezhetünk fel. Ám ha egyet lapozunk, a következő két oldalon már régi ismerőseink néznek szembe egymással: Behemót és Leviatán!

fol. 518b-519a. זה שור הבר ze shor ha-bar „ez a vad ökör” = Behemót, és זה לויתן ze livyātan „ez a Leviatán”

Ezsdrás és Nehemiás az 5. században, a babiloni fogságból hazatérve és a Tóra végleges változatát megszerkesztve kipurgálhatták belőle a babiloni és kánaáni teremtés-mítoszokat, amelyek az isteneknek és a káosz erőinek küzdelmeként ábrázolták a teremtést, s tudatosan olyan monoteista történettel helyettesítették, amelyben az egyetlen Isten puszta szavával, minden ellenállás nélkül hozza létre a világot. De a mítoszok legyőzött figurái menedékre találtak a költői művekben, a zsoltárokban és Jób könyvében, s az ezeket értelmező rabbinikus hagyományban, s ott élnek tovább immár háromezer éve. 

Márton lúdjai

Ha az ember Szent Márton napján, november 11-én az osztrák határ felé autózik, vagy át is lépi a határt, és Bajorország vagy Csehország felé halad, az út mentén az éttermek Márton-napi lúdvacsora-hirdetései csábítgatják, többnyire ínycsiklandó fotók kíséretében. Hat-hét éve, amikor Szent Márton 1700-adik születésnapjára készülve végigjártam emlékhelyeit szombathelyi szülővárosától tours-i sírjáig, magam is ettem olyat és készítettem ilyet. A fotóim azonban elvesztek, és a születésnapra tervezett könyvből nem lett semmi. Helyettük ha valaki igazán ínycsiklandó fotót küld egy ma esti Márton-napi lúdvacsoráról, azt beteszem ide.

Márton és a ludak kapcsolatát arra a legendás történetre szokás visszavezetni, amely szerint a szerzetes Márton Tours-ban egy libaólban bújt el az őt püspökké választani akaró tömeg elől, de a libák gágogása elárulta őt. Márton kései híve tehát az árulásért kíván bosszút állni a szárnyasokon. Fönséges érzés, hogy az ínyenc vacsora élvezete mellett még a szent igazságtétel részesei is lehetünk, fehérebb lélekkel, mint a néhai ludak tolla.

A vándortörténetek gyűjtőjének azonban ez a gágogás ismerősen hangzik valahonnan, több száz évvel messzebbről. Livius szerint Kr.e. 390-ben, Róma gall megszállása idején jelezték a capitoliumi Juno-templom szent libái hangos gágogással, hogy a gallok egy titkos rejtekúton igyekeznek felkapaszkodni a rómaiak végső menedékére, a Capitoliumra. A támadást így visszaverték, s ettől fogva a római éjjeli őrjáratoknak egy liba is tagja volt, míg ellenben az alvó kutyákat bírósági tárgyaláson ítélték el, s egyet, valószínűleg az élalvót, fel is akasztottak közülük.

English Bestiary, 1230-40. MS Harley 4751 © British Library

A lúd mint harcias állat – amelyből sok disznót is győz – Mars istennek, Juno fiának is szimbóluma volt, így nem csoda, hogy Mártonnal – aki, mint római katonatiszt fia, a Martinus, „Marsé” nevet kapta – is kapcsolatba hozták.

Egy képi forrás, amelyre ebben a kontextusban még nem hívták fel a figyelmet. Piero della Francesca Szent Kereszt Legenda-ciklusában az arezzói San Francesco-templomban (1452-1466 k.) a két csatajelenetben, ahol keresztény uralkodók mérnek vereséget pogány ellenfeleikre, a lázadó Maxentius társcsászárra (312, fent), illetve Khosrow perzsa sahra (612, lent), az ellenfelek utálatos zászlók (sárkány, mórfejek) alatt menekülnek, míg a keresztények római katonai jelképek alatt harcolnak: ezek a sas, az oroszlán, a kereszt és – a lúd.

De elég-e egy nyilvánvalóan utólag fabrikált népi legenda és egy bizonytalan sorsú vándortörténet egy ilyen mélyen meggyökerezett szokás magyarázatára?

Nem lehetséges, hogy nem a libák szálltak fel Márton vonatára, hanem pont fordítva, Márton volt az, aki saját népszerűségének növelésére a maga nevére vette a libákat, akiket így is, úgy is ezen a napon fogyasztottak volna el?

A libatartás munkaerőintenzív ipar. A libát terelni kell, őrizni kell, takarmányozni kell. A tyúkkal és a galambbal ellentétben, akik télen is kikapirgálják a megélhetésüket, a libát el kell látni zöldtakarmánnyal. Ezért tehát ahogy a szintén takarmányigényes disznóból, úgy a libából is le kell vágni a tél beálltakor mindazokat, akik nem szükségesek a tavaszi szaporulathoz. A levágás legkésőbbi dátuma pedig éppen Márton napja, november 11. Miért?

