Kelet-kutató dervisruhában

Vámbéry Ármin dervisruhában, közép-ázsiai útjáról hazatérése után, londoni műteremben fényképezve

Négy évvel ezelőtt csak ezzel a fényképpel tudtuk illusztrálni azt a bejegyzést, amelyet Mollah Iszhaknak, magyarosan Izsák mullának szenteltünk, a fiatal khívai hittudósnak, aki a Közép-Ázsiát dervis-álruhában bejáró Vámbéry Ármin tanítványául szegődött, olyannyira, hogy amikor ez Konstantinápolyban leleplezte magát, Izsák a hitetlen Frengisztánba is követte őt, s a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárosa lett. Itt is halt meg, s sírja a velencei falusi temetőben a magyarországi Kelet-kutatók titkos zarándokhelyévé vált.


Csak nemrég találtuk meg Az Ország Tükre folyóirat 1864/3. számában azt a nem sokkal hazatérésük után készült kőnyomatot, amely magát a mullát is ábrázolja a dervisruhában ülő Vámbéry mellett. Ragyogó eleven szeme vidáman ellenpontozza Vámbéry komor pózát, s magyarázatot ad vállalkozókedvére, meg arra is, miért címezte Vámbéry a neki szóló levelet annak a zsivány Tatár Mollának.




A folyóirat nem véletlenül került elő épp most. Három éve, amikor bemutattam a legnagyobb magyar iranistáról, Kégl Sándorról – emlékeznek ugye, a férfi a macskával – a MTA Könyvtára Keleti Gyűjteményének anyagából készített honlapunkat, az előadás után megkérdezték: ha már feldolgoztuk a Kelet legnagyobb magyar vándorai, Ibrahim Müteferrika, Kőrösi Csoma Sándor, Stein Aurél, Kégl Sándor, Kaufmann Dávid hagyatékát – a teljes listát lásd itt –, ugyan mikor kerül sorra az a tudós, akit fantasztikus nyelvtehetsége és főként sokféle arca folytán talán a leginkább ismernek közülük a világban. Most jött el ennek az ideje.


Holnap lesz száz éve, hogy meghalt Vámbéry Ármin, a szegény zsidó házitanító és nagy hírű egyetemi professzor, a dervis és diplomata, a török szultán, a perzsa sah és az angol miniszterelnök személyes jó barátja, a magyar Kelet-kutatás megalapítója. Holnap, a MTA Könyvtárában rendezett nemzetközi konferencián, délután öt órakor fogjuk bemutatni a honlapot, amelyet a Keleti Gyűjteményben őrzött hagyatékából készítettünk, s amely ha nem is mindet, de legalább egy tucatnyi arcát illusztrálja a sok közül. A bemutató után itt is közzétesszük a linket, s aztán több bejegyzésben is szemezgetek majd a honlapra feltett és fel nem tett anyagból. Jöjjenek el, nézzenek vissza.

L...i utca

Soldatenkaffee

Valahogy visszakeveredtem ahhoz majd két évvel ezelőtti poszthoz, amelyben egy, a német-német határon a második világháború óta romokban álló kisváros képeit mutattam be. A dolog nem is olyan abszurd: gondoljunk csak a nyugat-berlini 6-os és 8-as U-Bahnnak az egykori Kelet-Berlin alatt fekvő Geisterbahnhofjaira, amelyeken a metró egészen tavaly őszig csupán átrobogott, s csak a most folyó átépítéssel szűnnek meg majd teljesen. Csak a poszt végére emelkedett fel a kisváros mögül, mint a Szabadság-szobor a Majmok bolygójában, a sokemeletes moszkvai toronyház, jelezve, hogy amit látunk, az csupán díszlet a Moszfilm stúdiójában.


Így már érthetővé válik mint filmes baki az a hovátehetetlen felirat is, hogy aszongya Sparkass des kreises rohel. Jó ez ide vidékre.


De így válik érthetővé az a másik baki is, hogy hogy kerül egyáltalán egy Soldatenkaffee egy német kisvárosba. Hiszen ilyen kávézók kizárólag a megszállt területeken voltak, ahol fontos volt, hogy a német katonákat megbízható helyre kanalizálják, ahol nincsenek kitéve a helyi lakossággal való érintkezés bomlasztó hatásának.




Ugye emlékszünk még katonakorunkból a betétlapra, amelyen fel volt tüntetve, mely szórakozóhelyek látogathatóak a nagykanizsai Dózsa laktanya körzetében? A német katonákat is ellátták ilyen jegyzékekkel, amelyek előírták, mely kávézókat, mozikat és bordélyokat látogathatnak, s a Soldatenkaffee Madeleine a Rue du Faubourg Saint-Honoré 9 szám alatt (U-Bahn Concorde) ezek között előkelő helyen szerepelt.









