Ott van mindenütt

Falak.
Üres porhüvelyek.
Lezárt padok, könyvek.
Zsinagóga, por, nyomok.
Terítők, zsanérok – a megállt idő.
Hiány. Várakozni hagyott könyvek.
A tűzvészből kimentett könyvek.
Lezárt könyvek, hogy a szavak el ne szökjenek.
Ólom könyvek.
A porba írt nyomok. Jelentésüktől megfosztott üzenetek. Mint a denevér, amely lezuhan, ha megsüketült.

És te, te hol vagy?

Nincs elég férfi, hogy egy imádságot elmondjon, ott, ahol azelőtt százak voltak.
Sehol egy gyerek a falak között, ahol az élet tele volt szavakkal.
Sehol egy suttogás.
Sehol egy lap zöreje, ahogy továbblapozzák, sehol egy láb dobogása a padsorokban.
Ólom könyvek, túl nehezek ahhoz, hogy bárki megpróbálja felemelni őket. Ki tud még olvasni itt?
A beömlő napfényben, a légyzúgásban. Egy rokkantszék, egy betegágy, éhezők, akiket táplálni kell, halottak, akiket el kell temetni.
Minden várakozik, minden vár – ott egy szék az asztalnál –, minden rád vár.

De te, te hol vagy?

Hamuval fátyolozott boltozatok, egy rövidzárlat a 70-es években, még mielőtt vasrácsok zárták volna el a helyeket.
Vagy gyárakká, bútorraktárakká, mozikká alakították volna őket.
Meztelen föld, ahol felszaggatták a padlót. Meztelen tégla, ahol lemállott a vakolat. Meztelen ég, ahol leégett a tető.

Te, magasan fölöttünk, a mestergerendán tanyázó madár, láttad-e mindezt?

Később két hamuarcú cigány, szekerükön ülve. Lovukat bámulják, ahogy lassan halad előre, az út mentén legelészve. Lovak mindenütt, és emberek, akik minket bámulnak. Lovak és járókelők, türelmesen és némán, végig az út mentén. És a megállt idő. Egy férfi, hosszú kötélen tartva egy tehenet, mindketten az útszéli árokban haladnak előre. Asszonyok a fekete föld fölé hajolva, gumókat ültetve.

A tavasz zöld virágzásában te hol rejtőzködöl?

Temetők, amelyeket lassan pusztítanak a házak mögött terjeszkedő kertek, az előrehatoló építési terület, a málló föld, a szél. És a sok kis lélek ezek alatt a kövek alatt, amelyek türelmesen várják az idők végét. Oroszlánok, griffek, sasok, medvék, betűk csipkéi, segítő kezek, olykor egy-egy arc. Kövek a domb gerincén, mint az Özönvízből kifogott nagy állat csontváza. A kis lelkek már minden bizonnyal rég elmenekültek: csak ezek a csipeszek maradtak, hogy itt fogják őket.

Hol vagy te, mondd?

Ki marad még itt?
Ki jön még ide, ahonnét lassacskán mindenki elmegy? Szenvednek, elmennek, s csak a por marad utánuk. A gyertyák kialszanak, a dalok elhallgatnak.

És te, te hol vagy?

Este borul a halott falakra. Csönd és feledés.



Két fiú suhan el mellettem kerékpárral – elengedett kézzel! kiáltja a kisebb –, eltűnnek a fény felé.

Lass dein Aug in der Kammer sein eine Kerze,
den Blick einen Docht,
lass mich blind genug sein,
ihn zu entzünden.

Tedd szemedet gyertyává a szobában
pillantásodat kanóccá
tégy engem eléggé vakká ahhoz
hogy meggyújtani kívánjam.

Paul Celan

Huszt, Sargorod, Bolechów zsinagógája.
A ruzsini Friedman caddik palotája Sadagurában (Csernovic).
Tiszafejéregyháza, Csernovic, Medzsibozs, Bolechów temetője.

