Lépjen át új blogunkra!

Blogunk megújult változata, több eszközzel, gazdagabb dizájnnal, kilenc nyelven, itt olvasható: https://wangfolyo.com

Az új változatban benne vannak a régi posztok is, gyakran bővített formában. Ha ennek a posztnak az új változatára kíváncsi, cserélje ki az URL-ben a „wangfolyo.blogspot.com/”-ot „riowang.studiolum.com/hu/”-ra, és az új link jó eséllyel oda vezet.

A víztől a Szaharáig


A múlt héten Prágában sétáltam. A Malá Stranán, ahonnét a vihar elűzte a turistákat, a folyót figyeltem a fém gátak és homokzsákok mögött, a barna víz tompa robajlását, a hatalmas örvényeket. Folytattam utamat a rakparton. A város északi részén kijelző mutatja a vízállást: 4,20 méter szombaton, 2013. június 8-án. Nem különösebben fenyegető, végső soron.
Egy kis utcában, távol a turisták tömegeitől, ahol a házak csöndesen adják át magukat az elmúlásnak, egy kis tábla – 1890 – jelzi egy történelmi árvíz magasságát.





Ilyen kis táblák kísérték gyermekkoromat is. Párizsnak azt a negyedét, ahol éltem (és ahol egyébként ma is élek), 1910. januárjában teljesen elárasztotta a víz.

A rue de Prague és a rue Charles Baudelaire sarkán


A Saint-Antoine des Quinze-Vingt falán, a rue Traversière-en

Egy tábla az utca sarkán, egy másik az iskolám falán, egy harmadik a templomén – ahogy nőttem, úgy emelkedtem centiméterről centiméterre a víz felszíne fölé. A fotók, amelyek negyedemben, az akkori árvíz által legjobban érintett városnegyedben készültek, azok közé a képek közé tartoznak, amelyek nézésébe a párizsiak sosem fáradnak bele. Az utcát, ahol laktam, s amely oly ismerős a képeken, annyira változatlan hatvan év után is, mintha teljesen elnyelte volna a Szajna. Gyakran álmodtam róla, hogy egyszer majd visszatér a víz, amely egyszer egy éjszaka alatt szigetté változtatta otthonomat.


Jó ideje már, hogy egyszer a Faubourg Saint-Antoine-ban a buszon kihallgattam két öregúr beszélgetését arról a napról, a napról, amely valamikor álmaim fénypontja volt. Egyikük, egy asztalos fia, aki nyolc éves volt akkor, „elkölcsönözte” a csónakot, amelyet valaki kikötött az udvarra. Kalandra indult, udvarról udvarra haladva a Faubourg labirintusában. A földszintek már eltűntek a víz alatt, s hamarosan nem ismert fel semmit. Elveszetten evezett még órákon át, ide-oda hajtva az áramlat által. Alkonyattájt egy szomszédjuk felismerte, és hazavitte, ahol szülei már azt hitték, hogy belefulladt a vízbe. Az öregúr még mindig meglepetten emlékezett vissza rá, hogy egyáltalán nem verték meg.




A Szajna árvizeinek felidézéséhez elegendő megállni az Arsenal zsilipje mellett, ahol a Saint-Martin csatorna belefolyik a Szajnába, a Bastille terétől délre. Volt még valamikor egy vízszintmérő az Austerlitz-hídon is, de nem tudom, manapság is látható-e még.





Ezenkívül még az Alma-híd zuávján is figyelemmel kísérhetjük a víz emelkedését. 1910-ben nemcsak hogy a zuávot magát, de még a fezét is elborította a víz.

