Lyukkártyák letűnt művészete

Мы любим всё – и жар холодных числ, И дар божественных видений, Нам внятно всё – и острый галльский смысл, И сумрачный германский гений…

Szeretünk mindent: a hideg számok hevét, és a földöntúli látomását, elfogadunk mindent: a gall elme erejét és a német géniusz borongását…

Alekszandr Blok: Szkíták, 1918

Gyerekeknek szóló újévi matinéra készültünk – utazás egy varázs-mesekönyv segítségével –, s régi könyveink között keresgélve bukkantam rá erre a szép 80-as évekbeli lyukkártya-olvasóra, határozottan lányos kézírással megírva és a mi varázskönyvünkhöz nagyon hasonló pasztell színekkel kiszínezve.


Ahogy rákerestem a neten, mindössze egyetlen további példát találtam, a hozzávaló kártyával együtt, sokkal kevésbé artisztikusat, és határozottan fiús kézírásút.


Az ilyenek, emlékszem, valamikor ezerszámra készültek a KGST-országokban, s talán Nyugaton is. Mind elvesztek volna?

Hogy felelevenítsem, hogy is működtek ezek a leolvasók, már én is kénytelen voltam újra elolvasni az EBCDC lyukkártya-leírást (amelynek táblázata az összes ismerős ASCII-karaktert tartalmazza):


A szabályok meglehetősen egyszerűek. Szemléltetésükre én is készítettem egy demo-lyukkártyát printerrel és zsilettpengével. A leolvasás lépéseinek egymásutánját az alábbi flash-képsorozat szemlélteti. A kártyát a leolvasón áttolva mindig egy oszlop látszik a vékony nyíláson. Egy lyuk kell legyen a felső három sor (0, 11, 12) valamelyikében, s az onnen kiinduló színes csíkot követve választjuk ki, hogy az 1-9 sorok valamelyikében látható másik lyuk melyik oszlopra vonatkozik. (A legelső oszlop például először a 12. sorban van kilyukasztva (aha, a kék csíkot kell követni!), aztán pedig lejjebb a 8-ban (tehát a „H” a megfelelő jel). Ha az 1-9. sorokban csak egyetlen lyuk van, akkor a leolvasó jobb oldali karakterkészletét kell figyelembe vennünk. Ha azonban kettő, akkor az egyiknek föltétlenül a 8. sorban kell lennie, ahol a leolvasóra rajzolt kicsi nyíl mutatja, hogy a baloldali karakterkészletből kell kiválasztanunk a másik lyukhoz tartozó karaktert.

Néhány nem-alfanumerikus szimbólumon már nekem is gondolkodnom kellett. Ilyen például a ¤. Ezt valamikor a dollár-jel helyett használták. Olasz telekommunikációs szakemberek alakították ki még a komputerkorszak előtt, s egyfajta „univerzális pénznem-jel” volt a politikailag terhelt $ helyett. 1964-ben a CCITT (a Nemzetközi Távíró- és Telefontechnikai Konzultációs Bizottság) ábécé-munkacsoportja tette szabványos nemzetközi jellé a dollárgyűlölő keleti tömb országainak nagy örömére. Eleinte fel sem merült, hogy nyomtatható karakternek kellene lennie, csupán az egyes tagországok valutáit jelképező helykitöltő karakter volt, de a számítógépek és a lyukkártyák eljövetele saját életet lehelt belé. (A Wikipedia szerint ez a négysugarú nap-jel már a krétai lineáris A és B írásokban is létezett, feltehetően az 1000-es számot jelezve.)

A ¬, a logikai negáció szimbóluma az én generációm számára mindenekelőtt az Assembly nyelv homályos emlékét idézi fel, de még a mai egyetemisták számára is ismerős lehet az International Baccalaureate tudáselméleti kurzusaiból.

A lyukkártya ma már a múlt kísértete csupán. A raktári rendelésekben, tömegközlekedési jegyeken, s végül számítógép-programozásban játszott több mint száz éves szerepe a feledés homályába merült. Történelmének utolsó, dicstelen epizódját a 2000-es floridai elnökválasztási fiaskó jelentette a maga tömérdek „lógó”, „lebegő” sőt „terhes” perforációjával (amelyek azonnal eszembe jutottak az általam zsilettpengével készített lyukkárya „lógó” és „lebegő” perforációi láttán)

De a múlt kódjainak megfejtése tovább él – a számok költői szépsége pedig örök!