A katolikus Európában a második vatikáni zsinatig (1962-65) a karácsonyt éppolyan negyven napos böjt előzte meg, mint a húsvétot. Ennek emlékét őrzi, hogy a legtöbb katolikus családban december 24-én este, ami még böjtös napnak számított, ma is halat esznek, szemben a protestáns pulykával. Ez a negyven nap pedig éppen november 11-ét követően kezdődött. Márton napja tehát olyanfajta utolsó dőzsölési alkalom volt, mint húshagyó kedd, farsang utolsó napja a húsvéti böjt előtt.

Pieter Baltens: Szent Márton-napi kermis, 16. sz. második fele, Rijksmuseum

Márton-nap estéjén egy sor olyan szokás maradt fenn még a protestáns Európában, Nagy-Britanniában és Németországban is, mint a Martinmas vagy Martinmesse, a lampionos felvonulás a hamarosan beköszöntő advent előtt, amely a Jézus megszületésére várakozó évezredek sötétségét jelképezte.

This little light of mine. Martinmas lantern walk

November 11. tehát adott az advent előtti utolsó nagy libadőzsre és világításra. Miért éppen erre a napra esik Szent Márton ünnepe is?

Egy szent ünnepe rendszerint az a nap, amelyen meghalt, az ő mennyei születésnapja. Szent Márton november 8-án halt meg. Akkor miért 11-én ünnepeljük mégis?

Márton mint Tours püspöke bevezette a visitatio canonica intézményét, azaz plébániáinak rendszeres évi bejárását. 397-ben egy ilyen bejárás során hunyt el egy olyan faluban a Loire partján, amelyet ma emiatt Candes-Saint-Martinnak neveznek. A helyiek természetesen meg akarták tartani a püspök testét mint szent ereklyét. A tours-iak viszont a magukénak követelték. Végül tours-i hajósok jöttek érte, és kicsempészték a testet a plébániáról. Ha nem vesztek volna el a fényképeim, most megmutathatnám, hogyan ábrázolják ezt a szomorú eseményt Candes-Saint-Martin plébániatemplomának gótikus üvegablakán. Aztán a Loire-on felhajózták Tours-ba, ahol hatalmas tömeg várakozása közepett elhelyezték előre elkészített sírjában.

Mindez november 11-én történt. A szokással ellentétben most nem a halál, hanem a temetés napját tették a szent ünnepnapjává.

Nehéz elhessegetni, hogy ez azért történt, mert november 11. mint húshagyó ünnep már amúgy is fontos nap volt, és csak keresztelésre várt. A keresztelés pedig Márton nevére történt.

Szent Márton mindent kimaxolt életében. Volt katona, aki Krisztus kardtilalmára hivatkozva megtagadta a fegyverviselést. Volt szerzetes, aki az első kolostort alapította Európában. Volt püspök, aki elsőként mutatott példát egy egyházmegye megszervezésére. De nagyságához legalább ennyire hozzájárult, hogy mindezek után tudott jókor meghalni. Vagy majdnem jókor, de voltak barátai. A ludak valószínűleg nem tartoztak közéjük. De ha már muszáj, csak jobb egy lúdnak is Szent Márton nevében meghalni. Ahogy egy malacnak is Szent Antal ünnepén.

* * *

Epilógus. A zsidók értelemszerűen nem különösebben ünneplik Szent Márton napját. A Szent Márton-napi liba azonban mégis a jeles magyar zsidó hagyományok közé tartozik.

Magyarországon 1840-ig zsidó nem kapott letelepedési jogot szabad királyi városban. Erről a városok keresztény polgársága gondoskodott, akik konkurrenciát láttak a zsidókban. Egy kivétel mégis volt: Pozsony. Itt a Habsburg-királyok személyesen adtak letelepedési jogot a zsidóknak, pontosan a Szent Márton székesegyházzal szemközt. A pozsonyi zsidóság ezért minden év Szent Márton-napján egy hizlalt, rituálisan levágott és kitűnően megsütött libát szállított fel a bécsi udvarba ezüsttálcán, mégpedig gyalog, nehogy a szekér összerázza a kiváló jószágot. A szokásról megemlékezik Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumának Márton-napi fejezete éppúgy, mint az ugyancsak szegedi Glässer Norbert kitűnő Kötődések-blogja, amelyből az alábbi 1942-es cikk-montázs származik.

A szokás egészen addig fennált, amíg voltak Habsburgok Bécsben, akiknek lehetett libát vinni. Hogy mennyire közismert volt, arra jó tanúság a Borsszem Jankó élclap 1918. november 13-i száma. Ez a szám az 1918. 11. 11-én, tehát Márton napján 11 órakor kihirdetett általános tűzszünet után jelent meg, amikor a vesztes hatalmak uralkodóinak helyét már köztársaságok foglalták el. Az élclap még minden kommentár nélkül, tehát a kontextus széles körű ismeretére bazírozva teheti fel a kérdést: Vajjon hova vitték az idén a pozsonyi zsidók a Márton-napi ludakat?