Egy zuáv? Az Alma-híd alatt?
A zuávok az afrikai hadsereg katonái voltak 1830 és 1962 között, francia gyarmati csapatok, akik a bennszülött egységeket, például a marokkói lövészeket támogatták.
A zuávok egészen az első világháborúig különösen szépen kidolgozott és színes egyenruhát viseltek. Ez a chéchiának nevezett arab fezből, szegélyrojtos piros sapkából állt, amelyhez gyakran fehér pamutturbán is társult, a bedaïából, az arab szabású sötétkék, vörössel szegélyezett mellényből, amelyet a sédria, az ugyancsak sötétkék, ujjatlan arab ing fölött viseltek. A vörös arab nadrág avagy sarouel nagyon bő szabású volt. Az indigókék öv célja állítólag az volt, hogy a beleket melegen tartva csökkentse a hasmenés veszélyét – mindenképpen egyedülálló orvosság. Az öv negyven centi széles és négy méter hosszú volt: a zuávok egymás segítségével tekerték magukra. Az együttest a magas lábszárvédő egészítette ki. Vörös, indigókék és éjkék, ezek voltak a színek, amelyek annyira megragadták a festők pillantását.



A zuáv. Vincent Van Gogh, 1888, Metropolitan Museum of Arts, New York.

A zuáv, Vincent Van Gogh, 1888, magángyűjtemény

Sebesült zuáv a Krímben. Roger Fenton fotója

Zuávok a Krímben. Roger Fenton fotói



És nem csak a festőkét. A nemzeti képzeletben a keleti és romantikus öltözékű zuáv egyszerre jelentette a legpéldásabb és a legkülönösebb harcos figuráját. Még ma is arra mondják, hogy „zuávkodik”, aki látványosan vagy idióta módjára viselkeik. Jean-Baptiste Tournassoux 1914 és 1916 között készült autokrómjai közül a legutolsó mutatja a legjobban a zuávokról alkotott korabeli képet. Épp ez az az időszak, amikor végül feladják hagyományos egyenruhájukat.





A Második Császárság idején a zuávokat a gyarmatokon kívül is bevetették, mindenekelőtt a krími háborúban. Ott, az 1854-es almai csatában a harmadik zuávezred a sziklákon felkapaszkodva lepte meg az oroszokat, elfoglalva és ellenük fordítva saját tüzérségüket. Két évvel később avatta fel III. Napóleon császár az Alma-hidat, amelynek pilléreit négy monumentális szobor díszítette: egy Georges Diebolt által faragott zuáv és gránátos a folyásirány felőli oldalon, s egy Auguste Arnaud által megformált gyalogos vadász és egy tüzér a másikon. Amikor a hidat 1970 és 1974 között helyreállították, a szobrok különböző helyekre kerültek, s csupán a zuáv maradt a helyén.


A gyalogos vadász a gravelles-i sáncon

A párizsi erődítményeket ábrázoló, 1914 előtti német képeslap. A gravelles-i sáncot a város délkeleti oldalán húzódó vörös vonal jelzi.

A vadászt a gravelles-i sáncon állították fel, a vincennes-i erdőben, Charenton és Nogent erődje között, a Thiers által 1841-ben Párizs körül épített erődvonal egy maradványán – nem magán a mára már lebontott erődítményen, hanem a két erőd közötti összekötő elemen. A vadász így olybá tűnik, mint Párizs utolsó védelmezője a poroszok ellen, már csak azért is, mert a keleti autópályát vigyázza, Németország felé tekintve (és minthogy épp 1970-ben, száz évvel a francia-porosz háború után állították fel, ez nem is lehet véletlen).

Manapság tehát az afrikai hadsereg egy zuávja, Algéria száraz földjének egy gyarmati katonája méri a víz emelkedését Párizsban. Egy olyan katona, aki annak idején Franciaországot jelképezte az Atlasztól az Aurès-ig, a Mitidjától a Szaharáig, a világnak ezen a részén, amelyet – teljesen tévesen – a hőséggel és porral szokás kapcsolatba hozni. A világ egy olyan részén, ahol a folyók, a vádik hosszú kilométereken át csupán vékony fonálként csordogálnak, mielőtt elvesznének a homokban.


Isabelle Eberhardt a Szaharában fulladt vízbe 1904-ben.