Александр Дольский. Арифметика Однажды 2/12 позвали 3/13: – Пойдемте, 3/13, пройдемся вечерком. – Ах, что Вы, 2/12, – смутились 3/13, – Увидят 5/15, что Вы со мной вдвоём. – Пусть видят 5/15, – сказали 2/12, – Мне это, 3/13, поверьте, все равно. Пусть знают 5/15, – сказали 2/12, – Что я Вас, 3/13, люблю уже давно. – И я Вас, 2/12, – сказали 3/13, – Пройдемте, 2/12, подайте мне пальто. Ну что нам 5/15, ну что нам 6/16, Ну что нам 7/17 и даже если 100!

Alekszandr Dolszkij Számtan Egyszer 2/12 azt mondta 3/13-nak: – Jöjjön velem, 3/13, egy esti sétára. – Ah, 2/12, mondta szemlesütve 3/13 Meglátja 5/15, hogy kettesben vagyunk. – Csak lássa meg 5/15, mondta 2/12. Higgye el, 3/13, édesmindegy nekem. Tudja csak meg 5/15, mondta 2/12 Hogy én magát, 3/13, már régóta szeretem – Én is éppígy magát, 2/12, mondta 3/13. Menjünk hát, 2/12, adja kérem a kabátom. Miért is törődnénk 5/15-del, miért is törődnénk 6/16-dal, Miért is törődnénk 7/17-del, vagy akár 100-zal!

Trinidad

Fel lehetne tenni megint a kérdést: mikoriak a képek? De már tudjuk, hogy óvatosnak kell lennünk. A fotók gondos kifakítása évtizedekkel dobja vissza még a tegnap készült fényképeket is, különösen ha ezek alatt az évtizedek alatt semmi sem változott. És mégis mennyi minden változott! A kubai képek, amelyekre húsz éve az idősebb testvér szolidaritásával, tíz éve a nyugati rokon lesajnálásával néztünk volna, most, a 2011. év végén a biztonság és változatlanság megnyugtató érzését sugározzák számunkra. S közben a két férfi talán fel sem állt az ajtó mellől.

Albufera

Az alcúdiai Albufera térképe 1851-ben, J. F. Bateman és a Majorca Land Company civilizatórikus beavatkozása előtt

Az Albufera J. F. Bateman és a Majorca Land Company által nyitott főcsatornája,
amely a lagunába torkolló patakok vizét vezeti ki a tengerbe

Mallorca turistatérképe. Az Albufera a sziget zászlaja alatt zölddel jelölve

Amikor hamarosan, január közepén eljönnek a Szent Antal napjához kapcsolódó ünnepek – amelyekről már írtunk –, az alcúdiai Albufera ismét beszolgáltatja az egykorinak immár töredékére zsugorodott hozzájárulását a sziget angolnafogyasztásához. Ez az ínyencfalat egyaránt nélkülözhetetlen eleme a cserépfazékban főtt fideónak, az ünnepek alatt nyílt tűzön készült paelláknak, és a Sa Poblában bőséges erős paprikával és friss spenótlevéllel készített Antal-napi espinagades-nak (lásd a videót). Az évnek ebben a leghidegebb időszakában érkeznek meg az angolnák a Sargasso-tengertől Mallorcáig tartó rejtelmes útjukról, és úsznak fel a csatornákon a szárazföld belsejébe, az Albufera mocsárvilágába – amelynek még az arabok adták az البحيرة al-buhayra, „a kis tenger” nevet – s egyszersmind ekkorra érik el a mallorcai szakácsok által megkívánt méretet is.


A szárazföldön, még ha mocsárvilágról van is szó, minden tenyérnyi földnek megvan a maga gazdája, s az itteni vízivilág állatai, köztük az angolna, tiltott zsákmány a nyílt tenger halászai számára. És a parasztok, akik ősszel filats-szal, nyeles hálóval vadásznak az itt átvonuló rigókra (video), januárban ugyancsak hálóval „szüretelik” (video) a lagunákban nyüzsgő angolnákat. Az albufera nem a halászok, hanem a parasztok birtoka. S az albufera állatai, a lagunákban dagonyázó súlyos bivalyok, az évszakok változásával jövő-menő madarak – vadkacsák, ludak, vízityúkok, szárcsák, gólyák, guvatok, gémek – sokasága, s a lagunák vizében élő angolnák és más halak éppúgy a földműves tulajdonának számítanak, mint a rizs, amelyet az albufera sekély peremterületein, a marjalon termel.

Az albufera gazdag, de egészségtelen vidéke az itteni falvak által közösen művelt terület volt egészen a 19. század közepéig, „az angolok” megérkezéséig. A Revista de Obras Públicas akkoriban úgy jellemezte az albuferát, mint „kiterjedt és sötét nádast, amelynek miazmikus kipárolgása mögött a halál rémítő képmása dereng”. Az alcúdiai Albufera területe akkoriban kétszerese volt a mainak. John Frederick Latrobe Bateman, a híres mérnök, „generációja legnagyobb gátépítője” kapott koncessziót a terület természeti forrásainak kiaknázására, cserében az általa vázolt ambíciózus lecsapolási és szanálási tervek megvalósításáért. Ezzel vette kezdetét az albufera „megszelídítése”, noha a hatalmas befektetés soha nem térült meg, elsősorban azért, mert az addig művelt terület nagy része a lecsapolás következtében sóssá és terméketlenné vált. Ennek ellenére még akár húsz éve is egyetlen jó téli éjszakán több mint két tonna angolnát fogtak – szüreteltek – itt.

Az Albufera lecsapolási munkálatainak J. F. Bateman és a Majorca Land Company által készített terve

Ma már nemigen látni azokat a „mocsári patkányokat” sem, amelyek kizárólag rizsen éltek, s amelyekből Sa Poblában valamikor a mesés „hagymás patkányt” készítették. A valenciai albufera vidékén azonban még ma is vadásznak rájuk, s gyakran készítenek belőlük arròs amb rates de marjal-t (mocsáripatkány-paellát) vagy espardenyà-t, „amely után a herceg is megnyalja a tíz ujját”, írja Vicente Blasco Ibáñez a Cañas y barró-ban (1902).

Az es murterari hőerőmű kéménye az albufera szélén magasodik ki a nádból. Az általa termelt hőt a néhány éve melléje települt halszárító üzem hasznosítja.

Mallorca egykori hagyományos mezőgazdaságát és élővilágát már hosszú évtizedek óta szisztematikusan pusztítja a minden határon túl erőltetett urbanizáció és turizmus. A sziget átalakuló konyhájának jellegzetes alapanyagai egyre inkább az import zöldségek, a hormonkezelt hús, a japán fagyasztott angolna és a haladás fájának egyéb csábító gyümölcsei.


A Majorca Land Company fáraókhoz méltó vállalkozásában részt vevő mallorcai kubikusok annak idején gyakran panaszkodtak az elviselhetetlen munkakörülményekre. A tél beálltával és a viharos esők megindulásával újra meg újra felhangzott a lelkesítőnek nem nevezhető munkadal:

Ja comença a fer gotetes i es torrent que ja se'n ve: Mal s'endugués s'Enginyer, es taulons i ses casetes!

Kezd már az eső cseperegni, áradnak a patakok: ördög vigye a mérnököt pallót és a barakkot!

Az Albuferát Artá irányában elhagyva, és Son Real mellett elhaladva hamarosan elérünk a Son Serra de Marina birtokig, amelynek egykori fényűző épületei ma már többé-kevésbé elhagyatottan állnak. De ez már egy másik történet és másik pusztulás.

Boldog karácsony

Valószínűleg a galileai Eilabun arab katolikus falu temploma az egyetlen a világon, amelynek orthodox ikonosztázát zsidó ikonfestő – név szerint Szergej – festette. A négyezres lakosságú faluban – amelynek nevét Hishram Zeiqnek az izraeli csapatok által elkövetett 1948-as eilabuni mészárlásról készült 2007-es dokumentumfilmje tette világszere ismertté – karácsony délutánján tartják az ünnepi felvonulást, amelyet a nyakkendőkből ítélhetően az arab cserkészek zenekara vezet, és a zsidó cserkészeké zár be. Nakaryak fotósorozata. A videót legalább háttérzenének föltétlenül érdemes bekapcsolni.

