Amikor elmegyek

Pollença

Carlos Di Fulvio (*1939): A chacarera, kecsua dallamra. Sebastiano Solis előadása. Az El Gaucho, el Inca y la Nueva Música (1982) lemezről.

Hace tiempo y buscando por ahi una chacarera entre los montes que hay en el pago campo afuera campo de la rudita, monte adentro 'e Tulumba la he de encontrar linda su bata de percal baila Doña Dominga la chacarera. Abajito de un tala la vi por ser montaraza y unos tizones de leña manza la aromaban La aromaban con su olor unos gajos de tala que supo cortar mi amigo Don Vivas al caer el invierno pasado para su corral. Y en la tierrita suelta al barrer de las alpargatas entre los montes subió la luna pa alumbrarla. Como nube en el alma quedó un polvaderal ojito 'i tala, flecos de luna, la chacarera. Con su bata de puro percal va Doña Dominga todas las flores que hay en el monte se la envidian. Se la envidian porque no hay color más hermoso que el de su percal, ni moza que sepa regalar el donaire que tiene su buen zarandear. Y las niñas quisieran bailar como lo hace ella la trenza al viento y una manito en la cadera. Su cadera es un vaivén parecido al del mimbre y al sauce también, esa es mi abuela se saben decir los changos del monte en cuantito la ven. Si a los setenta la baila asi lo que ha sido en antes una corzuela, lujosa de ágil deje nomás. Como nube en alma quedó un polvaderal ojito 'i tala, flecos de luna, la chacarera.

Jó ideje már, hogy keresek egy chacarerát itt a hegyek között, az irtáson túl a földeken, túl a parlagföldeken, a hegyen, Tulumba fölött, ott találtam rá, ahogy perkál köntösében szépen járta Doña Dominga a chacarerát. Az irtás fái alatt láttam, hiszen erdei lány ő és almafaágak adták illatukat neki. Illatukat neki adták az almafaágak, melyeket barátom, Don Vivas vágott még a múlt tél elején az udvarán. És a vászoncipők által tisztára sepert földön, a hegyek között felkelt a hold hogy fénybe borítsa őt. Lélek felhője, könnyű por szállt fel az ágak fölött: a hold rojtjai: a chacarera! Tiszta perkál köntösében járja Doña Dominga, minden virág, ami csak van a hegyekben irigyli őt. Irigylik őt, mert nincs szebb szín, mint perkálja színe, sem lány, ki kecsesebben tudná járni, mint ahogy ő ring. Hogy szeretnék úgy járni a lányok, ahogy ő, copfjai a szélben, és csípőjén tartva egyik kezét. Csípője ring, akár a fűzfa, akár a fűzfavessző, ez az én nagyanyám, megmondja minden hegyi csángó :) amint meglátja! Ha hetven évesen így táncol, micsoda őzsuta volt azelőtt, milyen kecses, fürgébb mindenkinél! Lélek felhője, könnyű por szállt fel az ágak fölött: a hold rojtjai: a chacarera!

Pollença. Carrer de Montision, 1900 körül

Facundo Cabral: Amikor elmegyek. Sebastiano Solis zenéje és előadása. Az El Gaucho, el Inca y la Nueva Música (1982) lemezről.

Facundo Cabral argentin költő (*1937) nevelőintézetben nőtt föl. „Kilenc éves koromig nem beszéltem, tizennégy éves koromig analfabéta voltam, negyvenhat évesen ismertem meg apámat. A nevelőintézetből megszökve parasztoktól tanultam énekelni. 1954. február 24-én egy csavargó elszavalta nekem a Hegyi Beszédet, és én úgy éreztem, hogy újjászülettem. Ekkor írtam meg a Vuele bajo bölcsődalt. Ezzel kezdődött minden.”

Una milonga sureña un par de botas tejanas, una esperanza infinita y una flor en la ventana. Una canción inconclusa y un jorongo mexicano, amores en todo el mundo y nada preso en la mano. Un amigo en el desierto y un maestro en la montaña, la libertad más hermosa y la idea más extraña. Esas cosas dejaré el día que yo me vaya, querida perdóname si a ti no te dejo nada. Una cerveza en Holanda un pintor en Salamanca, una hoguera junto al Nilo, un poema en Casablanca. Una pregunta en el aire y una respuesta en el alma, las noches en el mar Rojo, y los veranos de España. La voluntad y el delirio, una vieja gorra griega un turbante del Neguev, dos máscaras, una quena. Esas cosas dejaré el día que yo me muera, querida perdóname si a ti no te dejo nada. La lluvia sobre Marruecos, en el bolso, pan y queso, y la Biblia liberando a mis sueños y a mis huesos. La locura satisfecha y la conciencia tranquila, los temores que perdí en París o Alejandría. Amo y señor de mí mismo sin bandera y sin espada, al viento devolveré las maravillas prestadas. Las alegrías de ser y hacer lo que uno ama, querida perdóname, si a ti no te dejo nada.

Egy déli milongát egy pár texasi csizmát egy végtelen reményt az ablakban egy virágot egy éneket befejezetlen egy poncsót Mexikóból szerelmeket szerte a világon és semmit sem a kezemben tartva egy barátot a sivatagban a hegyek között egy mestert a legszebb szabadságot a legfurcsább gondolatot – ezeket hagyom hátra azon a napon, amikor elmegyek. Kedvesem, bocsásd meg ha neked semmit sem hagyok. Egy sört Hollandiában egy festőt Salamancában egy tábortüzet a Nílusnál egy verset Casablancában egy kérdést a szélben és a lélekben egy választ a Vörös-tenger éjszakáit és Spanyolország tavaszát az akaratot és az álmot egy régi görög sapkát, egy turbánt a Negev-sivatagból, két maszkot, egy kecsua sípot – ezeket hagyom hátra azon a napon, amikor meghalok. Kedvesem, bocsásd meg, ha neked semmit sem hagyok. Az esőt Marokkó fölött a tarisznyát kenyérrel és sajttal, a Bibliát, amely felszabadítja álmaimat és csontjaimat, az elégedett bolondságot és a nyugodt lelkiismeretet a félelmeket, melyek elmaradtak Párizsban vagy Alexandriában. Zászló és kard nélkül is magam gazdája és ura, a szélnek eresztem majd a kölcsönzött csodákat, a létezés vidámságát és hogy azt teszem, amit szeretek. Kedvesem, bocsásd meg, ha neked semmit sem hagyok.

Khaled Nabi temetője

A mongγol bičig & manju bithe blog nemrég adott hírt a Közép-Mongóliában álló Taikhar szent szikláról – amelyet a több mint ezer éven át gyarapodó türk, mongol és egyéb feliratok valóságos epigráfiai múzeummá változtattak – és a mellette fekvő, ismeretlen nép által használt temető csodálatos szarvasos-lovas sírköveiről. Erről jutott eszembe egy másik, ugyancsak szentély mellett fekvő különös temető Észak-Iránban, amelynek szokatlan formájú sírköveit szintén egy ismeretlen nép hagyta hátra.

Ali Majdfar fotói

A temető Golesztán tartománynak a türkmén határ felé eső északi részén, a Torkaman Sahra (Türkmén-puszta) hegyvidéken fekszik. A vidék földrajzilag már a türkmén sztyeppéhez tartozik, de nem síkság, ahogy a sztyeppétől várnánk, hanem alacsony hegyláncok végtelen sora, amelyek megkövült tengerként húzódnak a látóhatárig. Itt, az egyik hegylánc csúcsán, lakatlan völgy fölött magasodik egy kis szentély, amelyet Khaled Nabi, azaz Khaled próféta sírjának neveznek.




A helyet nem egyszerű megközelíteni. Teherántól az Elbrusz láncain átkelve, majd a Kaspi-tenger partján haladva ötszáz kilométer múlva érjük el Kalale városkát, ahonnét ötven kilométer hosszú, nehezen járható, kanyargós földút indul felfelé a hegyekbe.


Innentől kezdve a Google térkép sem írja ki a helységek nevét, bár a legnagyobb nagyításban látjuk, hogy az út keresztülhalad néhány településen: ezeket Tamr Qare Qozinak (تمر قره قوزی), Yelli Badraqnak (یلی بدرق) és Gache Sunak (گچه سو) hívják. Gache Su után meredeken emelkedő, jóformán csak gyalog járható hat kilométeres ösvény visz fel a szent helyre.





A szent hely voltaképpen nem is egy, hanem három szentélyt foglal magában, amelyeket a helyi hagyomány a próféta, Khaled Baba, apósa, Alaam Baba és pásztora, Chupan Ata sírjaként tisztel. Az utóbbinak perzsa-türkmén neve is annyit tesz: Pásztor Atya (a perzsa „chobân”-ból ered török és délszláv közvetítéssel a magyar „csobán”), de valószínűleg nem valódi személyről, hanem népi etimológiáról van szó. Perzsiában és környékén ugyanis a hegytetőn magányosan álló, s a környéket „vigyázó” szentélyeket nevezik „pásztor-templomnak”, ahogy például a julfai temetővel szemközt, a perzsa oldalon dombtetőn álló kis örmény kápolnát is.

Ardeshir Soltani fotói

Síita területeken, amilyen Irán nagy része, gyakoriak az ilyenfajta magányos zarándokhelyek, amelyek egy-egy szent ember sírja fölé épültek. Majid Majidi Rang-e Khodâ, „Isten színe” című szép filmje bemutatja, hogyan viszi zarándoklatra egy ilyen sírhoz a nagymama az unokáit. Az észak-golesztáni türkmén népesség azonban szunnita. Ez az ágazat elvileg elítéli az ilyenfajta „szentkultuszt”, és egyedül Mekkába zarándokol. A türkmének azonban különös módon sok hasonló szent sírt látogatnak szerte az itteni hegyvidéken és a határon túli Türkmenisztánban. A dolog magyarázata az, hogy a nomád türkménekhez nem a mecset és az írásos kultúra, hanem szúfi sejkek révén jutott el az iszlám. Az egyes klánok alapítójukként és „védőszentjükként” tekintenek ezekre a szent emberekre, s az ő tiszteletük áll a közösségi identitás központjában.





Türkmén sajátosság – és valószínűleg iszlám előtti szokás – a szentély előtt álló „szalagfa” is, amelyre kérés, fogadalom, vagy a teljesített zarándoklat jeléül aggatnak fel színes szalagokat. Ennek egy változata az a „hajfa” is, amelyet Simin Daneshvar említ a legnagyobb hatású 20. századi perzsa regényben, a Savushunban, s amelyre a türkmén vidékről sok száz éve a dél-iráni Siráz környékére vándorolt ghasghai nomádok asszonyai akasztják fel levágott hajfonatukat harcban elesett hozzátartozóik emlékére.



Magáról Khaled prófétáról a szentély falán függő felirat azt állítja, hogy apját Sanannak hívták, Jemenben született, és itt halt meg 528-ban, azaz 42 évvel Mohamed születése és 82 évvel prófétai küldetésének megkezdése előtt. A nyilvánvaló kérdésre, hogy milyen hit prófétája lehetett nyolcvankét évvel az iszlám alapítása előtt, a felirat nem tér ki. Nagyon is lehetséges azonban, hogy nesztoriánus keresztény, akik ebben az időben egyre nagyobb számban vándoroltak be a perzsa birodalom északkeleti területeire, és onnan a Selyemút mentén tovább Kínába. Ezt feltételezi a hely több perzsa kutatója is, akiknek véleményét a Parsava-name („A párthusok könyve”) blog idézi a szentélyről és a temetőről írt bejegyzésében.




A szentélyektől néhány száz méterre fekvő temetőben hatszáz körüli sírkő maradt fenn. A kövek alapvetően kétfélék: vagy kerek sapkában végződő oszlopok, amelyeknek magassága olykor a két métert is meghaladja, vagy olyanfajta, kereszthez hasonló zömök sírjelek, ahol a kereszt két karját egy-egy félkör vagy majdnem teljes kör helyettesíti. A temetőt említő néhány perzsa szájt azt állítja, hogy a kétféle sírkő a férfi és női nemi szerv stilizált ábrázolása. A Parsava-name blogon idézett kutatók azonban inkább úgy vélik, hogy a kövek a sztyeppei síremlékek két gyakori típusát követik: az oszlop a sapkával vagy sisakkal koronázott sztélét, az alacsonyabb kő pedig a csavart szarvú kosfejet. Az ilyen kosfej vagy teljes kos alakú sírok az egész iráni hegyvidéken elterjedtek, Golesztántól a Kaukázuson át a Zagrosz bakthiari törzseiig: a julfai örmény temetőben találkoztunk már hasonlókkal.





Az utóbbi értelmezést erősíti a helyi néphagyomány is, amely kővé vált katonákat lát a sírkövekben. A katonák a történet egyik változata szerint a prófétára akartak rátámadni, de az egyetlen intéssel kővé változtatta őket, míg a másik változat szerint bátor harcosok voltak, akiket bekerítettek, de imájukra Allah kővé változtatta őket, hogy az ellenség ne diadalmaskodhasson rajtuk.




Vajon melyik nép emelhette ezeket a köveket? A perzsa blogok szívesen mondják őket sok ezer évesnek, egy nyomtalanul eltűnt ismeretlen nép temetőjének, hiszen a környéken sehol nincsenek településmaradványok. A Parsava-name által idézett kutatók azonban ebben is más véleményen vannak. Rámutatnak, hogy noha a Khaled Nabi temetője valóban egyedülálló a maga hatszáz kövével, ám az észak-golesztáni hegyvidéken több mint egy tucat más helyen is találunk egy-két hasonló formájú sírjelet fából vagy kőből. Az ilyenfajta temetők tehát valamikor gyakoriak lehettek itt, de csak ezt az egyet védte meg a szentély közelsége a széthordástól és pusztulástól. Ha pedig ezeket a helyeket térképre vetítjük, azt látjuk, hogy szinte mindegyik északra esik az ókorban épített hatalmas gorgáni faltól, amely a Kaspi-tengertől az afgán hegyekig húzódva az északi sztyeppei törzsek támadásától védte Iránt (és amelynek feltárását a magyar Stein Aurél kezdte meg 1915-ben). Ilyen sztyeppei törzsek temetői lehettek tehát, s ezt a feltételezést erősíti a településmaradványok hiánya is. Több iráni nomád népnek még ma is két temetője van, egy a nyári és egy a téli szállás mellett, ahol épp azért igyekszenek maradandó anyagból sírköveket állítani, mert az év másik felében nem tudnák megóvni őket a pusztulástól.




A temetőt egyetlen útikönyv sem említi, s Iránon kívül szinte teljesen ismeretlen. Még magában Iránban is csak néhány szenvedélyes fotós vállalja a felkeresésével járó viszontagságokat. Közéjük tartozik Ardeshir Soltani, akinek a sírkövekről készült fotósorozatával zárjuk a temető bemutatását.

Valóságsó

Az utóbbi napokban nagy földmozgás zajlott az orosz fővárosban. Jurij Luzskov főpolgármester, aki nagyjából olyan régen áll Moszkva élén, mint Demszky Gábor Budapestén, az utóbbi időben több ügyben is összekülönbözött Medvegyevvel, sőt nyílt levélben kritizálta politikáját. Egyes elemzők szerint ezt csak azért merte megtenni, mert Putyin áll a háta mögött, s kritikája a két legfőbb orosz vezető közötti feszültséget teszi nyilvánvalóvá. Azonban hogy-hogy nem, az elmúlt napokban hirtelen fény derült Luzskov és felesége, Jelena Baturina üzletasszony – aki férje polgármestersége alatt vált Oroszország leggazdagabb asszonyává – számos korrupciós ügyére (egyről már mi is beszámoltunk itt meg itt), környezetromboló fejlesztéseire, és a nyári Moszkva környéki tűzzel kapcsolatos hanyag intézkedéseire is. Szeptember 28-án Medvegyev menesztette hivatalából Luzskovot – Moszkva főpolgármesterét ugyanis nem választják, hanem az elnök nevezi ki –, akinek az Egységes Oroszország pártból is mennie kellett.


A nagy bojár lefejezése után három nappal, tegnap reggel Dmitrij Medvegyev államelnök és Vlagyimir Putyin miniszterelnök személyes találkozón vitatták meg az ország gazdasági és társadalmi helyzetét – írja fényképes beszámolójában a Президент России, a Kreml hivatalos elnöki lapja. Felvetették többek között az Egységes Oroszország párt egy első konzultációját is, amelyen a párt összeállíthatná az általa javasolt moszkvai polgármester-jelöltek listáját.


A megbeszélés meghitt környezetben zajlott. A – csendéletként megkomponált és gondosan a kamera felé fordított – fekete kenyérből és orosz házi tejből álló munkareggeli mindennél ékesszólóbban bizonyítja az államelnöknek és a miniszterelnöknek a néppel, a párttal, és persze egymással való megbonthatatlan egységét. A nyilvános közös tej- és üdítőivás amúgy is régóta része a két elnök országos alkoholellenes kampányának.


Medvegyev elnök zenével teszi meghittebbé a találkozót. Jólértesültek szerint mostanában Ronnie James Dio a kedvence. Bumbó majd megmondja, méltó-e a hangtechnika a Kreml rangjához.


Azért ne írjuk le teljesen Luzskovot. Lesz még elnökválasztás 2012-ben, amelyen Putyin már újra indulhat a kötelezően kihagyott négy év után. Erős kezű és skrupulusok nélküli végrehajtókra pedig mindig szükség lesz a Kremlben.