Megnyitó

Így nézett ki a könyvtár – a Kalocsai Főszékesegyházi Könyvtár, aki még nem olvasta az előző bejegyzést – díszterme az ünnepélyes megnyitó előtt néhány órával. A barokk polcok előtt sorakozó üveges tárlók kifejezetten erre a kiállításra készültek. Ezekben állították ki a könyvtár legértékesebb nyomtatott bibliáit; a kódexek az előző teremben vannak. A Studiolum kalocsai sorozatának kezdőlapján a tárlók nélkül is látható a terem képe – no persze azt a képet profi fotós csinálta, nem mi.

A kódex-kiállítás részlete

Mielőtt a vendégek megérkeznének, pillantsunk be a könyvtár látogatók elől elzárt raktártermeibe, ahol annyi meghitt órát töltöttünk el a könyvek között böngészve.





A kiállítást megnyitja Bábel Balázs kalocsai érsek és Juliusz Janusz érsek, pápai nuncius.

A jobb alsó sarokban az Erasmus-tárló, amelynek egyik dísze Erasmus Opera omniájának monumentális tízkötetes leideni kiadása – máig a legjobb Erasmus-összkiadás –, a másik pedig Erasmus egy saját kezű levele. Az előző, Luther-tárlóban ugyancsak Luther egy saját kézzel írott verse olvasható.

A könyvtárosok apoteózisa

És a földön békesség

A Kalocsai Főszékesegyházi Könyvtárban holnap nyílik a Biblia évének tiszteletére rendezett kiállítás a műemlék könyvtár páratlanul értékes régi bibliáiból, amelyeket bibliofil érsekek hosszú sora gyűjtött össze az évszázadok során, s amelyek közül két gyönyörűen illusztrált középkori példányt, az 1400-as évek eleji csehországi zsoltároskönyvet és Szent Pál leveleinek 1250 körüli párizsi kéziratát DVD-n közzé is tettük már a Studiolumban.

A kiállítás anyagának válogatásában mi is részt vettünk, s ennek során bukkantunk egy különös Bibliára, amely még a könyvtár katalógusában sem szerepelt.


A négy evangélium egyházi szláv nyelvű, fólió formátumú kiadását gazdagon díszített fém kötés védi, amelynek előlapjába egykor Krisztus és a négy evangelista, hátlapjába pedig a Szentháromság zománcozott képeit illesztették. A hátlap négy kiálló lábacskája arra utal, hogy az evangeliárium állandó helye az oltár könyvtartóján volt, hogy ortodox liturgikus szokás szerint a világ végéig egyházával maradó Krisztust jelképezze.




A könyv bevezetője részletesen felsorolja mindazok nevét, akik e példány előállításához – nyomtatásához, kötéséhez vagy díszítéséhez – anyagilag hozzájárultak, ami szintén jelzi, hogy nem egyszerű kiadványról, hanem nagy költséggel egyedileg előállított, kitüntetett helyre szánt liturgikus könyvről van szó. A bevezető végén a megjelenés dátuma is olvasható az ortodox egyház időszámítása szerint, amelynek értelmében a könyvet Moszkvában, a Szent Szinódus nyomdájában, a világ teremtésétől számított 7400. és az Ige megtestesülésének 1892. évében, augusztus hó 6. napján adták ki. A helyet és időpontot valaki magyarul is beírta ceruzával a nyomtatott szöveg alá.


Az evangeliáriumban két további kézzel írott bejegyzés is szerepel, egyik az elülső, másik a hátsó előzéklapján, s épp ezek teszik páratlanul egyedivé a könyvet, elbűvölő történelmi és földrajzi kontextust rekonstruálva köréje.

Emlék az orosz harcztérről.
Malec (Pružany járás, Grodnó kormányzóság, Lithvánia)
1916 november 22.
Fischer Ferencz
honvéd huszár hadnagy

Az ember az első pillanatban megdöbben az egykori szentségtörés láttán, s szinte látni véli a megszállt litván területen ortodox templomokat fosztogató magyar honvédeket, akik jó lelkiismerettel hozták haza az elrabolt kegytárgyakat „háborús emléknek”. Ám ha egy kicsit utánanéz az eseményeknek, akkor látja, hogy egészen másként áll a dolog.


A grodnói (Grodno, Grodna, Горадня, Гродна, Hrodna, Gardinas, הורדנה, Gorodna, Гродно) kormányzóságot a történelmi lengyel-litván királyság felosztása után, 1796-ban alakították ki az Oroszországhoz került területekből, s határai még a cári időkben is sokat változtak. A város, amely eredetileg a litván nagyfejedelemség, majd a lengyel királyság része volt, Oroszországtól az első világháború után visszakerült Lengyelországhoz, majd 1939-ben a Szovjetunió része lett, amit az 1941-44 közötti német megszállás függesztett fel egy időre. 1990-től a független Belorusszia része, ahová az egykori kormányzóság nagyobbik része is tartozik, míg kisebbik része ma Lengyelország és és Litvánia között oszlik meg. Grodnó öregebb polgárai ilyenformán elmondhatják azt, amit a nem is olyan távoli Ungváréi: hogy életük során öt országban is laktak anélkül, hogy kimozdultak volna a városból. Már aki túlélte ezt a földmozgást.