Nakaryak/Рыжий, az eredeti orosz bejegyzés szerzője kommentben értesített minket, hogy akiket zöld nyakkendőjük alapján zsidó cserkésznek néztünk (és akik az izraeli zászlót viszik), valójában szintén arabok, akárcsak a sárga-fehér nyakkendősök. Az orosz posztnak a Ботинок portálra feltett változatában egy másik orosz nyelvű bejegyzést is idéz a falu arab lakóiról, amelyet igyekszünk hamarosan lefordítani.

„Akkor született, mikor nőni kezd a fény”

Moszkva, tegnap

Azaz december 21-én. Igaz, azóta már közismertté vált a cári rendőrségnek azokból a dokumentumaiból, amelyeket hatalomra kerülése után nem sikerült megsemmisíttetnie, hogy valójában a napforduló előtt három nappal, 18-án született, de növekvő számú hívei mindmáig 21-én ünneplik meg az évfordulót, ahogy annak lennie kellett.

Orosz híreket, blogokat, kommenteket olvasva és egykori orosz barátokkal beszélve szinte tapintható, milyen mértékben növekszik Oroszország-szerte a Sztálin iránti nosztalgia. Többször utaltam rá itt a Wang folyón is, és sokszor gondoltam, hogy írok már róla egy-egy kínálkozó alkalom, az új Sztálin-szobrok állítása, a Sztálint ábrázoló templomi ikonok, a mostani november 7. előtt egy hónapig a Generalissimus képével Ukrajnát és Oroszországot járó sztalinobusz, az orosz kalózszájtokon gyarapodó újsztálinista irodalom vagy más hasonló eset kapcsán, de valahogy sosem vitt rá a lélek. A tegnapi születésnapi felvonulás után azonban úgy gondoltam, nem halogatom tovább. Álljon itt ez alkalomból Roy Medvegyev nemzetközi tekintélyű történész egy írása, amelyet azóta szeretnék lefordítani, amióta megjelent a Московские Новости április 15-i számában.


„Látom, hogy az országban egyre szaporodik a tendenciózus áltörténelmi irodalom, s ezen belül a Sztálint és a sztálinizmust dicsérő könyvek, amelyek minden tudományos kritériumot alulmúlnak. Dübörög a sztálinizmus leplezetlen propagandája, annak nyílt tagadása, hogy Sztálin bármiféle bűnt elkövetett volna. Az 1930-as évek terrorját ismét az országon belül megbúvó ötödik hadoszlop létével magyarázzák, és fennen hangoztatják, hogy az 1936-38-as koncepciós perek valóban a nép ellenségeire sújtottak le – olyanokra, mint Buharin és Zinovjev. Az indokolatlan represszió létét egyszerűen letagadják. S teszik mindezt a legnagyobb egyetértésben az akkori vizsgálatokat vezető főügyésszel, Visinszkijjel.

Az ilyen könyvek állításainak és tényanyagának túlnyomó része a sztálini időkben közzétett állításokon és tényeken alapul. Ha például Tuhacsevszkij marsallról van szó, készpénznek veszik 1937-es kihallgatásának jegyzőkönyveit – amelyeket kínzással csikartak ki belőle. Vagy azt állítják, hogy a bírósági ítéletek következtében „csak” nyolcszázezer embert végeztek ki, amikor több millió (!) embert lőttek főbe „peren kívül”, ahogy akkoriban mondták. Letagadják a háború utáni repressziót és az antiszemita kampányt is. „Sztálin hatalmas politikai vezető volt,” mondják, s ezzel gyakorlatilag minden hibáját és bűnét letagadják és/vagy igazolják.

Az egykori jegyzőkönyvek és dokumentumok manipulációi a tény- és valószerűség illúzióját keltik. Ténylegesen azonban a „Sztaliniszt” könyvsorozat valamennyi kötete az akkori hamisítványok felújítása.

