Cumalıkızık, oszmán falu

Cumalıkızık kicsi falu Bursától jó tíz kilométerre, mégis a várossal együtt világörökség-címet kapott. Történelmi jelentősége abban áll, hogy utolsó épen maradt darabja egy olyan gazdasági rendszernek, amely naggyá tette Bursát, az oszmán birodalom első fővárosát.

A várost a törökök 1326-ban foglalták el, s az első hat szultán innen növelte a leendő birodalom területét. Magában a városban pedig mindannyian egy-egy külliyét, mecset-iskola-fürdő-konyha-komplexumot építettek, amelyek természetes módon vonzottak maguk köré lakókat és alakítottak ki egy-egy városnegyedet. A külliyék mellé alapításkor egy vakıf, vagyoni együttes is járult, amelynek célja a külliye intézményeinek fenntartása volt. Egy ilyen csomag része volt az öt Kızık – mondjuk Leányfalu – település is Bursa mellett, az Uludağ – az ókori Bythiniai Olümposz – oldalában, amelyek közül Cumalıkızık – mondjuk Péntekleányfalu vagy Istenesleányfalu – lehetett a közös pénteki nagymecset helye. Ezeknek a falvaknak az adója az Orhan Gazi Külliyének, a második szultán mecsetkomplexumának fenntartására szolgált. Egyébként a hagyomány szerint a török vásári bábjáték, a karagöz két állandó főszereplője, Hacivat és Karagöz is az Orhan Gazi Külliye építőmunkása, s így talán éppen az alapítványi falvakból, például Cumalıkızıkből berendelt parasztok voltak.

Karagöz-játék

Cumalıkızık legjobb tulajdonsága, hogy egyáltalán nem néz ki világörökség-falunak. Nincs kiglancolva, nincs tele szuvenírboltokkal és boutique hotelekkel, nem jönnek ide negyvenfős turistabuszok, hiszen már maga Bursa is eléggé kívül esik a külföldi turizmus látókörén. Cumalıkızık pont úgy néz ki, mint egy hagyományos hegyi falu gyerekkoromban a Mátrában vagy Székelyföldön. Görbe utcák, kövezetlenül vagy szabálytalan kövekkel lerakva, a főutca közepén fut le a patak, itt-ott egy-egy vegyesbolt, a mecset mögött kıraathane, a török városnegyedek jellegzetes füstös közösségi kávéháza, teraszán kis csobogókúttal. A házak alsó szintjükön kőből rakott, második-harmadik emeletükön favázas, vályogfalú, konzolra kiugratott jellegzetes oszmán épületek. Tulajdonképpen ez a legnagyobb csoda, hogy hogyan érték el még jóval a világörökség cím előtt, hogy a faluban egyetlen régi házat se bontsanak le, egyik helyén se épüljön jellegtelen modern ház.

bursa2 bursa2 bursa2 bursa2 bursa2 bursa2 bursa2 bursa2 bursa2 bursa2

Ugyanakkor Cumalıkızıkben nem azt érzi az ember, hogy „megállt az idő”, ahogy a turistabrosúrák írják a történelmi stílustisztaságban tartott skanzenfalvakról. Nem állt meg, maximum belassult, de látszik, hogy itt mai emberek élnek, mai igényekkel. A házak előtt, ahol egyáltalán van hely, szemmel láthatólag aktív traktorok állnak, a teázó-kerthelyiségben (a török falvak másik hagyományos intézménye) színészek arcképei és filmplakátok lógnak a falon, a mecsetből a ramadáni recitálást befejezett társaság jön le pufidzsekiben és tűnik el az alsó házak között.

A vegyesbolt kínálata reális igényekről tanúskodik, pont olyan, mint bármelyik másik kelet-európai falucskában. Ildikó valamilyen speciális török csokit szeretne ajándékba venni a gyerekeknek, de a csokispolcon főleg multicégek márkái vannak. „Fıstıklı çikolata var mı, pisztáciás csokija van?” jut eszembe a Gaziantepből ismert különlegesség. „Var, var”, mutatja elégedetten a boltos a zöld táblácskát. Veszek egyet kóstolónak a csoport számára is, amely aztán betódul a boltba, és a teljes készletet felvásárolja. Mára már megvolt az üzlet.

Ami némi turizmus jelenlétére utal, az mindössze a kék ponyvával letakart pultok a főtéren és itt-ott egy-egy ház előtt. Ebben a mennyiségben ez is normális, épp arra utal, hogy ez még élő falu, amelynek lakói szeretnének privát hasznot húzni a világörökség címmel azért csak megélénkülő, főleg belföldi forgalomból.

Ez a forgalom most, március végén még stagnál, úgyhogy a pultokat mindenütt kék ponyva fedi. Csak ahogy a falut körbejárva visszatérünk a főtérre, látjuk, hogy egy asszony a csoportban reménykedve leoldozta közben a ponyvát. A ponyva alól nem kínai és hazafias szuvenírek bukkannak elő, hanem olyan áru, amelyik igazán illik egy ilyen faluhoz: házi befőttek, padlizsán, galagonya, alma, narancs, zöld dió. A nagy üveg két euró, a kicsi egy. Itt is jócskán megapasztjuk a készletet. Ahogy az asszony a ponyvát továbbhúzza, mintha a vastag felhőréteget húzná arrébb, felragyog az alkonyati nap, és színesen süt be a kis üvegek falán, mint a mecset üvegablakain.

Nincsenek megjegyzések: