Szellemek Tushetiben

Omalóból, Tusheti központi falujából két óra az út lóháton Shenakóba. A kanyargós út először meredeken ereszkedik le a Pirikita Alazani folyó völgyébe, majd a folyó hídján átkelve – ehhez le kell szállni és kantáron vezetni a lovat, amely könnyen megriadhat a korhadó faalkotmányon – újra meredeken emelkedik a dagesztáni határon álló Diklo vára felé.

Shenakóhoz közeledve jobbról a domboldalon régi temető tekint le ránk. Sírjai felirat nélküli, egyszerű kőtömbök, palából rakott négyszögletű halmok, vagy csak egy földbe szúrt szabálytalan pala. Csak egyetlen bádoglapon, Sara Chvchitidze fejfáján áll egy 1900-1983-as dátum. Régen nem temetkeznek már ide. Minthogy a falu lakói az 1970-es évektől két család kivételével fokozatosan leköltöztek a Nagy-Kaukázus lábához, a hetven kilométerre fekvő alazani síkságra, ezért nem is biztos, hogy temetnek-e még egyáltalán valakit itt a faluban. A temető szélén néhány khatis áll, palákból összerakott alacsony négyszögű oszlop, tetején áldozati kosok szarvaival, oldalán nyílással, amelyben gyertyát szoktak gyújtani. Nem a halottak emlékezetére vagy üdvösségükért, ahogy a templomban, hanem áldozatul a temetőt védelmező szellemeknek.

Balra lefelé tekintve az alattunk húzódó völgyben elpusztult házak romjai vagy puszta alapjai sorakoznak. Valaha itt, a termékeny völgyben, a patak mentén húzódott Shenako faluja, de az évszázados tusheti-dagesztáni háborúskodás során, a 19. század elején betörő lezg csapatok az egészet elpusztították. Az Omalo felé eső részen, amerről jövünk, több ház helyén újabb, gazdasági vagy hétvégi ház-szerű épületet emeltek a szocializmus békés évtizedeiben, de kifelé, a dagesztáni határ felé haladva már csak puszta alapokat látni. Ha továbbhaladunk még vagy két kilométert délkelet felé, magasan a folyó fölött – amely a két Alazani folyó összefolyása után már a dagesztáni Andis Koisu nevet viseli, s minthogy Dagesztánba folyik tovább, ezért ideális kaput nyit a Tushetibe betörő muszlimok számára – ott állnak az elpusztult Ageurta falu őrtornyainak romjai, ahonnét a folyó menti utat figyelték.

Az új falu jobban védhető dombra épült. Egy kanyar után hirtelen magasodik fel előttünk, a domboldalon felkúszó palatetős házakkal, legmagasabb pontján kupolatornyos grúz templommal, akár egy itáliai hegyi kisváros. A házak falát palából rakták, rajtuk masszív fa fedélszékekkel, hogy megtartsák a súlyos palatetőt. Hosszabb oldalukon kiugró fa erkély húzódik az épület teljes hosszában, korlátján fűrészelt díszítéssel.

A domb tetején, házakkal körülvett mezőn épült templom az egyetlen működő keresztény épület Tushetiben. Csupán egyetlen másik templom van az egész régióban, egy 12. századi alapítású Dartlo középkori falujában, de az már romos, és most a kereszténység előtti kultuszok gyakorlására használják. Grúzia elzárt északi völgyeiben ugyanis mindmáig elevenen él a kereszténység előtti vallás számos szokása, sőt minthogy a grúz központi hatalom gyengesége és az ország perzsa és török megszállása miatt vagy hatszáz éven át nem tudtak ide papot küldeni, ezért évszázadokon át ez volt az egyetlen vallás, amelyet az itt élők gyakoroltak. Kultuszai összemosódtak a keresztény hagyományokkal, istenei keresztény szentek neveit vették fel, és ma is a kereszténységgel párhuzamosan gyakorolják, szinkretikus módon, az orthodox egyház által megtűrve. Szvanetiben – mint erről már írtam – több helyen is megszokott, hogy nagy ünnepeken a templomban pap tart keresztény szertartást, miközben a templom déli előcsarnokában vagy kapujánál a helyi sámán a szellemek segítségét kéri. Itt, Shenakóban a templom mögött egy kisebb domb tetején van a nem-keresztény szertartások mezeje. A mező elején is palából rakott, méter magas áldozati khatis áll. Nyilvánvalóan maga a templom is a szent mező ellensúlyozására épült ide 1834-ben, amikor az orosz államegyház ki akarta terjeszteni ellenőrzését az addig pogány területekre. Az 1920-as bolsevik megszállás után azonban a templom pusztulásnak indult, miközben a szent mezőt továbbra is folyamatosan használták. Csak a 2000-es évek elején állította helyre és díszítette hagyományos orthodox freskókkal egy idevalósi festő, az itt élt Antarktisz-kutató Garsevan Kurgelaidze fia.

A templommal szemközti régi ház homlokzatára kifeszített madzagokon színes kötött zoknik, gyapjúmellények, hagyományos formájú ékszerek kelletik magukat. A tornác felirata hideg sört és forró teát hirdet. Belépünk. A háziasszony szépen beszél oroszul. „Tudják meg, hogy maguk az első magyar vendégek itt nálam. Isten hozta magukat.” Felszolgálja a sört, aztán leül közénk. Először arról kérdez, mi változott nálunk a kommunizmus óta, de amikor látja, hogy nem állunk jobban náluk, kellemesebb tárgyra tér át, s a szellemekről kezd beszélni.

Elmondja, hogy Tushetiben vannak szellemek, amelyek éjjel az alvók mellére vagy nyakára telepszenek, hogy életerőt szívjanak belőlük, s akár meg is fojtsák őket. De ha az ember csak színleli az alvást, és sikerül levágnia a szellem körmét, akkor egész életére szolgájává teheti őt. A körmöt a derékszíjon viselt kés hüvelyében kell tartani, ez köti a szellemet örökre gazdájához.

Egyszer a lányára is ráült éjjel a szellem. A lány kétségbeesetten kiáltott át a másik szobából, hogy rajta ül a szellem, mit csináljon. Különös módon nem azt válaszolta, hogy vágja le a körmét, hanem hogy énekeljen. A szellem ebből tudja, hogy nem alszik, s akkor eltávozik.

A szellemeknek hosszú fehér hajuk van, amely szinte világít a sötétben. Emiatt tudott egy évszázaddal ezelőtt egy shenakói lány egymaga megfutamítani egy egész dagesztáni támadó csapatot. Az egyik őrtorony környékén dolgozott a földeken, amikor észrevette, hogy a völgyben lovasok közelednek. Felszaladt a torony tetejére, s kibontott hosszú szőke haját meglengette a szélben. A lezg rablók megrémültek és visszafordultak. „Ez a nő a férjem dédanyja volt”, teszi hozzá a hitelesség kedvéért.

A szellemek gyakran csak hatásuk révén nyilvánulnak meg. A templom mögötti szent mező például folyamatosan erőt sugároz az arra járó férfiaknak. De csak a férfiaknak. Nő a szent mezőre be sem léphet, mert tönkreteszi az erő forrását.

„Nőknek belépni tilos.” Ad hoc jelzőtábla egy másik tusheti falu, Dartlo körülkerített szent mezején, amelybe most a 12. századi keresztény templom romja is beleesik

Amikor nagy vihar közeleg – mondja –, a férfiak kimennek a szent mezőre, ott kérik a szellemeket, hogy hárítsák el a csapásokat. De szárazság idején is ugyanúgy kimennek esőért könyörögni. Mindkettő be szokott jönni. Olyan odaadó, egyértelmű hittel meséli mindezt, mint nálunk a falusi asszonyok ennek vagy annak a szentnek a csodatételeit, vagy a konteó-hívők a maguk evidenciáit. „Maguknál, gondolom, már nincs ilyen, Európában ez a tudás már elveszett. De itt nálunk, főleg az északi völgyekben, Tushetiben, Khevszuretiben, Szvanetiben még mindig tudják és alkalmazzák.” Kíváncsi vagyok, meddig még. Amikor Georges Charachidzé 1968-ban megírta Le système religieux de la Géorgie païenne című nagy munkáját, még a tusheti és khevszureti mindennapokból tudott példákat meríteni hozzá. E két völgy lakói ma már jórészt leköltöztek a hegyek lábához, s a tájhoz kötődő szakralitás és kultuszok emléke természetes módon halványul köztük. De Szvanetiben mindmáig a helyszínen gyakorolja őket a lakosság. Ezért is igyekszem ott rögzíteni és beszámolni róla, amíg még megvannak, amíg még elevenek.

