Karácsony Kashanban

Karácsony? Kashanban?? Az iráni sivatag szélén?? Még ha Iszfahánban, az új-julfai örményeknél, vagy Tabrizban, Teheránban a keresztény asszíroknál… De nem, a cím nem elírás. Volt karácsony Kashanban is, legalább egyszer. És hogy, hogy nem, az ünneplők egyike történetesen magyar volt.

Karácsony az iszfaháni örmény negyedben. Morteza Sâlehi fotója innen

Uzoni Béldi Gergely régi erdélyi főnemesi család sarja, fiatalon, alig huszonhat évesen került Teheránba alkonzulként 1914-ben, ahol azonban Logothetti nagykövet távollétében lényegében rá hárultak a követségi teendők. Eleinte a perzsiai élet még gondtalannak tűnt – augusztusban két hetet északon, Mazandarânban töltöttek vadászaton –, hamarosan azonban nem lehetett könnyű dolga.

Perzsia ugyan hivatalosan semleges maradt az első világháborúban, gyakorlatilag azonban a britek és az oroszok befolyásának béklyójában vergődött, miközben az országban évek óta belpolitikai válságok követték egymást. A háború kitörésekor a németek titokban megpróbálták Perzsiát a központi hatalmak oldalára állítani, ami 1915 végén úgy tűnt, sikerrel jár. Ennek megakadályozására az orosz csapatok – amelyek 1911 vége óta megszállva tartották Perzsia északi részeit – Nyikolaj Baratov tábornok vezetésével (nyolcezer lovassal és hatezer gyalogossal) megindultak délnek, Qazvin felé.

Perzsia az első világháborúban. Forrás: Yann Richard: Iran. A Social and Political History since the Qajars, 2019. 123. p.

Az orosz előrenyomulás hírére a központi hatalmak diplomatái elmenekültek Teheránból. Az utolsó osztrák-magyar csoport 1916. január 14-én hagyta el a fővárost, bakhtiyari nomád álruhában. 1915 december elején Béldit az események Teherántól délre, Qomban érték, ahol épp kiküldetésben volt. Innen indult el osztrák-magyar tisztek és katonák egy csoportjával Iszfahán felé, majd onnan tovább Abadéig, ahonnan azonban a délkeletről közeledő angolok miatt visszafordultak északnyugat felé, Kermanshahba, végül Mezopotámián és Kis-Ázsián át jutott Konstantinápolyba, ahonnan 1917. április 16-án érkezett Bécsbe.

Béldi épp ebben az időszakban, 1915. december 10-től 1917 áprilisáig naplót vezetett úti élményeiről. Az utókor számára egyedülálló forrás, amelyben egyszerre tudósít az aktuális politikai-hadi helyzetről és jegyzi fel az út során tett madártani, vadászati megfigyeléseit. Utóbbiakat hazaérkezése után cikk formájában, magyarul és németül is közölte az Aquila madártani folyóirat 1918-as évfolyamában, amelynek bevezetőjében röviden összefoglalta az előző évek viszontagságait, térképpel is illusztrálva kényszerű perzsiai utazását.

Béldi Gergely utazása a világháborús Perzsián keresztül. Forrás: Béldi Gergely: Madártani jegyzetek Nyugat-Perzsiából és Mesopotámiából. In: Aquila 25 (1918) 89. p., innen

A teljes napló azonban tudtommal sosem jelent meg nyomtatásban. Ma egy példánya ismert a Vas Megyei Levéltár őrzésében, a chernelházi Chernel család iratanyagában (az egységes, rendezett írásképből ítélve ez az eredeti napló egy másolata), ahová valószínűleg Béldi felesége, a Chernelekkel rokon Mannsberg Erzsébet révén került. Nem lehetetlen, hogy ez éppen a madártani megfigyeléseknek köszönhető: Chernel István ugyanis neves ornitológus volt (nem mellesleg 1921-ig az Aquila folyóirat főszerkesztője), akárcsak később Béldi Gergely fia, Miklós is.