A grodnói kormányzóság Marksz (nem az a Marx!) atlaszából (Большой всемирный настольный атласъ Маркса, második átdolgozott kiadás, 1910, 9. tábla részlete)

Malecz (Малеч, Malech, Maliecz, Maletsch, Malch, Maltz, Maltesch, Малечь) mezőváros – ma falu – az egykori grodnói kormányzóság közepe táján fekszik, tavak és mocsarak közt, félúton Bialystok, a Hegedűs a háztetőn színhelye és Pinsk, Ryszard Kapuściński szülővárosa között, amelyről oly lenyűgözően ír A birodalom című kötetének első elbeszélésében. A települést Marksz nagy atlaszának fenti szelvényén a ГУБЕРНIЯ „H” betűjétől délkeletre találjuk. A grodnói kormányzóság statisztikai összefoglalójából megtudjuk, hogy a várost lengyel, fehérorosz, orosz és zsidó népesség lakta, amit némi örmény, német, és tatár kisebbség is színesített, amelyek mindegyike más-más vallást követett – ahogy a Balti-tengertől a Fekete-tengerig terjedő egész Csertában. A 10-15%-nyi zsidóság egy része már a század elejétől kezdve folyamatosan vándorolt ki Amerikába, s az ő leszármazottaik hozták létre azt a hat városkára kiterjedő családtörténeti adatbázist, amely a legtöbb információt tartalmazza a háború előtti Maleczről. Az otthon maradottakkal a német megszállók végeztek. A kevés túlélő egyike, az Auschwitzban huszonhét hónapot töltött Shmuel Mordechai Rubinstein 1978-ban írott önéletrajzában részletes leírást ad a háború előtti város életéről.


Malecz ortodox templomának első írásos említése 1563-ból maradt ránk. Az 1700-as évek végétől fennmaradt templomösszeírások már nevét is említik: Семеновская, azaz Szent Simeonnak volt szentelve. A mezőváros 1645-től használt pecsétje ugyanakkor Szent Pétert ábrázolta. A belorusz építészeti emlékek képes katalógusa a jelenlegi templom építését 1873-ra vagy 1928-ra teszi. Valószínűleg mindkét évszám helyes: az első az építésé, a második az újjáépítésé, hogy miért, azt mindjárt meglátjuk. Az 1873-as évszámhoz illene is a húsz évvel később készíttetett díszes evangeliárium: helytörténészek dolga volna kideríteni, vajon az előszóban említett személyek kimutathatóak-e ebben a korban Maleczben.


Az első világháború 1915-ben érte el a városkát. A német és osztrák-magyar hadsereg májusi egyesült offenzívája nyárra eljutott Orosz-Lengyelország keleti határaihoz, s a front itt állandósult 1917-ig, Oroszország összeomlásáig. A Brest és Pinsk között állomásozó kozákok harc nélkül vonultak vissza, de előtte felgyújtottak minden olyan települést, amelynek nem volt elég pénze ahhoz, hogy megvesztegesse őket. Shmuel Mordechai Rubinstein így emlékszik vissza erre maleczi önéletírásában:

The Russian Cossacks were the last to retreat from the Germans during the [First World] War. Our town had no public officials and it did not occur to the people to collect a sum of money and be on the alert to bribe the Cossacks, so the Cossacks simply burned the villages to the ground. (…) All the books were destroyed in the fire, so there was no way to prove anyone’s age. (…) All the gentiles fled to Russia, for fear of the Germans. Fields were abandoned. (…) Between 1917 and 1919 the non-Jews began returning home from Russia. (…) A few years later the town was rebuilt, and life began to improve.

(Utoljára az orosz kozákok vonultak vissza a németek elől. A mi városunknak nem voltak hivatalos elöljárói, és senkinek sem jutott eszébe, hogy még idejében pénzt gyűjtsünk és megvesztegessük a kozákokat, így hát a kozákok egyszerűen porig égették a falvakat. (…) Minden könyv elpusztult a tűzvészben, úgyhogy senkinek sem lehetett megállapítani a pontos életkorát. (…) Minden gój Oroszországba menekült a németektől való félelmében. A földek parlagon maradtak. (…) 1917 és 1919 között a nem-zsidók elkezdtek visszatérni Oroszországból. (…) Néhány évvel később a város újjáépült, s az élet is javulni kezdett.)

Visszavonuló kozákok fosztogatnak Galíciában. A Der Krieg 1914-15 in Wort und Bild 42. számából

Ekkor találhatta meg az osztrák-magyar sereggel a városba bevonuló Fischer Ferenc hadnagy az evangeliáriumot. Nem tudni, hogyan menekült meg ez az égő templomból, s hogy aki kimenekítette, miért nem vitte magával. Talán túl nehéz volt az Oroszországba menekülők számára, talán a visszatérés reményében hagyták valahol – ki tudja. Annyi bizonyos, hogy a hadnagy nem fosztogatás során jutott hozzá, hanem a templom pusztulása után vette gondjaiba.

Hogy miért tette ezt, s miért hozta haza „emlékbe” épp ezt az egyházi szláv nyelvű evangéliumos könyvet, arra a kötet harmadik bejegyzése vethet némi fényt.

Ex hoc libro discebam linguam paleo-slovenicam. Гаврило Мустяновичь theol. gr.r.cat.
(E könyvből tanultam ószláv nyelvet. Gavrilo Mustyanovich görögkatolikus teológus)

Gavrilo Mustyanovich görögkatolikus kispap bejegyzése a kézírásból ítélve jóval későbbi, mint Fischer Ferencé. Nem tudjuk, ki volt ő, és hogyan került hozzá a könyv. Neve tipikusan kárpátaljai ruszin név. Pavlo Csucsko már idézett Прізвища закарпатських українців. Історико-етимологічний словник (A kárpátontúli ukránok családnevei. Történeti-etimológiai szótár), Львів 2005 című gyűjtése szerint (403. old.) a „Mustos” jelentésű román Mustean névből származik. Az 1865-ben elhunyt Stefan Mustyanovich az 1851-ben megjelent Topographica descriptio Ruthenorum in comitatibus Marmaros et Beregh habitantium (A Máramaros és Bereg megyében élő ruszinok topográfiai leírása) című könyv szerzője volt. N. L. Mustyanovich ruszin költő a ruszinok nyelvének önállóságát védelmezte az ukránnal és orosszal szemben. A Rusyn nation egy érdekes cikke pedig a századforduló idejéből közöl történetet egy keresztnév nélküli Mustyanovich görögkatolikus „misszionáriusról”, akit Firczák Gyula püspök küldött három másik társával a Huszt fölötti hegyekben fekvő Iza faluba az ottani ortodox befolyás ellensúlyozására, ám ehelyett ő is csakhamar ortodox tanokat kezdett hiretni.