A megszállás végével a Soldatenkafféknak is leáldozott, a mai áldatlan liberális európai állapotok közepette egy német katona már bármely párizsi kávézóba beléphet. De aki rendre vágyik, annak nem kell messze mennie. A piaci űrt felismerve Indonéziában idén júliusban nyitott meg az első modern Soldatenkaffee árják, wannabe-árják, nosztalgiázni és borzongani vágyók számára, tematikus lokálként, akárcsak a Marxim nosztalgiakocsma Budapesten, vagy a Bunker ukrán náci étterem Lwów főterén. Jedem das Seine.

az ember nem szívesen kommentál ilyen gyomorforgató idiotizmusokat, de az a Gross, az ugye
a Kommandantur Groß-Paris, azaz Nagy-Párizsi Helyőrségparancsokság csonkolása,
amely ilyenformán inkább tekinthető Gross und Kohn vállalkozásának

Egy falu hagyatéka

Hernai Béla véméndi tanítót a háború tette fotográfussá. 1905-től élt a faluban, s minden bizonnyal már azelőtt is volt fényképezőgépe, hogy 1916-ban az első helybéli család megkérte, készítsen fényképet az itthon maradottakról a fronton szolgáló férj számára. Ám az a 700 üvegnegatív, amely padlásáról került a pécsi Janus Pannonius Múzeumba, mind az 1916 és 1920 közötti években készült. Ez idő alatt sok család kereste fel Véméndről és a környező falvakból, németek, magyarok, szerbek, hogy a tanítólak tornácán ünnepélyes pózban állva megörökíttessék magukat, hadbavonuló vagy a frontról hazalátogató férjükkel vagy fiukkal az otthon maradók, vagy nélküle a távol levők számára. De fényképezte a környéken dolgozó orosz hadifoglyokat, majd a megszálló szerb hadsereg katonáit is, mindenkit, aki csak igénybe kívánta venni alkalmi műterme szolgáltatását. Hétszáz képén keresztül a falu váratlanul lép be egy pillanatra a történelembe, látványosan dokumentálja önmagát, mielőtt hagyományos társadalma a következő években végképp megsemmisülne.

„Mausz Erzsébet kisgyerekkel, Kanadába vándoroltak ki”

A Mohács környékén, a mai szerb határ közelében fekvő Véménd/Wemend/Vemen községet a török pusztítás után 1690-ben délről menekülő rácok alapították újjá, majd 1748-ban német telepesekkel gyarapodott. A faluba később magyar és zsidó családok is érkeztek, s a Cigánytelepen a déli erdőkből jött beás cigányok telepedtek le. 1900-ban 1882 német, 255 szerb és 105 magyar nyelvű lakosa volt, német és szerb nyelvű iskolája, katolikus, orthodox, zsidó és református temetője – jellemző, hogy Thiery Árpád Bábel volt, Véménd! címmel publikálta szociográfiáját. A falu különböző etnikai csoportjai között, mint általában a Délvidéken, harmonikus együttműködés alakult ki a két évszázad során, értették és használták egymás nyelvét, ismerték és tisztelték egymás hagyományait. Ez a világ éppen a világháborúval indult bomlásnak. A trianoni béke után szerb lakói szinte valamennyien áttelepültek a közelben meghúzott határ túloldalára, a zsidókat 1944-ben vitték el, a németek nagy részét 1945 után telepítették ki, s házaikat menekült bukovinai székely és felvidéki családoknak adták.


A képek a tanító halála után még ötven éven át hevertek a múzeumi raktárban, mielőtt a budapesti Néprajzi Múzeum néhány hónapja kiállította volna őket. A múzeum munkatársai az egykori családok még Véménden élő leszármazottait is felkeresték, hogy megkérdezzék őket a képek szereplőiről és azok további sorsáról. A kiállított képekből és a hozzájuk kötődő visszaemlékezések „sűrű leírásaiból” egy közösség száz éves, viszontagságokkal teli történelme rajzolódik ki.



A kiállítás külön felhívja a figyelmet a kézben tartott tárgyakra, amelyek többnyire tulajdonosaik társadalmi helyzetére, felekezetére, identitására vagy az alkalomra utalnak. A katolikus németek többsége imakönyvet vagy rózsafüzért tart, a szerbek egy része nyitott könyvet, a férfiak cigarettát. Az egyik orosz hadifogoly úgy ül a széken, mintha az otthonról kapott levelet tartaná a kezében: valójában egy összehajtogatott magyar újságot, ráadásul fejjel lefelé, de így is megfelel a hadifogolyról alkotott képnek, akit levéllel a kézben kell ábrázolni. S az utolsó, alkalmi műteremnek berendezett szobában a látogató is a paraván elé állhat egy-egy olyan, magával hozott tárggyal, amellyel a saját kultúrájáról kíván üzenni valamit. Az eddig készült képek a terem kivetítőjén peregnek, s száz év múlva talán hasonló kiállítás lesz belőlük.

A nyár utolsó napja Pesten

Iskolakezdés

a grúziai Makarta faluban, amely csupán húsz kilométerre fekszik a Tbiliszitől Vlagyikavkazig vezető grúz hadiúttól, de ezt a húsz kilométert a Gudamakari mély folyóvölgyében több időbe telik megtenni, mint a Tbiliszitől odáig vezető nyolcvanat. A falut, amelyet a legtöbb lakója az utóbbi években elhagyott, ma már csak harmincan lakják, közöttük Bacho Tsiklauri, az általános iskola utolsó tanulója. Két tanárnője, akik ugyancsak ebben az iskolában kezdték pályafutásukat, a grúz- és matematikatanár Lia és az angoltanár Inga már csak őt készíti fel arra, hogy jövőre az innen négy kilométerre fekvő felső tagozatba járjon, s akkor az iskola bezár.

David Mdzinarishvili júniusban készült képeiből néhány már megjelent a neten, de az orosz Lenta ma, az iskolakezdésre tette közzé a teljes sorozatot. A szívszorító történet, a lenyűgöző táj és a lepusztult helyszínek mellett, vagyis hát inkább mindenekelőtt a legszebb rajtuk az eleven és okos kisfiú sok arca, ahogy éppúgy egyedül járja a felnőtté válás nehéz útját, mint innen csupán néhány hegyláncra az a másik, hasonlóan magányos kisfiú Semih Kaplanoğlu Méz (2010) című filmjében. Jó lenne, ha szerencsével járna.