Mennyei hely

Dmitrij Drozsgyeckij: Szebezs

Szebezs városka Oroszország egyik legnyugatibb csücskében, az orosz-lett-belorusz hármas határon, csodálatos környezetben, tavak között, mélyen a tóba nyúló félszigeten fekszik. Rusztem Adagamov néhány napja járt ott, s tegnap tett közzé róla egy fotósorozatot (amelynek minden képére érdemes nagyítani, úgy élnek igazán). Az idilli orosz vidéknek ezek a képei még az orosz olvasókat is lenyűgözik, akik Oroszország lelkéről sóhajtoznak, bár az archív fotók láttán megemlítik, mennyivel civilizáltabb volt a hely a cári időkben – és valóban, az egykori fotók a mai bájos falucska helyett, ahol megállt az idő, még egy elevenen fejlődő város ígéretét hordozták. A képeket Rusztem kísérőszövegének fordításával közöljük.

„Mennyei hely. Szebezs péntek délután”

Ha Moszkvából a novorizsi autópályán elindulva hatszáz kilométer múlva letérünk egy olyan mellékútra, amelyet még a Google-térkép sem jelöl, nyolc kilométer múlva egy tó partjára érünk, ahol egy Szebezs nevű városka áll. Ugyanaz a Szebezs, ahol az orosz balladák szerint Ilja Muromec „Szebezs vára alatt megverte három herceg seregét”. A városka a Szebezsi-tóba mélyen benyúló földnyelven fekszik, közepén magas dombbal, amelyet a valamikor itt állt 16. századi várról máig „Várdombnak” neveznek.

View Larger Map


A hármas határon fekvő hely a 16. század közepétől kezdve változó szerencsével tartozott hol Oroszországhoz, hol a lengyel-litván köztársasághoz, míg végül 1772-ben az egész Lengyelországgal együtt orosz fennhatóság alá került. A városka a „letelepedési övezet” része lett, s így a lakosság nagy része (1897-ben a 4000 körüli lakos 60%-a) zsidó volt. Itt született a szovjet idők nagy színésze, Zinovij Gerdt is, aki mindig melegen emlékezett szülővárosára – tőle való a címbeli idézet is.

Szebezs grófja 1649-ben rakta le a mai templom alapkövét egy korábban leégett fatemplom helyén. A Szentháromság temploma a mai Oroszország területén álló legrégebbi katolikus templom. 1917-ben bezárták, majd a 60-as években egy ideig munkásszálló volt. 1990-ben az orosz orthodox egyháznak adták át. A kerítésen temetkezési hirdetés függ. Koporsó méretre rendelhető.


Julij Genrikovics a Szovjet (egykori Halász) utca és Puskin pereulok sarkán, a 19. század közepéről még fennmaradt kevés számú „görgetegköves” ház egyike előtt a víz minőségéről panaszkodik: inni nem, csak kertet öntözni jó. A ház a kapu fölötti tábla szerint ma a Призыв (Felhívás) újság szerkesztősége.



Alkonyattájt Szebezs utcái kihaltak. 1801-ből származnak a város első polgári kőházai, a hivatali épület és a központi bolt.




Valentin és Alexandr (balról jobbra) modellt ülnek egy rég bezárt öreg épület lépcsőjén, amely fölött rozsdás felirat hirdeti: Типография – „Nyomda”. A felső képen ugyanez az épület látható a század elején. Helytörténeti adatok szerint 1911-ben ebben az utcában működött a nyomda mellett a Kuslisza szálloda, több teaház és étterem, szegényház, gyógyszertár, kórház, számos üzlet és kiskereskedés. 1908-ban vezették be az elektromos utcai világítást, s nem sokkal korábban a távírót.


A tó a földnyelv csücskével. Balra látható az egykori Krisztus Születése templom (1841-64) harangtornya, a városka legfőbb építészeti jelképe.


A templom a főutca – az akkori Halász, ma Szovjet utca – felől nézve a 19. század végén. 1932-ben bontották le. Nem tudni, miért hagyták meg a harangtornyot, amelyet aztán 1987-ben restauráltak.



A Szovjet utcán több 19. századi kupecház is áll még. Ablakkereteiket a szovjet időben fokozatosan újabbakra cserélték, s ezek idegen testként hatnak az épület falában.