Nincs kizárva, hogy maga Fischer Ferenc is erről a vidékről származott és görögkatolikus vallású volt, s épp azért hozta haza a gazdátlanná vált egyházi szláv evangéliumos könyvet, hogy hátha felekezete még hasznát veszi. A keleti frontra jelentős mértékben Északkelet-Magyarországról sorozták be a katonákat – a Felső-Tisza-menti (ma az ukrán határon fekvő) Mándokról származó nagyapám is köztük volt –, ahol máig magas a görögkatolikus hívők aránya. Nagyapám ezrede a háború után „emlékkönyvet” adott ki, amelyben minden egyes katona neve, hovatartozása és vallása szerepelt. Nem lehetetlen, hogy Fischer Ferenc ezrede is adott ki hasonlót, s ebből megtudhatnánk, helytálló-e ez a feltételezés.

S végül azt sem tudjuk, miként került a könyv Kalocsára. A katalógusban nincs nyoma, s szokatlan méretei, nyelve és külseje ellenére a könyvtárosok is csak most figyeltek fel rá. Sem a hadnagy, sem a kispap neve nem ismerős számukra. Mintha a könyv egyszerre csak ott termett volna, túlélőjeként egy valaha volt, s a huszadik század tragédiái által elmosott sokszínű kelet-európai világnak.

Kovács István írja 2007 januárjában Ryszard Kapuściński nekrológjában:

A zsarnoksággal kapcsolatos személyes élményét a pokol bugyrából hozza magával Kapuscinski. Hét és fél éves, amikor hazája 1939 szeptemberében áldozatul esik a Lengyelországgal szövetséges Anglia és Franciaország közönyétől kísért hitleri és sztálini osztozkodásnak. Pinszk, a szülőváros, amelynek főterén pravoszláv cerkóv, katolikus templom, zsinagóga évszázadok óta békésen megfér egymás mellett, a Szovjetunióhoz kerül. Rövidesen megkezdődött a lengyel lakosság Szibériába hurcolása. Kapuscinski apjának menekülnie kell, s követi őt a maradék család is, hogy majd Varsó közelében találjon ideiglenes otthonra. 1941 nyarán átmenetileg a hitleristák lesznek Pinszk urai, ami a városka zsidó lakosságának kiirtását jelenti. Az írónak az a régóta dédelgetett terve, hogy gyermekkorának világát megírja, vagyis Kelet-Európa romos falára az emlékezés különféle színű, formájú etnikum-, kultúra-, nyelv- és ima-mozaiklapocskáival kirakja Pinszket és vidékét, most már örök álom marad.

Ennek a soha el nem készült mozaiknak egy szeme ez a könyv.

Stein Aurél Kínában

Stein Aurél, a Selyemút eltemetett városai és a dunhuangi kéziratok felfedezője 1934-ben kelt végrendeletében teljes könyvtárát és majdnem ötezer archív fényképét a Magyar Tudományos Akadémiára hagyta. Majd tizenöt évig tartott azonban, amíg a hagyaték eljutott rendeltetési helyére.

Stein 1943. október 26-án halt meg, néhány nappal azután, hogy Afganisztánba érkezett, ahol Nagy Sándor egykori útvonalát akarta rekonstruálni. „Csodálatos életem volt, ami nem is fejeződhetett volna be boldogabban, mint Afganisztánban, ahova hatvan éve vágytam eljutni.” – voltak utolsó szavai.

Londonban maradt hagyatékát azonban, amint az a magyar Akadémiára átszállt, azonnal lefoglalta az Ellenséges Javak Osztálya mint Angliával hadban álló állam tulajdonát, és a törvény értelmében megkezdte értékesítését. Az Akadémia csak a Kasmírban maradt könyveket kaphatta meg, amelyek Stein halálakor nem voltak Angliában. Mire azonban a háború befejeztével ezek áthozatala megkezdődhetett volna, lehullt a vasfüggöny. Csupán 1957-re enyhült annyira a helyzet, hogy megérkezhetett Budapestre a hagyaték, közte Stein belső-ázsiai expedíciói során készült egyedülálló archív fotógyűjteménye is.

Ezt a gyűjteményt az elmúlt években dolgozták fel és digitalizálták közös munkával a British Library és az Akadémia szakemberei. A feldolgozás befejezése éppen a dunhuangi barlangkönyvtár felfedezésének századik évfordulójára esett, amelyről a résztvevők nemzetközi konferenciával emlékeztek meg Budapesten. A konferencia fényének emelésére nyílt meg 2007. november 22-én Stein fotóinak első, válogatott kiállítása az Akadémián, amelynek internetes bemutatóját mi készítettük el a Studiolummal magyar, angol és spanyol változatban.

A rangos nemzetközi együttműködés, a konferencia és a kiállítás híre gyorsan terjedt, s így történt, hogy Paul Kan hongkongi üzletember, a Champion Technology elnöke, számos Kína történetével és művészetével kapcsolatos kiállítás szponzora felajánlotta támogatását egy jóval nagyobb, a fényképgyűjtemény egészét bemutató kiállítás megszervezéséhez a hongkongi University Museum and Art Galleryben. A kiállítás az elmúlt hetekben nyílt meg – szép prospektusa itt található pdf formátumban –, s most dolgozunk angol, kínai, spanyol és magyar nyelvű internetes bemutatójának elkészítésén.