Felmerülhet a kérdés: akkor most ezek az emberek keresztények vagy pogányok? De ez a helyiekben nem merül fel. Ők keresztényeknek tartják magukat, hiszen hisznek a keresztény Istenben, tisztelik az ikonokat és a pátriárkát, elvégzik a megfelelő gyakorlatokat, pl. a templomok előtti keresztvetést, nagy ünnepeken templomba mennek. De ahogy ha beteg az állat, nemcsak imádkoznak érte, hanem állatorvoshoz vagy füvesasszonyhoz fordulnak, úgy a szellemek világát is hasonló „szakterületnek” tartják, amelynek szakértője az oda tartozó problémákat éppolyan profi módon kezeli, mint az állatorvos vagy füvesasszony a jószágot. Ráadásul a szellemeket többnyire szentekről vagy angyalokról nevezik el, ami legitimálja, hogy segítségül hívják őket. Az orthodox egyház pedig, úgy tűnik, mindezt az akkulturáció kedvéért hallgatólagosan elfogadja.

„Látták a Miminót?” tér át másik témára. A legnépszerűbb szovjet-grúz filmvígjáték (Georgi Danieliya, 1977), amelyről már korábban is írtam, éppen Tushetiben kezdődik, a főhős a Kakhetiből ide feljáró menetrendszerű helikopter pilótája. És a film úgy indul, hogy a helikopter átrepül az Abano-hágó fölött, be Tushetibe, elrepül az omalói vár mellett, ahonnét ma reggel lóval indultunk, közelít Shenakóhoz, a templomhoz érve megfordul a szent mező fölött, úgyhogy jól látszik az apró khatis, és leszáll a falu alatti réten.

„Hogyne láttuk volna”, mondom, mire meglepődik, hiszen külföldiek vagyunk, de aztán folytatja: „A film tusheti jeleneteit több helyen vették fel, de kettőt, ahol a gyerek oroszul tanul, meg ahol a pilóta apja a fiát biztatja, pont itt, Shenakóban. Ha akarják, megmutatom, hol.” Örömmel fogadom: én már tudom, miről van szó, a többieknek meg annyit meséltem a filmről, hogy biztosan megnézik a túra után. Nem kell messze mennünk, a házak közötti szűk átjárókon pár perc múlva odaérünk. Régi tornácos ház, lakatlan ma már, de még jó állapotú. Hátha visszatérnek még nyárra a korábbi gazdák, vagy új gazdára talál.

Visszafelé a gyalogúton megyünk. Az út széle tele van virággal, ahogy minden mező most Tushetiben. Figyelmeztet rá, csak az úton haladjunk, ne lépjünk az útszéli virágokra, azokban is szellemek laknak.

Örmény Szent György

Szent György a grúzok mellett az örményeknek is fontos védőszentje. Ráadásul testét is örmény templomban temették el, Mughniban, ahonnét a 13. században a tbiliszi Mughni Szent György örmény kolostor templomába hozták át, vagy legalábbis a szent koponyáját. Igaz, a szent testét a szentföldi Lydda templomában is tisztelik, valamint számos ereklyéjét számos más templomban, de az örmények számára az volt a fontos, hogy ők is büszkélkedhettek vele, ahogy Szent Bertalan apostol egyik testét is örmény templomban őrzik Iránban, míg a másikat Rómában, a Tiberis-szigeten.

A tbiliszi Mughni Szent György templom a 19. sz. végén. Dmitrij Jermakov fotója

Szent György vigyáz két másik lovagszent-társával, Szent Theodorral és Szent Szarkisszal együtt az egyik leghíresebb örmény kolostor, a Van-tó szigetén álló Akhtamar templomára is, amely alapításától 1915-ig az örmény egyházfő székhelye volt. Noha, mint írtam, Szent György csak a 10. századi Grúziában ül lóhátra, hogy az ellenséget – először a keresztényüldöző császárt, majd az emberevő sárkányt – ledöfje, mindazonáltal az ábrázolás legkorábbi példája éppen a 915 és 921 között épült akhtamari örmény templom északi külső falán látható.

És Szent György védelmezi egy harmadik örmény kolostor, a híres Msho Arakelots, azaz a Szent Apostolok mushi templomának kapuját is. A kolostort a hagyomány szerint az örmények megtérítője, Megvilágosító Szent Gergely alapította 312-ben, s három apostol – Szent Péter, Pál és András – ereklyéinek adott otthont, innen a neve. A környék földbirtokosai, a régi örmény arisztokrata Tornikian család 1125-ben újjáépítette a kolostort. Ekkortájt készült kapuja is, a középkori örmény művészet kiemelkedő darabja, amelyet felirata szerint Toros, Grikor és Ghugas faragtak 1134-ben.