Valamikor még vásároltam is ezeket a könyveket – igyekszem megismerni az ellenfelek álláspontját –, de aztán feladtam. Hiszen miféle érvet lehetne mondani egy olyan szerzőnek, aki még ma is tagadja Sztálin és Berija felelősségét a katyni mészárlásért? Csupán megállapítom tehát a tudatos hazugság tényét.

Szoborállítás Zaporozsjében, 2011. november 18.

Úgy tekintem ezt a sorozatot, mint a lakosság történelmi analfabétizmusával űzött spekulációt (mert legalábbis a fiatalabb generáció ténylegesen analfabéta ezen a téren). Kiadása politikai megrendelésre történik. Nehéz megállapítanom, kinek a megrendelésére, minthogy egyetlen tanulmány sem látott erről napvilágot. De azt látom, hogy nagy részben az Ekszmo és a vele kapcsolatban álló kiadók a felelősek érte.

Néhány éve ők adták ki Nyikita Hruscsovról szóló könyvemet. Szemmel láthatólag azért egyeztek bele a kiadásba, mert a könyv valamiképpen kritikus volt [a Sztálint elítélő – a ford.] Hruscsovval szemben. Ezt követően azonban kerek perec elutasították javaslatomat egy „Mit olvasott Sztálin: Irodalom a totalitárius társadalomban” című könyv megjelentetésére. A dolognak elvi oka volt. Ahogy a kiadó egy munkatársa nyíltan kijelentette: „Ez a könyv nem egyezik nézeteinkkel.” Később egy TV-riportban találkoztam az Ekszmo egyik alosztályának vezetőjével. Amikor rákérdeztem, miért nem lehet semmit tudni a könyvem sorsáról, legalább annyit elárult: „Nézze, nem fogjuk kiadni.” Ezután gyorsan átvittem a könyvet az „Emberi Jogok” kiadóhoz, ahol ki is jött, s el is kapkodták.


Akit én a kiadóban ismerek – neveket említeni nem fogok –, azok ideológiailag elkötelezett személyek, akiknek ez nyilvános megnyilatkozásaiból is egyértelműen kitűnik. A kiadónak azt az érvét, hogy a „Sztaliniszt” pusztán üzlet, mert az ilyenfajta irodalom jól fogy, könnyű megcáfolni azzal, hogy a Sztálin-ellenes könyvek is jól fogynak. A történelmi irodalom iránt növekszik az érdeklődés, az ország fiatal generációi meg akarják ismerni történelmüket. S ezt az érdeklődést másként is ki lehetne elégíteni: nemcsak hamisítványok, hanem valódi történeti irodalom kiadásával is.

Ők természetesen azt hangoztatják, hogy ezek nem történelemhamisítások, hanem „eltérő nézőpontok”, amelyek történelmünk „megjobbítására” törekszenek, hogy megszabadítsák a fiatalabb generációt attól a kisebbrendűségi érzéstől, hogy „ilyen szerencsétlen országban élünk”. Ehhez az állásponthoz azonban csakis kritikusan viszonyulhatunk. A történelmet nem lehet „megemelni”, a történelem olyan, amilyen. A történelmet csupán magyarázni lehet. Történelmünknek voltak sötét és fényes lapjai, teljesítményei és bűnei, és mindez objektív és méltó bemutatást kíván.


Az interneten már fellángolt a vita a „Sztaliniszt” könyvsorozat kapcsán. Érdekes, hogy a résztvevők egyike sem követeli az ilyen könyvek kiadásának betiltását, vagy azonnali visszavonását és bezúzását. Ez már a modern idők érdeme – Sztálin idején az eltérő politikai nézeteket képviselő könyvekkel rövid úton elbántak. Örvendjünk országunk és társadalmunk ilyen irányú változásának.

De mindebben valamilyen mértékben szerepet kellene vállaljon a kormány és a közintézmények is valamilyen össznemzeti ideológia kidolgozására. Ilyen ideológia nélkül a kormány egyszerűen nem létezhet. Hiszen mindenütt van ilyen, Európában éppúgy mint Amerikában, Kazahsztánban, vagy Belorussziában. Lehet vele nem egyetérteni, de attól még van. És minálunk a desztálinizációról folytatott éles társadalmi vitában az állam mintha egyáltalán nem akarna részt venni.

Nem értem például, ki a felelős a középiskolai történelemkönyvek kiadásáért. Az oktatási és kulturális minisztériumban homlokegyenest ellenkező tendenciák élnek egymás mellett. Nekem személyesen nincs határozott válaszom arra, miképpen kellene a kormánynak reagálnia erre a helyzetre, de az már nagyobb baj, hogy Tudományos Akadémiának vagy a Történeti Intézetnek sincs. Nincsenek kezdeményezések, nincs felhívás társadalmi vitára, az igazság és a megoldások keresésére.

Nyilvánvaló, hogy alja irodalomról van szó, de a tudósoknak erőt kellene venniük undorukon, és elmagyarázni az olvasók számára, miként, miből és mi célból jöttek létre. Nem lehet egyszerűen tudomást sem venni a létükről.

Sztalinobusz

Nem becsületes pusztán azt hangoztatni, hogy ezek a könyvek tömeges népi igényt elégítenek ki. Hiszen maga a kiadó is alakítja ezt az igényt azáltal, hogy szándékosan torz képet alakít ki az ország múltjáról. Ebből következőleg a kormányzatnak – már ha egyáltalán érdekelt a desztalinizációban – a tényeket és a kutatás jelenlegi állását bemutató seregnyi más könyvet, filmet, kiadványt, tévéadást kellene szembeállítania a történelemhamisításokkal. Népszerűsítő, de még nem ponyvairodalmat kiadnia. Hiszen lehetséges olyan könyveket is írni, amelyek könnyen emészthetőek, de egyszersmind igazmondóak. És ami a legfontosabb: az államnak egyértelműen jeleznie kellene, kinek az oldalán áll.

Az ország vezetőiről szerzett tapasztalataim alapján arra kell gondoljak, hogy nem kívánnak belekeveredni ebbe a vitába, legalábbis nem szeretnének egyértelmű nyilatkozatokat tenni róla. A csinovnyikok a kulisszák mögött félnek bekapcsolódni a vitába, akár mert nem merik kimutatni hozzá nem értésüket, akár hogy összeütközésbe ne kerüljenek a fennsőbbség akaratával. Valamikor meghívtak az összorosz történelemtanárok konferenciájára. Arról folyt a vita, milyen iskolai történelemkönyvre van szükségünk. A záróülésre megérkezett Putyin és Szurkov [a legfőbb szürke eminenciás – a ford.] is. Az előbbi a tanárokkal az asztal körül folytatott baráti beszélgetésében hangsúlyozta egy „jó történelemkönyv” fontosságát, de nem nyilvánított véleményt e könyv tartalmáról, és semmit sem árult el a legfontosabb történelmi problémákhoz való személyes viszonyáról.

Az utóbbi évek során Putyin és Medvegyev nem egyszer nyilatkoztak Sztálin ellenében, de soha nem tették ezt következetes politikájukká. Egy dolog a szó, s más dolog a cselekvés. Hogy miért van ez így, az számomra felfoghatatlan.”


„A „Sztálin reneszánsza” és „Sztaliniszt” könyvsorozatok (eddig kb. 20 cím) az „Ekszmo” és a „Jauza” közös kiadásában jelennek meg 2007 óta. A könyvek ideológiai álláspontjáról és minőségéről sokat elárulnak a címek: „A sztálinizmus kézikönyve”, „Sztálin a törpék ítélőszéke előtt”, „Berija: a 20. század legjobb menedzsere” (a sorozat egyik legnépszerűbb darabja, nyolc kiadást ért meg három év alatt). Az „Ekszmo” kiadói gyakorlata épp ezen a héten került a nyilvánosság figyelmének középpontjába, hála a „Sznob” projekt honlapján indított vitának. A vita radikális résztvevői az „Ekszmo” valamennyi kiadványának bojkottjára szólítanak fel, beleértve Ljudmila Ulickaja, Viktor Pelevin és más sikerszerzők műveit is, mindaddig, amíg a legnagyobb orosz kiadó fel nem hagy a Sztálint és a sztálinizmust dicsőítő könyvek kiadásával. Az „Ekszmo” főigazgatója, Oleg Novikov azt hangoztatja, hogy a törvény adta kereteket és a piac logikáját követve jár el, s elkötelezettségét hangsúlyozza „olvasói igényeinek kielégítése iránt, anélkül, hogy cenzúrázná azokat” (a Kommerszant-ban nemrég megjelent interjúból). Ljudmila Ulickaja, a holocaustról és a Szovjetunión belüli másként gondolkodókról szóló számos mű szerzője arra a felhívásra, hogy szakítsa meg az együttműködést az „Ekszmó”-val, azt válaszolta, hogy „nem támogatja az ilyenfajta kategorikus és szélsőséges nézeteket”, s azt kérte, „ne kényszerítsék” őt olyan helyzetbe, ahol képtelen volna kiadni munkáit.