Stein Aurél neve – kínaiul 史坦因, Shĭtănyīn – mindeddig nem igazán jól csengett Kínában. A hivatalos kínai álláspont az ország kulturális értékeit elrabló nyugati imperialisták egyikét látja benne, nem pedig a dunhuangi barlangkönyvtár felfedezőjét, aki ezt a sok tízezer páratlan értékű dokumentumot megmentette attól a pusztulástól, amely a hamarosan bekövetkező polgárháború, majd a japán megszállás során a dunhuangi műemlékek maradékát sújtotta. Egy ilyen kiállítás akár még tíz éve is elképzelhetetlen lett volna Kínában. Lehetséges, hogy Hongkong, mint oly gyakran a kínai kultúrpolitikában, most is teszthelyként funkcionál, s ennek a szemléletnek a csöndes megváltozásáról tanúskodik.

Oktatófilm

Az infanata.org szájton, az orosz könyvkiadás nagylelkű népszerűsítőjén az utóbbi időben egyre több régi orosz diafilm is felbukkan. Ennek a varázslatos műfajnak a magyar változata volt tévétlen-mozitlan gyermekkorunk egyik legfőbb vizuális forrása, amelyre máig nosztalgiával gondolunk vissza – Gyuri nagy fáradsággal vadászta össze még fellelhető példányait, sőt egy működő diavetítőt is hozzá, hogy saját gyerekeivel is megoszthassa ezt az élményt Koppenhágában –, s most örülök, hogy láthatom, milyen párdarabjain nőttek fel orosz kortársaink. Ezek a képek egyúttal azt az érzésemet is megerősítik, hogy a huszadik századi orosz meseillusztrációk tényleg a nagy szecessziós illusztrátor és színpadi tervező, Ivan Bilibin köpenyéből bújtak elő.

Különösen tetszik, hogy a népmeséket a Szovjetunió és a baráti országok különféle népeinek viseleteibe öltöztetett állatfigurák adják elő.

A legmeglepőbb felfedezés közöttük A két irigy medvebocs című történet, amely már címlapján is azt hirdeti, hogy magyar népmesei motívumok alapján készült. Még meglepőbb azonban, hogy nemcsak Vazsdajev, az író vette a történet elemeit A két medvebocs, a róka meg a sajt című meséből, hanem Repkin, az illusztrátor is az öltözet motívumait a magyar népviseletből.

Még a róka is csinos kalotaszegi menyecske-ruhát kapott, ugyancsak jól áll a darázsderekán. Igaz itt, a történet vége felé már kissé kitelt a sok sajttól. Az osztozkodás folyamán ugyanis szemmel láthatóan hízik képről képre.

Nem tudom, vajon orosz kortársaink e diafilm hatására egy életre megtanulták-e összekapcsolni az irigységet a magyarsággal, de ha igen, nagyot nem tévedtek. Amellett jó előre megtanulhatták felismerni, hogy néz ki a magyar politikus, illetve a magyar választó a kormányzati ciklus vége felé, pártállástól függetlenül. Pedig mindezek a fogalmak akkoriban még nem is léteztek.

Bár mi is tanulnánk belőle.

Rumi és Bach

Különös élmény megtapasztalni, hogy nemcsak a mi nyugati világunk fantáziál más civilizációkról, hanem azok is a miénkről. Persze legtöbbjük számára a Nyugat kultúrája már a mindennapokba beépült valóság, amely sok teret nem hagy a fantáziának, de vannak még kivételek, mint például Perzsia.

Nem tudom, igaz-e az a kamaszkoromban hallott történet, amely szerint Khomeini, amikor megkérdezték tőle, mi a véleménye Bach és Beethoven zenéjéről, azt válaszolta, hogy „nem ismerem ezeket az urakat”. Annyi azonban bizonyos, hogy manapság nem sok lehetőség nyílik megismerni őket Iránban.

A teheráni CD-boltok berendezése elegáns, kínálata fönséges, munkatársai lenyűgözően barátságosak. Bármelyik nyugat-európai bolttal fölveszik a versenyt. Szívesen időztünk el bennük sok-sok órát, perzsa klasszikus CD-ket hallgatva, teát szürcsölgetve – a Szijah o Szefid („Fekete-Fehér”, merthogy egy mozival van társbérletben) boltban nem volt tea, ott dobozos őszibaracklét kaptunk szívószállal – és a zenészekről beszélgetve az eladókkal, akik gyakran maguk is játszanak valamilyen iráni hangszeren. Egy dolog tűnt fel csupán: az európai klasszikus zenei CD-k kínálata. Nem az, hogy ne lettek volna, mert valamennyi még volt is. Hanem az, hogy éppolyan esetleges volt a kínálatuk, mint mondjuk kínai vagy arab – vagy éppen perzsa – klasszikus zenéből mondjuk a néhai Amadeus vagy a már szintén néhai Hungaroton lemezboltban. Jók és rosszak egyaránt, esetlegesen válogatva és minden belső rendező elv nélkül ömlesztve – úgy hozzá vagyunk már szokva ezekhez a minden európai lemezbolt által alkalmazott rendező elvekhez, hogy teljesen megdöbbent a hiányuk –, ami azt sejtette, hogy a közönség talán csak annyira ismerheti ezt a zenét, mint a miénk a kínait, arabot és perzsát. És jól sejtettük.