A két méter magas kapu keretét körben emberi és állatfigurák, két betéttábláját geometrikus és palmettás növényi dekoráció díszíti. A motívumok szemmel láthatólag az örmény kéziratművészetből származnak. Minthogy az örmények mint monofiziták ha nem is tiltották, de teológiailag problémásnak tartották a nyilvános emberábrázolást, ezért figurális művészetük a kéziratok lapjainak rejtekében virágzott, s innen terjedt át kivételes korszakokban a nyilvános felületekre, ikonokra, fa- és kőfaragványokra, mint erről még más posztban is írok majd. Jó példái ennek a kapu keretének fantáziaállatai, amelyeknek jellegzetes habitatja a kéziratok margói.

A kapu felső keretének nagyjából a közepén lovagol Szent György, egy tekergőző sárkányt ledöfve. Fejétől jobbra nevét is odafaragták, hogy meg lehessen különböztetni az egyéb lovagszentektől, Szent Theodortól, Sarkistól vagy Demetertől: ՍԲ Գ[ե]ՈՐԳ, Sb. G[e]org. Körülötte véres csatajelenet zajlik. Balra egy örmény katona trombitát fúj, s egy lovas katona vágtat egy másik után, akit elérve keresztüldöfi kardjával. Jobbra lovas katona áll a sereget jelképezve, amelyből a győztes katona elővágtatott.

A győztes katona Sasuni Dávid (Davit Sasunc’i), s a jelenet a róla szóló népszerű 8. századi örmény hősi eposz egyik csúcspontja. Az eposzban a 7. századi arab hódítók elérik a Van-tavat is, de az örmény Vaspurakan tartomány királya nehéz küzdelmek után visszaveri őket, s ebben döntő szerepet játszik Sasuni Dávid, aki személyesen öli meg az arabokat vezető egyiptomi szultánt, Meliket. A pogányok fölötti győzelemhez Davit vitézsége mellett nyilvánvalóan hozzájárult az égiek segítsége is, s ezt jelképezi a csatajelenetbe belekomponált – vagy inkább a jelenet előtti transzcendens kommentár-rétegbe vetített – Szent György figurája, mintegy hasonló segítséget ígérve az örménység hasonló szorongatott helyzeteiben.

A Msho Arakelots kolostort is ilyen helyzetben építették újjá. A szeldzsuk törökök 1064-ben elfoglalták az örmény Bagratuni-királyságot, amelynek területén több emírséget hoztak létre. Ezek közül a Van-tótól északra feküdt Sah-Örményország, Ahlat központtal, amelyet máig díszítenek az örmény kőfaragók muszlimok számára készített sírkövei. A keresztény földbirtokosokat egy darabig még nem űzték el, s ők kolostorok és templomok alapításával igyekeztek ellensúlyozni az erősödő iszlamizációt. Közéjük tartozott az örmény nép és vallás védelmében már ezer éve dicső szerepet játszó Mamikonian klán Tornikian ága, az itteni Taron – ma Muş – urai, akik 1125-ben felújították és megnagyobbították a 312-ben alapított Msho Arakelots kolostort, amely a 11-13. században az örmény kultúra és oktatás egyik kiemelkedő székhelyévé vált. Innek származik a „Mushi Szentbeszédek” gigantikus illusztrált kézirat is, amelyet kalandos pályafutás után ma a jereváni kéziratmúzeum őriz. S nem véletlen, hogy az 1134-ben általuk megrendelt fa kaput is az örmény honvédelem motívumaival, Sasuni Dáviddal és Szent Györggyel díszíttették.

A Mushi Szentbeszédek kéziratának kolofonja. A 28 kg súlyú kéziratot 1200 és 1202 között 600 borjú bőrére írta az Erzincan melletti, 1915-ben elpusztított Avag kolostorban Vardan Karnetsi és illusztrálta Stepanos szerzetes egy bizonyos Astavtsur kereskedő megrendelésére. Astavtsur egy évvel később, a mongolok betörésekor meghalt, s a kéziratot Ahlat város török bírája lopta el, aki felajánlotta megvételre. A Msho Arakelots kolostor szerzetesei az örmény hívektől gyűjtötték össze a kialkudott 4000 ezüst (kb. 20 kg színtiszta ezüst) vételárat, s a megvásárolt kézirathoz hozzáírták megszerzésének történetét. 1915-ben, a kolostor kifosztása után két menekülő örmény asszony tért be ide éjszakai szállásra és találták meg a kéziratot. Kettévágták, s egy-egy felét magukkal vitték. Egyikük hamarosan eljutott Ecsmiadzinba, ahol a kolostornak adta a maga felét. A másikuk viszont menekülés közben meghalt Erzincanban, de előtte az ottani kolostor kertjébe temette el a kézirat másik felét. Itt találta meg a helyiek útmutatása alapján a bevonuló orosz sereg tisztje, Nyikolaj De Goberti, aki Tbiliszibe vitte és a helyi örmény múzeumnak adományozta azt. A két fél kézirat csak tizennégy évvel később találkozott Ecsmiadzinban. Ma a jereváni Matenadaran kéziratmúzeumban őrzik, de tizenhét lapja a velencei San Lazzaro örmény kolostorba került, egy pedig a bécsi Nationalbibliothekbe.

A Msho Arakelots kolostor temetője 1915 előtt. Egy 1953-as bécsi mekhitarista kiadványból

1915-ben az örmények elleni frontális támadás is Szent György napján vette kezdetét. Az oszmán hatóságok ezen az éjszakán majdnem háromszáz vezető örmény értelmiségit tartóztattak le Konstantinápolyban, előre megakadályozva az örmény ellenállás központi koordinálását. A letartóztatottak többségét később megölték.

Msho Arakelots kolostorát 1915 májusában foglalta el a török hadsereg. A szerzeteseket és Yovhannes Vardapet Muratian apátot lemészárolták, a kolostort kifosztották és felgyújtották. A még nagyjából épen álló épületeket Muş kormányzója 1960-ban robbanttatta fel. Ma csupán a Szent Tádénak, Örményország első apostolának szentelt főtemplom középrészének maradványai állnak a Muş melletti kopár hegyoldalon, ahová nem vezet út. A kolostor már csak a menekültek visszaemlékezéseiben él, mint Vigen Galstyan elbeszélésében, ahol Angin néni hosszú ösztönzésre monoton hangon egy szuszra eldarálja életét

„…mesélt egy virágzó családról, amelyik egy nagy faluban élt Mush környékén, nem messze a Van-tótól, egy kétszintes kőházban, ahol öt gyerek nőtt föl az olajfaligetben játszva az iskola után, ahol a lányok számtant és varrást tanultak, hogy olyan jó háziasszonyokká váljanak, mint az anyjuk, aki szőnyegeket szőtt és nagy ünnepségeket szervezett, amikor a család a Msho Arakelots kolostorba ment az ünnepekre, ahol a falusiak együtt énekeltek és táncoltak, mígnem egy napon, 1915-ben, mindent felraktak egy szekérre, amit csak tudtak, és éjjel menekültek el a török hadsereg előtt, amely üldözte őket a sziklás hegyeken át, ahol Angin anyjának ott kellett hagynia az újszülött gyerekét egy szikla alatt, hogy meg ne találják őket, és valahogy eljutottak Bagdadba, ahol menedéket találtak egy pálmaligetben, ahol két fiú meghalt lázas betegségben, mielőtt apjuk újra útnak nem indította őket, hogy más túlélőkkel együtt Irakból átvergődjenek Iránba, mígnem karavánjuk 1922-ben megérkezett Szovjet-Örményországba, hogy ott a Szent Hegy túloldalán építsék újjá darabokra tört életüket…”

A Msho Arakelots Szent Tádé-templomának maradványa ma

Aghtamar kolostorát szintén 1915 májusában rohanta meg a török hadsereg és kurd martalócok. A szerzeteseket lemészárolták. A szigetet ettől fogva katonai lőtérnek használták, s ennek során a külső domborművek és a belső freskók súlyosan sérültek. 1951-ben csak Yaşar Kemal, a Nobel-díjra jelölt kurd-török író tudta megakadályozni a templom már előkészületben lévő lebontását. 2010-ben aztán a török állam parádésan restaurálta a templomot, hangsúlyozottan a törökök etnikai és vallási toleranciájának és a műemlékek iránti tiszteletének példájaként, amelyről a sok ezer elpusztult örmény, görög és szír falu és templom mellett a mi egykori magyar falvaink is bőségesen tanúskodhatnak. A helyreállítás tendenciózus voltát sok örmény és török forrás is felhánytorgatja. Sok domborművet újra kellett faragni, de Szent György és lovagszent-társainak golyóktól szétzúzott arca máig illusztrálja az örmény műemlékekkel kapcsolatos kiemelt bánásmódot.