Szebezs életének középpontjában a víz áll. Minden oldalról idilli a látvány.

„Csak a kecske [=hitvány ember] hordja az erdőbe a szemetet!”

Hattyúcsalád halad a tavon: elöl a papa mint felderítő, s mögötte biztonságos távolságban a mama és a hattyúfiókák.


A nép tüköre: „És hol az autóbusz?” „Mikor lesz utcai világítás?” 1908-ban egyszer már volt.


A romos buszmegállótól nem messze szent forrás fakad, mellette kis kápolnával. A szent hely történetét ismertető tábla aljára ragasztott matrica motoros vitorlázórepülőgépet kínál jó áron, mellette kézzel írt „Dicsőség Sztálinnak!” felirattal.


A tó partján Vlad és egy másik Vlad fehér kenyérrel etetik a kacsákat. Megkérdezik, honnan jöttem. „Egyenesen Moszkvából?”


A tópart melletti kis parkban már készítik a helyet a város legnagyobb szülötte, Zinovij Gerdt emlékműve számára. Mint olvasom, az emlékműre kiírt pályázatot Oleg Jersov és csapata nyerte [az Oroszországban dühöngő „új geg” irányzatának különösen termékeny képviselői – a fordító]. Avatását a színész születésének 95. évfordulójára, szeptember 21-ére tervezik.


A vasútállomás, Gerdt-idézettel: „Én egy mennyei helyről származom ezen a földön – Szebezsből.”


Nem sikerült azonnal kijutnom Szebezsből. Valahogy rossz irányba fordultam, egy kisebb úton hagytam el a várost, amely aztán erdőkön és kicsi falvakon át, számtalan tó partja mellett kanyargott végig. Az utat sem a Google Map, sem a GPS nem jelölte. Magam sem tudom, hogy jutottam ki végül a rigai útra.


Darius blogján egy további fotósorozat látható Szebezsről, csak néhány nappal ezelőttről. Nem olyan líraiak, mint Rusztem képei, de informatívak, s érezhető rajtuk a provinciának az a magára hagyatottsága, amely számunkra is ismerős bármely közép-kelet európai országnak a nagy központoktól távol eső falvaiból.

Terített asztal rafinált olvasóknak

Négyszáz éve jelent meg Sebastián de Covarrubias Tesoro de la lengua castellana o española című munkája, az első monumentális spanyol értelmező és etimológiai szótár. Modern kiadását a centenáriumra készülve adta ki a navarrai egyetem spanyol tanszékén Ignacio Arellano és Rafael Zafra. Az irodalomtörténeti jelentőségű kiadásban a Studiolum is részt vett, mégpedig nemcsak a kötethez mellékelt DVD-változat elkészítésével, hanem a latin és görög szavak és idézetek lektorálásával is. Minthogy pedig Covarrubias vesszőparipája a legszentebbnek tartott héber és a spanyol nyelv rokonsága, ezért a kötet bővelkedik héber kifejezésekben, amelyeket a Wang folyó társszerzője, Két Sheng szerkesztett, s most épp ezekről írja doktori dolgozatát, amely remélhetőleg napvilágot lát még a centenárium évében. Az El País hétvégi kulturális mellékletében Alberto Blecua, a Spanyol Királyi Akadémia elnöke írt centenáriumi megemlékezést a könyvről, melegen említve benne A Wang folyó versei szerzőinek kiadását is. Alább a Nyelv és Tudomány portállal közösen az ő írását közöljük magyarul.

Sebastián Covarrubias de Horozco arcképe főműve, a Tesoro de la lengua castellana o española (1611) címlapjáról. A Studiolum DVD-kiadásából

Elio Antonio de Nebrija a 15. század végén kiadott spanyol-latin Vocabularió-jában lakonikus tömörséggel, latin megfelelőik révén világítja meg az egyes spanyol szavak jelentését. Ezt a módszert máig alkalmazzuk értelmező szótárainkban, amelyek manapság már spanyolul írják körül nyelvünk szavainak jelentését.

A szótárak egy másik fajtája nem azt vizsgálja, mit jelentenek a szavak, vagy hogy milyen helyzetekben használjuk őket, hanem hogy miért: az ilyen szótárakat nevezzük ma történetinek vagy etimológiainak. Ezen az úton indult el Nebrija kortársa, Alonso de Palencia, s ezt folytatta tovább kétszáz év múlva, jóval látványosabban Sebastián de Covarrubias az általa összeállított Tesoro de la lengua castellana o españolá-ban (A kasztíliai avagy spanyol nyelv kincstára, 1611), amelynek ez évben ünnepeljük megjelenése négyszáz éves évfordulóját.