A Facebookon nemrégiben fórum nyílt „Прекратите издавать сталинистские книги/ Stop publishing Stalinist books” címmel, amely a közeljövőben kerekasztal-beszélgetéseket tervez a témáról.”

„Jöjjön el a megváltó” (Terminator: Salvation)

A bélyegek nyelve

Raimundo de Madrazo y Garreta (1841-1920): Cím nélkül

„Köztudomású, hogy van bélyegnyelv is, mely
úgy áll a virág­nyelvhez, ahogy a morzeábécé az írott ábécéhez.”
Walter Benjamin: Bélyegkereskedés (1928)

A karácsony előtti hetek valamikor a képeslapok ideje voltak. De ki ír még karácsonyi lapot az e-mail korában? Eltűntek a postahivatalokból is, ahol pedig már november végétől kezdve lehetett válogatni közülük. Eltűnnek lassan a képeslapra ragasztható bélyegek is, amelyekről Walter Benjamin különös éleslátással jósolta meg száz éve, hogy nem fogják túlélni a huszadik századot. És velük együtt tűnnek el a hozzájuk fűződő szokások, köztük az egyik legkülönösebb, az elmúlt évszázadban eltűnt számos nyelv egyike: a bélyegnyelv is.


Filatéliai és árverési oldalakon néha találni olyan képeslapokat, amelyek a tengerészeti zászlójelekhez hasonlóan kis képekkel szemléltetik, mit jelent, ha a bélyeget a feladó ilyen vagy olyan állásban ragasztotta a képeslapra. A szokás valószínűleg egyidős a képes üdvözlőlappal, amely éppen az Osztrák-Magyar Monarchiából indult világhódító útjára 1869-ben. Legrégebbi említését a Szarvas és vidéke hetilap 1890. július 13-i számában találtam, s eszerint már jó ideje virágoznia kellett a nagyvilágban:


Az újdondász reményei nem voltak hiábavalóak. Az új divat gyorsan elterjedt, s a bélyegnyelv szabályai a századfordulótól kezdve a virág-, zsebkendő- és legyezőnyelv mellett külön fejezetet kaptak az illemtankönyvekben. Sőt több országban külön kézikönyvecskékkel segítették elő e nyelv elsajátítását, mint amilyen George Bury Cupid’s code for the transmission of secret messages by means of the language of postage stamps-ja (Ashford, Middlesex, 1899) volt, amelyből a Tower Projects Blog közölt néhány oldalt.




Ezzel egy időben jelentek meg az olyan üdvözlőlapok is, amelyek képes felükön rövid bevezetőt nyújtottak az új nyelv grammatikájába.





Rövid bevezetőt, mondom, mert ritka volt az olyan lap, mint a fenti angol, cseh, finn és orosz, amely a bélyegeknek a képeslapon elfoglalt helyét is értelmezte, akár képes példákkal, akár táblázatba rendezve. A lapok többsége megelégedett annyival, hogy a bélyeg állásához fűzött egy-egy rövid magyarázatot. A legegyszerűbb változat az volt, ahol a bélyeg különböző állásai erotométer-mutatóként a szerelem hőfokát jelezték, mint az alábbi francia, belga, vagy a kuriózumként magyar nyelvű üdvözlettel megírt bolgár lapon.




Más lapok, épp ellenkezőleg, az elutasítás okát hozták a nem kívánatos udvarló tudomására a bélyeg megfelelő állása révén.