Isabelle Eberhardt, orosz arisztokrata nő és első gyermekei tanítójának törvénytelen lánya, filozófus és poliglott, örmény és anarchista Svájcban nőtt fel e kevéssé konvencionális családban, mielőtt húsz évesen, 1897-ben letelepedett volna Algériában. Beszélt franciául, németül, oroszul, olaszul, arabul és latinul – és egy kissé angolul és görögül is.

Az iszlám által rabul ejtve úgy írta le megvilágosodását, akár egy belső robbanást: „Valami névtelen elragadtatást éreztem, amely lelkemet az eksztázis addig ismeretlen magasságába emelte.” Férfinak öltözve élt az Aurès kabiljai között, majd maga is iszlám hitre tért. Egy ideig nomádként élt, fejét kopaszra borotválta, s a beduin harcosok módjára járta be a Constantine alatti végtelen szaharai pusztaságot, mint Si Mahmoud Saadi, az igaz tanítást kereső fiatal tálib, miközben Isabelle de Moerder nevére kiállított orosz útlevelet hordott magánál. Naplóit és útibeszámolóit nyomtatásban is publikálta, és újságíróként is dolgozott.

Csatlakozott a qadiriyya szúfi testvériséghez, amely elsősorban a legelesettebbek támogatását és a gyarmatosítás igazságtalanságai elleni harcot tekintette céljának. Házassága Slimane Ehnnivel, a francia nemzetiségű muszlim szpáhikapitánnyal nagy botrányt keltett, mivel kizárólag a muszlim rítus szerint, a Fatiha elrecitálásával ment végbe. A francia hadsereg először elutasította házasságuk elismerését, és Algéria elhagyására szólította fel Isabelle-t, akinek életmódját botrányok forrásának tartották. A végül 1901-ben elismert házasság révén azonban elnyerte a francia állapolgárságot.

Algériába visszatérve délen telepedett le, ahol a telepesek megvetették, kémkedtek rá és rágalmakat terjesztettek ellene: ő lett „az idegen”, „a botránykő”. Behimában egy férfi, aki kémnek tartotta, karddal támadt rá, és súlyosan megsebesítette.

Ekkoriban írta: „a láz elragad, és mennem kell: igen, tudom, hogy nagyon távol állok még a bölcsességtől […] Ilyen véget kívánok magamnak, ha majd sok év után a fáradtság és a kiábrándultság úrrá lesz rajtam, hogy békében és csöndben végezzem valahol a Dél egy zaouïájában, eksztatikus imádságokat recitálva, vágyak és megbánás nélkül, a ragyogó horizont előtt.”

Az arabofil El Akhbar újság, amelynek munkatársa volt, 1904 végén haditudósítóként küldte Aïn Sefrába, a marokkói határra. 1904. október 21-én a helyi vádi dühöngő hegyi folyóvá duzzadt, és elöntötte az alsó várost. Isabelle Eberhardt, aki csupán az előző este érkezett a városba, saját házában fulladt vízbe, 27 éves korában.


A Sefra vádi minden áradáskor megköveteli a maga halálos áldozatát. Aïn Sefrában a 2000 október 22-ről 23-ra virradó éjszakán a városon keresztülfolyó víz áradása pillanatok alatt elnyelte és homokkal, vízzel és mérgező réztartalmú iszappal borította el az alsó várost.

Aïn Sefrában, mint a Petit journal illustre 1904. november 6-i számában az eseményről tudósító cikket kísérő illusztráció mutatja, a légió is beavatkozott – vörös nadrágban –, de egyetlen zuáv sem nedvesítette be a lábát.