Covarrubias a szavak jelentését kutatva mindenekelőtt etimológiájukat mutatja be (s ennek során nyilvánvaló, hogy bőven merített saját termékeny fantáziájából), másodsorban olyasvalamit, ami a mai szótárakból már hiányzik: a valóság enciklopédikus értelmezését (sok esetben ez is igen festőire sikerült), s végül az egyazon család szavain belüli viszonyokat. A mű jelentőségére most csupán két szempontból szeretnék rávilágítani: az egyik, hogy mely szavai kerültek bele a Spanyol Akadémia szótárába; a másik, hogy milyen segítséget nyújt számunkra klasszikus szövegeink megértéséhez.

Ami az Akadémia szótárát illeti, ez úgy határozza meg a fregadero ‘mosogató’ szót, mint a tányérok elmosogatására használatos berendezési tárgyat. A szó második értelme, amely magát a mosatlant jelölte, mára már gyakorlatilag eltűnt. Ez a meghatározás, amely kapcsolódik Covarrubiaséhoz, nagy mértékben leszűkíti azt a sokkal összetettebb valóságot, amelyen belül a Tesoro értelmezte a szót. Covarrubias abból indult ki, „amit súrolnak” (fregar), azaz „a tányérokból, csészékből, serpenyőkből, s a terítéken és edénytartón látható más edényekből”. A szócikk ugyanakkor magában foglalja az ugyanehhez a családhoz tartozó egyéb szavakat is, így a fregoná-t ‘mosogatónő’, „azt a cselédet, aki a konyhában tesz-vesz a fazekak és tányérok között, amelyeket Lope de Rueda platerillas-nak nevez”, vagy a refregón-t ‘dörzsölés’: „érintkezés valamivel menet közben, például aki fal mellett elhaladva hozzáér, s meszes lesz a köpönyege”, vagy akár a refriegá-t ‘súrlódás, civódás’: ‘összetűzés, egyesek pörlekedése másokkal’. A szócsalád tagjai közötti viszonyok révén olyan szólásokat is meg tud magyarázni, mint pl. Muger de buen fregado ‘csinos asszony’: „a tisztességtelenek okán, akik mindenkihez dörzsölődnek”. Az egymással rokonított szavakhoz más eredetűek is járulnak, mint ebben az esetben a platerilla ‘tányérka, csészealj’, plato ‘tányér’, escudilla ‘csésze’, aparador ‘tálaló’ vagy espeto ‘edénytartó’.

Világosan kell látnunk, hogy bizonyos szavak vagy jelentések kizárólag ama tekintély folytán szerepelnek mai szótárainkban, amelyekkel Covarrubias felruházta őket. Ilyen a bobillo, amelynek jelentése „hasas üveg, a fazék füléhez hasonló fogóval”, amelyet az akadémiai szótár ebből a műből vett át, de a szó létében sokáig kételkedtem, míg rá nem bukkantam egy 17. századi avilai inventáriumban; vagy a brizar, ‘ringatni’, amellyel még ma is találkozhatunk Leónban; vagy a brújula ‘iránytű’ ‘nézőpont’ jelentése, amelyet a mai szótár régiesként jelöl, s amely segít megérteni, miként lett a ‘dobozka’ jelentésű olasz bussolá-ból a spanyol brújula; vagy az abejón- ‘poszméh-’ játék; vagy az aburrir ‘untat’ használata aborrecer ‘utál’ jelentésben; vagy az azacán ‘tömlő’, amely különös módon ‘pireneusi parasztot’ jelentett.