Még idehaza találtuk ki, hogy Bach-CD-ket viszünk ajándékba. Azokat a zenéket, amelyeket a leginkább szeretünk és a legtöbbre tartunk – a hegedű-szólószonátákat Grumiaux, és a Kunst der Fugét Szokolov előadásában –, s amelyekkel a mi kultúránk legjavát mutathatjuk meg azoknak az embereknek, akiknek kultúrája annyi csodálatos zenével ajándékozott meg minket az utóbbi években. Különös volt látni a megajándékozottak arcát. Túl azon az újdonságon, hogy az európai ember ad – úgy láttuk, ez mindenkit meglepett –, az a mély, távolságtartó tisztelet látszott rajtuk, mintha egy nagy filozófus műveit kapták volna meg díszkötésben, eredeti nyelven. Tudták, hogy Bach nagy név egy nagy civilizáció számára, de nekik nem volt személyes közük hozzá. Épp a Szijah o Szefidben történt, hogy arról beszélgetve, mi teszi a jó zenét, felraktuk az egyik CD-t, s míg Szokolov játszott, mi azt elemeztük, mitől is jó, ahogy játszik. A lemez már a felénél tartott, mire a fiúnak – aki a perzsa klasszikus zenében egyébként rendkívül jártas volt – leesett, hogy ez is zene, nem csak egy kulturális ikon, s hogy éppen úgy lehet – jól vagy rosszul – játszani és elemezni, egyszóval viszonyban lenni vele, mint saját jól ismert zenéjével.

Davood Azadnak még nem esett le. Elismert perzsa lantjátékosként és énekesként, s nem utolsósorban tényleges szúfiként mestere, Rumi tiszteletére tavalyelőtt, a Rumi-évben jelentette meg The Divan of Rumi and Bach című lemezét, amelyen Rumi verseit énekli és kíséri taron, a jellegzetes nyolcas formájú észak-iráni lanton, miközben az alapot Bach zongoradarabjai adják. Ebből elvileg még akár jó is kisülhetne, bár soha nem hallottam még olyan Bach-feldolgozást, amely hozzáadott volna valamit az eredeti értékéhez, s ne inkább elvett volna belőle. De nem sül ki. A zene groteszk, komikus hatást kelt. Különös módon hasított. Az ének és a tar a perzsa zene sztenderdjét hozzák, noha a játék színvonalának egyértelműen árt, hogy ki kell lépnie a perzsa zene meditatív ritmusából, és a kötött európai ritmushoz kell alkalmazkodnia. A Bach-darab viszont olyan gépiesen és primitíven szól mögötte, akár a verkli.


Rumi: Áldás rád + Bach: 3. angol szvit, Gavotte I és II (7'40")

Jean Durand írja The art of Persian music (Washington, 1991) c. nagy bevezető monográfiájában: „Ha nem értünk valamilyen zenét, azt hajlamosak vagyunk monotonnak és önmagát ismételgetőnek érezni. A nyugati zene is rendkívül monotonnak tűnik a legtöbb keleti ember számára.” Ha ez igaz, úgy ezen a lemezen saját fülünkkel is meghallhatjuk, milyennek tűnik számukra.

Különös érzés olyan zenész előadásában hallani Bachot, aki technikailag elég képzett ugyan a kottakép akusztikus reprodukciójához, de nincs birtokában annak a hagyománynak, amely megmondaná, hogyan adja elő. Európában mire valaki ezen a szinten megtanul zongorázni, addigra már – jórészt tudtán kívül – a hagyományt is elsajátította. Érti, miről szól ez a zene, mi az a belső dinamikája – Bachnál kontrapunktikája –, amelyet ki kell bontania, s hogy az mekkora teret enged neki saját egyénisége kibontakoztatásához. Viszonya lesz hozzá. Ez a viszony aztán sokféle lehet Perahia finom, jelzésszerű díszítéseitől Schiff gazdag tónusain át Glenn Gould zaklatottságáig. Még Robert Levin végletes visszafogottsága sem azonos Azad verklijének gépiességével – a végletes visszafogottság is egy viszony, amit lehet szeretni vagy nem szeretni. (Azért én furcsállom, hogy a stuttgarti Bachakademie épp az ő előadását válogatta be a Hänssler-féle Bach-összkiadásba.)


Murray Perahia, Gavotte I (1'32") és Gavotte II (1'38")

Glenn Gould, Gavotte I (0'50") és Gavotte II (1'09")

Robert Levin, Gavotte I és II (3'48")

Schiff András, Gavotte I és II (3'21")

Ivo Pogorelich, Gavotte I és II (4'31")

A kérdés csak az, hogy miért játszik valaki olyan zenét, amihez nincs viszonya. Azad perzsa és nyugati sajtóját olvasva azt látom, ugyanazért, amiért európai és amerikai együttesek játszanak – teljesen félreértett – tibeti vagy arab zenét: mert van rá fizetőképes kereslet. A perzsa blogok áhítattal írnak „a mi fiunkról”, aki még a nyugati zenét is az iszlám misztika szolgálatába állította, a nyugati ezoterikus körök pedig áhítattal hallgatják a nyugati ritmusba és dallamba beleerőszakolt és lebutított keleti zene-foszlányokat, amelyeket egy igézően guru-külsejű iráni szúfi játszik átszellemült arccal. Mennyivel egyszerűbb és kifizetődőbb ez, mint amit például Majid Derakhshani, a legnagyobb élő tar-játékos tesz: hogy intézetet hoz létre Németországban a valódi perzsa zene népszerűsítésére a nyugati világban, s ilyen zene kíséretében adja elő Rumi verseit is, ahogyan az a legnagyobb élő perzsa énekessel, Mohammad Reza Shajariannal együtt készített alábbi felvételén hallható.

Rumi - Shajarian, Derakhshani: Ân jâm-e jân afzâi-râ bar-riz bar jân sâqia!
(A léleknövelő kelyhet öntsd lelkembe, pohárnok!)

Hen panta einai. All Is One. Secko jedno.

„Szúfi” – írta egy amerikai diáklány a vallásfenomenológiai szeminárium statisztikai célú kérdőívének „Vallása” rovatába. „Szúfi?” kérdeztem. „Mit csinál mint szúfi?” „Hát, szúfi táncokat táncolunk és Rumi verseit olvassuk.” „Ezek szerint tud perzsául?” „Nem. Minek az? Hiszen Rumi le van fordítva angolra!”