A tbiliszi Mughni Szent György-templomból 1921-ben, a bolsevikok bevonulása után tűnt el Szent György koponyaereklyéje. De a tbiliszi örmények ez után is nagy tiszteletben tartották a templomot, és Grúzia függetlenedését követően, amikor a grúz egyház minden tbiliszi templomot magának követelt, nem voltak hajlandóak odaadni. A templomot a 2000-es évek elején vandálok dúlták fel, 2009-ben kupoláját villámcsapás érte. Ma is úgy áll ott hasadtan, mint egy karddal kettévágott koponya, repedéséből ecetfaerdő szivárog.

A msho arakelotsi templom kapujára a kolostor pusztulása után a törökökkel szövetséges, s ezért az országban még jelen lévő német régészek figyeltek fel. Engedélyt kértek a kapu Berlinbe szállítására, ahogy harminc évvel később majd az elhurcolt zsidók zongorájára kérnek kiutalást keresztény szomszédaik. A kapu azonban csak Bitlisig – az örmény Bagheshig – jutott el. Az orosz hadsereg offenzívája elérte a várost, s a kolostort kifosztó török katonák elmenekültek előlük. A zsákmánnyal együtt a városban maradt kaput a kiváló örmény történész és régész, Smbat Ter-Avetisian találta meg, aki az orosz hadsereget kísérte el a még el nem pusztított örmény kulturális örökség megmentésére. Ő szállíttatta Tbiliszibe egy leendő örmény múzeum számára, s onnan már 1925-ben került Jerevánba, ahol a múzeum ténylegesen létrejött.

„Másokat megmentett, magát nem tudta megmenteni”, gúnyolják az evangéliumban a keresztfán függő Jézust. A msho arakelotsi kapu fáján diadalmasan trónoló Szent György másokat nem tudott megmenteni, de önmagát igen. A kapu ma is ott áll a jereváni történeti múzeum nyugat-örményországi emlékeknek szentelt szekciójában.

Giorgoba

Gyurinak

Szent György Grúzia védőszentje. Mi több, Grúzia róla kapta a Georgia nevet. Vagy pontosabban: a Grúziára használt perzsa Gorgân exonimet – amely „a farkasok földjét” jelentette – az 1096-ban a Közel-Keletre érkező frank keresztesek idomították ilyen formában a saját nyelvükhöz, épp azért, mert az ott megismert harcos keresztény nép védőszentje Szent György volt. Ahogy Jacques de Vitry jeruzsálemi latin pátriárka írja 1225-ös Historia Hierosolymitanájában:

„Van Keleten egy másik keresztény nép is, igen harcos és csatában nagy erejű, amelyet számtalan erős testű harcosa tesz legyőzhetetlenné. … Ezeket georgiaiaknak nevezik, mert különleges módon tisztelik Szent Györgyöt. Őt tartják védőszentjüknek és zászlóhordozójuknak a pogányok ellen vívott harcaikban, s minden más szentnél nagyobb megbecsüléssel vannak iránta.”

És mi több, valószínű, hogy a sárkányölő Szent György lovag figurája és kultusza is éppen Grúziában alakult ki valamikor a 9-10. században, ahogy erről már írtunk és még fogunk is.

Nem csoda hát, hogy Szent Györgynek nem egy, hanem két ünnepnapja is van Grúziában. Az egyik Szent György születésnapja november 23-án, amelyet csak itt, a sárkányölő Szent György születésének helyén ünnepelnek. A másik, vértanúságának napja éppúgy április 23-án van, mint a katolikus egyházban. De mivel ezt az orthodoxok a juliánus naptár szerint számolják, ezért ez a polgári naptár szerint május 6-ára esik, mint ahogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom napja is november 7-ére, vagy a karácsony, december 25. ünnepe is január 7-ére.

Egy megjegyzés: Magyarországon április 24-én ünnepeljük Szent György napját, amely hagyományosan a nyájak havasi legelőre való felhajtásának napja is. Ez azonban kivétel. Oka az, hogy Szent Adalbert, aki 992 és 994 között térített Magyarországon, Géza fejedelmet és fiát, Vajkot is megkeresztelve, április 23-án halt vértanúhalált. És mivel két nagy ünnep nem eshet egy napra, ezért Szent Györgyöt tették egy napra később nálunk és Csehországban is, ahol Adalbert szintén az országot megtérítő nagy szentnek számít, s teste Prágában van eltemetve.

Éjszaka érünk a kutaiszi repülőtérre. Felvesszük a bérelt autót, és azonnal indulunk fel a Nagy-Kaukázusba, a világ egyik tetejére, Szvanetibe. Pirkad már, amikor elérjük a Jvari-hágót. Innentől kezdve meredeken emelkedik az út. Mellettünk és alattunk felhők úsznak és folyó rohan, miközben a hajnalban az útra zuhant sziklatömböket kerülgetjük.