A mű másfelől csodálatos módon használható arra, hogy jobban megértsük a régi irodalom szókincsét, még ha olvasása nem is igen egyszerű, mert ahogy láttuk, egyetlen szócikk alatt foglalja össze szavak egész családját, s mert nem sejthetjük, melyik szó alatt találjuk meg azt, amelyre kíváncsiak vagyunk, nem is szólva arról, hogy bizonyos szavak teljesen máshol találhatók, mint ahová az ábécérend szerint tartozniuk kellene. De ezek a problémák (amelyeket egyébként a szótár elektronikus kiadása tökéletesen megold) nem kell izgassák azt az olvasót, aki nem sietősen akar utánanézni egy adatnak, hanem azzal a szenvedéllyel fog hozzá a Tesoro olvasásához, amelyet a nagy művek megérdemelnek. Ha így tesz, ezer történetre talál, köztük igen mesésekre, bepillantást nyer a latin irodalomba, megrészegülhet a közmondásoktól, számos eltűnt szóra bukkanhat, amelyeket azonban klasszikus szerzőink még használtak: ilyen a már említett platerillas, amelyet én is csak a Picara Justina egy passzusából ismertem, ahol valaki egy kölyökről beszélve említi, hogy „köveket hajigált valami ártatlan platerillá-kra”.

Nem kell mindent rövid távon szemlélnünk s a gyorsaság szempontjából mérlegelnünk. Még a szótárak esetében is fenn kell tartanunk magunknak az olyan gyönyörűségeket, mint a vájkálás a gyökerek között, amelyekből a a szavak születnek, s amelyekkel értelmük magyarázható. Ez az a terület, amely minden bizonnyal a leginkább izgatja a Tesoro de la lengua española olvasóját, főleg ha olyan minden határon túl terjedő szócikkekben merül el, mint az abeja ‘méh’ vagy a buey ‘ökör’, amelyek annyira telve vannak utalásokkal annak megértéséhez, milyen módon szervezték művelt őseink, mindenekelőtt az írók a dolgok világát. Vagy az olyan esetben is, mint a cocodrilo, ahol mintha hirtelen valami festői encikopédiába léptünk volna át, amelyben mindent megtalálunk: a latin crocus, ‘sáfrány’ szóból kiinduló fantáziadús és tarthatatlan etimológiát, az állat életének részletes bemutatását, s végül szimbolikus alkalmazását. Mindezek az adatok különösnek tűnhetnek számunkra, de nélkülük nehezen érthetnénk meg, hogy akik számára Covarrubias írt, milyen – egyszerre képzeletteli és nagyon is földhözragadt – fogalmat alkottak a dolgokról, például a padlizsánról, amely melankóliát okoz, vagy a kuglófról, amelynek „tésztájába jótékony hatású varázsszereket kevernek”. Mindazonáltal óvnunk kell ezen érdemdús szótár jövőbeli olvasóit attól, hogy komolyan vegyék meglepő etimológiáit, amelyek nagy része a merő fantázia világába tartozik. Ennek bizonyítására nem kell Covarrubias héber vagy arab szómagyarázataihoz fordulnom, elég a spanyolokkal szemléltetnem, például az abarcá-val ‘facipő’, amely „a bárkához való hasonlatosságáról” kapta nevét, vagy a cetreríá-val ‘solymászat’, amely „a jogarból (cetro) veszi eredetét”.

A Tesoro kéziratban maradt kiegészítése, a 650 oldalas Suplemento al Tesoro, amelyet első ízben dolgoztunk bele a Tesoro nyomtatott és elektronikus kiadásába

Csupán e két szempontból szerettem volna rávilágítani e mű jelentőségére, amelynek idén ünnepeljük negyedik centenáriumát. Annyit szeretnék még hozzátenni csak, hogy olvasása nem csupán a filológusoknak csemege, hanem minden rafinált olvasó számára is terített asztal, amilyen például Luisa Alday, Javier Marías Los enamoramientos című legújabb regényének szereplője, aki „e vaskos zöld könyvhöz”, azaz Covarrubias szótárához folyamodik, amikor a cselekmény folyamán szeretné megvilágítani az envidia, ‘irigység’ fogalmát: a szótár szerzője szerint ez olyan méreg, amely „azok keblében keletkezik, akiket a legközelebbi barátainknak tartunk, s mint ilyenekben, megbízunk bennük”.

A lexikográfia ezen monumentuma esetében ráadásul abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy kitűnő modern kiadásokkal is rendelkezünk, amelyek nemcsak használhatóak, de filológiai és technikai szempontból is minden dicséretre rászolgálnak: ilyen Martín de Riquer kiadása [1943], amely hosszú időn át használatos volt a filológusok körében, s ilyen Ignacio Arellano és Rafael Zafra legújabb kiadása [2006], amely a végső szót jelenti a kiadások sorában, s amelyet ráadásul CD [a fordító: valójában DVD] is kísér, jelentősen megkönnyítve a mű használatát.