Jalaladdin Rumi nagy tanító költeményének, a Mathnawīnak filológiailag hű fordítása ugyan pontosan visszaadja a mű tartalmát, ám semmit sem közvetít a vers szépségéből. Az angol prózai fordítások alapján készült igen szabad átültetésekben pedig gyakran elvész az eredeti értelem, s elsikkadnak a csodálatos szójátékok és asszociációk. Felsóhajtottam. „A Koránt is tanulmányozzák?” kérdeztem a szúfi-lányt. Hitetlenkedve nézett rám. „Minek? Mi szúfik vagyunk, nem – hogy is mondják – mohamedánok!” Megráztam a fejem. „De hát a szúfik muszlim misztikusok!” válaszoltam. „Ó dehogy, mi minden vallást szeretünk. A szeretet a legfontosabb!” mondta sugárzó arccal. Még egy utolsó próbálkozást tettem: „És mit tud Mohamed prófétáról?” Ahogy gyanítottam, egyáltalán semmit sem tudott arról, aki minden valódi szúfi számára saját mester-tanítvány-láncolatának kezdő- és fókuszpontja, aki az első igazi szúfi volt. Feladtam.

De hát mit is lehet tenni, amikor egy igen népszerű író rezzenéstelen arccal állítja, hogy Goethe, Szent Ferenc, Napóleon és sokan mások mind szúfik voltak? Milyen alapon várhatjuk ezek után a széles közönségtől a szúfizmus történetének és lényegének mélyebb ismeretét? Hiszen arra a kérdésre, hogy mi is valójában a szúfizmus és mi teszi a szúfit, amúgy sem könnyű általános érvényű választ adni.

(Annemarie Schimmel, Sufismus. Eine Einführung in die islamische Mystik, München: Beck, 2000)

Litánia

Egy évvel ezelőtt, Gyümölcsoltó Boldogasszony napján nyitotta Kata a kertünk mindennapjairól szóló Kerti naplót.

Az idei Gyümölcsoltó épp egybeesett a rügyek kibújásával a hosszú tél után. A naplóban az ezekről készült fotósorozattal ünnepeltük az évfordulót. Föltétlenül rá kell kattintani az egyes képekre, mert csak felnagyítva élnek igazán!

A Hortus Carmeli kerti lapjára tettük fel a korábbi fotósorozatokat a kertről. Hamarosan ez is gyarapodni fog.

Eltemetett könyvtárak

Nemrégen tettük közzé a Studiolum és a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának együttműködésében a Selyemút nagy felfedezőjének, Stein Aurélnak fotóit, aki a Taklamakán sivatag homokjában évszázadok óta eltemetett könyvtárakat tárt fel, ismeretlen nyelvekkel és kultúrákkal ajándékozva meg a világot. Akkoriban még nem sejtettem, hogy hamarosan nekem is megadatik egy hasonló felfedezés.

Csömör a Gödöllői-dombság lábánál fekszik, nagy, egybefüggő zöldterületek szomszédságában. A kertünk szélén kezdődő erdőben elindulva jószerével Egerig el lehet gyalogolni anélkül, hogy muszáj volna lakott területet érintenie az embernek.


A nagy szabad térségek azonban nemcsak a kirándulókat vonzzák, hanem az illegális szemétlerakókat is. Ez az ősi mesterség nagy hagyományokra tekint vissza a faluban. Körben a falu határában az erdőkben, ligeteken és szántók szélén sűrűn lerakott kupacok, foszladozó nejlonzacskókból kibuggyanó háztartási hulladékok, korhadó ruhák, mohalepte papírpelenkák, foszlott autókárpitok rajzolják ki a helyi őstermelők logisztikai hatósugarát. Akárcsak Indiában, ahol laktam, azzal a különbséggel, hogy ott a patkányok és kobrák vállvetve pusztították éjjel, amit a lakosság nappal kivetett magából. Nálunk sajnos ezek az előbbi hasznos állatok vagy nem élnek, vagy nem olyan hatékonyak, mint a kártékony utóbbiak.

Sokszor gondoltam már rá, hogy nyitok egy csömöri szemétinfószájtot a Google Mapból lementett térképpel, rajta a hot spotok jelölésével, amelyekhez floating posztokban részletes írásos és fotódokumentációt is mellékelek. Tudom, hogy sok időt igényelne, de még nem mondtam le róla. Addig is azonban magam ellen dolgozom.

Reggelenként ugyanis az erdő két fő művelési ágazatát összekapcsolva kirándulok egyet a három kutyával, mialatt egy-egy százliteres zsákot megtöltök szeméttel, és lerakom a saját tárolónkba. Ez zsákonként kétszázötven forintot jelent – ennyibe kerül a CSÖMÖR feliratú speciális kék zsák, amiben már az elszállítás díja is benne van –, dehát ennyit bármelyik arborétumban kifizetnék belépődíjként, s ott messze nem láthatnék ennyiféle speciest. A zsák hazacipelése jót tesz a számítógép előtt megmacskásodott tagjaimnak, a tisztuló hot spotok látványa pedig esztétikai érzékemnek.

Ma, épp bolondok napján pedig egy nem várt jutalomban is részem volt. Akárcsak Stein Aurél, aki az elhagyott városok szemétlerakóinak mélyére ásva tette meg szenzációs felfedezéseit, én is körülbelül húsz zsáknyi mélységig jutottam el egy második világháborús bombatölcsérben, amikor felbukkantak előttem egy eltemetett könyvtár első darabjai. Könyvtáron persze ilyen régi kultúrák esetében nem könyveket kell érteni, lehetnek azok például agyagtáblák is: jelen esetben magnókazettákról volt szó. Egészen pontosan endékás gyártmányú Orwo és Polimer kazettákról. Nem tudom, van-e még olvasóim között, akinek ez mond valamit.