Épp időben érünk a nap legnagyobb eseményére, a bikaáldozatra. Mestia tornyai és a szvaneti hegylánc fölött még ködök úsznak, de a várostól keletre már gyémánt fehéren szikrázik a Tetnuldi-hegy, ahonnét az időjárás jön Szvanetibe. Ha reggel már tisztán látszik, akkor tiszta, ragyogó lesz a nap.

Fát vágunk, begyújtunk a nagy vaskályhába. Az asszonyok az este bedagasztott tésztából öklömnyi kis cipókat formálnak és sütnek meg a kályha tetején.

Lassan érkeznek a szertartás résztvevői, házigazdánk, Paata unokatestvérei és sógora, összesen négyen. A negyedik vezeti kötélen a fiatal bikaborjút. Sorban felállnak mellette, gyertyákat gyújtanak. Paata egy tálcára teszi a kis cipókat, közepükbe szúrja a gyertyát, s a felkelő nap felé fordulva imádságot mond Szent Györgyhöz. Közben lassan háromszor körbefordul. Ekkor a legidősebbik unokatestvér veszi át a szertartást. A gyertyával finoman megpörköli a borjú szőrét elöl, oldalt és hátul, felkészítve őt az áldozatra. Paata körbekínálja a cipókat, mindenki vesz egyet-egyet. Giorgi mindenkinek tölt a vodkából. Felemeli a poharát, és elmondja, milyen nagy nap ez a mai, Szent György napja. Mindenki iszik egy pohárral. Aztán kezdetét veszi a bikaáldozat.

A video első 5 perce a szertartás. Utána kb. 5 perc a bika lekötözése. A véres rész a 10. perctől kezdődik

A mestiai Szent György templomban kilenckor kezdődik a liturgia. Bár ekkor még csak gyülekeznek a népek. A templom körüli temetőben köszöntik halottaikat, aztán belépnek a templomba, sorban megcsókolják az ikonokat, gyertyákat gyújtanak és imádkoznak előttük, beszélgetnek egymással. A ministráns fiúk megérkeznek, a szentélyben beöltöznek, fontosságuk tudatában ki-be járnak. Aztán a szentélyből csöndes mormolás hallatszik, mintha már régóta folyna a szertartás. A pap kilép, egyenként meghajol és rövid imát mormol az ikonok előtt. A liturgia csak valamikor tíz óra tájban kezdődik el, de úgyis órákon át tart majd.

A templomot, ha volt is középkori előzménye, nagy mértékben restaurálták és átépítették, valószínűleg a kommunizmus idejének elhanyagoltsága után. Van azonban két eredeti és igen értékes ikonja, ahogy a száz körüli szvaneti kis templom mindegyike őriz néhány évezredes ikont. A szvaneti múzeumban lévő hasonló ikonok korából ítélve az itteni két ikon is a 11. századból származik. Domborított ezüstből készültek, ahogy a régi szvaneti ikonok többsége. Mindkettőt nagy tisztelet övezi, gyertyák sokaságát gyújtják előttük, épp ezért nehezen fotózhatóak, védőüvegükön becsillog a fény. Az egyik egy Szent György-ikon, amelyen a szent lovag az ikonográfiai fejlődés korai fázisának megfelelően sárkány helyett még embert öl, a keresztényüldöző Diocletianus császárt. A kép keretén felül Szűz Mária és Keresztelő Szent János könyörög Krisztushoz egy szokásos Deesis-jelenetben, oldalt két másik lovagszentet – talán Szent Teodort és Szent Demetert – látunk elölnézetből. Az ikont több rétegben borítják a ráaggatott fogadalmi láncok, érmék és keresztek.

A másik korai ikon egy nagy kereszt, amelyet rászegecselt aranyozott ezüst lapokon jelenetek borítanak. De nem Krisztus életének vagy passiójának jelenetei, ahogy szokás, hanem Szent György legendájának epizódjai. Hiszen maga a legenda is itt, Grúziában alakult ki a 10. század körül. A kereszt tövében szigorú tekintetű arkangyal áll.

A jelenetek a közeli Nakipari falu templomának freskóit juttatják eszembe. Ott a helyi nemesek bízták meg 1130-ban Tevdore „királyi festőt” Szent György passiójának megfestésével. Mintha a mestiai kereszt kicsi képei az ottani hatalmas, színpompás freskók emblémaszerű rövidítései volnának.