Tesoro de la lengua castellana o española según la impresión de 1611, con las adiciones del Padre Benito Remigio Noydens, publicada en Madrid, 1674. Sebastián de Covarrubias. Edición de Martín de Riquer. Barcelona: SA. Horta, 1943. Alta Fulla Editorial. Barcelona, 2003 (M. de Riquer kiadásának újranyomása). 1120 oldal. 60 euro • Tesoro de la lengua castellana o española. Sebastián de Covarrubias Horozco. Teljes és illusztrált kiadás, Ignacio Arellano és Rafael Zafra (a 2006-os kiadás újranyomása). Iberoamericana. Madrid/Frankfurt, 2009. 1639 oldal + DVD. 120 euro – a DVD önmagában 45 euro

A Tesoró-nak a Studiolum által készített DVD-változata

Tylko we Lwowie?

– „Csak Lwówban!” A cím – persze kérdőjel nélkül – elsősorban annak a dalnak a címe, amelynek szövegét Emanuel Szlechter, zenéjét Henryk Wars szerezték, a háború előtti lwówi irodalmi élet közismert figurái és Wiktor Budzyńskivel együtt a lwówi rádió egész Lengyelország-szerte népszerű Wesoła Lwowska Fala, „Vidám Lwówi Hullám” egész napos vasárnapi műsorának szerkesztői, valamint az 1939-es Włóczęgi (Csavargók) film közreműködői, amely a lwówi rádió Hacsek és Sajóját, Szczepkót és Tońkót avatta ünnepelt filmszínésszé. A dal – amelyet a filmben a lwówi örmény Jerzy Michotek ad elő, aki nem sokkal később a szovjet fogolytáborokat megjárva a háború után Wrocławban lett az újonnan alapított lengyel rádió munkatársa, s ezen a címen írta meg 1990-ben megjelent emlékiratait is – a (volt) lwówiak himnuszává vált, s az is maradt mindmáig. A dalt magát fordításával együtt azonban egy másik bejegyzés illusztrálására tartogatjuk.


Ez a címe Olena Onufriv, a lvivi rádió zenei osztályának szerkesztője Nur in Lemberg alcímű tanulmányának is, amely a Lemberg: eine Reise nach Europe kötetben jelent meg Berlinben 2007-ben. A tanulmány ezzel a miniatűr helyzetképpel kezdődik:

„Amikor 1989 szeptemberében Lvivben nagy ünnepélyességek közepette emlékeztek meg a helyi rádióadás megkezdésének ötvenedik évfordulójáról, a háború utáni generáció ebben semmi különöset nem talált. Csak a legöregebbek csodálkozhattak, akik még emlékeztek a harmincas évekbeli rádióadásokra, például Szczepkóra és Tońkóra, akiknek vidám folytatásos rádiójátékán az egész város szórakozott, s akik 1936-ban és 1939-ben még filmszínészekké is előrukkoltak. A rádió akkoriban még természetesen lengyelül sugárzott. De ugyanígy történt ez a lvivi filharmóniával és konzervatóriummal. Ezek születését ugyancsak 1939-től számítják, noha már több mint fél évszázada léteztek Lembergben, illetve Lwówban. A rádió munkatársai csupán 1999-ben, a lvivi rádió állítólagos 60. jubileumának előestéjén váltak aktívvá, a valódi alapítási dátum, 1930. január 15. elismerését követelve. Hivatalosan ez mindmáig nem történt meg.”

A lwówi rádió munkatársai (ülnek: Tońko és Szczepko) és adóállomása

Nem tudni, mikor kezdett adást fogni az első rádió Galíciában. Az első rendőrségi dokumentumok 1927-ből származnak. Ekkor még engedély és külön adó fejében lehetett csak rádiót tartani, s abban az évben a rendőrség 56 illegális rádióvevőre csapott le, míg 1934-ben már 457-re. Közben 1929-cel kezdetét vette az országos rádióadás, s a frissen alakult Lwówi Lengyel Rádió RT már 1929. szeptember 17-én – pontosan 10 évvel megszüntetése előtt – jelentette be minisztériumi engedély birtokában 10 kW-os adóállomásuk felállítását a városi hatóságoknak.