A leleteket nagynevű elődömhöz hasonlóan én is műanyag zsákokban helyeztem biztonságba, hogy további feldolgozásra átadjam majd a szakembereknek, akik keddenként ürítik a tárolót. Ám előtte kiemeltem belőlük a katalóguscédulákat. Mert a tudomány hallatlan szerencséjére elődeink katalóguscédulákat is elhelyeztek bennük. Ezekből a cédulákból rekonstruálhatóvá válik egy rég letűnt civilizáció tudásanyaga, a körötte élő kultúrákkal folytatott információcseréje, és – ha töredékesen is – nyelve és írása.


A cédulákat betűzgetve az a megkönnyebbült érzés fog el, hogy olyan öreg még nem lehetek. Hiszen hírből sem ismerem a Perácsálé-t vagy a Sinbáré-t Tony Espositó-tól, sem a Csovimadár-t Julió Iglesiás-tól, nem tudom, hogy ki írhatta a Jeször bébi-t vagy A tánc, a csesz-t, és hogyan szólhatott a Bucsú Jamajikától vagy a Van egy tehén Rakamazon, képtelen vagyok meghatározni, milyen nyelven hangozhatott a Voláre, amelyet Domingo Modunyo, vagy a Csucsú, amelyet Mets Miller jegyez, semmit nem mond nekem Helen Shaprió, Nyuton Jon vagy Bé Krisztián neve, és Rátonyi Robert-ből is csak a mosolyba kövült szájából előreharapó metszőfogára emlékszem, ahogy fürge egérként villogott fel-alá a szomszédék homályos fekete-fehér képernyőjén, mikor évente egyszer átmentünk hozzájuk megnézni a szilveszteri kabarét.

Ugyanakkor nem tudom megindultság nélkül olvasni ennek az írásából ítélve negyven-ötven év körüli parasztembernek a gondosan írt, olykor fehér gépírófestékkel akkurátusan javított céduláit, hosszú évek odaadó munkájának eredményét. Elképzelem, ahogy a rádió előtt ülve – akkoriban más zenei forrás nemigen volt, s a számok heterogén összetétele is erre utal – várja, hogy elhangozzék egy-egy felvenni szándékozott szám, a számára hozzáférhető legmagasabb kultúra egy-egy morzsája, hogy azokból felépíthesse saját privát kultúráját. Elfacsarodik a szívem arra gondolva, hogy milyen kevés és milyen hitvány jutott neki, amiből válogasson, s tisztelettel szemlélem, amit ebből kihozott: a sok kötetnyi rendezett, számozott, fellajstromozott gyűjteményt, a kor szellemi lepusztultságának egy rendberakott darabját, jóvá-tételét.

Az ő emlékére és a szakértők hasznára teszem közzé itt a teljes leletet.

Teanap

Kam, mint azt internetes teaboltjának beköszöntő fejtörője is mutatja, vidám és akkurátus ember. A csomagot, amelyben nem egészen két és fél kiló teát küldött Hongkongból, hetvenöt darab bélyegből gondosan kirakott mozaikszőnyeg teríti be mintegy második védőrétegként összesen háromszázkilenc hongkongi dollár, azaz nem egészen huszonöt euró értékben. Ötvenegy darab ötdolláros, húsz darab két dollár hatvan centes, sőt arra is ügyelt, hogy még a csomag aljára is kerüljön négy darab ötvencentes, mintegy beszegni a szőnyeget.


A teák minőségében azonban Kam nem ismer tréfát. Személyesen járja be áruért az egész Kína teavidékeit a szüreti naptárt követve, amelyet közzé is tesz lapján, részletes leírást mellékelve az egyes teák idei minőségéről és elkészítésük módjáról, például így:

2007 is a hot year, weather-wise. We are getting 30C temperature even in Oct. So Kam wasn't expecting good Autumn tea at all. First batch of 2007 Autumn TGY came out around mid Oct. but Kam found it very unimpressive. Then came the 2nd harvest. Kam test drank, and jumped out of joy through the roof!

(A 2007-es év hot, mármint időjárás szempontjából. Még októberben is 30 ºC fölött vagyunk. Ezért aztán Kam egyáltalán nem reménykedett jó őszi teában. A 2007-es őszi Tie Guan Yin tea első szürete október közepe táján került piacra, s Kam ezt rendkívül jelentéktelennek találta. Aztán jött a második szüret. Kam megkóstolta, és örömében lefejelte a mennyezetet!)

Ez a Tie Guan Yin oolong – azaz félig fermentált – tea az egyik sztenderd fajta, amelyet már évek óta nagy mennyiségben rendelünk Kamtól. Határozott, elegáns íze van, finom orchidea – mások szerint narancshéj – árnyalattal. A másik a jázmintea, amely ugyan nem tartozik a teabolondok kedvencei közé, de aki szereti az ilyet (például mi, bátran szembeszállva Gyuri ízlésterrorjával), annak nagyon megéri Kamtól rendelni, mert ezerszer illatosabb, mint bármi, amit Európában kapni. A harmadik fajta, amelyet most először próbáltunk ki, egy Qi Men Red, az egyetlen vörös tea, amely szerepel a tíz leghíresebb kínai tea listáján. Csodás íze van, mint a finom meleg tejnek vagy inkább madártejnek, talán egy kis csokival. Nagyon hasonlít ahhoz a kaspi-tengeri teához, amelyet Iránból hoztunk (és amelyről még írni fogok).


A negyedik kedvencünk a Dragon Well Before Rain. Ez egy könnyű, mégis erősen illatos zöld tea. Engem leginkább a néhány friss levelével együtt főzött zsenge kukorica levének illatára emlékeztet, amelyet gyerekkoromban nagyon szerettem. Most csak azért nem rendeltünk, mert a zöld tea annál jobb, minél frissebb, és mindjárt itt az új szüret. S mivel Kamnál a szállítás benne van a tea árában, nem jelent extra költséget, ha nem egyszerre rendelünk.