A többség azonban ennél árnyaltabb üzeneteket is hordozott, a habozástól a vágyakozáson át az elutasításig, sőt olyan konkrét utasításokat is, mint „legyen holnap a szokott helyen”, vagy „ő mindent megtudott”! Ilyenfajta üzeneteket találunk az alábbi francia, lembergi kiadású lengyel és svéd lapokon (az utóbbi értelmezéseinek angol fordítása itt olvasható).





Az Osztrák-Magyar Monarchia lapjainak különlegessége volt, hogy a megszámozott bélyegállások megfejtését nem a bélyeg mellett, hanem a hátoldalon közölték. Valamint az is, hogy bármelyiket használták is a birodalom sok nyelve közül, a szerelmesek legszívesebben Ferenc József fejével üzentek egymásnak.

Sajnos az egyetlen magyar lapot, amelyet egy dán filatéliai oldalon találtam, időközben eladták és eredeti képét törölték, csak ezt a kicsit tudtam előbányászni a Google cache-ből. Viszont a bejegyzés közzététele után Natasa a Nagy Háború blogról elküldte az alábbi változatát (amelyet ezúton is nagyon köszönünk):

Olykor a nyelv tagoltabbá vált, s nem egy bélyeg forgatásával, hanem két bélyeg egymáshoz való helyzetével fejezte ki az érzelmek árnyalatait, mint az alábbi angol és német lapokon.





A legyegyszerűbb változatokon, amelyek úgy viszonyultak a valódi bélyegnyelvhez, mint az űrlap a szabad fogalmazványhoz, az egyforma állású bélyegekhez társított más-más aláírások közül kellett választani aláhúzással, vagy a három lehetőség közül a kívánt színű bélyeget kellett a képeslapra ragasztani.




A bélyegnyelvnek, mint minden nyelvnek, természetesen megvoltak a maga dialektusai. Ezek olykor egy-egy többnyelvű kiadóhoz kötődtek, mint a fenti osztrák-magyar példák, vagy az alábbi orosz-finn illetve páneurópai képeslap-változatok illusztrálják.









Néha a képeslap, akárcsak a szótanító kártyák, csupán a bélyegnyelv egyetlen elemét tartalmazta, valószínűleg egyfelől didaktikus céllal, másfelől hogy a teljes sorozat összegyűjtésére ösztönözze a rajongókat.











A múzsák a háborúban sem hallgattak, hanem Marsot Vénusz erejével megtámogatva a győzelem szolgálatába szegődtek.


A bélyegnyelv divatja országonként más-más kort ért meg. Oroszországban, ahol pedig nagy divatja volt, a forradalom után nem adtak ki ilyen képeslapot, akárcsak a szocialista országokban 1945 után. Egyfelől az etikett is burzsoá csökevénynek számított, másfelől a hatalom sem tűrt semmiféle kódolt üzenetet. Nyugat-európai országokban azonban egészen a hatvanas évek végéig megtaláljuk előfordulásait.





Ma már nehéz megállapítani, mennyire használták a levelezésben a bélyegnyelvet. Korabeli társasági lapokból, lektűrökből talán lehetne idézeteket előásni rá. Sokatmondó utalás rá a filatéliai oldalakon található bélyegnyelv-képeslapok felbélyegzése. Bármilyen kevés is az ilyen képeslap, meglepően sokra ragasztották fel a bélyeget a képes oldalon bemutatott változatokat követve. Ami egyszersmind jól mutatja ezeknek a képeslapoknak a funkcióját is: hogy aki nem tanulta meg fejből az illemtankönyvek idevágó fejezetét, az is könnyen kiválaszthatta róla a kívánt üzenetet, a címzett pedig a bélyeggel kódolt édes üzenet megfejtését.

Ugyanazon lapok elő- és hátoldala

Ha azonban olyan képeslappal vagy borítékkal találkozunk, amely nem ad kódot a bélyeg állásának értelmezéséhez, ott csak találgatni tudunk, melyik dialektust és illemtankönyvet használta a feladó, s vajon a megfelelő árnyalatot értette-e a címzett. Ki tudná megmondani, volt-e, s ha igen, mi volt a titkos üzenete az alábbi küldemények bélyegeinek?