Országimázs

Kézzel festett népnevelő felirat a lwówi piacra néző kávézó
vécéjében, a Jaroszlav herceg és Színház utcák sarkán:
„Úgy vizelj, hogy ne hozz szégyent Ukrajnára!”
A helyszín teljes képe itt.

Boldog Raiffeisen Húsvét

„Üdvözöljük a lwówiakat és a város vendégeit Húsvét alkalmával!”
A lembergi skanzen bejáratánál, a görögkatolikus ételszentelés színhelyén. Deák Tamás fotója

Lemberg. Sajó Zsuzsa fotója

Húsvét reggel

Állunk a buszmegállóban, a pályaudvar közelében, sofőrünknek muszáj aludnia azután, hogy tegnap éjjel ki- meg befuvarozott minket az orthodox feltámadási nagymisére. Több járat is megáll itt a kicsi sárga városi buszok közül, de mind zsúfolásig tele van, egyikünk is alig férne fel rá, hát még tizennégyen. De most jön egy üres. Leintjük. „A központba megy?” „Igen, a Lviv szállodához.” Felszállunk, a sofőr melletti, szőnyeggel letakart emelvényen lévő kis kosárba dobjuk a kéthrivnyásokat, ahogy szokás. Aztán nekiindulunk, megállás nélkül vágtatunk a városközpont felé a villamossíneken, amelyek az évenkénti alátöltéstől már hegyláncként állnak ki a macskaköves úttest közepéből, elhaladunk Truszkowski kapitány háza előtt, de egyetlen megállóban sem állunk meg, pedig volna kit felvennünk. Csak most nézem a busz számozását: nyolcas, hát ennek nem is itt kéne járnia, hanem a piac környékén, végig a régi zsidó negyeden. De a sofőr már meg is áll a Lviv szállodánál, hogy megkezdje szabályos útvonalát a busszal, amelyet nyilvánvalóan a garázsból hozott idáig. Előremegyek. „Nagyon köszönöm, hogy elhozott minket idáig”, mondom. „Hrisztosz voszkresze, Krisztus feltámadt!”, kiáltja félig hátrafordulva, üdvözlésre emelt karral. „Vo isztyino voszkresze, valóban feltámadt”, felelem rá, ahogy illik.

Pászka

A lwówi skanzenbe átmentett ruszin fatemplomok nem pusztán kiállítási tárgyak. A krivkai Isteni Bölcsesség-templomot, amelyet bojkó mesterek ácsoltak 1763-ban a Kárpátokban, csupán néhány kilométerre az akkori magyar határtól, ma is eredeti céljára használják. Minden este vecsernyét – a görögkatolikus egyház esti, és egyben az új napot kezdő istentiszteletét – tartanak, amelyre a hívőknek a skanzenbe ingyenes a belépés. Ma este azonban vecsernye helyett húsvéti ételszentelési szertartásra érkeztünk.

A görögkatolikus családok az éjjeli feltámadási mise előtt viszik el megszentelni a pászkával – tojással, sonkával, kolbásszal, színes cukorral megszórt kulicscsal, borral, pálinkával – teli kosaraikat a templom elé, ahol órákon át, újabb és újabb köröket formálva folyik az ételek megszentelése. Másnap hajnalban a család a miséről hazatérve ezt tálalja fel majd reggelire. A félhomályos fatemplom sarkában ülve figyelem, hogyan jönnek hosszú sorban a szentelés után tiszteletüket tenni a templomban berendezett szent sírnál, letéve mellé egy-egy szál kolbászt, néhány szelet sonkát, kalácsot. Azután lefényképezik egymást a templom előtt az alkalomra felvett ukrán népviseletben az utókor számára. Az éjféli misére igyekezve még mindig látom, ahogy vonulnak hazafelé az egész városban a hímzett ukrán kendőkkel letakart kosárkákkal.