„Az Aïn Sefra környékén nemrég kitört vihar a legszörnyűbb következményekkel járt.
Hatalmas felhőszakadás zúdult a városra és környékére, s az eső olyan bőségben ömlött, hogy a Sefra vádi, amely rendes körülmények között szerény patakocska csupán, hirtelen felduzzadt, s ágyából kilépve elöntötte a várost, és számos házat magával sodort.
Az árvíz olyan hirtelen jött, hogy a lakosok képtelenek voltak előre látni, s legtöbbjüknek már nem volt ideje menekülni. Tizennégy bennszülött és tizenkét európai esett a katasztrófa áldozatául.
Az elhunytak között van egy nagy tehetségű írónő, Isabelle Eberhardt is. Mme Eberhardt a szabad élet csábításának engedve számos éve Algériát választotta hazájának. Burnuszba öltözve és turbánt viselve, s az arab nyelvet igen jól beszélve elvegyült a törzsek között, tanulmányokat írt erkölcseikről és elbeszéléseket az arab életről, mégpedig igen pontos megfigyelésekkel és igen festői stílusban.

Hogy e szörnyű özönvíz áldozatai nem voltak számosabbak, az az aïn sefrai helyőrségi katonák odaadásának köszönhető, akik tisztjeik vezetése alatt a legnagyobb dicséretre méltó bátorsággal és erőfeszítéssel küzdöttek az árvíz ellen. Egyikük a helyieknek segítséget nyújtva vesztette életét.”

Odesszai anzix


Mullmann műterem, Preobrazsenszkaja 68: épp az a szálloda, ahol ezt most írom.
A földszinti mobiltelefon-bolt ezek szerint azelőtt fotóműterem volt.

Ma reggel az odesszai ócskapiacon, még álmos szemmel figyelem a kirakodást, hol kerül elő régi fotográfia. „Emlékszik rám?” ereszkedik elém egy lapáttenyér. Majdnem egy éve vettem tőle hat fotót, egy családi hagyaték hat darabját. „Nézze csak.” Egy képeslap külön tasakba bugyolálva, nincs is kirakva, úgy hámozza elő, Tátraszéplak, villamosvasút távolodik a hegyek között, Ritter József hadapródjelölt a hadikórházból őnagysága Pozdnik Paula úrleánynak, Kispest, Üllői út 220-22, Teudloff-Dittrich gyár. Ezerkilencszáztizennégy októbere. „Ezt magának raktam félre.”


„Ali bácsi fivérével és apjával”. Egy kaukázusi Odesszában.

Czortków, Buczacz, Tarnopol, délkelet-galíciai városok a Monarchia határán, onnan jött Odesszába, ezeket gyűjtötte hosszan, hogy végül aztán eladja. Lengyel katonát osztrák mundérból büszkén átöltözve az újszülött ország egyenruhájába, „mire a levelek lehullanak”-propagandaképeslapot, galíciai udvaron szalonnázó német vezérkart. Vennék két osztrák-magyar tisztet is, Czortków, Photo-Atelier Kaufmann, egymás vállát átölelve lágy tekintettel néznek a lencsébe, de nem eladó. „Ez itt rajta a nagyapám.”


Én csak néhány szót tudok kiolvasni a népi helyesírással írt lengyel feliratokból, tudnak segíteni?

„Egy rubel”, mondja az apró, színes szovjet mesefüzetre. „Rubel?” kérdezem meghökkenve. „Nem hrivnya?” „Úgy is mondhatjuk”, mosolyodik el, „de hát Oroszországban vagyunk, nem?” „Vagy úgy, bocsásson meg. Külföldi vagyok.”


R. Rubinjanc fotóműterme, Jereván város

„Mibe kerül ez a vasúti igazolvány?” „Nem az enyém, itt a szomszédé, csak pont elment, várjon, felhívom.” „Ljozs, mibe kerül ez a Raszputyin-fejű?”


Thoma Zsuk (a forradalom által betiltott görög Th betűvel írva) igazolványa az odesszai vasutakra 1919. augusztus 16-tól 1924. augusztus 24-ig. Vajon végig kihasználta-e?