Lengyel rádióadók 1939-ben

A lwówi rádió bemutatkozása a lwówi országos kiállításon, és ma is álló épülete a Báthory u. 6. szám alatt

A lwówi rádió legnagyobb sikerű adása az egész napos Vidám Lwówi Hullám mellett a minden este jelentkező Vidám Lwówi Hét volt, a híres lwówi kabaré egyfajta rádióváltozata. A rezümé a reggeli lapokban jelent meg, s este hangzott el a Szlechter és Wars dalbetéteivel színesített rádiójáték, amelyet hol Aprikosenkranz és Untenbaum (Mieczysław Monderer és Adolf Fleischer) adtak elő, országszerte népszerűsítve a galíciai zsidó humort és a lemberiki jiddis tájszólást, hol Szczepko és Tońko, akik egy sajátos lwówi szubkultúra, a lyczakówi előváros (a „nyócker”) jampeceiként léptek fel – ezek voltak azok a „lyczakówi fiúk”, akik 1920-ban megvédték az ostromlott várost –, s akik sajátosan éneklő, ukránnal, magyarral, jiddissel és némettel erőteljesen kevert „lembergi jassznyelven” fejezték ki magukat. Ők voltak azok, akik a lengyel kormányzó, Józef Piłsudski születésnapján meghívták őt, kóstolja meg a híres lwówi kolbászt, s Piłsudski még aznap köszönő táviratot küldött nekik. Ebből tudjuk, hogy a legjobb kolbászt Lwówban Bandziuszkowa néninél lehetett kapni. A bekeretezett távirat 1939. szeptemberéig függött a stúdió falán.

A lwówi napilapok beszámolnak a rádiójátékokról, és utolsó oldalukon közlik azok részleteit

Híres volt a rádió Adam Sołtys által vezetett zenei osztálya is, amelyből az ország nagy része elsőként ismerhette meg az ukrán zenét. 1939-ben innen sugározták az első ukrán operát, Petro Nichnsky művét, s a rádió mindennapos szereplője volt számos ukrán népdalénekes, valamint Jevhen Kosak négytagú férfikórusa.

A rádió adótornyát 1939. szeptember 16-án bombázta le a német hadsereg; stúdióját a következő napon fosztotta ki a szovjet hadsereg. Egyetlen adásuk felvétele maradt fenn Varsóban, amelyben egy elmeintézeti ápolt egy tévedés folytán irodavezető lesz, s így terrorizálja beosztottjait. Fleischer és Monderer további sorsát nem ismerjük. Szlechter 1943-ban halt meg, 37 éves korában, nem tudni, hol. Wars még idejében emigrált, s a rádió számos munkatársával együtt létrehozta a Vidám Lwówi Hullám Színházat az emigráns lengyel hadsereg mulattatására. A háború után mindannyian Nyugaton maradtak.

S itt be is fejezhetnénk a bejegyzést, ha néhány napja, a lwówi műemléktérkép közzététele után nem kaptunk volna egy hozzászólást Alfanjétől, s benne két képet egy lwówi tejbolt csodálatosan fennmaradt soknyelvű feliratairól.



S ahogy elkezdtük időrendben visszafelé olvasni Alfanje páratlanul átgondolt, informatív és éles szemű blogját, kisvártatva rábukkantunk arra a július 26-i bejegyzésre, amelyben a wrocławi főtér déli oldalán látható emléktábla képét és feliratát közli.

W tym domu w. 1945 r mieściła się pierwsza
siedziba Polskiego Radja we Wrocławiu.
W 25-ta rocznicę nadania
pierwszej Polskiej audycji na fale eteru
Towarzystwo Milośników Wrocławia

29 września 1971

Ebben a házban volt 1945-ben az első
wrocławi lengyel rádió stúdiója.
Az éter hullámain az első lengyel adás
25. éves évfordulójára:
Wrocław barátainak társasága

1971. szeptember 29-én.

A lengyel rádiósok, akik szinte pontosan a lwówi adó elnémulása után hat évvel kezdték meg az adást Wrocławban, Lwówból érkeztek Breslauba annak a nagy hullámnak a hátán, amelyet Adam Zagajewski így foglal össze tömören, a részletek kibontását lengyel és német írók sokaságára hagyva:

„1945-ben szinte egész családom bőröndökbe és utazóládákba pakolt, hogy elhagyják Lwówot és környékét. Ugyanebben az időben számtalan német család, akiket otthonaik elhagyására szólítottak fel Sziléziában, Danzigban, Stettinben, Allensteinban és Königsbergben, szintén pakoltak. Sok millió ember feszült neki térdével a bőröndök lezárulni nem akaró tetejének. Mindezt három bölcs öreg rendelte így, akik nem sokkal korábban találkoztak Jaltában.”

Így kezdte meg tehát adását 1945-ben a wrocławi rádió, részben Lwówból száműzött rádiósokkal, mint Jerzy Michotek, s így ért el 1971-ben huszonötödik születésnapjáig. Ám a lvivi évfordulós megemlékezéshez hasonlóan ez az emléktábla sem tesz említést arról, hogy Breslauban már ezt megelőzőleg is működött egy rádió, amely 1945-ben ünnepelhette volna alapításának huszonegyedik évfordulóját.







A breslaui Schlesische Funkstunde 1924. május 26-án kezdte meg adását. Innen sugározták Fritz Walter Bischoff Hallo! Hier Welle Erdball! műsorát, a weimari köztársaság utolsó nagy rádiójátékát (1928), és Erich Kästner Leben in dieser Zeit című legsikeresebb művét, mielőtt a nemzetiszocialista kormány a szerző valamennyi munkáját nyilvánosan elégette volna. A rádióadóról Hans Ulrich Berkner visszaemlékezéseiben olvashatunk részletesen, sok képpel; néhány fotóját (amelyekből itt válogattunk) a wrocławi rádió történeti szájtján láthatjuk. Egykori szignálja pedig a magyar Rádiókiállítás hanggyűjteményében hallható:


Breslaui rádió, szignál, 1945. február 7. előtt

A breslaui rádiónak a lengyel határon álló gleiwitzi állomása volt az, amely ellen lengyel katonaruhába öltözött németek támadást intéztek 1939. augusztus 31-én, ezzel ürügyet szolgáltatva Lengyelország lerohanására. Az akció majdnem meghiúsult azon, hogy a támadók nem tudták: az állomás már évek óta csak a breslaui adó átjátszóállomásaként működik, s nem sugároz saját műsort. Ilyenformán órákon át nem tudták beolvasni az előre elkészített provokáció szövegét: „Figyelem, a gliwicei adó végre lengyel kézben van, eljött a szabadság órája! Éljen Lengyelország!”

A gleiwitzi (ma gliwicei) rádióadó 1939-ben

Az éter, az „ötödik elem”, quinta essentia a görög természetfilozófia szerint a legmagasabb rendű létező a világon, uralma fölötte áll minden elem uralmának. A televízió és az internet eljövetele előtt, mint a fenti példák is mutatják, köztudomású volt, hogy aki az étert uralja, az uralja a jelent, s ahogy Orwell óta tudjuk, aki a jelent uralja, a múltat is uralja. Aki pedig a múltat uralja, az uralja a jövőt.

1941. június 22-én a moszkvai rádió bejelenti az akkor már két és fél éve zajló háború kezdetét

Na falach eteru. „Az éter hullámain”. Lengyel katonainduló. Előadja a kielci katonazenekar

„…de nem vagyok boldog”

A liébanai völgy térképe, 1900 k. 1:200.000. Nagyítható, a teljes szelvény itt látható.

A Casar de Aliezo erkélyéről, ahol az éjszakákat töltjük, látni, amint Ojedo fényei lassan kúsznak a völgyben Potes felé, amelyet már elrejt a hegy hajlata.

A Bullón folyócska által kettészelt Ojedo (Cillorigo de Liébana) a másik oldalról nézve egy
1950-es évekbeli fényképen. Aliezo, ahonnét az előző fotó készült, a jobboldali
fenti házcsoport. Távolabb már Tama házai látszanak.