Bédekkernek azonban aligha őt érdemes felfogadni. Láthatólag kevés érzékkel van általában a helyi viszonyok, vagy akár csak az iráni táj iránt, amely ma még a távolsági buszból nézve is annyira lenyűgözi az embert. Kashanról pedig, ahová december 22-én este érkeztek, mindössze ennyit és így ír:

„Estefelé megérkeztünk Kaschanba. Az út érdektelen. Balról a nagy, lapos Kevir [a sivatag], jobbról dombok. A városon kívül nagy, kíváncsi tömeg várt ránk. Kaschan elég nagy kiterjedésű, érdektelen város, a rendes szűk, bolthajtásos bazarokkal.”

Mentségére szolgáljanak persze a háborús körülmények (vajon mennyire élveznénk az utat, ha lóháton, az előrenyomuló orosz sereg elől menekülve, bizonytalan híresztelések közepette kellene megtennünk?), no meg az is, hogy ha akarta sem lett volna lehetősége látni olyan, ma már ikonikusnak számító helyeket, mint a 2012 óta UNESCO-világörökség Fin-kert vagy Kashan történelmi házai.

Beszámolója szerint a december 23-át Kashanban töltötték és a másnapi menet miatt itt ünnepelték a karácsonyt is, minden szempontból rendhagyó körülmények között, éppen százkilenc éve:

„XII. 23. Egy nap pihenés. Napravil a katonáknak kiadta a parancsot, hogy ma van karácsony estéje. Másnap tovább kellett mennünk. és akkor nem lehetett volna ünnepelni. Mi is összeültünk, én, a két tiszt (Napravil és Daskiewicz) és a két zsidó medikus és úgy ünnepeltük a karácsonyt, ahogy lehetett. Malozsát (!) és mandulát ettünk és vörös bort ittunk egy gyertya fényénél a szőnyegen heverve.”

Még egy alkalmi vételre is futotta, bár ez utólag nem bizonyult annyira jó üzletnek:

„Vettem az egyik svéd tiszttől, aki még ott volt, egy jó kinézésű 6 éves sárga mént. Csodálkoztam, hogy milyen olcsón adja, de másnap rájöttem, hogy miért. Nagyon szelíden és jól ment, de ahogy leszállott róla az ember, mint egy tigris, nekifutott a többi lovaknak és össze-vissza rúgta őket. Így egészen Isfahanig napközben sohasem szállhattam le róla és a kvártélyokban be kellett lovagolnom egy üres istállóba és csak ott szállhattam le. Eleget is szidtam a svédet. Különben a fáradságot jobban bírta, mint az összes többi lovak, amelyek velünk voltak.”

December 24-én indultak tovább Iszfahán felé, a Szenteste egy karavánszerájban érte őket. A rövid leírás érzékletesen adja vissza a körülményeket:

„XII. 24. Délben elindultunk Isfahan felé. Ketten Napravillal szerencsésen megint sikerült eltévednünk. Mi később indultunk, mint a katonák és nekünk az emberek a rövid utat mutatták, mert nem tudták, hogy a többiek szekeren mennek, és hogy mi velük akarunk menni. Mikor rájöttünk a tévedésre, a köves pusztán vágtunk keresztül és hosszas botorkálás után sötétben utolértük a többieket egy rongyos, félig összedőlt karavanserai előtt, amelyik zsúfolva volt menekülő kozákokkal. A disciplina teljesen megbomlott volt és nem akartak nekünk helyet csinálni Nem is próbáltuk őket kidobni, mert sokan voltak és a szobákban már nagyon rossz levegő volt. Így egy félig összedőlt istállóban ütöttük fel a tábori ágyainkat, ahol látszólag a kóbor kutyák szoktak rendez-vous-t adni egymásnak. De azután kitakarítottuk és egészen jól berendezkedtünk. Gyenge karácsony estéje volt!”

Azt reméljük, olvasóinknak ennél azért erősebb és kevésbé kalandos karácsony estéje lesz.

***

Már csak a poszt megírása után láttam, hogy Sárközy Miklós iranista épp nemrégiben tartott előadást Béldi Gergely naplójáról, amelynek felvétele december 21-én délelőtt ugyan felkerült a Kőrösi Csoma Társaság csatornájára, a poszt megjelenéséig viszont nem volt időm megnézni. A fentieket még korábban, az előadás ismerete híján írtam és csupán Béldi kashani karácsonyozásának évfordulójára vártam a közlésével.