Mind a négy tea – mint ahogy az a jó teáktól minimálisan elvárható – legalább három-négy lefőzést kibír, a Qi Men még többet is. Ezért ezek a teák valójában jóval olcsóbbak, mint olcsóbbnak tűnő európai társaik. Vagy akár mint Kam olcsóbb teái.


Mindig nagy ünnep az a nap, amikor megérkezik az az évi teaszállítmány Kamtól. Idén még az is emeli az ünnep fényét, hogy két nappal később újabb csomag érkezik Jing Lu asszony kantoni (Guangzhou) internetes teaboltjából. Tőle először rendelünk teát, még nem tudjuk, milyen lesz. Majd tudósítunk. A csomagolás mindenképpen ígéretes.

Tavasz

A tavasz megállíthatatlanul halad tovább Perzsia felől, és már Spanyolországot is elérte. Ezt bizonyítja az a dokumentum, amelyet Wang Wei küld Mallorcáról, a San Telmo melletti tengerpartról, szemközt Dragonera szigetével.

Útközben a tavasz Csömörre is betért.

Boldog újévet, Perzsia!

Az a jó abban, ha az embernek sokféle barátja van, hogy negyedéven át ünnepelheti az újévet. Januárban, a mi újévünk után nem sokkal már küldhetjük a karácsonyi és újévi üdvözletet orosz ortodox barátainknak Novoszibirszkbe, februárban kínai barátainkkal együtt ünnepeljük a holdújévet valamelyik általuk már jó előre letesztelt étteremben, március 20-án pedig a tavasszal együtt beköszönt a perzsa újév, pontosabban az „új nap”, Noruz. Idén ez egybeesik a húsvéttal, ezért teheráni asszír keresztény barátainkat mindkét alkalomból egyszerre köszöntöttük.

Mindig elbűvölt, hogy Perzsia – és nem csak most, hanem a sah alatt, a legnagyobb modernizálási lázban is – mennyire önfejűen a saját időszámítását követi. Az új év a tavaszi napéjegyenlőséggel kezdődik, s hónapjai pontosan egybeesnek az állatöv jegyeivel, sőt az azokat uraló zoroasztriánus arkangyalok neveit viselik. Ilyenformán minden európai hónaphoz képest máshogy tolódnak el, úgyhogy Iránban mindig az ujjunkon kellett kiszámolni, melyik dátum mit is jelent, maradtunk is le emiatt koncertről. Ráadásul az évek számozása sem igazodik senki máshoz. A sah alatt a perzsa birodalom alapításától számolták az éveket, amihez a monarchista emigráció most is ragaszkodik, így ők most a 2567. évet írják, míg az iszlám Irán visszatért a hidzsra évétől, 622-től való időszámításra. Ugyanakkor az araboktól eltérően nem hold-, hanem napévekben számolnak, így eltérnek még a muzulmán naptártól is, amely most 1429-et ír, míg Perzsia csak 1387-et.

Már Dárius király is a Noruz megünneplésére szolgáló fogadócsarnoknak építette a perszepoliszi palotát (a Wikipedián a francia és a spanyol leírás a legrészletesebb) – a perzsa birodalmat ugyanis nem innen, hanem Szúzából kormányozták. Ide vonult vissza a tavaszi napéjegyenlőség idején két ünnepi hétre a király és udvara, hogy a napéjegyenlőség reggelén a palota lépcsőjén állva figyeljék, miként tűz át a felkelő nap sugara a palota keleti és nyugati kapuján, majd a nagycsarnokban fogadják a húsz tartomány újévi ajándékokkal érkező követeit, akiknek részletes ábrázolása máig fennmaradt a csarnok lépcsősorát végigkísérő domborműveken, jól érzékeltetve a Boszporusztól az Indus völgyéig terjedő egykori birodalom sokszínűségét.

A mai perzsák hűen követik királyuk példáját. Noruz délutánjától fogva két hétre leáll az élet Iránban. Az emberek családi körbe vonulnak vissza, s mivel a család Perzsiában nagycsaládot jelent, ezért két héten át szakadatlanul egymást látogatják, és együtt ünneplik a két hét minden egyes napján szokásos újabb és újabb szertartásokat. Ezek legjobb leírását (perzsául és angolul) még egy éve találtam meg egy emigráns perzsa fórumon, s mivel onnan azóta már eltűnt, ezért felrakom ide lementett változatát.


Noruz legfontosabb kelléke a terített asztal, amelyen néhány más kötelező kellék – így Hafez vagy Firdauszí versei – mellett a bőséget jelképező haft sinnek, a hét „sz” betűvel kezdődő dolognak kell ott lennie. Az irániak ugyan gyakran tréfálkoznak azzal, hogy ők szívesen kipróbálnák egyszer a haft shint, a hét „s” betűvel kezdődő dolgot is, de hogy mi ez a hét dolog, azt még nem tudom, csak egyet, a bort (sharâb). A szokás neve egyébként eredetileg haft chin, azaz „hét (kínai) porcelán tál” volt, amelyekben az új évben remélt bőséges termést jelképező magokat és gyümölcsöket az asztalra rakták, s csak a hangokkal és metaforákkal való játékot annyira kedvelő perzsa képzelet gazdagította ezt további jelentésekkel.

A fenti Noruz-asztal képe az iráni Shiva szép fotói közül való a flickr-ről, ahol sokan mások is felrakják a maguk Noruz-asztalának képét, s minthogy a perzsák rendkívül társas lények, keresztül-kasul kommentálják egymásét. Érdemes megnézni például Bahar, Hamed 1 és 2, Sepideh, Rfeiz, DrZin, Leila 1 és 2, David vagy Sinak képét, a kommentárokban közölt válaszképekkel együtt. Nekem különösen a magányosságáról panaszkodó emigráns Amir Fathi minimalista megoldása tetszik a nárcisszal és az ételhordó műanyag dobozzal.