És erről eszembe jut az is, hogy hiszen Nakipari templomát is Szent Györgynek szentelték. Nyilván ott is lesz ma délelőtt ünnepi liturgia. Autóba ülünk, átmegyünk oda.

És valóban, a templom körül ünneplőbe öltözött férfiak állnak. Egy nagy kondérban bika húsa fő. A kondér mellé helyezett fejéből látszik, hogy sokkal nagyobb termetű állat lehetett, mint a mi bikaborjúnk. Belépünk a templomba. Az előtérben idősebb férfiak végeznek laikus szertartást, kenyeret és bort ajánlanak fel a szellemeknek. Közben a templomban több pap részvételével folyik a liturgia. Az ajtóból fiatal pap videózza őket. Körötte gyerekek sürögnek-forognak kicsi gyertyákkal, nagy élvezettel gyújtják őket egymás után és szúrják be a gyertyatartó állvány homokjába.

Szent György grúz passiójának jelenetei a mai olvasó számára már nehezen érthetőek. Értelmezésükben segít egy 17. századi illusztrált verses grúz Szent György-passió, amelynek kéziratát a grúz akadémia tette közzé a neten. A szöveg ősforrása egy bizonyos Passicrasnak tulajdonított 5. századi Szent György-passió, amelyet a 6. században apokrifnak nyilvánítottak, s ettől fogva csak a kereszténység peremvidékein, így a Kaukázusban is terjedt különféle fordításokban. A 10. századi grúz változat ehhez Szent György halála utáni csodáit teszi hozzá.

A passió a közel-keleti kéziratokra jellemző fonatos díszes kolofonnal kezdődik. A Kappadókiában született György igen sok katona fölött parancsolt.

Datianus (más változatok szerint Diocletianus) császár összehívta vazallus királyait, és elrendelte, hogy aki a pogány istenek ellen szól, azt kegyetlenül kínozzanak halálra. György a császár színe előtt felszólal az istenek ellen és dicsőíti Krisztust.

Györgyöt cölöphöz kötve kínozzák, testét vas karmokkal marcangolják, de mindez nem árt neki.

A császár egy belül tüskés vas ládába záratja Györgyöt, és nagy súlyokat helyeztet rá, de ez sem árt neki.

Györgyöt kerékre kötözik és vas kardok között forgatják, hogy széthasogassák, de ez sem árt neki. A kínzások közül ez a leglátványosabb és ezért a legtöbbet ábrázolt a szvaneti ikonokon és freskókon. Utána még Athanasius mágus is meg akarja mérgezni, de a méreg sem árt neki. Ezért Athanasius is keresztény hitre tér, mire a császár lefejezteti őt.

György látszólag beleegyezik, hogy áldozzon Apollo szobra előtt, de temploma ajtajához érve kihívja őt, vallomásra bírja, hogy ő maga a Sátán, majd leparancsolja őt a föld mélyére.

György megtéríti a császár feleségét, Alexandrát, akit ezért a császár lefejeztet.

Györgyöt megfosztják fegyvereitől. Három különböző módon végzik ki, de mindháromszor feltámad.

Szent György megszabadítja a fiúcskát, akit a törökök raboltak el Mitilénéből, és egy pasánál szolgált kávétöltögetőként. Erről az epizódról már korábban is írtam.

György életre kelti Jovist, a a 460 éve halott pogányt, aki tanúságot tesz Krisztusról

György lefejezése

Szent György és a sárkány. Ez az epizód, Szent György legendájának legismertebb motívuma még nem szerepel a Szent György-passióban, csak a 10. századi Grúziában került bele a legendába. Ahogy megírtam, Szent György a legkorábbi képeken még embert öl, többnyire magát Diocletianus császárt, mintegy túlvilági igazságtételként. Csak Grúziában kontaminálódik a vele többnyire párban ábrázolt Szent Theodorral (mint a nakipari freskón is), aki viszont sárkányt öl, és ez a motívum lassanként Szent Györgyre száll át.

A kézirat lezáró lapján, mintegy a sárkány által megihletve, a cethal-sárkány által lenyelt Jónást látjuk.

Vacsorára fűszeres lében főtt bikaborjúhúst eszünk. Szent György napján a tósztok az ősöknek szólnak, „akik meghaltak, hogy Grúzia szabadon élhessen”. Vacsora közben pedig beállítanak barátaink, a mestiai öregfiúk énekkara, útban batumi fellépésükre, hogy elénekeljék nekünk Szent György szvan himnuszát.