A katakombák háromezer kilométer hosszan hálózzák be Odessza alvilágát, valaha több mint ezer lejáratuk volt a városból, míg a szovjet rendszer elővigyázatosságból be nem betonozta valamennyit. Egyet hagytak csak, Nyerubajszkoje faluban, húsz kilométer biztonságos távolságra a várostól, itt ötszáz méternyi látogatható, ennyin sűrítik össze a partizánmozgalmat megelevenítő élethű installációt, kőből faragott ágyak, kőből készült iskolapadok, toalettasztalka kőből a női szálláson, fölötte életnagyságú tükörrel, meghatóan nett elképzelés a minden körülmények között szovjet emberről. Az elődök szájába adott üzenetnek szerves része a helyi vezető monológja, aki nem úgy mutatja be az installációt, hogy „ilyen volt”, hanem hogy „ez volt itt”. „És mit gondolnak ma erről a falubeliek?” zökkenti ki a sínről a kérdés. „Hát”, mondja, meg sem lepődve, „sokan azt mondják, jobb lett volna, ha itt maradnak a fasiszták. Mert ugye templomokat építettek, meg megadták a vasárnapi pihenőnapot, meg végre lehetett vállalkozni. Mások meg hogy jobb lenne, ha még ma is kommunizmus lenne. Mert van a faluban egy asszony, az apja Magyarországon esett el a háborúban, úgyhogy évente kétszer mehetett a sírt ápolni, mindig jó ruhákkal meg egyéb holmikkal jött haza, amit eladott, mindenki csodálta, de azért azt mondták, csak jobb itt, hát akárhogy is, itt ingyen van a tanulás, ingyen az orvosi ellátás. Hát ezért verték ki végül a fasisztákat is.”

Nem gyűjtöm a fotókat, csak a Wang folyón való bemutatás öröméért vásárolom, és ön+postaköltségért szívesen átadom olyannak, aki igazán megbecsüli őket. A 001 és 003 számúnak már van gazdája.

Áttűnés: Ideális család


A krumme lankei SS-lakótelepről írva említettük, milyen pozitív fogadtatásra talált a német állampolgárok széles körében a nemzetiszocialista párt idilli családmodellje. A modell sikeres képi megfogalmazása az NSDP plakátjáról az 1933. szeptember 21-én a párt szervezeteként alapított Winterhilfswerk plakátjára is átkerült. A szervezet célja az volt, hogy széles körű gyűjtések révén juttassák meleg ruhához, fűtéshez és ételhez a rászorultakat. A feladat fontosságára való tekintettel a szervezet 1936. december 1-től közvetlenül Goebbels propagandaminisztériuma alá került át.


A képen szemmel láthatólag ugyanazt a családot látjuk, csak egy újabb taggal megszaporodva, mégpedig gyors ütemben, mert az angyalhajú lányka nem sokat nőtt közben. De a jól eltalált csoportnak számos egyéb változata is volt. Közülük talán a legszomorúbb az, amelyet segélybélyegen adtak ki a Winterhilfswerk tíz éves évfordulójára, 1943-ban, s amelyen az akkor már valószínűleg legelterjedtebbnek számító, apa nélküli családmodell látható.


A családmodell azonban nem csak a német párt- és állami szervezetek körében talált pozitív fogadtatásra, hanem napjaink Oroszországában is. Ezt bizonyítja, hogy a Sokgyermekes Orosz Családok Egyesületének (ОМС) szájtja első változatában éppen a Winterhilfswerkéhez meglepően hasonló motívumot választott beköszöntő képének.


Az orosz bloggerek hamarosan felfigyeltek a véletlen egybeesésre, s ezután a beköszöntő kép eltűnt a szájtról. De maga a toposz túlságosan is vonzó ahhoz, hogy teljes egészében kiöntsék a fürdővízzel együtt. Ahogy a későbbi német plakátok, úgy az ОМС is az eredeti Winterhilfswerk-csoportkép egy megfelelően stilizált változatát használja mindmáig internetes oldalán.