Liébanába úgy érkezik az ember, akár egy szigetre, s az idősebb helybéliek is így beszélnek róla. A vidék mindig menedéket jelentett a szeszélyes és meredek hegyvonulatok és mély szurdokok védelmében, amelyeken átkelve már szelíd  táj, termékeny föld, s növénynek és állatnak egyaránt kellemes éghajlat várta az ide menekülőt. A fizikai védelemnek ez az eleven és intenzív benyomása és a szépség mindennapos tapasztalata minden másnál erősebb és áthatóbb itt a völgyben. Liébana, amely egyszerre robusztus és törékeny – ilyenek a szigetek – lassanként tárja fel finom részleteit a benne utazó előtt, ahogy egyre inkább bonyolult szigettengerré alakul át. Minden egyes völgynek, amelyeken a Deva, Quiviesa és Bullón folyócskák ereszkednek le Potes felé, megvan a maga sajátos atmoszférája. A völgyekben szétszórva kis falvak termeszvárai állnak, amelyek mindegyike féltékenyen jelzi saját identitását harangtornyával, kőből faragott címerével, házaival, pajtáival, istállóival, cserényeivel és történelmével, amely az utóbbi időkben szinte kizárólag az öregedés és a veszteség története.

Aliezo

Faluról falura haladva gyakran megállunk beszélgetni a kint dolgozó emberekkel, akik világosan értésünkre adják, büszkék rá, hogy itt élhetnek, noha elismerik a mindennapos munka nehézségeit. Beletörődő csodálattal mutatnak körbe, mint aki szeszélyes szeretőjéről beszél: „annak való ez, akinek tetszik”, mindjárt hozzátéve: „én nem tudnék máshol élni”. Nagyon fáj nekik, hogy szinte alig maradtak fiatalok a falvakban. „Ez itt egy kész csoda. De nem vagyok boldog. Hat fiam közül csak egy maradt a faluban, s ezért az egyért is hálát kell adnom”, panaszkodik – noha mosollyal az arcán – egy szépen öltözött idős asszony, ezen az esős nyári délutánon is a háza előtt üldögélve. „Pedig munka, az van”, teszi hozzá. Szeretne még beszélgetni egy kicsit, behív egy kávéra. Tiszta, világos, tájszólás nélküli spanyolt beszél. A helybeliek egy része a szervezett falusi turizmusból él, s egyre inkább felhagynak a földműveléssel.

Lon

Liébana spirituális központja, legalábbis hivatalosan, Santo Toribio a két falusi remeteséggel, San Miguellel és Santa Catalinával, s a feljebb fekvő kicsi Cueva Santával, a szent barlanggal. Santo Toribio a világ legnagyobb egyben megőrzött Szent Kereszt-ereklyéjével büszkélkedik. A völgy benépesülésének legelső idejétől kezdve maradtak fenn dokumentumok a kolostorról. A hagyomány szeirnt alapítása még I. Alfonzra megy vissza, aki a 8. században felismerte, hogy ezek a völgyek kitűnő menedéket nyújtanak a muszlimok által szorongatott keresztények számára. A Szent Mártonnak szentelt kolostor a Deva folyó mentén feljebb fekvő Turieno falucskáról kapta melléknevét. A kolostor épületén 1959 tájékán igen rosszul sikerült felújítást végeztek amely szinte teljesen eltörölte a legősibb építmény minden emlékét.

A felújítás előtt minden bizonnyal az egész kolostor olyan romos volt,
ahogy itt még látszik a falakon.

Balra a templom két kapuja, a főkapu és a Bűnbocsánat kapuja,
amelyet csak a jubileumi években nyitnak ki.

Liébanaiak hazatérőben a Santo Toribio kolostorból a hagyományos „őrségváltás” után:
április 16-tól október 5-ig a völgy minden falvából két-két szomszéd megy fel
naponta, s a nagy ünnepeken egy-egy személy minden családból.

A völgy nagy ünnepe a Szent Kereszt felmagasztalása szeptember 14-én. Erre a még
szinte nyár végi ünnepre feldíszített szekereken, ki-ki a legjobb
ruhájában érkezett a kolostorba.

PAISAJE Vi montes sin una flor, lápidas rojas, pueblos vacíos y la sombra que baja. Pero hierve la luz en los espinos. No comprendo. Sólo veo belleza.          Desconfío

TÁJKÉP Láttam hegyeket egy szál virág nélkül, vörös köveket falvakat üresen az árnyékot, ahogy leszáll. De forr a fény a bozótban. Nem értem. Csak szépséget látok.          Még nem hiszem el

(Antonio Gamoneda, Blues castellano —1961-66—, részlet)

A következő liébanai bejegyzésben a Santo Toribio és a remeteségek felé vezető úton haladunk tovább, fel a Deva folyó forrásához.